Mint “Reggeli személy” Mérő Verával a Klubrádión

Tegnap reggel a Klubrádión Mérő Vera vendégeként “Reggeli személy”-ként szerepeltem. A téma – mint a címből is látszik – az Orbán-kormány és az EU viszonya volt, e kérdés aktualitásairól is kezdtünk beszélni, de utána fokozatosan sikerült átcsúszni a magyar belpolitika területére…

Az amúgy jó hangulatú beszélgetés itt meghallgatható:

Büntető felelősségre vonás lehetőségei az orosz-ukrán konfliktusban – a Klubrádión

A Klubrádió mai, “Hetes stúdió” című műsorában arról beszélgettünk Hardy Mihállyal, hogy milyen módok vannak egy fegyveres konfliktus során elkövetett bűncselekmények kivizsgálására, valamint hogy egyáltalán mi minősül ilyennek.

A beszélgetés során röviden áttekintettük ennek a jogterületnek a fejlődését is, Nürnbergtől máig, valamint hogy mi volt előtte, és hogy mi van ma. Valamint néhány példán keresztül elhatároltuk egymástól a jellemző cselekményeket és azok jogi megítélését.

A beszélgetés itt hallgatható vissza, kb. 44:15-től.

Realitás – első alkalommal a Klubrádión

Ma került adásba a Klubrádión a “Realitás – Politikai útkeresés” című új műsor Rózsa Péter szerkesztésében. Megtisztelő, hogy az első adás vendége lehettem, ráadásul Kadlót Erzsébet társaságában.

A műsor alapvetően azt célozza, hogy adott szakmai kérdéseket inkább szakmai, nem pedig politikai prizmán keresztül beszéljünk át. A mai adás témája néhány konkrét példán átvilágítva a jogalkotás kérdései voltak, büntetőjog, bűnözéskontroll stb.

Az adás itt hallgatható vissza.

A Nemzetközi Büntetőbíróság az ukrán-orosz konfliktusban – a “másik Hága”

A háború során elkövetett hadijog-sértések, háborús bűncselekmények és az azokért való felelősségre vonás kérdése egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Az elmúlt napokban többször, több helyen is beszéltem ennek körvonalairól, így a Klubrádión, a Spirit FM-en, a legalaposabban talán ma délután két biztonságpolitikai szakértő “között”.

A legtöbbször a “másik hágai bíróság”, az 1998-ban létrehozott, 2002 óta működő Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának a lehetősége merült fel (amit ugye nem keverünk össze az államközi vitákat tárgyaló Nemzetközi Bírósággal), ezt járjuk körbe most.

Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó egyezménynek (az ún. Római Statútumnak) Oroszország és Ukrajna nem részese (bár annak elfogadása után, még 2000-ben mindkettő aláírta azt), ahhoz, hogy a bíróság eljárhasson, valamilyen extra kapcsolóra van szükség. Ilyen lehet, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa a kialakult helyzetet a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörébe utalja, amihez persze szükség van a Tanácsban az oroszok beleegyezésére, vagy legalábbis tartózkodására. Ám borítékolható, hogy élnének vétójogukkal, ahogy akkor is tették akkor, amikor az MH17 tragédiája miatti felelősség megállapítására próbált a BT egy külön törvényszéket felállítani. Egyebekben én nem tartom jó gyakorlatnak ezt a megoldást, az eddigi összes alkalmazása kudarcos élményt jelentett, ahogy erről korábban már több publikációban is írtam.

Ugyanakkor ebben a helyzetben erre nincs szükség, ugyanis Ukrajna még 2014 és 2015 során tett, a Statútum által megkövetelt egyoldalú nyilatkozataival alávetette magát a bíróság joghatóságának (ami alapján annak ügyészi hivatala már azóta előzetes vizsgálatokat folytat, és ami miatt 2016 során Oroszország bejelentette, hogy vissza is lép a bíróságtól, azaz a ratifikációs folyamat befejezése helyett visszavonja az aláírását), ami azt jelenti, hogy az államterületén esett minden háborús bűncselekményt kivizsgálhat és büntethet, függetlenül az elkövető hovatartozásától. Ennek megfelelően a bíróság ügyésze már bejelentette, hogy az előzetes vizsgálatok után szándékában áll tényleges, vádemelésekhez vezethető nyomozások megindítása. Mondanom sem kell, bármilyen orosz együttműködés a Putyin-rezsim fennállása alatt nem garantált, de így a jelenlegi jogi környezetben BT-határozat nélkül is adott a lehetőség, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárjon.

Itt hadd jelezzem a műkedvelők számára, hogy ekkor itt előállt egy érdekes csavar a történetben, amire első pillanatban kicsit rácsodálkoztam. A nyilatkozatában ugyanis az ügyész azt kérte a már részes államoktól, hogy azok utalják az ukrajnai helyzetet a Statútum 14. cikke alapján a bírósághoz, miközben a 15. cikk alapján saját jogon is megindíthatja a nyomozásokat, majd emelhet vádakat (a korábbi, Ukrajna által tett alávetési nyilatkozatokból fakadóan). Erre reakcióként viszonylag gyorsan több állam (köztük Magyarország is) ezt megtette, de számomra ez zavaros volt – mi szükség volt erre?

A logikus következtetés az, hogy az ügyész ezzel ki akarja kerülni a bírósági előtárgyalást, amire a 15. cikk alkalmazása esetén szükség van – ugyanis amennyiben az ügyész saját kezdeményezésére indít nyomozást, ahhoz a bíróság engedélyére van szükség. A 14. cikk alkalmazása, azaz részes államok utalása esetében erre nincsen szükség, olyankor rögtön indulhatnak a vizsgálatok, vádemelések. Valószínűleg ezzel az a cél, hogy időt lehessen nyerni, hogy rögtön nyomás alá lehessen helyezni az orosz felet. (Amúgy csak érdekesség: az USA egyik legkomolyabb kritikája az ICC-vel kapcsolatban a kezdetektől az volt, hogy az ügyészt hogyan lehet korlátozni, ha túl akarja lépni a hatáskörét. Erre volt válasz, hogy hát ott a pre-trial. Na, hát akkor erről ennyit, úgy tűnik, hogy az ügyész megtalálta ennek ellenszerét.)

Ugyanakkor komoly aggályaim vannak, hogy a részes államok tehetnek-e ilyet – utalhat-e a 14. cikk alapján egy részes állam olyan helyzetet a bíróság elé, ami amúgy nem tartozik az ő joghatósága alá? Az eddigi gyakorlat szerint a 14. cikk alapján részes államok csak a saját területükön fennálló helyzeteket “adták át” a bíróságnak, a komplementaritás elvének megfelelően, milyen alapon rendelkezhetnének más, a statútumban nem részes államok területe felett? Még szakirodalmi szerzőknél sem jelent meg egy ilyen lehetőség, elméleti szinten sem. Nem lennék meglepve, ha a 14. cikk alapján fog eljárni az ügyészség, akkor ez a kérdésnek még visszaköszön majd a bíróság működése során.

Meglátjuk, hogyan tovább, figyelünk.

A kibontakozott orosz-ukrán konfliktusról

Sajnos amitől tartottunk, bekövetkezett, Oroszország átfogó katonai műveletekbe kezdett Ukrajnával szemben. Reménykedtem benne, hogy nem kerül sor erre. A továbbiakban nyilván külön figyelnem kell majd az onnan érkező hírekre is, és már írtam a régióban dolgozó nemzetközi jogos kollégáknak, hogy ha bármiben segítségre van szükségük, szóljanak, ők pedig biztosítottak róla, hogy folyamatosan elküldik majd nekem a véleményüket, amennyiben pedig bármi cenzúra vagy egyéb beesik, akkor sem leszek elvágva az események leírásától… Mondanám, hogy megnyugtató, de nem.

Fontos rögzíteni, hogy jogi szempontból nagyon sok minden most nem változott meg. Ukrajna területének érintett részei lényegében 2014 óta orosz megszállás alatt állnak, tehát az alkalmazandó jogszabályok és előírások a nyílt katonai műveletek megindulásával ugyanazok maradnak. A minszki megállapodás és a tűzszüneti megállapodások eldobása, a szakadár tartományok Oroszország általi elismerése mind jogsértő cselekmények maradnak a továbbiakban is. A jogi álláspont, miszerint Oroszország már 2014-ben agressziót követett el, csak még inkább egyértelművé vált most. Amire most még érdemes lesz figyelni, az a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, annak joghatósága ugyanis mind a két államra kiterjed, és a már most is a bíróság előtt fekvő sok száz panaszos ügy nyilván szakmai szempontból jelentőseket is ki fog termelni.

Itt, a honlapon nyitottam egy új aktát a témával kapcsolatos írások, megszólalások összegyűjtéséhez. Tegnap reggel beszéltem a Klubrádiónak a kialakult helyzet, egészen pontosan a különböző, Oroszországgal szembeni lehetséges szankciók kérdéseiről.

Érdemesnek találtam egy kicsit visszanézni a régebbi kijelentéseimre a témában. Miután az orosz vezetés megint “békefenntartásra” hivatkozik, emlékeztetnék rá, hogy ez már 2014-ben is kamu volt. Ugyanakkor nem lenne korrekt részemről az orosz felelősség egyértelmű kimondása mellett a kontextus elhallgatása: már 2014-ben arról beszéltem, hogy az Ukrajnában zajló események során “nyakig benne vagyunk a folyamatban, amit Koszovó indított meg”, azaz – bár semmilyen felhatalmazást vagy jogi indokot nem jelent – az orosz külpolitikai cselekményekben már akkor is nagyon erősen jelen volt egyfajta sértettség és annak megfelelő reakciók a sajátnak tekintett “közel-külföldön” – a párhuzamosságokra pedig már 2008-ban, Koszovó kapcsán igyekeztem felhívni a figyelmet. Csak érdekesség, hogy ez volt az egyik utolsó meghívásom az ún. közszolgálati televízióba, nem sokkal ezután, abban az évben nyáron lettem a “nép ellensége” az NKE-n belül és azon kívül is, amikor a vezetés kezébe került a 2013-ban megjelent Magyar Bálint szerkesztette Magyar polip könyv, benne az általam írt fejezettel. Utána valamiért már nem nagyon hívtak ide…

Tragédia ez a helyzet. Csak remélni tudom, hogy minél előbb rájönnek a felelős döntéshozók, hogy ebből a végén senki nem fog jól kijönni.

A diplomáciai útlevelekről újra, most a Völner/Schadl-botrány kapcsán

Újra megjelent a sajtóban a diplomáciai útlevelek kérdése egy újabb kormányzati botrány kapcsán. Korábban Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik.

Persze, ettől függetlenül van valamiféle vonzódásuk a rezsim ilyen-olyan kegyenceinek ehhez a dokumentumhoz (nem szeretnek sorba állni a reptereken például, csak hogy ne valami rosszindulatú feltételezéssel éljek, bár ugye a Csíki Sör tulajdonosánál igen konkrét visszaélésekről adott hírt a média korábban), szóval igazából meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Schadl Györgynek és feleségének is volt ilyenje, amiket most kutyafuttyában vont vissza a külügy. Többek közt erről is beszéltem ma reggel a Klub Rádiónak, ez itt érhető el, 79:48-tól. Ezzel kapcsolatban vagy egy-két dolog, amit szeretnék kiemelni, vagy kiegészítésképpen leírni.

Jó-e a jelenleg hatályos szabályozási megoldás?

Ahogy elmondtam korábban is, a hatályos jogszabály alapján a külügyekért felelős miniszternek van mérlegelési jogköre abban a tekintetben, hogy kinek ad ilyen útlevelet. Érvényes vitát lehet lefolytatni arról, hogy ezt akarjuk-e valamikor szigorúbban szabályozni vagy nem – én ebben a kérdésben (sajnálatos, de büszkén viselt szokásomhoz híven) attól tartok, megint szembehelyezkedem a prognosztoziálható ellenzéki állásponttal: amellett ugyanis, hogy a hivatkozott jogszabály e részét borzalmas kodifikációs fércmunkának tartom (ez külön bejegyzést érdemelne, de hagyjuk), egyetértek azzal, hogy a miniszternek legyen ilyen jogköre.

Miért? Mert kell legyen ennyi flexibilitás a kormány kezében. Nem azért, mert személy szerint ennyire kedvelném a mai kormányt, vagy úgy en bloc a kormány intézményét (lol), hanem mert számos olyan helyzet vagy cselekmény áll a mindenkori kormány előtt (a sportdiplomáciától a kereskedelempolitikán át a hírszerzésig), aminek ellátásához adott esetben ez hasznos eszköz lehet. Amennyiben megpróbáljuk előre definiálni az összes ilyen lehetőséget, jó eséllyel csak újabb kodifikációs szörnyszülöttet gyártunk le, ami aztán a legelső gyakorlati helyzetben alkalmazhatatlannak bizonyul.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már megint azt látjuk, hogy nem feltétlenül a szabály rossz, hanem annak alkalmazása. Ahogy a mai interjúban is jeleztem, az a magyarázat, hogy Schadl György “nemzetközi konferenciákon vehessen részt a pandémiás időszakban”, egyrészt nevetséges (ezzel az erővel nekem és még számos tudós kollégámnak is járna, akik valóban próbálunk nemzetközi konferenciákon részt venni, amelyek ráadásul valóban alkalmasak az ország hírnevének növelésére), másrészt valótlan (nagyon gonosz dolog lenne utána nézni, ugye, hogy hány ilyenen is vett részt, vagy hogy ezek mennyire szolgáltak országos érdeket), harmadrészt pedig nem teljeskörű (hiszen a feleség diplomata útlevelét nem magyarázza). Ráadásul van itt egy másik probléma is: a jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy “kizárólag utazásának időtartamára” kaphat valaki ezen az alapon diplomáciai útlevelet, ebben az esetben teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ez a kitétel nem teljesült, hiszen Schadl maga általánosságban vett lehetőségről beszélt – bukta. Halkan jegyzem meg, ennek az előírásnak az újragondolása sem lenne butaság, az életszerűség jegyében.

Összegzésképpen: a külügy a jelenlegi hatályos szabályokat sem tartotta be Schadl esetében, ahogy a korábbi, hasonlóan vitatható esetekben sem. Erre pedig nem az a megoldás, hogy rohamból módosítjuk a jogszabályokat, ami számos hiba lehetőségét hordozza magában.

Növeljük az alkalmazás garanciáit!

Annak biztosítása, hogy ne kerülhessen sor a bemutatottakhoz hasonló visszaélésszerű alkalmazásra, a legegyszerűbben a transzparencia növelésével lehetséges, erre pedig van egy nagyon konkrét, egyszerű javaslatom. A kiadott diplomáciai (és egyéb) útlevelekről a miniszter legyen köteles tájékoztatni az Országgyűlés külügyi és/vagy nemzetbiztonsági bizottságát.

Innen információ elvileg úgysem kerülhet ki, a gyakorlatban viszont valamiféle plusz politikai ellenőrzés alá kerülhetne ez a kormányzati cselekmény. Nem szeretném elvenni ezt a lehetőséget a külügyekért felelős minisztertől, de szükségesnek tartom, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a botrányos, a közvéleményt is teljesen feleslegesen – de teljes joggal – felháborító, amúgy teljesen értelmetlen esetek.

Az új “jogállamisági” eszközről az Európai Bíróság főtanácsnokának állásfoglalása után

Az elmúlt napokban felgyorsulni látszottak az események az uniós új jogállamisági eszköz körül, miután a lengyel-magyar kormányzatok által indított semmisségi eljárásban a bíróság közzétette a főtanácsnok állásfoglalását. Ez lényegében semmilyen meglepetést nem okozott, a tagállami kormányzati érvek mindegyikét lényegében alaptalannak minősítette.

Ezeket érthetően összefoglalta ez a cikk, így itt most nem térnék ki rájuk részletesen. Ugyanakkor itt szükséges újra felhívni rá a figyelmet, hogy az új mechanizmus csupán nemhivatalosan “jogállamisági”, valójában az uniós költségvetés, tehát az uniós közpénzek védelme tekintetében alkalmazható ellenőrző-szanckionáló eszköz, ahogy már a témában a tervezet első verzióját 2019 márciusában körbe járó rövidebb tanulmányom címében is egyértelműen jeleztem (“Better protection of the rule of law – or of European taxpayers’ money“) – ez amiatt volt szükséges, hogy egyértelmű legyen az eljárás kapcsolódása az uniós hatáskörökhöz, valamint hogy egyértelműen elválasztható legyen a jogállamiság és más európai alapértékek védelmére rendelt, hatékonytalansága miatt sokat kritizált 7. cikk szerinti eljárástól. (A Klub Rádió március 3-i, Eurozóna című adásában beszéltünk erről a különbségről egy kicsit, illetve még 2013-ban jelent meg egy fejezetem erről Magyar Bálint első magyar polip-könyvében, ahol azt jártam körbe, hogy pl. a 7. cikk szerinti eljárás miért hatékonytalan.)

Amennyiben a bíróság a főtanácsnokkal azonos következtetésre jut (márpedig az esetek nagyon nagy többségében ez történik), az azt jelenti, hogy a tavaly elfogadott, és 2021. január 1-én hatályba lépett rendeletet a bíróság nem semmisíti meg, azaz minden akadály elhárul az elől, hogy a Bizottság megtegye ennek az eljárásnak a már jól látható, hivatalos lépéseit is. Eddig még csak egy olyan érdeklődés ténye került nyilvánosságra, ami amúgy nyilvánvalóan már egy ilyen eljárás első lépése. Mikorra várható ez? A bíróság ítélete szerintem leghamarabb februárra várható, tehát az eljárás körülbelül úgy fog befejeződni, ahogy azt tippeltem annak idején, és azt is fenntartom, hogy a 2022-es választásokra valószínűleg még nem lesz hatással, nem szabad azzal számolni, hogy azt a tömegesen megvont uniós pénzek témája fogja majd meghatározni azokat. Ahogy ezt korábban és most is többször elmondtam, az Orbán-kormány nyilvánvaló stratégiai célja amúgy is pont az volt, hogy ezt elkerülje…

Ha áttekintjük magát az eljárást, annak menetét, abból tudunk következtetni a további időrendre. A rendelet szövege alapján csináltam egy áttekintő ábrát a folyamatról, ezt használom itt is:

Az eljárás maga nem különösebben bonyolult, a lényege, hogy az Európai Bizottság, amennyiben a rendelet által megadott valamilyen, az uniós pénzek kezelésével kapcsolatos jogállamisági problémát tapasztal, javaslatot tehet a Tanács felé, hogy az fogadjon el meghatározott intézkedéseket, például a pénzek visszatartását. Ez az egyik leginkább jelentős változás az eredeti tervezethez képest, amely szerint még lényegében maga a Bizottság tehette volna meg ezeket az intézkedéseket (a Tanács elfogadásának vélelmezésével) -ezért minősítettem még annak idején oroszlán helyetti vadmacskának az eljárást.

A javaslata megtétele előtte még a Bizottságnak hivatalosan értesítenie kell az érintett tagállamot, lehetőséget biztosítva számára legalább egy hónapos határidővel, hogy előadja álláspontját, illetve az egyeztetést, amely értesítés tényéről tájékoztatnia kell az Európai Parlamentet és magát a Tanácsot is – formálisan ezt tekinthetjük az eljárás kezdetének, de mint a magyar eset is mutatja, információk bekérése és egyéb kommunikáció már ez előtt is lehetséges. Amennyiben nem sikerül az érintett tagállammal zöldágra vergődni annak hivatalos értesítése után, a Bizottság javaslatot tehet különféle intézkedésekre, amiket közölnie kell az érintett tagállammal, legalább egy hónapos határidőt hagyva annak az azokra való reakciókra. Ez után elküldi a javaslatát a Tanácsnak, aminek egy, kivételensen két hónapos időszak alatt kell döntenie, amennyiben pedig változtatni akar rajtuk, úgy ezt minősített többséggel teheti meg.

Már ennyiből látjuk, hogy ha optimistán februárra várjuk a bíróság ítéletét, majd utána a Bizottság és a Tanács azonnal cselekszik mindenben, akkor is legalább három hónap, amíg kézzel fogható eredmény születik, ami már pont kicsúszik a hazai választási kampány időszakából… Ellenben egy esetleges következő kormány pont a nyakába kapja majd az egészet…

Jogállamiság, lengyel Alkotmánybíróság és az EU…

Az elmúlt napokban volt néhány jelenésem a médiában a címben jelzett témákban… Mivel az elmúlt időszakban már-már lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy nem nagyon írtam ide (amiért mindenkitől elnézést kérek, de nagyon sűrű volt az életem mostanában), most muszáj összefoglalóan néhány sort.

Még péntek kora este a Klub Rádióban beszéltem a lengyel-uniós vitáról (korábban már kb. másfél hete is), majd ma reggel a Spirit FM-en (ehhez sajnos nincs hivatkozásom).

Majd ma délután végre hosszú idő után újra a Tilos Rádióban jártam, ahol a “Brüsszeli diktátum” című műsorban igen alaposan végigbeszéltük ezeket a témákat. Végre, több mint egy óra tiszta műsoridő, ez igen jól esett, be kell vallanom. Figyelmeztetés: az anyag igen informatív és tartalmas, viszont elég feszes – hosszában és mélységében is egy egyetemi tanórának megfelelő, viszont tényleg mindent érintettünk, ami releváns lehet.

Este pedig újra a Hír TV “Csörte” című vitaműsorában jártam, ahol ezúttal Cservák Csabával toltunk le egy kört a címben jelzett témában. A múltkori adáshoz hasonlóan most is meglepődtem kicsit a bemutatáskor elhangzott szövegen, többször próbáltam rákérdezni, hogy milyen nyílt levelet is írtam én Orbán Viktornak, de nem tudtam meg… Hát, ez van. Az adást itt lehet visszanézni:

Voltak benne maradandó pillanatok, itt most a 19:02-től induló részt ajánlanám mindenkinek, aki a hazai jogállamiság iránt érdeklődik: nem kell annál egyértelműbb bizonyíték annak hanyatlására, és az elvben független intézmények kamu jellegére, mint hogy azok vezetői taktikusan úgy mondanak le, hogy az egypárti kétharmad még kényelmesen gondoskodhasson a megfelelő elvtársakkal való pótlásukról, teljes értékű hivatali idővel nulláról kezdve a választásokat közvetlenül megelőzően. Ez nem csak annak a jele, hogy a Fidesz láthatóan aggódik a választások eredményétől, hanem annak is, hogy ezek a “független” intézmények “független” vezetői a saját hivatalukat is egyértelműen a kormánypárt politikai-hatalmi érdekeinek rendelik alá. Ez tipikus “smoking gun”, ennél egyértelműbb beismerés nem is kell, az ellenzék helyében én ezt tolnám a leginkább kifelé, hogy mindenki lássa…

A Belarusz által eltérített Ryanair gépről a Klubrádióban

Ma reggel a belorusz kormány által eltérített Ryanair géppel és az egész helyzettel kapcsolatos kérdéseket jártuk körbe a Klubrádió Reggeli gyors c. műsorában.

Itt visszahallgatható (52:58-tól):

Vakcinák kérdése Semjén Zsolt fura értelmezésében

Szórakoztató tud lenni, amikor Semjén Zsolt megszólal. Olyankor gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy magától nyomja, lelkesedésből, vagy egyezteti előtte a kommunikációs központtal. Nemrég például arról beszélt egy online konferencián, hogy Magyarország csak azon országok védettségi igazolványát fogja elfogadni, amelyek kölcsönös alapon a magyar oltásokat elfogadják. Ezzel ugye arra a problémára próbált reflektálni, hogy miközben Magyarország nem akar igazodni valamiféle egységes EU-s oltási rendhez, egyre inkább látszik, hogy emiatt több uniós tagállamban nem járnak majd a könnyítések az uniós ügynökség által nem jóváhagyott vakcinákkal oltott magyarok számára.

Erről kérdezett a Klubrádió Reggeli gyors című műsora, aminek azért örültem, mert nem csak arról sikerült beszélni, van-e egyáltalán értelme annak, amit Semjén mondott (nem sok), de egy-két másik fontos dolgot is sikerült egyenesbe tenni. A beszélgetés hangfelvétele itt elérhető.

A “magyar oltás”

Első problémám az, hogy még az sem világos, hogy Semjén Zsolt mire gondol, amikor a “magyar oltások” elfogadásáról beszél. Vajon ez azt jelenti, hogy ha majd lesz “magyar fejlesztésű vakcina” (amúgy: most már minek?), és azt nem fogadják el, akkor azzal szemben akarunk kormányzati ellenintézkedéssel? Mire eljutunk oda, addigra simán lehet, hogy vége lesz a koronavírus járványnak. Plusz, ezzel arra utalna Semjén, hogy ha lenne/lesz magyar koronavírus-vakcina, azt – hasonlóan a kínai elvtársakhoz – be sem nyújtanánk az Európai Gyógyszerügynökséghez (EMA) jóváhagyásra és európai szintű engedélyeztetésre? Na. Ne. Az ugye azt jelenené, hogy azt nem forgalmazhatnánk az EU-ban, ennyire ostoba élő ember nem lehet.

“Vakcinák háborúja”, sokadik epizód

Sokkal inkább a jelenlegi oltóanyagokkal kapcsolatos szabályozásokra gondolhatott, így nézve viszont teljesen értelmetlen a kijelentés. Azaz, ha egy másik állam nem engedi be a kínai vagy orosz vakcinával oltott magyarokat, akkor mi sem fogadjuk el annak az országnak az alkalmazott oltásait. Ezzel az a gond, hogy nem nyugat-kelet tengely mentén tesznek különbséget a vakcinák között, hanem aszerint az objektív mérce szerint, hogy melyik kapott engedélyt az EMA-tól, és melyik nem. Az uniós tagállamok többnyire olyan vakcinákkal oltanak, amik bírnak ezzel az engedéllyel – amelyik vakcina viszont megkapta ezt, és oltanak is vele, azt Magyarországon is használják. Az pedig még a magyar jog alapján sem lehetséges, hogy azokat az uniós polgárokat diszkrimináljuk, akik ugyanazt a vakcinát kapták, mint a magyarok. Leegyszerűsítve: az EU-ban ugyanazokat a vakcinákat alkalmazzák, mint nálunk, plusz nálunk ahhoz képest két pluszt is (Szputnyik és Sinopharm) – egyszerűen nem áll elő olyan lehetséges felállás, hogy valaki egy uniós tagállamból olyannal érkezzen, ami nálunk nem, ott pedig bír engedéllyel. Ebből az következik, hogy ha valakit, aki olyan oltást kapott, ami nem rendelkezik uniós engedéllyel, csak a megszokott eljárással engednek be egy országba (azaz negatív teszttel, vagy karanténnal), úgy azokkal az országokkal szemben Magyarország nem tud mit csinálni, hiszen a nemsokára jó eséllyel hatályba lépő uniós vakcinaútlevél alapján kötelesek leszünk elfogadni minden EMA által jóváhagyott vakcinát, orosz vagy kínai vakcina esetében pedig nem tudunk különbséget tenni a magyar és nem magyar állampolgárok között.

A bilaterális vakcina-elfogadások kérdését amúgy kb. egy hete egy külön Facebook-posztban körbejártam már egyszer, csak érdekességképpen teszem ide:

Ha a kormány tényleg bevezetné azt, amit Semjén felvetett, annak sokféle jogi következményei lehetnek. Tuti bukó vesztés lenne egy megindított kötelezettségszegési eljárás végén, vagy ha a be nem engedett uniós polgár a magyar egyenlő bánásmód hatósághoz, a bírósághoz, vagy végül Strasbourghoz fordul. Komolyan azt gondolom, hogy ez az ötlet onnan jött, hogy Semjén szuverénra itta magát Hubertusból, biztos vagyok benne, hogy nincs e mögött valós kormányzati szándék.

A WHO “engedélye”

Külön örültem, hogy végre tudtam egy kicsit beszélni róla, hogy félreértés, hogy a WHO “engedélyezte” volna a Sinopharmot, bár lassan teljesen mindegy, az egész sajtón megint átment a kormánypropaganda narratívája, lényegében ellenállás nélkül.

A WHO nem engedélyező hatóság, a részes államok soha, semmilyen ilyen jogosítványt nem adtak át neki, kifejezetten vicces, hogy a szuverenitásra oly’ nagyon kényes Orbán-kormány mégis azonnal ilyesmi jogosítványokat hazudik neki. Ahogy ezt kb. két hete megírtam a FB-on is, vajon miért nem teszik ezt más témákban is:

Ez a sokat emlegetett “vészhelyzeti engedély” pusztán azt jelenti, hogy az annak keretében elfogadott gyógyszereket, oltásokat berakhatják a harmadik világ országainak és az ún. “bukott államoknak” szánt segély- és egyéb csomagokba, azaz leginkább ez egy belső ENSZ-engedély arra, hogy használják ezeket ott, ahol nincs állami engedélyező hatóság, mert pl. kormányzat sincs. Na most én elég sokat kritizálom az Orbán-kormány folyamatos PR-kormányzását, de azért olyan mélységbe még szerintem sem jutottunk, hogy ezekkel az államokkal kell egy kategóriában értelmezni magunkat, ennyire azért nem rossz a helyzet. A többi EU-tagállam tekintetében meg pláne nem, szóval minden olyan magyar kormányzati mondás, amely szerint a “WHO-engedély” kiváltja az uniós engedélyt, egyszerűen hazugság.

De hát nekünk már csak ez jutott, úgy tűnik.