A Nemzetközi Büntetőbíróság az ukrán-orosz konfliktusban – a “másik Hága”

A háború során elkövetett hadijog-sértések, háborús bűncselekmények és az azokért való felelősségre vonás kérdése egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Az elmúlt napokban többször, több helyen is beszéltem ennek körvonalairól, így a Klubrádión, a Spirit FM-en, a legalaposabban talán ma délután két biztonságpolitikai szakértő “között”.

A legtöbbször a “másik hágai bíróság”, az 1998-ban létrehozott, 2002 óta működő Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának a lehetősége merült fel (amit ugye nem keverünk össze az államközi vitákat tárgyaló Nemzetközi Bírósággal), ezt járjuk körbe most.

Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó egyezménynek (az ún. Római Statútumnak) Oroszország és Ukrajna nem részese (bár annak elfogadása után, még 2000-ben mindkettő aláírta azt), ahhoz, hogy a bíróság eljárhasson, valamilyen extra kapcsolóra van szükség. Ilyen lehet, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa a kialakult helyzetet a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörébe utalja, amihez persze szükség van a Tanácsban az oroszok beleegyezésére, vagy legalábbis tartózkodására. Ám borítékolható, hogy élnének vétójogukkal, ahogy akkor is tették akkor, amikor az MH17 tragédiája miatti felelősség megállapítására próbált a BT egy külön törvényszéket felállítani. Egyebekben én nem tartom jó gyakorlatnak ezt a megoldást, az eddigi összes alkalmazása kudarcos élményt jelentett, ahogy erről korábban már több publikációban is írtam.

Ugyanakkor ebben a helyzetben erre nincs szükség, ugyanis Ukrajna még 2014 és 2015 során tett, a Statútum által megkövetelt egyoldalú nyilatkozataival alávetette magát a bíróság joghatóságának (ami alapján annak ügyészi hivatala már azóta előzetes vizsgálatokat folytat, és ami miatt 2016 során Oroszország bejelentette, hogy vissza is lép a bíróságtól, azaz a ratifikációs folyamat befejezése helyett visszavonja az aláírását), ami azt jelenti, hogy az államterületén esett minden háborús bűncselekményt kivizsgálhat és büntethet, függetlenül az elkövető hovatartozásától. Ennek megfelelően a bíróság ügyésze már bejelentette, hogy az előzetes vizsgálatok után szándékában áll tényleges, vádemelésekhez vezethető nyomozások megindítása. Mondanom sem kell, bármilyen orosz együttműködés a Putyin-rezsim fennállása alatt nem garantált, de így a jelenlegi jogi környezetben BT-határozat nélkül is adott a lehetőség, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárjon.

Itt hadd jelezzem a műkedvelők számára, hogy ekkor itt előállt egy érdekes csavar a történetben, amire első pillanatban kicsit rácsodálkoztam. A nyilatkozatában ugyanis az ügyész azt kérte a már részes államoktól, hogy azok utalják az ukrajnai helyzetet a Statútum 14. cikke alapján a bírósághoz, miközben a 15. cikk alapján saját jogon is megindíthatja a nyomozásokat, majd emelhet vádakat (a korábbi, Ukrajna által tett alávetési nyilatkozatokból fakadóan). Erre reakcióként viszonylag gyorsan több állam (köztük Magyarország is) ezt megtette, de számomra ez zavaros volt – mi szükség volt erre?

A logikus következtetés az, hogy az ügyész ezzel ki akarja kerülni a bírósági előtárgyalást, amire a 15. cikk alkalmazása esetén szükség van – ugyanis amennyiben az ügyész saját kezdeményezésére indít nyomozást, ahhoz a bíróság engedélyére van szükség. A 14. cikk alkalmazása, azaz részes államok utalása esetében erre nincsen szükség, olyankor rögtön indulhatnak a vizsgálatok, vádemelések. Valószínűleg ezzel az a cél, hogy időt lehessen nyerni, hogy rögtön nyomás alá lehessen helyezni az orosz felet. (Amúgy csak érdekesség: az USA egyik legkomolyabb kritikája az ICC-vel kapcsolatban a kezdetektől az volt, hogy az ügyészt hogyan lehet korlátozni, ha túl akarja lépni a hatáskörét. Erre volt válasz, hogy hát ott a pre-trial. Na, hát akkor erről ennyit, úgy tűnik, hogy az ügyész megtalálta ennek ellenszerét.)

Ugyanakkor komoly aggályaim vannak, hogy a részes államok tehetnek-e ilyet – utalhat-e a 14. cikk alapján egy részes állam olyan helyzetet a bíróság elé, ami amúgy nem tartozik az ő joghatósága alá? Az eddigi gyakorlat szerint a 14. cikk alapján részes államok csak a saját területükön fennálló helyzeteket “adták át” a bíróságnak, a komplementaritás elvének megfelelően, milyen alapon rendelkezhetnének más, a statútumban nem részes államok területe felett? Még szakirodalmi szerzőknél sem jelent meg egy ilyen lehetőség, elméleti szinten sem. Nem lennék meglepve, ha a 14. cikk alapján fog eljárni az ügyészség, akkor ez a kérdésnek még visszaköszön majd a bíróság működése során.

Meglátjuk, hogyan tovább, figyelünk.

The ECHR and the Ukraine-Russia conflict

The Strasbourg-based European Court of Human Rights has decided today to employ interim measures against Russia, by the request of Ukraine. The court, being the primary human rights-related judicial organ of the Council of Europe and as such not only a leading European human rights institution, but also one on the global level, has jurisdiction over both states even during this conflict, as both of them are party to the European Convention on Human Rights. The human rights typically under special threat during conflict periods are the right to life, right to fair trial, right to property, prohibition of torture, degrading or inhuman treatment – the goal of the convention is to minimize damages to these, of course, as it is possible during times of armed conflict.

The jurisdiction of the court is not affected by the fact that recently the Council of Europe has suspended membership representation rights of Russia. First, because this does not anull any obligations deriving from membership and second, because human rights obligations of member states are not based on their membership, but on being party to the Convention. Additionaly, the recent communication from ex-president Medvedev, arguing that this suspension could give an opportunity to Russia to restore the death penalty, shall not be taken very seriously. First, as we have seen, there is no casual relationship between obligations deriving from CoE membership and from being party to the Convention. Second, we have already heard similar from Turkey after the coup attempt of 2016, and that has also proven to be a simple threat. It is good for a populist proposal, but possible problems and disadvantages coming with really restoring the death penalty would be disproportinately more than any realistic profit, which is well-known to the Russian government as well.

the court in its order adopted today has called upon Russia to refrain from any attacks on persons protected by international law, and to inform the court about every step it has made and going to make to prevent these from happening. If somebody is disappointed now, because of expecting something from the court to prohibit Russia from the whole military operation in general, then it is important to remind everyone, that the European Court of Human Rights is the guardian of the European Convention on Human Rights, with a jurisdiction to examine and identify violations of that very treaty. Questions related to agression, taking a position on the legitimacy of states’ decisions about use of force do not belong to its jurisdiction. Rightly so, if I may add. Rightly, because from the aspect of human rights violations, this question is irrelevant, as the questions of “whose” rights are violated, citizens of the agressor state, or of the citizens of the victim state – even if our sympathies logically rather go to the latter.

The current application from Ukraine has initiated a new inter-State complaint, next to which there is still the option of individual complaints (subject to the relevant provisions, e.g. the obligation of exhausting domestic remedies). It may be interesting to point out now, that during the past twelve years there have been more inter-State proceedings in front of the court, than during the nearly sixty years before that period, and all of these have somehow been related to states becoming members of the Council of Europe after the political changes of 1989-1990.

Ideiglenes intézkedések Strasbourgban Oroszországgal szemben

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a mai napon ideiglenes intézkedések elfogadásáról döntött Ukrajna kérelmére Oroszországgal szemben. Mint egy korábbi posztban már jeleztem, érdemes Strasbourgra is figyelni, hiszen annak joghatósága mindkét államra kiterjed, és az Emberi jogok európai egyezménye egy fegyveres konfliktusban is alkalmazandó. A legfontosabb, az egyezmény által védett, fegyveres konfliktusos helyzetben jellemzően veszélyeztetett emberi jogok az élethez, a tisztességes eljáráshoz, valamint a tulajdonhoz való jog, a kínzás, kegyetlen és embertelen bánásmód tilalma, az egyezmény célja az ezekben esett károk minimalizálása, természetesen tekintettel a háborús körülmények miatti eltérésekre a mindennapokhoz képest.

Azon, hogy a bíróság joghatósága mind a két államra kiterjed, nem változtat a tény, hogy az Európa Tanács nemrég felfüggesztette Oroszország egyes tagsági jogait. Egyrészt azért, mert az a tagi kötelezettségeket nem érti, másrészt pedig azért, mert a tagállamok emberi jogi kötelezettségei nem az Európa Tanács-tagságból fakadnak, hanem hogy megerősítették az Emberi jogok európai egyezményét, ami egy elkülönült, önálló nemzetközi szerződés. Azt a nemrégi bejelentést a volt elnök Medvegyev részéről, hogy a felfüggesztésre való hivatkozással akkor most Oroszország akár vissza is állíthatná a halálbüntetést, érdemes fenntartással kezelni, ugyanis – mint látjuk – a két dolog között nincs közvetlen ok-okozati kapcsolat, emellett pedig ilyen mondásból már láttunk egyet Törökország részéről a 2016-os puccskísérlet után, és az sem bizonyult komolynak: egyszerű fenyegetés maradt. Persze egy populista javaslatnak jó, de mivel igazából semmi tényleges előnyt nem jelentene a halálbüntetés visszaállítása az általa kiváltott politikai feszültségekhez és újabb kritikákhoz képest, emiatt nem érdemes komolyan foglalkozni vele.

Most elfogadott végzésében a bíróság felszólította Oroszországot, hogy tartózkodjon a nemzetközi jog által védett személyek és objektumok elleni támadásoktól, illetve adjon tájékoztatást az e cselekmények körében a megelőzés érdekében tett intézkedéseiről. Ha valaki esetleg arra számított, hogy a bíróság en bloc a fegyveres erő alkalmazásától tiltja el Oroszországot, emiatt pedig most csalódott, emlékezzen rá, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az egyezmény ellenőrző szerve, joghatósága annak sérelmének vizsgálatára terjed ki. Annak eldöntése, hogy egy állam jogsértő módon indít-e fegyveres konfliktust, nem ennek a bíróságnak a feladata. Helyesen. Már csak azért is helyesen, mert a konfliktus során esetlegesen sérelmet szenvedett emberi jogok szempontjából is irreleváns, hogy azok “kinek a jogai”, egy agressziót elkövető állam polgáráé, vagy annak áldozatáé, még akkor is, ha együttérzésünk nyilván inkább az utóbbi mellé áll.

Az ukrán kérelem egy újabb államközi panaszos eljárást indított el, ami mellett ott van még a lehetőség a különböző egyéni panaszok előterjesztésére is (a megfelelő szabályok betartásával, így például az állami jogorvoslati lehetőségek kimerítése után). Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a 2009 után, tehát az elmúlt tizenkét évben indított államközi panaszos eljárások száma mostanra már jócskán meghaladta az egyezmény hatályba lépése és 2009 között eltelt időszakban, azaz majdnem hatvan év alatt megindított ilyen jellegű eljárások számát, és ezek kivétel nélkül a rendszerváltás után az Európa Tanács tagjaivá váló államokat érintenek vagy érintettek.

The Ukraine-Russia conflict before the ICJ

The president of Ukraine has tweeted today, that Ukraine turns to the Hague-based International Court of Justice (ICJ) against Russia, arguing it “manipulating the notion of genocide to justify aggression”. Some time later, the court has published the relevant press release, which has helped to clarify the exact claims and arguments.

Originally, based on the tweet itself, I was quite pessimistic about the application, and I thought that the court will come to the conclusion of not having the proper jurisdictional base and – after a few month – will end the case. As a consequence of this, the request of Ukraine to order provisional measures against Russia also seemed to have a weak base, as it requires jurisdiction at least “prima facie”, meaning that the court at least “at first sight”, based on a quick examination, has to take a position about the case being suitable for examination on the merits. Provisional measures, being possible in this case, mean legally binding orders from the court to specific behaviour or action to the states involved in the debate.

Why is it so? The answer is fairly simple. The current international legal order, being built on sovereignty of states, requires some form of the involved states’ consent to the proceedings leading to a legally binding judgment before the ICJ. The most clear case is, when the parties in the dispute jointly turn to the ICJ (like in the Gabcikovo-Nagymaros case between Hungary and Slovakia), but this consent may also be indirect: a so-called jurisdiction clause may be added to international treaties, based on which any state party can turn to the ICJ in the case of violation of that treaty. This is quite commonly used, and usually this is how the ICJ can get access to cases with serious tensions, when the states involved do not even talk to each other, and definitely would not go to the court hand-in-hand together. This was the base for example of more proceedings between the US and Iran, and this gave the possibility to Palestine against the US, to initiate a proceeding because of it moving its embassy into Jerusalem.

There may be hope for the proceeding to advance, if it is based on the UN Genocide Convention. The president’s tweet was vaguely referring to this option, and it is later reaffirmed by the press release. Both Ukraine and Russia is party to it, and its article IX contains a jurisdictional clause (“Disputes between the Contracting Parties relating to the interpretation, application or fulfilment of the present Convention, including those relating to the responsibility of a State for genocide or for any of the other acts enumerated in article III, shall be submitted to the International Court of Justice at the request of any of the parties to the dispute.”), meaning that the ICJ does not need an explicit consent from the defendant state, Russia. Still, its examination has to be narrowed to questions related to the Genocide Convention, and first, agression is not inseperable from this, second, so far genocide has only been present on the level of political propaganda, not reality. Still, some parts of the application, published by the press release indicates a very interesting argumentation line from Ukraine: it argues that the false accusations of genocide, used to provide legal grounds for recognising the breakaway regions as states and for its military invasion constitutes a violation of the convention. Smart. The court may not accept this argument in the end, but I believe it is capable of finding jurisdiction “prima facie”, proving the legal ground for provisional measures.

Still, this will not provide jurisdiction for the ICJ to examine the question of agression. In earlier proceedings, more states have tried to smuggle this question into cases on different jurisdictional base (see e.g. the case initiated by Georgia against Russia after their 2008 conflict, or the cases initiated by Armenia and Azerbaijan against each other last year, all of those being based on the jurisdiction clause included in article 22 of the UN Convention on the Elimination of All Forms of Racial Discrimination), but the court has always been reluctant to apply such an extensive interpretation, and even if it has ordered provisional measures, those have always been closely related to the given international treaty providing the jurisdiction.

At the same time, it may be worthy to add, that these cases are often not initiated by the states because they want legal results, rather to project the image of “fighting on all fronts”. Even if the governments know not to expect any results – this may be simple PR. Of course it does not neccessarily mean, that the state is not right on the merits, but it is not enough, if there is no jurisdiction of the ICJ…

Az ukrán-orosz konfliktus a Nemzetközi Bíróság előtt

A mai napon jelentette be az ukrán elnök, hogy az előző napon Ukrajna a hágai székhelyű Nemzetközi Bírósághoz fordult Oroszországgal szemben, annak indokaként Twitter-üzenetében “a népirtás manipulációját” jelölte meg agresszió elkövetése érdekében. Sokáig nem volt egészen világos, hogy pontosan mire gondol, de a bíróság oldalán később megjelent tájékoztató segített a tisztábban látásban. Anélkül is, ismerve annak gyakorlatát, az eljárások joghatósági szabályait, különösen az ilyen esetekben, nem volt nehéz megjósolni, hogy mi fog történni.

Eredeti gondolatom az volt, hogy ha valóban erre alapul a beadvány, akkor a bíróság néhány hónap múlva azt fogja megállapítani, hogy a perre nincs joghatósága, és megszünteti azt. Az ukrán elnök utalt rá, hogy “Oroszországot meg kell állítani”, azaz minden bizonnyal indítványozzák ideiglenes intézkedések megállapítását. A bíróság megteheti ezt, ezek elvben kötelező magatartási szabályokat jelentenek, amiket a peres felek kötelesek betartani. Ezzel az a gond, hogy a bíróság akkor szokott ilyeneket megállapítani, ha első, felületes vizsgálata (“prima facie”) alapján úgy tűnik, hogy rendben lesz a joghatóság, ami egyelőre kérdéses. Mégis, talán lehetséges, hogy a kialakult helyzetben most elfogad ideiglenes intézkedéseket, amiben felszólítja mind a két felet az erőszakos cselekmények felfüggesztésére, de ez a maximum.

Miért van ez így? A válasz nagyon egyszerű. Az állami szuverenitásra épülő nemzetközi jogrendben a Nemzetközi Bíróság akkor tud eljárni, akkor tud államközi peres eljárást lefolytatni, ha az abban érintett államok valamilyen formában hozzájárulnak ahhoz. A legtisztább, ha a vitázó felek közösen jelentik be (ez történt annak idején például a Bős-Nagymaros vita során), de a hozzájárulás lehet közvetett is, azaz egy nemzetközi szerződésben elhelyezett ún. joghatósági klauzula kimondhatja, hogy az adott szerződés sérelme esetén bármely szerződő fél a bírósághoz fordulhat. Utóbbi elég gyakori része a nemzetközi szerződéseknek, és gyakran ez a megoldás teszi lehetővé, hogy a bíróság eljárjon olyan, igazán feszült helyzetekben, amikor az érintett felek amúgy szóba sem állnak egymással, nemhogy együtt keresnék meg a bíróságot. (Ezen az alapon tudott több pert is lefolytatni a bíróság Irán és az Egyesült Államok között, illetve 2018-ban pert indítani Palesztina az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezése miatt, sok más, politikailag “éles” ügy mellett.)

Így az adhat némi reményt az eljárás valamilyen formában való lefolytatására, ha azt Ukrajna az ENSZ népirtás elleni egyezményére alapozza (erre utalt az ukrán elnök üzenete is, majd a bíróság által közzétett részletek a beadványból), ugyanis ennek az egyezménynek mind Oroszország, mind pedig Ukrajna a részese, és mivel annak IX. cikke tartalmaz a Nemzetközi Bíróság eljárását lehetővé tévő joghatósági klauzulát (“Disputes between the Contracting Parties relating to the interpretation, application or fulfilment of the present Convention, including those relating to the responsibility of a State for genocide or for any of the other acts enumerated in article III, shall be submitted to the International Court of Justice at the request of any of the parties to the dispute.”), a bíróság e körben folytathat peres eljárást külön hozzájárulás nélkül is. Ebben az esetben viszont vizsgálatát a népirtás elleni egyezmény sérelmére kell szűkítse, ebbe pedig egyrészt nem könnyű belekalapálni az agressziót, másrészt pedig a népirtás idáig csupán a propaganda, nem pedig a valóság szintjén jelent meg. Ugyanakkor a beadványból időközben közzétett részletekből már most látszik, hogy az ukrán fél egy ponton kifejezetten érdekes érvrendszert vezet elő: álláspontja szerint az, hogy Oroszország fals módon hivatkozik a népirtás elleni egyezmény sérelmére azért, hogy azzal a szakadár “államok” elismerését, valamint katonai agresszióját igazolja, az egyezmény sérelmét jelenti. Ügyes. Lehet, hogy érdemben nem fog megállni a végén, de arra jó lehet, hogy az eljárás érdemi szakaszba lépjen, szóval az ideiglenes intézkedések jogalapját megteremtheti.

Ezzel együtt magára a fegyveres erő alkalmazására nincs joghatósági alap, hogy kifejezetten kitérjen a bíróság. Voltak kísérletek az elmúlt években, hogy államok a más joghatósági alapon indított perekbe valahogy belecsempésszék azt (néha kifejezetten gyengén, mint például a Grúzia által Oroszország ellen 2008-ban, vagy Azerbajdzsán és Örményország által egymás ellen tavaly indított perekben, ahol a faji diszkrimináció tilalmát kimondó egyezménybe foglalt joghatóságú klauzulára próbáltak eljárást alapozni), de a bíróság idáig mindig távol tartotta magát az ilyen kiterjesztő értelmezésektől, még ha el is rendelt ideiglenes intézkedéseket, azokat szigorúan a per tárgyává tett nemzetközi szerződésekre szűkítette.

Érdemes hozzátenni ugyanakkor, hogy ezeket a pereket ilyenkor általában nem azért indítják az államok, hogy azoknak kézzel fogható eredménye legyen, hanem hogy az emberek azt lássák, hogy történik valami, hogy “harcban állunk ott is”, még akkor is, ha lehet tudni, hogy nem lesz eredmény. (Ezekhez nagyon hasonlók amúgy Orbán Viktor szakmányban indított perei az EU ellen…) Jelentős részben ez inkább PR ilyenkor – ettől persze még lehet “igaza” a pereskedőnek, de az kevéssé szamit, ha a bíróságnak nincs joghatósága a konkrét érdemi eljárásra.

Természetesen figyelemmel kísérjük majd az eljárást. A másik hágai bírói fórum, a Nemzetközi Büntetőbíróság lehetőségeit pedig a következő posztban járjuk körül.

A kibontakozott orosz-ukrán konfliktusról

Sajnos amitől tartottunk, bekövetkezett, Oroszország átfogó katonai műveletekbe kezdett Ukrajnával szemben. Reménykedtem benne, hogy nem kerül sor erre. A továbbiakban nyilván külön figyelnem kell majd az onnan érkező hírekre is, és már írtam a régióban dolgozó nemzetközi jogos kollégáknak, hogy ha bármiben segítségre van szükségük, szóljanak, ők pedig biztosítottak róla, hogy folyamatosan elküldik majd nekem a véleményüket, amennyiben pedig bármi cenzúra vagy egyéb beesik, akkor sem leszek elvágva az események leírásától… Mondanám, hogy megnyugtató, de nem.

Fontos rögzíteni, hogy jogi szempontból nagyon sok minden most nem változott meg. Ukrajna területének érintett részei lényegében 2014 óta orosz megszállás alatt állnak, tehát az alkalmazandó jogszabályok és előírások a nyílt katonai műveletek megindulásával ugyanazok maradnak. A minszki megállapodás és a tűzszüneti megállapodások eldobása, a szakadár tartományok Oroszország általi elismerése mind jogsértő cselekmények maradnak a továbbiakban is. A jogi álláspont, miszerint Oroszország már 2014-ben agressziót követett el, csak még inkább egyértelművé vált most. Amire most még érdemes lesz figyelni, az a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, annak joghatósága ugyanis mind a két államra kiterjed, és a már most is a bíróság előtt fekvő sok száz panaszos ügy nyilván szakmai szempontból jelentőseket is ki fog termelni.

Itt, a honlapon nyitottam egy új aktát a témával kapcsolatos írások, megszólalások összegyűjtéséhez. Tegnap reggel beszéltem a Klubrádiónak a kialakult helyzet, egészen pontosan a különböző, Oroszországgal szembeni lehetséges szankciók kérdéseiről.

Érdemesnek találtam egy kicsit visszanézni a régebbi kijelentéseimre a témában. Miután az orosz vezetés megint “békefenntartásra” hivatkozik, emlékeztetnék rá, hogy ez már 2014-ben is kamu volt. Ugyanakkor nem lenne korrekt részemről az orosz felelősség egyértelmű kimondása mellett a kontextus elhallgatása: már 2014-ben arról beszéltem, hogy az Ukrajnában zajló események során “nyakig benne vagyunk a folyamatban, amit Koszovó indított meg”, azaz – bár semmilyen felhatalmazást vagy jogi indokot nem jelent – az orosz külpolitikai cselekményekben már akkor is nagyon erősen jelen volt egyfajta sértettség és annak megfelelő reakciók a sajátnak tekintett “közel-külföldön” – a párhuzamosságokra pedig már 2008-ban, Koszovó kapcsán igyekeztem felhívni a figyelmet. Csak érdekesség, hogy ez volt az egyik utolsó meghívásom az ún. közszolgálati televízióba, nem sokkal ezután, abban az évben nyáron lettem a “nép ellensége” az NKE-n belül és azon kívül is, amikor a vezetés kezébe került a 2013-ban megjelent Magyar Bálint szerkesztette Magyar polip könyv, benne az általam írt fejezettel. Utána valamiért már nem nagyon hívtak ide…

Tragédia ez a helyzet. Csak remélni tudom, hogy minél előbb rájönnek a felelős döntéshozók, hogy ebből a végén senki nem fog jól kijönni.

Az EU Bíróság ítélete: a kondicionalitási (“új jogállamisági”) rendelet érvényes

Ennek az eljárásnak is vége van: az Európai Unió Bírósága hosszas eljárás után meghozta ítéletét, amiben a magyar/lengyel keresetekben foglaltakat elutasítva érvényben tartotta a rendeletet, ami 2018-as Bizottság általi előterjesztése után végre működésbe tud lendülni, aminek célja, hogy az Unió szükség esetén különböző pénzügyi intézkedésekkel tudjon fellépni az uniós pénzekkel való visszaélés eseteivel szemben.

Apró, kapcsolódó személyes élmény, hogy jóbaráti társaságban személyesen is jelen voltam az ítélethirdetésen, aznap hajnalban kocsiba ültünk Brüsszelben, és két és fél órás vezetés után érkeztünk a Bíróság luxembourgi épületéhez.

A Bíróság nay tárgyalóterme, az ítéletet most nem itt hirdették ki…

Volt egy kis időnk körbesétálni a COVID miatt éppen eléggé kiürült épületben, némi meglepetésemre az ítélethirdetés sem vonzott nagyobb tömegeket, rajtunk kívül egy magyarul beszélő idős házaspárral találkoztunk, valamint két lengyel forgatócsoporttal. Később még páran csatlakoztak, de az ítélethirdetés kezdetére sem gyűltünk össze tíznél többen a teremben.

Az ítélet maga számomra semmi meglepőt nem hozott, a bíróság döntése a főtanácsnoki állásfoglalással megegyező, így igazából érdemben sok minden újat most nem írnék, csak utalnék arra, amit akkor itt írtam, beleértve ebbe az új eljárás bemutatását is.

Talán annyi volt meglepő, hogy az ítéletet magát (egészen pontosan a rendelkező részt) nem franciául vagy angolul, hanem magyarul illetve lengyelül olvasták fel, előbbit az elnök, utóbbit a lengyel bíró. Lehet élcelődni a magyar nyelvű felolvasás minőségén (ami szerintem sem feltétlenül volt jó ötlet), de van ennek egy szomorú olvasata. A lengyel bíró bevállalta, hogy felolvassa lengyelül, valamiért a magyar nem, így a feladat az elnökre hárult. Vajon miért nem akarta bevállalni a nagyon-nagyon finoman megfogalmazva, ellenzékiséggel egyáltalán nem megvádolható magyar bíró (Orbánék jelöltje volt anno) ezt? Tippem az, hogy jó eséllyel még ő sem akarta, hogy a Megafon Központ trágyaalapjaként működő Alapjogokért Központ csahos kutyái megugassák, mint ahogy tették azt más, tisztességes bírókkal is már, akik közül volt, akinek ez a karrierjébe is került. (Erre a témára amúgy a későbbiekben majd még külön is visszatérünk…)

Az ítélet kihirdetése után kocsiba ültünk, én menet közben adtam egy interjút a témában a Forbes magazinnak, majd később, már Maastrichtból az ATV Híradójának:

Majd délután beszéltem a dologról Lampé Ágnessel a Fórum műsorában, tegnap reggel a Klubrádiónak (itt azért más téma is előkerült), ma reggel pedig a Spirit FM-nek adtam interjút:

Magára az ítéletre, a benne foglalt érvekre a későbbiekben még valamilyen formában biztosan vissza fogunk térni, ahogy elmondtam majdnem mindenhol, nyomokban sem tartalmaznak igazságot a Varga Judit és az egyéb kormányzati megmondók által tett nyilatkozatok, és bizony az ítéletben vannak olyan megállapítások, amik nagyon szépen rakják rendben a valósággal gyakran köszönő viszonyban sem álló kormányzati kijelentéseket.

A témában korábban itt írt bejegyzéseim, ha valaki vissza akar olvasni:

Betöltés…

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Beszélgetés a diploma-botrányba keveredett politikusokról

Ma egy érdekes beszélgetésre került sor a Hit Rádióban Hack Péter társaságában. Azt a kérdést jártuk körbe, hogy hogy vajon mi az, ami elvárható egy politikustól. Kell-e, hogy legyen diplomája, és ha nem, akkor miért törekednek mégis arra, hogy úgy tűnjön, mintha lenne?

Személy szerint úgy gondolom, hogy nagyon nagy a baj, amikor nem létező diplomák, hamisított önéletrajzok, kamu felsőoktatási “teljesítmények” határozzák meg a közéletet és annak kommunikációját. A probléma nem most kezdődött, és nyilván nem is fog egyhamar eltűnni, a kérdés az, hogy egy-egy ilyen eset milyen visszhangot és reakciókat vált ki. A szekértábor-logika (a másik oldalét üvöltve hordozzuk körbe, a miénket meg elhallgatjuk vagy bőszen kimagyarázzuk) pedig ebben a kérdésben elképesztően káros lehet.

A beszélgetés itt nézhető/hallgatható meg:

Nagy Boldizsárral közös cikk az Élet és Irodalom hasábjain

Megjelent az Élet és Irodalom számára Nagy Boldizsárral közösen írt cikkünk, amiben azt jártuk körül, hogy milyen szabályok mentén alkalmazható erőszak, különösen fegyveres erőszak tüntetések vagy zavargások esetén.

A kérdés apropóját természetesen a Kazahsztánban kialakult helyzet adta, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a kialakult helyzetben egyikünk sem találta jogszerűnek a fegyverhasználatot. A részletes elemzés elérhető online is.

A diplomáciai útlevelekről újra, most a Völner/Schadl-botrány kapcsán

Újra megjelent a sajtóban a diplomáciai útlevelek kérdése egy újabb kormányzati botrány kapcsán. Korábban Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik.

Persze, ettől függetlenül van valamiféle vonzódásuk a rezsim ilyen-olyan kegyenceinek ehhez a dokumentumhoz (nem szeretnek sorba állni a reptereken például, csak hogy ne valami rosszindulatú feltételezéssel éljek, bár ugye a Csíki Sör tulajdonosánál igen konkrét visszaélésekről adott hírt a média korábban), szóval igazából meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Schadl Györgynek és feleségének is volt ilyenje, amiket most kutyafuttyában vont vissza a külügy. Többek közt erről is beszéltem ma reggel a Klub Rádiónak, ez itt érhető el, 79:48-tól. Ezzel kapcsolatban vagy egy-két dolog, amit szeretnék kiemelni, vagy kiegészítésképpen leírni.

Jó-e a jelenleg hatályos szabályozási megoldás?

Ahogy elmondtam korábban is, a hatályos jogszabály alapján a külügyekért felelős miniszternek van mérlegelési jogköre abban a tekintetben, hogy kinek ad ilyen útlevelet. Érvényes vitát lehet lefolytatni arról, hogy ezt akarjuk-e valamikor szigorúbban szabályozni vagy nem – én ebben a kérdésben (sajnálatos, de büszkén viselt szokásomhoz híven) attól tartok, megint szembehelyezkedem a prognosztoziálható ellenzéki állásponttal: amellett ugyanis, hogy a hivatkozott jogszabály e részét borzalmas kodifikációs fércmunkának tartom (ez külön bejegyzést érdemelne, de hagyjuk), egyetértek azzal, hogy a miniszternek legyen ilyen jogköre.

Miért? Mert kell legyen ennyi flexibilitás a kormány kezében. Nem azért, mert személy szerint ennyire kedvelném a mai kormányt, vagy úgy en bloc a kormány intézményét (lol), hanem mert számos olyan helyzet vagy cselekmény áll a mindenkori kormány előtt (a sportdiplomáciától a kereskedelempolitikán át a hírszerzésig), aminek ellátásához adott esetben ez hasznos eszköz lehet. Amennyiben megpróbáljuk előre definiálni az összes ilyen lehetőséget, jó eséllyel csak újabb kodifikációs szörnyszülöttet gyártunk le, ami aztán a legelső gyakorlati helyzetben alkalmazhatatlannak bizonyul.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már megint azt látjuk, hogy nem feltétlenül a szabály rossz, hanem annak alkalmazása. Ahogy a mai interjúban is jeleztem, az a magyarázat, hogy Schadl György “nemzetközi konferenciákon vehessen részt a pandémiás időszakban”, egyrészt nevetséges (ezzel az erővel nekem és még számos tudós kollégámnak is járna, akik valóban próbálunk nemzetközi konferenciákon részt venni, amelyek ráadásul valóban alkalmasak az ország hírnevének növelésére), másrészt valótlan (nagyon gonosz dolog lenne utána nézni, ugye, hogy hány ilyenen is vett részt, vagy hogy ezek mennyire szolgáltak országos érdeket), harmadrészt pedig nem teljeskörű (hiszen a feleség diplomata útlevelét nem magyarázza). Ráadásul van itt egy másik probléma is: a jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy “kizárólag utazásának időtartamára” kaphat valaki ezen az alapon diplomáciai útlevelet, ebben az esetben teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ez a kitétel nem teljesült, hiszen Schadl maga általánosságban vett lehetőségről beszélt – bukta. Halkan jegyzem meg, ennek az előírásnak az újragondolása sem lenne butaság, az életszerűség jegyében.

Összegzésképpen: a külügy a jelenlegi hatályos szabályokat sem tartotta be Schadl esetében, ahogy a korábbi, hasonlóan vitatható esetekben sem. Erre pedig nem az a megoldás, hogy rohamból módosítjuk a jogszabályokat, ami számos hiba lehetőségét hordozza magában.

Növeljük az alkalmazás garanciáit!

Annak biztosítása, hogy ne kerülhessen sor a bemutatottakhoz hasonló visszaélésszerű alkalmazásra, a legegyszerűbben a transzparencia növelésével lehetséges, erre pedig van egy nagyon konkrét, egyszerű javaslatom. A kiadott diplomáciai (és egyéb) útlevelekről a miniszter legyen köteles tájékoztatni az Országgyűlés külügyi és/vagy nemzetbiztonsági bizottságát.

Innen információ elvileg úgysem kerülhet ki, a gyakorlatban viszont valamiféle plusz politikai ellenőrzés alá kerülhetne ez a kormányzati cselekmény. Nem szeretném elvenni ezt a lehetőséget a külügyekért felelős minisztertől, de szükségesnek tartom, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a botrányos, a közvéleményt is teljesen feleslegesen – de teljes joggal – felháborító, amúgy teljesen értelmetlen esetek.