Az ellenzék újabb súlyos lemaradásáról

Most, hogy a rendőrség bevitt néhány embert néhány Facebook poszt miatt, előkerültek a megmondások a parlamenti ellenzék részéről, hogy “szóltunk előre, hogy ez lesz az egyik probléma”. Hát, igen.

Számomra az alábbi kérdésekre nincs világos válasz:

Megvárom a választ, mielőtt a saját gondolataimat kifejtem – különösen az utolsó kérdésben – aztán majd megint kapok a pofámra ellenzéki barátaimtól. Előre szólok: a “de hát a gonosz Alkotmánybíróság úgyis elmeszel” érvet nem fogadom el, akkor sem ha amúgy jó eséllyel igaz. A politikai cselekvés ugyanis nem eredmény-függő, Trump ellen sem azért indították meg az impeachment eljárást a kongresszusi demokraták idén januárban, mert eredményt reméltek attól, hogy majd a republikánus szenátusi többség hirtelen varázsütésre meggondolja magát… De ha ezt komolyan magyaráznom kell, az már rég rossz.

Meg hát van itt egy fontosabb probléma is.

Tök jó, hogy annak idején “szólva volt” a rémhírterjesztés miatt, ám már akkor is teljesen világos volt, hogy ez terelés. Nem véletlen, hogy én egyáltalán nem akartam sokat foglalkozni vele, ugyanis ez nem stratégiai, hanem csupán taktikai eleme volt már akkor is a kormányzatnak, amit éppen hogy az előre kiszámítható – ellenzéki – reakciók építenek majd erőssé. Ahogy már az elfogadása pillanatában nyilvánvaló volt, jogi eljárások önmagában ez alapján nem nagyon képzelhetőek el, és ennek megfelelően az első szakaszban az előny azzal volt realizálható, hogy a kormánypártiak lelkesen és szakmailag nagyon alátámasztottan mondogathatták, hogy “de hát ez nem úgy van”, javaslom elolvasásra például az NKE rektorának “független” véleménycikkét a “független” Indexen, amit a kormány tagjának kérésére indítottak, és valamiért csak az én, érdemi ellenérveket tartalmazó írásomat nem voltak hajlandók leközölni. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy azok ott véletlenül születtek?

Na, most jön a második szakasz, most zárul a csapda: bár a sajtó tizedakkora intenzitással számol be róla (hiszen ennek nincs hírértéke), az ügyészség már elkezdte visszadobálni az ügyeket és a rendőrség által bevitt embereket, mondván – helyesen – hogy a cselekmény nem bűncselekmény. Tehát most azt fogja eljátszani a kormány, hogy “hát itt mekkora ügyészségi függetlenség van”, és lám-lám, minden kritika alaptalan – és tekintettel arra, hogy valóban meg fognak szűnni az ügyek, kívülről úgy is fog kinézni, hogy igaza van. Megint. (Miközben persze fontos szempont a tényleges félelemkeltés is, hiszen az eljárás eredményétől tök függetlenül, senki sem szeretné magát kitenni ilyesminek.)

Miközben az ellenzék újra súlyos lemaradásban van, ott tart, hogy “megmondtuk”, a gond az, hogy a kormány is “megmondta”, és most már az a valóság, amit a kormány mondott meg. És ami igazán fájdalmas, hogy nem csak hogy taktikai fronton veszít az ellenzék, de a stratégiai fronton nem is csinált semmit.

Miért?

ATV Start az északi nagykövetek minisztériumba kéréséről és diplomata útlevelekről

Ma reggel az ATV Start műsorában két olyan kérdésről beszélgettünk, ami az elmúlt pár napban komoly érdeklődést és vitákat váltott ki: egyrészt a külgazdasági és külügyminiszter izmozásáról a kormányzattal szemben kritikákat megfogalmazó államokkal szemben, másrészt pedig a minden jel szerint nyakló nélkül osztogatott diplomata útlevelekről.

Az interjú során hivatkozott jogszabály, az 1998. évi XII. tv. itt elolvasható. Az interjú maga itt érhető el.

BVerfG v. CJEU?

Az Európai Bizottság elnöke is megszólalt a német Alkotmánybíróság korábban már bemutatott döntésével kapcsolatban. Itt elolvasható, elsőre nem tűnik ki belőle semmi extra (azon túl, hogy elfelejtette Strasbourgot, amelynek gyakorlata a Maastrichti szerződés óta az uniós jog elsődleges forrásai közé tartozik), ám az, hogy megemlíti a kötelezettségszegési eljárás megindításának lehetőségét, az azért felvet némi izgalmakat. Nevezetesen azt, hogy mivel a kötelezettségszegési eljárás lényeges eleme, hogy a Bizottság és az érintett tagállam vitájában végül az Európai Bíróság dönt (erről itt egy nemrégi írásom), egy ilyen eljárás lehetőséget biztosítana arra, hogy Luxembourg “visszaszóljon” Karlsruhénak.

Politikai értelemben kockázatos lenne von der Leyen részéről, mert a bírósági eljárásban lehetőség van arra, hogy a tagállamok is előadják, mit gondolnak a kérdésről (beavatkozóként) – márpedig egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet lenne ebben az alapvetően szakmai kérdésben tág teret engedni a populista hablatyolásnak. Jogi értelemben sem biztos, hogy sok értelme lenne amúgy, hiszen a német Alkotmánybíróság döntését semmilyen fórum nem írhatja felül otthon, de arra azért például biztosíthatna lehetőséget, hogy az Európai Bíróság mondjuk az uniós és a tagállami jog ilyen helyzetekre tekintettel való elhatárolása mellett iránymutatást adjon, hogy hogy kell eljárni, megelőzve ezzel a komolyabb legitimációs vagy egyéb válságot.

Meglátjuk, sor kerül-e erre. Addig is szórakoztasson minket a gondolat…

A német Alkotmánybíróság az Európai Központi Bankot érintő döntéséről – az EU “legitimációs válsága”?

Viszonylag hosszabban tudtunk beszélgetni a Klub Rádión a német Alkotmánybíróság nagy hírverést kapott döntéséről, amit az Európai Központi Bank államkötvény-vásárlásaival kapcsolatban hozott. A sajtóban megjelent egyes vélemények szerint ez az “EU legitimációs válságát” jelenti, amire nekem is volt egy, hmm, nem annyira szakmai jellegű gyors reakcióm.

Bocsánat, van amikor nem bírok magammal, különösen a bombasztikusság tud zavarni. Azért volt jó ez a beszélgetés a Klub Rádión, mert módot adott egy kicsit alaposabban körbejárni a kérdést. Persze, egyelőre nagyon sok probléma nyitott: mi lesz a döntés következménye, milyen politikai hatásokat fog gyakorolni, de úgy gondolom, hogy ez messze nem “legitimációs”, hanem legfeljebb egy politikai kommunikációs válság lesz, aminek persze része lesz, hogy egyes politikai aktorok megpróbálják majd azt tényleges legitimációs válsággá transzformálni, de ebben semmi újszerű nem lesz.

Csak ha a magyar tragikus rögvalóságot nézzük: miközben lehet amiatt aggódni, hogy e német alkotmánybírósági döntés “aláássa az uniós jog elsőbbségének elvét”, ezt a munkát itthon (Székely László akkori obudsman kollaborációjával) a hazai Alkotmánybíróság már a 22/2016. sz. határozatában nagyon nagy lelkesedéssel, sokkal átlátszóbb módon és jóval gyengébb szakmai színvonalon már rég megkezdte…

A teljes beszélgetés itt hallgatható meg.

A továbbiakban viszont tényleg érdemes lesz figyelni az ügy folytatását, már csak azért is, mert a monetáris unió, az Euro jövője szempontjából jelentős döntésekre jó eséllyel lesz valós befolyása.

Újra az Isztambuli egyezményről

Miután a koronavírus-válság során a kormány minden létező energiáját az alapos védekezésre és az okozott károk enyhítésére fordítja (nem), annak féregnyúlványa, a soha senki által semmire meg nem választott KDNP újra úgy döntött, hogy valami egészen fontos dologra koncentrál, és országgyűlési határozatban foglalt állást az Isztambuli egyezménnyel szemben. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napokban két interjút is adtam, amiben ki tudtam térni egyes kérdésekre:

  • 2020-05-07 – A Fidesz és a KDNP tudomásul veszi a nők testi fenyítését és a családon belüli erőszakot (HírKlikk)
  • 2020-05-06 – „Ideologikus alapú gumicsont” az isztambuli egyezmény megtagadása (Népszava)

Új érdemi dolgot a KDNP-sek nem adtak elő a múltkori futamukhoz képest, úgyhogy itt csak utalnék mindarra, amit még januárban írtam a témához. Közben viszont az egész országot megrázta Szilágyi István halála, akit a saját otthonában vert agyon a saját fia. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék rá, hogy ha az Isztambuli egyezmény hatályban lenne és annak prevenciós előírásait az elmúlt években átültettük volna a magyar jogba, valamint ha a megfelelő hatóságok azokat megfelelően alkalmazták volna, talán, talán (nagyon hangsúlyos “talán”, hiszen a jog nem mindenható) még mindig életben lenne a népszerű művész. Így viszont az “utca hírmondójából” a tragikus magyar rögvalóság örök hírmondójává vált.

Aminek a lényege a következő: az Isztambuli egyezmény nem tökéletes jogi szöveg. Nem tudom, valaha, bárhol születhet-e olyan, de ez nem az lett. A jelen helyzetben viszont a sok politikai idióta a sok idiótasággal effektív lehetetlenné teszi, hogy értelmes szakmai vita legyen a dologról valaha is. És mit nyerünk vele? Semmit, miközben a témája, a családon belüli erőszak, az egyik legkomolyabb és legnagyobb látenciával bíró problémája az elmúlt éveknek. Nők kárára, gyerekek kárára, férfiak kárára.

Itt most nem állok neki az egyezmény összes – szerintem – büntetőjogi szempontból aggályos eleme részletezésének, pedig lenne mit. A kormány sem ezekkel foglalkozik, hanem felhozza például a migrációt, mert azt még a leghülyébb választó is megérti (talán), márpedig ő a célpont (ez biztos). Meg a feminista veszélyt, amitől, pontosabban az arról kialakított képtől éppen csak például az életben egyszer-kétszer pofára ejtett férfiak (azaz kb. a 90%-uk) kevésbé szerencsés, frusztált fele retteg, meg amire az amúgy vagy megfélemlített, vagy szerencsésebb társaikra egyszerűen irigy nők fújnak veszettül, de ha megcsináljuk a matekot, ez már épp elég. Az érdemi kérdések meg pont le vannak tojva magasról: ez a “PR-kormányzás” lényege. Azért az nagyon szép, hogy most az Azonnali megkereste az egyezményt 2014-ben igazságügyi miniszterként aláíró Navracsics Tibort, hogy ugyan már árulja el, mi is olyan trükkösen Alaptörvény-ellenes abban az egyezményben, amit akkor nem sikerült észrevenni, és ebből konkrétan az derült ki, hogy nem csak hogy most fogalma sincs, de anno igazságügyi miniszterként lényegében bemondásra elfogadta a külügytől, hogy a szerződés amúgy tök oké, és aláírta – ennyit a szakmai előkészítésről.

És ha már a kormányzásról beszélünk, érdemes tisztázni, hogy sajnos a legtöbb ellenzékinek sem más ez a téma, mint egyszerű kommunikációs eszköz… Lángot okádtam, amikor valamikor 2015 márciusában csak azért vették elő az Országgyűlésben, hogy öt percig rugdoshassák vele Orbán Viktort… Amit persze megértek, hogy jó mulatság, de összesen annyit értek el vele, hogy az akkor már Trócsányi László vezette igazságügyi minisztériumban azonnal levették a ratifikációt megelőző implementációs munkacsoport gondolatát az asztalról, amit onnan tudok, hogy külsősként esélyes, hogy benne lettem volna… Egyetlen kérés volt addig a minisztériumi jogász kollégák részéről, hogy ne politizálódjon át a történet, mert “akkor a jobbikos meg a KDNP-s hülyék meg fognak vadulni miatta, és kampó, viszont ha sikerül csendben összerakni a dolgot, majd valami nagy salátába csomagolva egyben át tudjuk nyomni”. Hát, ezt nem igazán sikerült, két percen belül Dúró Dóra (az akkor még épp nem annyira – állítólag – ellenzéki Jobbikból, most épp a nagyon független és ellenzéki Mi Hazánk című izéből) már arról futotta az őrült köröket a kupoldában, hogy “az igazi nők elleni erőszak az abortusz”, miközben a KDNP-sek sűrűn vetették magukra a kereszteket. Amikor pár évvel később beszéltem erről az egyik érintett ellenzéki képviselővel, azzal védekezett, hogy “de hát úgysem volt komoly ratifikációs szándék a kormány részéről”, nos, ez már soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e.

Amit én biztosan tudok, és ezt a fenti Navracsics-interjú is megerősíti, hogy -több más nemzetközi szerződéshez hasonlóan – a kormányzati apparátuson belül a ratifikációt előkészítő alapos szakmai munka az aláírás előtt még nem kezdődött el, viszont ha azt komolyan akarják csinálni, az időigényes, különösen egy olyan komplex szerződés esetében, mint az Isztambuli egyezmény. Nem csak a magyar jogrend büntetőjogi részei érdekesek (sőt, a jelen helyzetben talán azok a legkevésbé, nem véletlen, hogy a kormány állandóan azokra mutogat), hanem az eljárásjogi, az oktatási, a prevenciós és áldozatvédelmi és más egyéb területek is, a költségvetési vonzatokról nem is beszélve.

Nagyon sajnálom, hogy ennek a munkának annak idején egyáltalán nem állt neki az apparátus, a magam részéről nagyon szívesen vettem volna részt benne – nem véletlen, hogy némileg trollkodás-jelleggel ugyan, de amikor megindult az állítólagos szexista megszólalásom miatti kirúgattatásom folyamata az NKE-n, akkor a “vizsgálat” során a rektor által tett képmutató felhívására, mely szerint szükség van „a felmerülő probléma általános, szervezeti szintű kezelésére vonatkozó javaslatokra”, én azt a javaslatot tettem a válaszomban, hogy “az NKE Szenátusa hívja fel a kormány figyelmét az Európa Tanács CETS No. 210. számú, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezménye (Isztambuli egyezmény) megerősítésének fontosságára, amelynek implementációjához felajánlja az Egyetem szakértelmét.”, de valamiért ez végül nem történt meg.

Nem is értem. 😀

Lehet, hogy tényleg nincs komoly szándék rá?

Videokonferencia és az ENSZ Biztonsági Tanács

Hogyan hat a home office a nemzetközi politika legmagasabb szintjének műkődésére…?

Nemzetközi jog

Megjelent egy szórakoztató videó arról, ahogy az ENSZ Biztonsági Tanács munkáját segítik a videokonferenciás eszközök, miután a jelen helyzetben a diplomaták is otthoni munkára lettek fogva, vagy legalábbis a klasszikus, fizikai találkozókra már nem jellemzően kerül sor:

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből? Először is, hogy a fenti bekezdésben a “segíti” kifejezést érdemes idézőjelbe tenni. Másodszor, hogy bármennyire is nő a technika szerepe a diplomáciában, az valószínűleg soha nem fogja teljes mértékben kiváltani a személyes találkozókat. Harmadszor pedig, hogy az ENSZ rendszere láthatóan súlyos lemaradásban van az elérhető alternatívákhoz képest.

Persze, van olyan rosszindulatú, aki erre azt mondaná, hogy nem csak ebben a kérdésben. 🙂

View original post

Magyarország 16. éve az Európai Unióban

Európai uniós csatlakozásunk 16. évfordulója van ma. Plusz ugye a munka ünnepe. Kár, hogy Magyarországon a két dolog sajátosan fonódott össze: bármi munka nélkül lehet nyúlni az uniós pénzeket.

Sajnálatos és szomorú, hogy idáig jutottunk, de nem volt előre láthatatlan. Ahogy egy 2013-as tanulmányomban fogalmaztam:

“A maffiaszerűen működő berendezkedésnél nagy probléma, ha az uniós forrású pénzeket a rendszer közvetlenül használja fel saját maga táplálására. Az ez által jelentett anyagi veszteség mellett a rendszer elveszíti realitásérzékét is: az uniós pénzek jelentős részének helyi felhasználására a tagállami szinten viszonylag tág mozgástér nyílik, és a kívülről érkező források biztosította lehetőségek nem sarkallnak reproduktív felhasználásra. Miután pedig az EU az integráció jelen fejlettségi szintjén legfeljebb az anyagi források adagolásával tudja magatartásukban befolyásolni a szuverén államokat, így csak a pénzcsapok elzárása vagy adott esetben a pénzek visszafizettetése adódik lehetőségként.”

Lattmann Tamás: Európa tehetetlensége a posztkommunista államokkal szemben. In: Magyar Bálint (szerk.): Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam. Noran Libro, Budapest, 2013. 177-198. o.

A kérdés, hogy meddig fog ez még tartani. A jelen formájában biztosan nem sokáig, mert az EU tagállamai, különösen a nettó befizetők előbb-utóbb meg fogják oldani, hogy megvédjék az adófizetőik pénzét, az erre irányuló jogalkotás már folyamatban van, a kormány és a Fidesz azt legfeljebb kommunikációban tudja majd kezelni, érdemben elhárítani nem. Nekünk, a maffiában nem érdekelt magyaroknak meg az a kérdés marad, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű periódust, egy olyan kegyelmi állapotot, mint az elmúlt másfél évtized, hogy sikerült ennyire rondán elkúrni. Nem kicsit, nagyon…