Az Európai Parlament beperelné az Európai Bizottságot, amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust?

A mindig kiváló Eurológus adott róla hírt ma, hogy az Európai Parlament (EP) arról készül szavazni, hogy beperelje az Európai Bizottságot (EB), amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust. Nézzünk egy kicsit a hír mögé! Lehetséges ez? Mi az értelme? Mi lehet belőle?

Először is szögezzük le: igen, ez lehetséges. Az Európai Unió Bírósága előtt van lehetőség ún. mulasztási kereset benyújtására az uniós intézményekkel szemben, így az EP is kezdeményezhet ilyen eljárást a Bizottsággal szemben. Egy ilyen eljárás eredményeképpen a bíróság megállapítja az intézmény által elkövetett mulasztást, és ilyenkor az általa elmarasztalt intézmény köteles megtenni az ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

A jelen esetben ez azt jelentené, hogy a Bizottság köteles lenne a Tanácshoz fordulni, és javasolni, hogy az indítsa meg az eljárást Lengyelországgal és Magyarországgal szemben, aminek eredményeképpen lehetőség nyílik arra, hogy vágják meg vagy fagyasszák be az uniós költségvetésből járó forrásokat. A Tanácsnak ezt követően egy hónap áll rendelkezésére, hogy minősített többségi szavazással (ami a tagállamok leglább 55 százalékának a szavazatát jelenti, úgy, hogy a szavazatok az Unió lakosságának 65 százalékát is képviseljék) döntsön a javasolt intézkedésekről.

Elsőre ez jó ötletnek tűnik, ahogy általában beszélünk erről már régóta, hogy igenis, anyagi oldalon fájjon az érintett tagállami kormányoknak, amit a jogállamiság tekintetében művelnek. Ez, az idei év elején megszületett jogállamisági eljárás pedig ugyan jóval gyengébb lett, mint az eredetileg tervezett, még 2018-ban előterjesztett verzió, mégis több mint a semmi. Mindennek ellenére, itt most ambivalens érzéseim vannak, hogy ez jó ötlet-e az EP részéről, mind jogi, mind politikai szempontok alapján.

Mi a jogi probléma? Elsősorban az, hogy mulasztási kereset olyan esetben nyújtható be, ha egy intézmény valamit köteles megtenni, és e kötelességét szegi meg. A Bizottságnak pedig a jogállamisági rendelet alapján mérlegelési joga van, hiszen úgy fogalmaz a rendelet, hogy “Amennyiben a Bizottság megállapítja”, illetve “Amennyiben a Bizottság úgy ítéli meg”, szóval érzésem szerint nagy gondban lesz az EP, ha a Bizottság kötelezettségszegésére hivatkozik, hiszen az bármikor előadhatja, hogy azonnal megindítja majd, ha már úgy ítéli meg, hogy indokolt. Szemben az egyes európai parlamenti képviselők által hangoztatottakkal, a Bizottságnak valóban meg kell győzödnie arról, amit például ezek a képviselők is (nem minden politikai érdektől mentesen) állítanak. Ezért is mondja a Bizottság lényegében, hogy gyűjtik az adatokat már most is, hiába a politikai alku az Európai Tanácsban arról, hogy annak megindításával megvárják az Európai Bíróság ítéletét abban a másik bírói eljárásban, amit magának ennek a jogállamisági eljárásnak az érvényességével kapcsolatban indított a magyar és a lengyel kormány (lengyel-magyar semmisségi per). Ezzel kapcsolatban pedig már látszik, hogy nem lesz olyan gyorsan eredménye, mint egyesek remélték és nagy hangon mondogatták is (volt itt szó optimista fél évről is, ehhez képest fél év volt csak arról dönteni, hogy sürgősséggel tárgyalják), szóval az EP soraiban nyilván egyfajta sürgető érzés alakult ki. Teljesen nyilvánvaló volt decemberben, hogy Orbán időt akart nyerni, és azzal az alkuval sikerült is neki, nem akart a 2022-es választások előtt ezzel foglalkozni, pontosabban azt nem akarta, hogy ez téma legyen a kampányidőszakban. Szóval minden esély megvan rá, hogy a Bizottság fenti érvelését a Bíróság csont nélkül elfogadja, megállapítja, hogy a Bizottság nem “köteles” megindítani az eljárást, és vége is a pernek.

(Az egy érdekes kérdés, hogy ha a Bizottság ezzel szemben arra a politikai alkura hivatkozik, hogy megígérték, hogy megvárják a bírósági döntést, akkor bizony lábon lőhetik magukat, de megnyugodhatunk: a Bizottság jogászai nem fognak ilyen hibát elkövetni.)

Ez átvezet minket a politikai problémához. Teljesen érthető, hogy az EP szeretné felgyorsítani, a magyar ellenzéki képviselők pedig optimális esetben még a hazai választási kampány kezdete előtt, vagy azzal egyidejűleg ezt a témát fókuszba helyezni. Ez magyarázza az ő cselekvésüket, és hogy támogatják a Bizottság elleni perindítást. Ennek természetes kommunikációs kelléke, hogy a Bizottságot is Orbán szövetségesévé festik, ugyanakkor ez egy igen leegyszerűsítő álláspont. És amire sokszor szoktam utalni, itt most hatványozottan érvényes: a magyar belpolitika nem döntő szempont az európai politikában. Egy, az EP által megindított per esetében a Bizottság nem Orbán Viktor vagy a magyar ellenzék érdekeit fogja figyelembe venni, ahogy a mostani magatartását sem ezek határozzák meg.

Miért nem indította meg a Bizottság az eljárást eddig? A fentebb már leírt jogi ok mellett van egy sokkal nyilvánvalóbb, egyszerűbb politikai ok: azért nem, mert az volt az alku a tagállamokkal, hogy nem fogja. Ennyi. Szemben a magyar belpolitikával, az uniós politikában a megkötött alku számít. Nem azért, mert az európai politika szebb, tisztességesebb vagy jobb lenne, hanem azért, mert a rendszer így működik, megegyezésekkel, és ha valaki elkezdi felrugdosni azokat, maga a rendszer dől be a végén, válik működésképtelenné – amit senki nem akar. Nyilván ez teljesen értelmezhetetlen olyasvalaki számára, aki nem ismeri mélyen az európai politikát, az uniós intézmények működését, különösen ha az illető a magyar belpolitikában “edződött”, ahol ennek gyökeres ellentéte az alapnorma (olyan is). A témában most aktívkodó EP-képviselők jó eséllyel nem gondolják végig, hogy mibe próbálják belehajszolni a Bizottságot: ha az most hirtelen megindítja a jogállamisági eljárást, a Tanácshoz kell fordulnia, ahol azok a tagállami miniszterek ülnek, amelyeknek vezetői decemberben megállapodtak, hogy nem foglalkoznak ezzel, amíg a bíróság állást nem foglal. A következtetések levonását ráhagyom mindenkire, maradjunk annyiban, hogy a Bizottság nem véletlenül szeretné elkerülni ezt a helyzetet, ki tudja, hogy a tagállami kormányok hogyan reagálnak egy ilyenre. És a Bizottságban azt is végiggondolják, hogy ha nem tartják be az alkut, Orbán és az illiberális cimborái azonnal újabb pert indítanak a Bizottság erről való döntésének semmissége kimondása érdekében, valami olyasmi kiszeramérabávatag pszeudo-jogi érveléssel, hogy “a Bizottság megsértette az alapító szerződéseket azzal, hogy megszegte a szuverén állami vezetők szuverén megállapodását”, aztán lehet várni arra is, amíg Luxembourgban megtalálják a finom nyelvezetet, amivel megint hazaküldhetik őket – de addig is a téma ott fog pörögni az asztalon az orbáni narratíva mentén, ami senkinek nem jó.

És hát azért van itt egy “biztonsági” elem azért. Mégpedig az, hogy a Bizottság fenti, a tagállami kormányokkal kapcsolatos aggodalma jó eséllyel elméleti marad, mivel a gyakorlatban ez a helyzet nem fog előállni az EP által indított per sikeressége esetében sem. Hiszen mire abban megszületne az őt elmarasztaló ítélet, addigra már kipörög a lengyel-magyar semmisségi per is, és a Bizottság végre politikai értelemben büntetlenül is megindíthatja a jogállamisági eljárás(oka)t – amivel persze az EP által most indítandó per maga is okafogyottá válik.

Szóval az Európai Parlament részéről ez a lépés semmilyen konkrét eredménnyel nem kecsegtet, politikai kommunikációs célokat viszont remekül szolgál. Tudja ezt jól persze mindenki, szóval arra nem érdemes számítani, hogy érdemben bármi is megváltozik majd tőle.

“Would You shut up, man?” – az első elnökjelölti vitáról

Na, megvolt az első elnök-jelölti vita Joe Biden és Donald Trump között, amit szerintem a címben leírt, valóban így, ebben a formában elhangzott mondat ír le a legjobban. Elég árulkodó…

Általában figyelemmel kísérem az amerikai elnökjelölti vitákat, plusz soha nem csináltam titkot abból, hogy mennyire szimpatizálok Joe Biden-nel, már nagyon-nagyon régóta. Nagyon örütem annak idején, amikor alelnök lett, és nagyon sajnáltam, hogy 2016-ban nem indult az elnökségért. Soha nem tudjuk már meg, hogy akkor nyerhetett volna-e Trumppal szemben, most meg… Hát most meg már sajnos jól láthatóan nincs csúcsformában. Emiatt kicsit aggódva vártam a vitát, aminek ezúttal adott egy kis extra érdekességet, hogy az index.hu felkért arra, hogy még a vita előtt üljünk le egy podcast felvétele erejéig Szőcs László moderációja mellett Jeszenszky Zsolttal (aki a Trump-oldalt képviseli), hogy elmondjuk, hogy a két különböző oldalról hogyan látjuk és várjuk a vitát.

Fotó: Isza Ferenc / Index

A vitánkról egy rövid írásos beszámolót is készített az index, ami itt érhető el. Az amúgy szerintem kifejezetten szórakoztatóra és informatívra sikerült beszélgetés nem kifejezetten szakértői anyag, és több általam kedvelt és nagyra tartott kollégám és barátom is megfogalmazta a fenntartásait a műsorral, a formátummal vagy a “másik oldallal” kapcsolatban, de azt érdemes rögzíteni, hogy az infotainment műfaji keretei között szerintem sikerült nagyon jót csinálni – és sok mindent lehet mondani Zsoltról is, de hogy ne ismerné az amerikai belpolitikát (vagy legalábbis a Trump-rajongó alt-right oldalt), ennek alapján pedig ne tudna sarkos véleményt kifejezetten szórakoztató módon megfogalmazni, az nagyon nem lenne helytálló állítás. Maga a hangfelvétel itt hallgatható meg, ennek alapján mindenki megfogalmazhatja a maga következtetéseit:

A beszélgetés felvétele és közzététele után maga a vita pedig… Érzésem szerint Biden jött ki jobban belőle, egyrészt mert nem rontotta el, másrészt pedig mert Trump egyszerűen túltolta. Összességében viszont egy borzalom volt az egész. A vita után egy gyors telefonos beszélgetés során mind a ketten elmondtuk az indexnek, hogy mik voltak a következtetéseink, érdekes, hogy mennyire hasonló az egymástól teljesen függetlenül elmondott véleményünk – szóval lehet, hogy nem teljesen alaptalanok.

Őszintén szólva, ezek után kíváncsian várom a következő két fordulót, hacsak a jelöltek nem találják úgy, hogy azok immár tök feleslegesek. Sokan gondolják így, de szerintem nagyon-nagyon rossz üzenete lenne, ha nem kerülne sor rájuk. Inkább azt kéne a jelölteknek mérlegelniük, hogy a magatartásuk mennyiben segíti a céljukat, és ennek fényében újragondolni azt.

Hosszú beszélgetés a Klub Rádión az EU-ról, jogállamiságról, korrupcióról

Pár nappal ezelőtt egy érdekes és viszonylag hosszú stúdióbeszélgetésben volt módom részt venni a Klub Rádión, Zentai Péter társaságában, az Eurozóna című műsorban.

A téma az volt, hogy vajon az európai uniós tagság és a nemzetközi környezet mennyire tud hatni egy állami kormányzat magatartására, mennyiben tudja megakadályozni az esetleges visszaéléseket. A beszélgetés hangulatára árnyékot vetett a médiahatóság előző nap nyilvánosságra került döntése, amelyben közölte, hogy nem hosszabbítja meg jövő tavasztól a rádió frekvenciahasználati engedélyét.

A teljes beszélgetés visszahallgatható a rádió honlapján, érdemes az egész műsort, a mi beszélgetésünk 30:00 időpontban kezdődik.

Post-truth, alternative “facts” by the Hungarian minister of justice

After the judgment finally rendered by the European Court of Justice on the infringement procedure initiated by the European Commission against Hungary for adoption of the so-called “NGO Transparency Law”, finding it actually being in violation of EU law, the minister of justice has immediately reacted with some strange “explanation”, seemingly arguing it is an actual win for the government.

According to Judit Varga, the court has actually confirmed the position of the Hungarian government, as “the goal of ensuring transparency of NGOs, being the goal of the legislation related to organisations supported from abroad is legitimate, which is confirmed by the judgment of the Court”. She later has posted a ridiculous post on her Facebook page accusing an oppositional MEP and a newsportal with “not being able to interpret a press release correctly”.

Maybe because instead of a “press release”, they were using the actual text of the judgment:

Hungary has introduced discriminatory and unjustified restrictions on foreign donations to civil society organisations, in breach of its obligations under Article 63 TFEU and Articles 7, 8 and 12 of the Charter.

Para 143 of the judgment

No wonder that these “arguments” are only available in Hungarian. It is time to understand who and what level of political shamelessness all the European political partners have to face when it comes to the actual Hungarian government – at least if they have any intentions to understand it.

A “bocsánatkérésről”…

Ahogy várható volt, ismerve a kormány PR-módszereit, beindult a kommunikációs gőzhenger, egy eléggé meglepő formátumban: Kovács Zoltán nemzetközi főpropagátor irányításával a kormány elkezdte mondogatni, hogy mindenki kérjen tőle bocsánatot a mindenféle gyanúsítgatások miatt. Erreől beszéltünk ma hajnalban, az ATV Start műsorában, ami itt nézhető vissza.

Amire az interjúban nem volt idő kitérni, arra csak itt emlékeztetnék. Amikor többször is szóvá tettem a kritikák egy részének pontatlanságát (lásd itt vagy itt), épp arra figyelmeztettem, hogy azok végül mind-mind a kormány kommunikációs pozícióját fogják erősíteni. Erről beszéltem. Persze, nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek, hogy az levelekben szólítja fel a tudósokat arra, hogy vizsgálják felül álláspontjaikat, meg kérjenek elnézést, ahogy valóban az, de néhány éve még azon is csak nevettünk volna, hogy lesz amerikai elnök, aki a Twitter-en őrjöng folyamatosan, azon meg sírtunk volna, hogy azt sokan komolyan veszik és odafigyelnek rá. Ehhez képest…

A kormány “visszaadja a különleges jogosítványokat”… Hát, ez beismerésnek is jó

Valamivel éjfél előtt vált elérhetővé az Országgyűlés honlapján a törvényjavaslat, amivel a kormány – ahogy szeretik mondani – “visszaadja a különleges jogosítványokat” az Országgyűlésnek, ami mondás továbbra is ugyanannyira értelmetlen, mint eddig volt (most nem írom le újra, tessék visszaolvasni), ebből a törvényjavaslat szövegből-pedig ez még inkább egyértelművé vált. Két javaslatról van szó, a T/10747. sz. a helyzet közjogi “rendezését” célozza, a T/10748. sz. pedig egy hatalmas nagy saláta, rengeteg olyan rendelkezéssel, amik az egyes veszélyhelyzeti intézkedéseket emelik törvényerőre, tartják tovább hatályban, vagy módosítanak létező törvényi előírásokat. Első ránézésre elég sok “érdekes” megoldás van benne (lásd pl. a külképviseleti menedékjogi kérelem benyújtást, amiről hopp, most derül ki, hogy igazából nem is az, hanem csak “szándéknyilatkozat”, ami előfeltétele annak, hogy aztán a határon benyújtható legyen a menedékjogi kérelem, ami után automatikusan elzárásra kerül a menedékkérő, na, hardcore menekültjogos kollégák remélhetőleg majd beszélnek erről, vagy a régi-új “egészségügyi válsághelyzet” intézménye, ami legalább ugyanolyan problémás, mint a puccstörvény – de a léte önmagában árulkodó), most egyelőre csak az első javaslattal szeretnék foglalkozni.

Ami sok szempontból egyedülálló, elsőként amiatt, hogy én törvényszövegben ennyi politikai bullshitet még nem láttam. Van itt minden, mint a búcsúban, a törvényjavaslat szövegének konkrétan a fele a bevezetés, a kormány és “a magyar emberek” nagyszerűsége, az intézkedések hatékonysága, blabla, tipikus politikai PR-termék, végülis méltó az orbáni PR-kormányzáshoz. De nézzük az érdemi részt. Nem hosszú, kimásolom ide:

1. §
Az Országgyűlés felhívja a Kormányt, hogy a veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet szerinti veszélyhelyzetet (a továbbiakban: veszélyhelyzet) az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg.

2. §
Hatályát veszti a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény.

3. §
(1) Ez a törvény – a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel – a kihirdetését követő napon lép hatályba.
(2) A 2. § és a 4. § a veszélyhelyzet megszűnésekor lép hatályba.
(3) A 2. § és a 4. § hatálybalépésének naptári napját a miniszterelnök annak ismertté válását követően a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg.

4. §
E törvény 2. §-a az Alaptörvény XXIX. cikk (3) bekezdése, 2. cikk (1) bekezdése, 24. cikk (9) bekezdése, 31. cikk (3) bekezdése, 35. cikk (1) bekezdése és 54. cikk (4) bekezdése alapján sarkalatosnak minősül.

ad 1. §
Tehát igen, ahogy eddig is mondtam, az Országgyűlés nem szüntet meg semmit, a veszélyhelyzet megszüntetése továbbra is a kormány feladata. A helyzet pedig most annyival még izgalmasabbá vált, hogy a törvényjavaslat szövege szerint “az Országgyűlés felhívja” a Kormányt, amely “felhívás” számomra nagyon nem világos, hogy mit is jelent. Kötelezést? Akkor miért nem azt írja a szöveg? Ugyanakkor a kötelezés nem tűnik jónak, hiszen az Alaptörvény a javaslat által is felhívott 54. cikk (3) bekezdése szerint a veszélyhelyzetet a Kormány akkor szünteti meg, “ha kihirdetésének feltételei már nem állnak fenn”, nem pedig akkor, ha arra őt bárki “felhívja”. Értelmezhetjük úgy, és azt hiszem, ez a reális minden szempontból, hogy ez a “az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg” kitétel azt jelenti, hogy az Országgyűlés nem akarja (helyesen) elvonni a Kormány Alaptörvényben foglalt mérlegelési jogát a kihirdetés feltételeinek fennállása tekintetében, ez viszont azt jelenti, hogy ez alapján a törvény alapján a Kormány nem köteles megszüntetni a veszélyhelyzetet, azaz pestiesen szólva, az Országgyűlés most ad a sz.rnak egy pofont. Viszont a 15 naponkénti ellenőrzési jogáról a puccstörvény elfogadásakor már lemondott, ezzel tökéletesen megvalósítva az akkor írt, idegennek a PIN-kóddal együtt átadott bankkártyás hasonlatomat… Ez már csak abból is gyönyörűen látszik, hogy a javaslat 3. §-a a Kormány e döntésétől teszi függővé a puccstörvény hatályvesztését, nézzük csak:

ad 2. §
E szerint hatályát veszíti a puccstörvény, mégpedig akkor, ha a Kormány úgy dönt, véget vet a veszélyhelyzetnek. Oké. Mit jelent ez? Az általános felhatalmazás megszűnésével megszűnik az az Alaptörvény-ellenes helyzet, hogy az Országgyűlés nem ellenőrzi a kormányt, ez pozitív. Végiggondolva ugyanakkor, alkotmányosan az egy nagyon visszás helyzet, hogy a Kormány egyéni mérlegelés alapján való döntésének egy különleges jogrendi helyzeten kívül ható törvényalkotási/módosítási hatása legyen – márpedig most lényegében ez történik: e törvényjavaslat szövege alapján, ha a Kormány szíveskedik véget vetni a veszélyhelyzetnek (amire semmi határidőt nem szab neki senki), annak közvetlen következményeképpen lépnek hatályba azok a törvénymódosítások is, amik az e javaslat melletti saláta-javaslatban szerepelnek, akkor amikor ő akarja – azaz a Kormány de facto törvényalkotóvá válik. Mindezt ráadásul teljesen indokolatlanul és értelmetlenül. Egyáltalán nem világos, hogy mi szükség van e két dolog összekapcsolására és a Kormány kezébe helyezésére. Ezzel alkotmányosan még inkább visszás helyzet áll elő, mint a puccstörvénnyel.

És akkor egy kicsit talán provokatív, de mégis érdemi kérdés: miért nem tartalmaz ez az egész javaslat egy olyan passzust, ami egyszerűen azt mondja ki, hogy az Országgyűlés felhívja a puccstörvény 3. § (2) bekezdésében foglalt lehetőséget, és visszavonja az általános felhatalmazását még most, a veszélyhelyzet megszűnte előtt? Vagy egy még inkább provokatív: a puccstörvény 8. § azt mondja, hogy “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.“, ami számomra nagyon nem azt jelenti, hogy az Országgyűlés lemond a döntés jogáról. Ez az előírás azt jelenti, hogy ha megszűnik a veszélyhelyzet (mert a Kormány azt megszünteti), utána az Országgyűlés külön kell rendelkezzen a törvény hatályvesztéséről – amit kritizáltam is rendesen amiatt, hogy véleményem szerint az a felelősség mamelukokra tolását jelentette. A mostani javaslat szerint viszont nem ez történik: az Országgyűlés annak elfogadásával kimondja a hatályvesztést, de az a Kormány döntésétől függően válik majd valósággá, ha az úgy dönt valaha. És mi történik, ha soha nem dönt úgy? A migrációs válasághelyzetet is gátlás nélkül fenntartja évek óta úgy, ahogy annak jogszabályi előfeltételei nem teljesülnek… Miért is jó az, hogy az Országgyűlés, immáron a puccstörvény idézett előírását is megsértve, a jelen javaslat elfogadásával az önálló külön döntése helyett a Kormány kezébe helyezi még annak a törvénynek a hatályvesztését is, ezzel áttételesen a helyzet rendezésének teljességét minden további ellenőrzési jog fenntartása nélkül a kormány kezébe helyezi? Na, ezzel valósulhat meg a valódi, kontroll nélküli teljhatalom: az Országgyűlésnek ebben a pillanatban már semmi jogosítványa, papíron sem.

Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolunk a kormány diktatorikus hajlamairól (nem ismételném meg az előző hivatkozáson elérhető, általam korábban e tárgyban írottakat), egy ilyen alkotmányos helyzetet senki ép ésszel nem állíthat elő. Akkor sem, ha nincs vele semmi különleges szándéka.

A tranzitzónák után… Hogyan tovább?

A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.

Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).

Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…

Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?

Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.

Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.

Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)

Számomra mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…

Az ellenzék újabb súlyos lemaradásáról

Most, hogy a rendőrség bevitt néhány embert néhány Facebook poszt miatt, előkerültek a megmondások a parlamenti ellenzék részéről, hogy “szóltunk előre, hogy ez lesz az egyik probléma”. Hát, igen.

Számomra az alábbi kérdésekre nincs világos válasz:

Megvárom a választ, mielőtt a saját gondolataimat kifejtem – különösen az utolsó kérdésben – aztán majd megint kapok a pofámra ellenzéki barátaimtól. Előre szólok: a “de hát a gonosz Alkotmánybíróság úgyis elmeszel” érvet nem fogadom el, akkor sem ha amúgy jó eséllyel igaz. A politikai cselekvés ugyanis nem eredmény-függő, Trump ellen sem azért indították meg az impeachment eljárást a kongresszusi demokraták idén januárban, mert eredményt reméltek attól, hogy majd a republikánus szenátusi többség hirtelen varázsütésre meggondolja magát… De ha ezt komolyan magyaráznom kell, az már rég rossz.

Meg hát van itt egy fontosabb probléma is.

Tök jó, hogy annak idején “szólva volt” a rémhírterjesztés miatt, ám már akkor is teljesen világos volt, hogy ez terelés. Nem véletlen, hogy én egyáltalán nem akartam sokat foglalkozni vele, ugyanis ez nem stratégiai, hanem csupán taktikai eleme volt már akkor is a kormányzatnak, amit éppen hogy az előre kiszámítható – ellenzéki – reakciók építenek majd erőssé. Ahogy már az elfogadása pillanatában nyilvánvaló volt, jogi eljárások önmagában ez alapján nem nagyon képzelhetőek el, és ennek megfelelően az első szakaszban az előny azzal volt realizálható, hogy a kormánypártiak lelkesen és szakmailag nagyon alátámasztottan mondogathatták, hogy “de hát ez nem úgy van”, javaslom elolvasásra például az NKE rektorának “független” véleménycikkét a “független” Indexen, amit a kormány tagjának kérésére indítottak, és valamiért csak az én, érdemi ellenérveket tartalmazó írásomat nem voltak hajlandók leközölni. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy azok ott véletlenül születtek?

Na, most jön a második szakasz, most zárul a csapda: bár a sajtó tizedakkora intenzitással számol be róla (hiszen ennek nincs hírértéke), az ügyészség már elkezdte visszadobálni az ügyeket és a rendőrség által bevitt embereket, mondván – helyesen – hogy a cselekmény nem bűncselekmény. Tehát most azt fogja eljátszani a kormány, hogy “hát itt mekkora ügyészségi függetlenség van”, és lám-lám, minden kritika alaptalan – és tekintettel arra, hogy valóban meg fognak szűnni az ügyek, kívülről úgy is fog kinézni, hogy igaza van. Megint. (Miközben persze fontos szempont a tényleges félelemkeltés is, hiszen az eljárás eredményétől tök függetlenül, senki sem szeretné magát kitenni ilyesminek.)

Miközben az ellenzék újra súlyos lemaradásban van, ott tart, hogy “megmondtuk”, a gond az, hogy a kormány is “megmondta”, és most már az a valóság, amit a kormány mondott meg. És ami igazán fájdalmas, hogy nem csak hogy taktikai fronton veszít az ellenzék, de a stratégiai fronton nem is csinált semmit.

Miért?

Újra az Isztambuli egyezményről

Miután a koronavírus-válság során a kormány minden létező energiáját az alapos védekezésre és az okozott károk enyhítésére fordítja (nem), annak féregnyúlványa, a soha senki által semmire meg nem választott KDNP újra úgy döntött, hogy valami egészen fontos dologra koncentrál, és országgyűlési határozatban foglalt állást az Isztambuli egyezménnyel szemben. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napokban két interjút is adtam, amiben ki tudtam térni egyes kérdésekre:

  • 2020-05-07 – A Fidesz és a KDNP tudomásul veszi a nők testi fenyítését és a családon belüli erőszakot (HírKlikk)
  • 2020-05-06 – „Ideologikus alapú gumicsont” az isztambuli egyezmény megtagadása (Népszava)

Új érdemi dolgot a KDNP-sek nem adtak elő a múltkori futamukhoz képest, úgyhogy itt csak utalnék mindarra, amit még januárban írtam a témához. Közben viszont az egész országot megrázta Szilágyi István halála, akit a saját otthonában vert agyon a saját fia. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék rá, hogy ha az Isztambuli egyezmény hatályban lenne és annak prevenciós előírásait az elmúlt években átültettük volna a magyar jogba, valamint ha a megfelelő hatóságok azokat megfelelően alkalmazták volna, talán, talán (nagyon hangsúlyos “talán”, hiszen a jog nem mindenható) még mindig életben lenne a népszerű művész. Így viszont az “utca hírmondójából” a tragikus magyar rögvalóság örök hírmondójává vált.

Aminek a lényege a következő: az Isztambuli egyezmény nem tökéletes jogi szöveg. Nem tudom, valaha, bárhol születhet-e olyan, de ez nem az lett. A jelen helyzetben viszont a sok politikai idióta a sok idiótasággal effektív lehetetlenné teszi, hogy értelmes szakmai vita legyen a dologról valaha is. És mit nyerünk vele? Semmit, miközben a témája, a családon belüli erőszak, az egyik legkomolyabb és legnagyobb látenciával bíró problémája az elmúlt éveknek. Nők kárára, gyerekek kárára, férfiak kárára.

Itt most nem állok neki az egyezmény összes – szerintem – büntetőjogi szempontból aggályos eleme részletezésének, pedig lenne mit. A kormány sem ezekkel foglalkozik, hanem felhozza például a migrációt, mert azt még a leghülyébb választó is megérti (talán), márpedig ő a célpont (ez biztos). Meg a feminista veszélyt, amitől, pontosabban az arról kialakított képtől éppen csak például az életben egyszer-kétszer pofára ejtett férfiak (azaz kb. a 90%-uk) kevésbé szerencsés, frusztált fele retteg, meg amire az amúgy vagy megfélemlített, vagy szerencsésebb társaikra egyszerűen irigy nők fújnak veszettül, de ha megcsináljuk a matekot, ez már épp elég. Az érdemi kérdések meg pont le vannak tojva magasról: ez a “PR-kormányzás” lényege. Azért az nagyon szép, hogy most az Azonnali megkereste az egyezményt 2014-ben igazságügyi miniszterként aláíró Navracsics Tibort, hogy ugyan már árulja el, mi is olyan trükkösen Alaptörvény-ellenes abban az egyezményben, amit akkor nem sikerült észrevenni, és ebből konkrétan az derült ki, hogy nem csak hogy most fogalma sincs, de anno igazságügyi miniszterként lényegében bemondásra elfogadta a külügytől, hogy a szerződés amúgy tök oké, és aláírta – ennyit a szakmai előkészítésről.

És ha már a kormányzásról beszélünk, érdemes tisztázni, hogy sajnos a legtöbb ellenzékinek sem más ez a téma, mint egyszerű kommunikációs eszköz… Lángot okádtam, amikor valamikor 2015 márciusában csak azért vették elő az Országgyűlésben, hogy öt percig rugdoshassák vele Orbán Viktort… Amit persze megértek, hogy jó mulatság, de összesen annyit értek el vele, hogy az akkor már Trócsányi László vezette igazságügyi minisztériumban azonnal levették a ratifikációt megelőző implementációs munkacsoport gondolatát az asztalról, amit onnan tudok, hogy külsősként esélyes, hogy benne lettem volna… Egyetlen kérés volt addig a minisztériumi jogász kollégák részéről, hogy ne politizálódjon át a történet, mert “akkor a jobbikos meg a KDNP-s hülyék meg fognak vadulni miatta, és kampó, viszont ha sikerül csendben összerakni a dolgot, majd valami nagy salátába csomagolva egyben át tudjuk nyomni”. Hát, ezt nem igazán sikerült, két percen belül Dúró Dóra (az akkor még épp nem annyira – állítólag – ellenzéki Jobbikból, most épp a nagyon független és ellenzéki Mi Hazánk című izéből) már arról futotta az őrült köröket a kupoldában, hogy “az igazi nők elleni erőszak az abortusz”, miközben a KDNP-sek sűrűn vetették magukra a kereszteket. Amikor pár évvel később beszéltem erről az egyik érintett ellenzéki képviselővel, azzal védekezett, hogy “de hát úgysem volt komoly ratifikációs szándék a kormány részéről”, nos, ez már soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e.

Amit én biztosan tudok, és ezt a fenti Navracsics-interjú is megerősíti, hogy -több más nemzetközi szerződéshez hasonlóan – a kormányzati apparátuson belül a ratifikációt előkészítő alapos szakmai munka az aláírás előtt még nem kezdődött el, viszont ha azt komolyan akarják csinálni, az időigényes, különösen egy olyan komplex szerződés esetében, mint az Isztambuli egyezmény. Nem csak a magyar jogrend büntetőjogi részei érdekesek (sőt, a jelen helyzetben talán azok a legkevésbé, nem véletlen, hogy a kormány állandóan azokra mutogat), hanem az eljárásjogi, az oktatási, a prevenciós és áldozatvédelmi és más egyéb területek is, a költségvetési vonzatokról nem is beszélve.

Nagyon sajnálom, hogy ennek a munkának annak idején egyáltalán nem állt neki az apparátus, a magam részéről nagyon szívesen vettem volna részt benne – nem véletlen, hogy némileg trollkodás-jelleggel ugyan, de amikor megindult az állítólagos szexista megszólalásom miatti kirúgattatásom folyamata az NKE-n, akkor a “vizsgálat” során a rektor által tett képmutató felhívására, mely szerint szükség van „a felmerülő probléma általános, szervezeti szintű kezelésére vonatkozó javaslatokra”, én azt a javaslatot tettem a válaszomban, hogy “az NKE Szenátusa hívja fel a kormány figyelmét az Európa Tanács CETS No. 210. számú, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezménye (Isztambuli egyezmény) megerősítésének fontosságára, amelynek implementációjához felajánlja az Egyetem szakértelmét.”, de valamiért ez végül nem történt meg.

Nem is értem. 😀

Lehet, hogy tényleg nincs komoly szándék rá?

Szombati “Civil a pályán”

Tegnap újra az ATV “Civil a pályán” műsorában vendégeskedtem, ami ezúttal számomra teljesen cím-szerű volt: a témák jelentős részében abszolút nem érzem magam szakértőnek, ellenben rettenetesen élveztem, hogy élőben hallgathatok olyan vendégeket, akik a saját területükön olyan mértékben vannak képben, mint a mellettem szereplők.

Aki még nem olvasta volna, nekik ajánlom Lantos Gabriella a műsorban hivatkozott írását, mielőtt vagy miután megnézik a műsort. Ahogy említettem, ez nagyon jól mutatja be a jelen helyzetben a kormánynak azt a magatartását, amit korábban már az összes “válsággal” kapcsolatban láthattunk, amit én csak PR-kormányzásnak hívok.

A műsor első felét itt, a másodikat itt lehet elérni.