Az Európai Parlament beperelné az Európai Bizottságot, amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust?

A mindig kiváló Eurológus adott róla hírt ma, hogy az Európai Parlament (EP) arról készül szavazni, hogy beperelje az Európai Bizottságot (EB), amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust. Nézzünk egy kicsit a hír mögé! Lehetséges ez? Mi az értelme? Mi lehet belőle?

Először is szögezzük le: igen, ez lehetséges. Az Európai Unió Bírósága előtt van lehetőség ún. mulasztási kereset benyújtására az uniós intézményekkel szemben, így az EP is kezdeményezhet ilyen eljárást a Bizottsággal szemben. Egy ilyen eljárás eredményeképpen a bíróság megállapítja az intézmény által elkövetett mulasztást, és ilyenkor az általa elmarasztalt intézmény köteles megtenni az ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

A jelen esetben ez azt jelentené, hogy a Bizottság köteles lenne a Tanácshoz fordulni, és javasolni, hogy az indítsa meg az eljárást Lengyelországgal és Magyarországgal szemben, aminek eredményeképpen lehetőség nyílik arra, hogy vágják meg vagy fagyasszák be az uniós költségvetésből járó forrásokat. A Tanácsnak ezt követően egy hónap áll rendelkezésére, hogy minősített többségi szavazással (ami a tagállamok leglább 55 százalékának a szavazatát jelenti, úgy, hogy a szavazatok az Unió lakosságának 65 százalékát is képviseljék) döntsön a javasolt intézkedésekről.

Elsőre ez jó ötletnek tűnik, ahogy általában beszélünk erről már régóta, hogy igenis, anyagi oldalon fájjon az érintett tagállami kormányoknak, amit a jogállamiság tekintetében művelnek. Ez, az idei év elején megszületett jogállamisági eljárás pedig ugyan jóval gyengébb lett, mint az eredetileg tervezett, még 2018-ban előterjesztett verzió, mégis több mint a semmi. Mindennek ellenére, itt most ambivalens érzéseim vannak, hogy ez jó ötlet-e az EP részéről, mind jogi, mind politikai szempontok alapján.

Mi a jogi probléma? Elsősorban az, hogy mulasztási kereset olyan esetben nyújtható be, ha egy intézmény valamit köteles megtenni, és e kötelességét szegi meg. A Bizottságnak pedig a jogállamisági rendelet alapján mérlegelési joga van, hiszen úgy fogalmaz a rendelet, hogy “Amennyiben a Bizottság megállapítja”, illetve “Amennyiben a Bizottság úgy ítéli meg”, szóval érzésem szerint nagy gondban lesz az EP, ha a Bizottság kötelezettségszegésére hivatkozik, hiszen az bármikor előadhatja, hogy azonnal megindítja majd, ha már úgy ítéli meg, hogy indokolt. Szemben az egyes európai parlamenti képviselők által hangoztatottakkal, a Bizottságnak valóban meg kell győzödnie arról, amit például ezek a képviselők is (nem minden politikai érdektől mentesen) állítanak. Ezért is mondja a Bizottság lényegében, hogy gyűjtik az adatokat már most is, hiába a politikai alku az Európai Tanácsban arról, hogy annak megindításával megvárják az Európai Bíróság ítéletét abban a másik bírói eljárásban, amit magának ennek a jogállamisági eljárásnak az érvényességével kapcsolatban indított a magyar és a lengyel kormány (lengyel-magyar semmisségi per). Ezzel kapcsolatban pedig már látszik, hogy nem lesz olyan gyorsan eredménye, mint egyesek remélték és nagy hangon mondogatták is (volt itt szó optimista fél évről is, ehhez képest fél év volt csak arról dönteni, hogy sürgősséggel tárgyalják), szóval az EP soraiban nyilván egyfajta sürgető érzés alakult ki. Teljesen nyilvánvaló volt decemberben, hogy Orbán időt akart nyerni, és azzal az alkuval sikerült is neki, nem akart a 2022-es választások előtt ezzel foglalkozni, pontosabban azt nem akarta, hogy ez téma legyen a kampányidőszakban. Szóval minden esély megvan rá, hogy a Bizottság fenti érvelését a Bíróság csont nélkül elfogadja, megállapítja, hogy a Bizottság nem “köteles” megindítani az eljárást, és vége is a pernek.

(Az egy érdekes kérdés, hogy ha a Bizottság ezzel szemben arra a politikai alkura hivatkozik, hogy megígérték, hogy megvárják a bírósági döntést, akkor bizony lábon lőhetik magukat, de megnyugodhatunk: a Bizottság jogászai nem fognak ilyen hibát elkövetni.)

Ez átvezet minket a politikai problémához. Teljesen érthető, hogy az EP szeretné felgyorsítani, a magyar ellenzéki képviselők pedig optimális esetben még a hazai választási kampány kezdete előtt, vagy azzal egyidejűleg ezt a témát fókuszba helyezni. Ez magyarázza az ő cselekvésüket, és hogy támogatják a Bizottság elleni perindítást. Ennek természetes kommunikációs kelléke, hogy a Bizottságot is Orbán szövetségesévé festik, ugyanakkor ez egy igen leegyszerűsítő álláspont. És amire sokszor szoktam utalni, itt most hatványozottan érvényes: a magyar belpolitika nem döntő szempont az európai politikában. Egy, az EP által megindított per esetében a Bizottság nem Orbán Viktor vagy a magyar ellenzék érdekeit fogja figyelembe venni, ahogy a mostani magatartását sem ezek határozzák meg.

Miért nem indította meg a Bizottság az eljárást eddig? A fentebb már leírt jogi ok mellett van egy sokkal nyilvánvalóbb, egyszerűbb politikai ok: azért nem, mert az volt az alku a tagállamokkal, hogy nem fogja. Ennyi. Szemben a magyar belpolitikával, az uniós politikában a megkötött alku számít. Nem azért, mert az európai politika szebb, tisztességesebb vagy jobb lenne, hanem azért, mert a rendszer így működik, megegyezésekkel, és ha valaki elkezdi felrugdosni azokat, maga a rendszer dől be a végén, válik működésképtelenné – amit senki nem akar. Nyilván ez teljesen értelmezhetetlen olyasvalaki számára, aki nem ismeri mélyen az európai politikát, az uniós intézmények működését, különösen ha az illető a magyar belpolitikában “edződött”, ahol ennek gyökeres ellentéte az alapnorma (olyan is). A témában most aktívkodó EP-képviselők jó eséllyel nem gondolják végig, hogy mibe próbálják belehajszolni a Bizottságot: ha az most hirtelen megindítja a jogállamisági eljárást, a Tanácshoz kell fordulnia, ahol azok a tagállami miniszterek ülnek, amelyeknek vezetői decemberben megállapodtak, hogy nem foglalkoznak ezzel, amíg a bíróság állást nem foglal. A következtetések levonását ráhagyom mindenkire, maradjunk annyiban, hogy a Bizottság nem véletlenül szeretné elkerülni ezt a helyzetet, ki tudja, hogy a tagállami kormányok hogyan reagálnak egy ilyenre. És a Bizottságban azt is végiggondolják, hogy ha nem tartják be az alkut, Orbán és az illiberális cimborái azonnal újabb pert indítanak a Bizottság erről való döntésének semmissége kimondása érdekében, valami olyasmi kiszeramérabávatag pszeudo-jogi érveléssel, hogy “a Bizottság megsértette az alapító szerződéseket azzal, hogy megszegte a szuverén állami vezetők szuverén megállapodását”, aztán lehet várni arra is, amíg Luxembourgban megtalálják a finom nyelvezetet, amivel megint hazaküldhetik őket – de addig is a téma ott fog pörögni az asztalon az orbáni narratíva mentén, ami senkinek nem jó.

És hát azért van itt egy “biztonsági” elem azért. Mégpedig az, hogy a Bizottság fenti, a tagállami kormányokkal kapcsolatos aggodalma jó eséllyel elméleti marad, mivel a gyakorlatban ez a helyzet nem fog előállni az EP által indított per sikeressége esetében sem. Hiszen mire abban megszületne az őt elmarasztaló ítélet, addigra már kipörög a lengyel-magyar semmisségi per is, és a Bizottság végre politikai értelemben büntetlenül is megindíthatja a jogállamisági eljárás(oka)t – amivel persze az EP által most indítandó per maga is okafogyottá válik.

Szóval az Európai Parlament részéről ez a lépés semmilyen konkrét eredménnyel nem kecsegtet, politikai kommunikációs célokat viszont remekül szolgál. Tudja ezt jól persze mindenki, szóval arra nem érdemes számítani, hogy érdemben bármi is megváltozik majd tőle.

Bundesverfassungsgericht: upsz, megint megtettem…?

Nem véletlenül szeretik az uniós jog művelői a német Alkotmánybíróságot… A nemrég közzétett döntése várhatóan megint okoz majd némi feszültséget az európai politikában.

Miről is van szó pontosan? A karlsruhei testület úgy döntött, hogy érdemi vizsgálat tárgyává fogja tenni a tavaly decemberben, az uniós hét éves költségvetéssel együtt elfogadott ún. “saját források” határozatot, ami a koronavírussal kapcsolatos mentőcsomaghoz szükséges – és amíg azzal nem végez, addig nem engedi annak ratifikációját a szövetségi elnök számára. Ezt egy előzetes alkotmányossági ellenőrzésként kell elképzelni (ilyenre a magyar Alkotmánybíróság is rendelkezik hatáskörrel), és azért lehetséges, mert ez az uniós határozat olyan, kivételes jogszabályfajta, amihez az uniós alapító szerződések alapján szükséges a tagállamok megfelelő ratifikációja, azaz megerősítése is.

Mi lehet ennek a következménye? Hogy tolódik annak elfogadása, azaz a bíróság vizsgálatának végéig nem indulnak be a csomagban előirányzott kifizetések. Tragédia ebből nem lesz, az EU maga nem bénul le – hasonlóan a hétéves költségvetéshez, az új szabályok hatályba lépéséig az előzőek maradnak hatályban. De bizonytalan ideig nem lehet számítani azokra az összegekre, amikkel a magyar kormány (hasonlóan több más tagállamhoz) számol.

Ami viszont kifejezetten érdekes kérdésnek tűnik jelenleg, hogy vajon a német Alkotmánybíróság milyen tárgyú vizsgálatot végez majd. A beadványozók álláspontja szerint ugyanis a határozat az alapító szerződésekkel ellentétes, így ha Németország azt megerősíti, azzal saját nemzetközi jogi kötelezettségeit sérti meg, így az alkotmány-ellenes lenne – ugyanakkor az uniós jogon belüli koherencia-zavarok vizsgálatának feladatát idáig a luxembourgi Európai Unió Bírósága folyamatosan fenntartotta magának. Persze pont a német alkotmánybíróságot ez eddig sem nagyon zavarta, emlékezetes lehet még a tavaly májusi összezörrenés a két testület között.

Mindazonáltal ez a helyzet nem tűnik annyira veszélyesnek és feloldhatatlannak – még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a vizsgálat során Karlsruhe előzetes döntés kérésének formájában játékba hozza Luexembourgot, azaz megadja neki a lehetőséget, hogy ő maga foglaljon állást a határozat szövege és az alapító szerződés hivatkozott 311. cikke összhangja tekintében.

Kíváncsian várom a folytatást…

Mennyi idő alatt dönt majd az Európai Bíróság?

Az elmúlt napokban komoly, néhol feszültségeket is kiváltó kérdéssé vált, hogy az uniós jogállamisági rendelet ha hatályossá is válik 2021. január 1-től, vajon mennyi idő után kerülhet majd ténylegesen alkalmazásra is. Miután az elfgadott alku alapján az Európai Bizottság az eljárások kezdeményezésével meg fogja várni, amíg az Európai Bíróság állást foglal a friss rendelet uniós joggal való összeférhetőségével kapcsolatban, felmerült a kérdés, hogy ez kb. mennyi idő lehet, és ezzel kapcsolatban pedig nagyon sokféle, erősen széttartó álláspont jelent meg, köztük vezető helyen egy “azokban az estekben, amikor egy tagállam kormánya egy uniós jogszabályt támad meg, az Európai Bíróság átlag 10 hónap alatt dönt” mondással, de hallottunk már két hónapot is emlegetni.

Miért releváns ez? Attól függően, hogy ez mennyire nyúlhat el, válik értelmezhetővé, hogy ennek az alkunak Orbán Viktor mennyiben tekinthető a nyertesének vagy vesztesének. És miután hajlamosak vagyunk ezt az egész nagy kérdést e részkérdés tekintetében megítélni, hirtelen ez annyira fontossá vált, hogy mond benne mindenki mindent.

Tegyük egyenesbe a kérdést – már amennyire lehetséges a rendelkezésre álló információk alapján.

Pár napja szóba került ez az ATV Start interjújában, ahol néhány mondattal rövidre zártuk (a teljes interjún belül 2:30-tól):

Mire alapozom, amit mondok? Miután a jövőt előre nem lehet látni, a létező gyakorlatból kell kiindulni, aminek feltárásában segítségünkre van az Európai Bíróság honlapján működő adatbázis, amiben rá tudunk keresni az államok által az uniós intézmények ellen indított megsemmisítési eljárásokra, és meg tudjuk nézni azok hosszát.

Hát akkor nézzünk példákat, az egyszerűség kedvéért csak a magyarokat az utóbbi időből: kezdeetnek legyen pl. a híres “kvóta-per”, amikor a 2015. szeptemberi tanácsi döntés után a bíróság 2017. szeptemberében, tehát pont két év után hozta meg az ítéletét – mire már le is járt annak alkalmazhatósága (Pedig annál kevés fontosabb dolog volt az elmúlt években, politikai értelemben is.) A Sargentini-jelentés híres EP-beli megszavazása 2018 szeptemberében volt, aminek érvénytelensége megállapítása érdekében perelte be Orbán kormánya az EP-t, és még mindig nem született ítélet (csak a főtanácsnoki állásfoglalás nemrég), pedig már jócskán túlvagyunk a két éven. Nemrég született ítélet a C-620/18. sz. ügyben, ami 2018 szeptemberében indult, ez megint több mint két évet jelent. A C-456/18 P. sz. ügyben 2018 augusztusi perindítás után 2020 júliusi ítéletet látunk, az már csak majdnem két év. Folytathatjuk a sort, de ezt látjuk.

Persze, ez nem jó hír, de nem csak a “részkérdés” tekintetében, hanem magának a bíróságnak, és az elé vitt ügyeknek sem tesz jót. A fent említett kvótahatározattal kapcsolatos ügye során már a megindításakor felmerült, hogy meddig húzódhat el, majd amikor ebben az ügyben az óvatosan optimista akkori jóslataim nem jöttek be, 2017 májusában, majd nyáron szóvá tettem több formában, hogy ilyen jellegű ügyekben nem csak indokolatlan az ügyek elhúzódása, de káros is.

Lehetne-e gyorsabb az eljárás? Elvileg ennek semmi akadálya: az ilyen ügyekben a bíróságnak “csak” döntenie kell. Ahogy azt hallhattuk EP-képviselőktől, a Parlament kérni fogja a gyorsított eljárás alkalmazását, ennek a lehetőségét a bíróság szabályzata tartalmazza, de abban nem tudok előre állást foglalni, hogy ezt a kérést a bíróság teljesíti-e. Mint a fentebb írottakból talán kiolvasható, nem bánnám, ha megtenné, de nem látok rá garanciát, hogy valóban megteszi. Indokoltnak és szükségesnek látnám, ebben az esetben lehet reális a tíz hónap, akár még rövidebb időtartam is. Politikai értelemben ugyanakkor nagyon óvatosan fogalmaznék az ellenzéki EP-képviselők helyében, mert ha a bíróság biztosítja a gyorsított eljárást, akkor ezek a mostani mondások magas labdát jelenthetnek Orbánéknak, hogy utána az ítéletet azzal hiteltelenítsék, hogy “lám, ennyire független ez a bíróság, az EP ugráltatja”.

Egy másik felmerült ötlet volt, ami már nem csupán a bírósági eljárás lehetséges időtartamával, hanem magával az elfogadott alkuval kapcsolatos ellenérzésekből fakad. Hallhattunk olyat is, hogy “ha a Bizottság nem kezdi el az eljárást, majd az Európai Parlament őt is a bíróság elé citálja”. A politikai alku lényege, hogy annak betartásához politikai érdek fűződik. Az Európai Bizottság jó eséllyel tartani fogja az alkut, mert ha megszegi, a Tanács előtt jóval nehezebb dolga lesz: a tagállami kormányok számára a Bizottság ilyen jellegű “szószegése” hosszú távon kiszámíthatatlan hatásokkal járna, amit nem fog megkockáztatni. Még az is kétséges, hogy egy ilyen izmozáshoz (az Európai Bizottság bíróság elé viteléhez) az Európai Parlamentben meglesz a szükséges többség, több okból is. Egyrészt a tagállami fővárosok sem érdekeltek egy ilyen konfliktusban, másrészt pedig abban a pillanatban, amint megvan a hétéves költségvetési keret és a koronavírus-segélycsomag, a nem magyarországi EP-képviselők számára az egész magyarországi jogállamisági kérdés nagyot csúszik hátra a prioritáslistán. És azt sem szabad elfelejteni, hogy még ha sikerül is, a Bizottság ellen az Európai Parlament által megindított eljárás sem két napig fog tartani…

Szóval összességében, hogy mikortól lesz működő jogállamisági eljárás, mikortól karmolhat a vadmacska? A 2022-es választások előtt nemigen, ami nem jó hír nekünk, ellenzékieknek. Ebből a szempontból Orbán Viktor mindenképpen nyertese a helyzetnek – időt nyert. Hosszú távon részben veszített, ugyanis a jogállamisági eszköz megszületett, azt nem tudta megakadályozni, igaz, oroszlán helyett vadmacska formában. Ugyanakkor azt nekünk el kell fogadnunk, hogy egy-két év európai szempontból nem idő – a jogállamisági eszköznek majdnem mindegy, hogy mikortól válik működőképessé. Hogy magyarországi politikai szereplőknek, így Orbán rezsimjének vagy az ellenzéknek viszont az életet jelenti, az nem az EU és a többi tagállam problémája.

Végleg elbukott a civiltörvény az EU Bíróságán

Ahogy a januárban elfogadott főtanácsnoki álláspont előre valószínűsítette, a bíróság mai ítélete az Európai Bizottság által kezdeményezett kötelezettségszegési eljárás első bírósági szakaszának végén kimondta, hogy az ún. civiltörvény (szerintem csak megbélyegzőtörvény) sérti az uniós jogot.

Az ítélet semmi újat vagy váratlant nem tartalmazott azokhoz a szempontokhoz képest, amiket a törvény elfogadása, azaz 2017 óta folyamatosan mondunk róla, szóval ezeket nem ismétlem meg, a főtanácsnoki álláspont ez év januári megszületésekor már összefoglaltam egyszer, itt található.

Hogyan tovább? A kormánynak most gondoskodnia kell a törvény hatályon kívül helyezéséről, de nem tudom, hogy ez politikai kommunikációs szempontból nem lesz-e túl drága számára. Ám ha ez nem történik meg, akkor az eljárás következő lépésében már a bíróság pénzügyi szankciókat fogadhat el a Bizottság javaslatára, amik targetálásában az elég nagy szabadságot élvez, szóval az akár nagyon fájdalmas is lehet. Nem lennék meglepve, ha az a trükk lesz majd megjátszva, hogy “hirtelen” aktivizálódik a kérdésben évek óta szánalmasan csicskuló Alkotmánybíróság, és a luxembourgi ítéletre hivatkozva alaptörvény-ellenesnek minősíti majd a törvényt. Persze, szakmai szempontból ez eléggé kiszera méra bávatag megoldás (attól hogy valami sérti az uniós jogot, még nem feltétlenül alaptörvény-ellenes és fordítva), plusz politikailag is elég nevetséges (nesze neked, “nemzetek európája” meg szuverenitás), viszont mindenki nyer rajta: Orbán tarthatja a “kemény” figurát, aki harcol, de hát a bírói ítéleteket betartja (persze csak a hazai, “szuverén”-t), ezzel a jogállamiság képét küldheti kifelé és hazafelé is, a Bizottság megkapja, amit akar, a Tákolmányíróságnak pedig megint meg lesz engedve, hogy úgy csináljon, mintha valódi alkotmánybíróság lenne.

A tranzitzónák után… Hogyan tovább?

A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.

Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).

Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…

Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?

Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.

Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.

Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)

Számomra mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…

A “biztonságos tranzitország” bukásáról a Klub Rádióban

Ma a Klub Rádióban Bolgár György vendégeként beszéltem a luxembourgi Európai Bíróság ítéletéről, amiben az lényegében elkaszálta a tranzitzónát, a “biztonságos tranzitország”-ot és az elmúlt évek hazai jogalkotásának nagy részét.

A beszélgetés itt hallgatható meg, a témával kapcsolatos korábbi bejegyezéseim a honlapon itt és itt találhatók.

A luxembourgi Európai Bíróság döntött a tranzitzóna kérdésében, semmi meglepő

Megszületett az ítélet, amit már pár hete, a főtanácsnoki döntés megjelenésekor előre jeleztünk. Semmi meglepő nem történt, úgyhogy nem is írok róla most semmit, csak rögzítjük a tényt.

Az ítélet itt elérhető (a teljes ítélet magyarul itt).

BVerfG v. CJEU?

Az Európai Bizottság elnöke is megszólalt a német Alkotmánybíróság korábban már bemutatott döntésével kapcsolatban. Itt elolvasható, elsőre nem tűnik ki belőle semmi extra (azon túl, hogy elfelejtette Strasbourgot, amelynek gyakorlata a Maastrichti szerződés óta az uniós jog elsődleges forrásai közé tartozik), ám az, hogy megemlíti a kötelezettségszegési eljárás megindításának lehetőségét, az azért felvet némi izgalmakat. Nevezetesen azt, hogy mivel a kötelezettségszegési eljárás lényeges eleme, hogy a Bizottság és az érintett tagállam vitájában végül az Európai Bíróság dönt (erről itt egy nemrégi írásom), egy ilyen eljárás lehetőséget biztosítana arra, hogy Luxembourg “visszaszóljon” Karlsruhénak.

Politikai értelemben kockázatos lenne von der Leyen részéről, mert a bírósági eljárásban lehetőség van arra, hogy a tagállamok is előadják, mit gondolnak a kérdésről (beavatkozóként) – márpedig egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet lenne ebben az alapvetően szakmai kérdésben tág teret engedni a populista hablatyolásnak. Jogi értelemben sem biztos, hogy sok értelme lenne amúgy, hiszen a német Alkotmánybíróság döntését semmilyen fórum nem írhatja felül otthon, de arra azért például biztosíthatna lehetőséget, hogy az Európai Bíróság mondjuk az uniós és a tagállami jog ilyen helyzetekre tekintettel való elhatárolása mellett iránymutatást adjon, hogy hogy kell eljárni, megelőzve ezzel a komolyabb legitimációs vagy egyéb válságot.

Meglátjuk, sor kerül-e erre. Addig is szórakoztasson minket a gondolat…

A német Alkotmánybíróság az Európai Központi Bankot érintő döntéséről – az EU “legitimációs válsága”?

Viszonylag hosszabban tudtunk beszélgetni a Klub Rádión a német Alkotmánybíróság nagy hírverést kapott döntéséről, amit az Európai Központi Bank államkötvény-vásárlásaival kapcsolatban hozott. A sajtóban megjelent egyes vélemények szerint ez az “EU legitimációs válságát” jelenti, amire nekem is volt egy, hmm, nem annyira szakmai jellegű gyors reakcióm.

Bocsánat, van amikor nem bírok magammal, különösen a bombasztikusság tud zavarni. Azért volt jó ez a beszélgetés a Klub Rádión, mert módot adott egy kicsit alaposabban körbejárni a kérdést. Persze, egyelőre nagyon sok probléma nyitott: mi lesz a döntés következménye, milyen politikai hatásokat fog gyakorolni, de úgy gondolom, hogy ez messze nem “legitimációs”, hanem legfeljebb egy politikai kommunikációs válság lesz, aminek persze része lesz, hogy egyes politikai aktorok megpróbálják majd azt tényleges legitimációs válsággá transzformálni, de ebben semmi újszerű nem lesz.

Csak ha a magyar tragikus rögvalóságot nézzük: miközben lehet amiatt aggódni, hogy e német alkotmánybírósági döntés “aláássa az uniós jog elsőbbségének elvét”, ezt a munkát itthon (Székely László akkori obudsman kollaborációjával) a hazai Alkotmánybíróság már a 22/2016. sz. határozatában nagyon nagy lelkesedéssel, sokkal átlátszóbb módon és jóval gyengébb szakmai színvonalon már rég megkezdte…

A teljes beszélgetés itt hallgatható meg.

A továbbiakban viszont tényleg érdemes lesz figyelni az ügy folytatását, már csak azért is, mert a monetáris unió, az Euro jövője szempontjából jelentős döntésekre jó eséllyel lesz valós befolyása.

Újabb arcra esések az Európai Bíróság előtt a migrációval kapcsolatos hazai jogalkotás miatt

Miközben mindenki a koronavírus-válságra figyel, azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az élet nem állt meg, és a kormány migrációval kapcsolatos korábbi őrültségei sorban buknak el az európai bírói fórumok előtt. Ahogy azt már 2015-ben és 2016-ban is előre megmondtuk többen (lásd pl. itt és itt, illetve a honlapomon nemrég megnyitott, még mindig messze nem teljes tematikus gyűjteményt), ezek a megoldások nem állják majd ki az európai jogszerűség próbáját.

Nemrég, egy március 19-i ítéletében az Európai Unió Bírósága agyonvágta a kormány “Szerbia biztonságos tranzitország” című mondókáját (helyesen), egy másikban pedig azt mondta ki, hogy a magyar bíróság nyugodtan felülírhatja a menekültügyi hatóság jogellenes határozatát.

A mai napon pedig, egy másik ügyben főtanácsnoki állásfoglalás született arról, hogy egyrészt – újra – a magyar kormány által kitalált “biztonságos tranzitország” koncepció úgy kuka, ahogy van (helyesen), másrészt pedig – és ez jóval érdekesebb kérdés – úgy foglalt állást, hogy a tranzitzónába kényszerített eljárás fogva tartásnak minősül. Ez azért érdekes, mert még tavaly novemberben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága úgy találta, hogy a magyar tranzitzónás eljárás jogsértő ugyan (és kártérítést is megítélt az azt panaszolóknak), ám az nem minősül fogva tartásnak – amit a kormánypropaganda nem is győzött eléggé hangsúlyozni mindenfelé, a jogsértés tényét egyébként nem megemlítve. Jellemző, hogy Varga Judit mai Facebook-bejegyzésében is csak erre az egy elemre utal, érdemi válasz nélkül hagyva a lényegi, valódi kérdést, azaz a “biztonságos tranzitország” bukását.

A főtanácsnok állásfoglalása, mint a honlapom olvasói már nyilván jól tudják, nem kötelező a bíróság számára, de a menekültjoggal kapcsolatos kérdésekben született ítéletek idáig mindig megegyeztek azokkal. Pár hét múlva megtudjuk, de a jelen helyzetben nem tartom kizártnak, hogy a fogva tartás kérdése kivételt hoz majd. Azt érdemes rögzíteni, hogy a luxembourgi Európai Unió Bíróságát közvetlenül nem köti a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának korábbi ítélete, ahogy a főtanácsnok maga is utal rá, a luxembourgi fórum kialakíthat szigorúbb emberi jogi gyakorlatot, mint a strasbourgi – ami amúgy logikus is, hiszen nem lenne idegen az Európai Unió tagállamaitól, hogy az Európa Tanács más tagállamainál több emberi jogi korlátot vállalnak magukra, ahogy az pl. az EU Alapjogi Chartájából is látszik.

Ami pedig a magyar kormányt és a képviselőit illeti… Amikor már öt évvel ezelőtt is teljesen világossá tettük, hogy bukás lesz ezekből a jogalkotási megoldásokból, ennek ellenére átmentek, majd most jönnek a bukások, akkor azért felmerül az igazságügyminiszterek felelőssége. Trócsányi Lászlóról tudni lehetett, hogy ő az igazságügyminiszteri tevékenységét sokkal inkább ügyvédi tevékenységként látta: azaz úgy gondolta, hogy az a dolga, hogy a kormány álláspontjait jogilag megvédje. Ez az ő esetében annyiban érthető volt, hogy egy sikeres ügyvédi karrier után állt bele egy olyan kihívásba, amibe csak belebukni lehetett, és legalább megkérte az árát – az már személyes kellemetlenség, hogy végül nem kapta meg, nem lett uniós biztos. Számomra nem világos, hogy Varga Judit milyen szerepfelfogásban gondolkodik, de egyvalami biztos: egyelőre nagyon-nagyon gyenge “ügyvéd”.