Fellegek a hazai önkormányzatiság egén – sajnos várható volt

Aggasztó, ám sajnálatosan megalapozott elemzés látott nemrég napvilágot a 24.hu oldalon, ami azt a kérdést járja körbe, hogy a kormány által előterjesztett, új törvényjavaslati agyrém milyen hatással lesz a magyarországi önkormányzatiságról. Érdemes elolvasni, itt érhető el:

https://24.hu/belfold/2020/05/15/semjen-onkormanyzatok-gazdasagi-ovezet/

Szívemhez mindig közel állt a téma, mert ugyan messze nem tartom magam önkormányzati szakembernek, de szeretem a történelmet és mindig is hittem abban, hogy az önkormányzatok a hatalommegosztás és a demokrácia alapintézményei. És ezt mindenki, beleértve a Fideszt is, nagyon jól tudja. Ha másért nem is, de azért biztosan, mert 2006 után konkrétan a túlélésüket köszönhetik annak. A híres-neves balatonőszödi beszéd utáni földcsuszamlás-szerű önkormányzati győzelem lehetővé tette a nem sokkal korábbi országgyűlési választásokon csúnyán elvert párt számára, hogy bázisokat alakítson ki magának, beleértve ebbe azt is, hogy az önkormányzati forrásokat önnönmaga túlélésére (is) fordíthassa. (Ennek lett amúgy az egyik tragikus eredménye, hogy a fideszes önkormányzatok nagy része 2007-2008 során svájci frank alapú kötvények kibocsátásával a feje búbjáig eladósodott, és 2010 után kormányzati mentőövvel lettek kisegítve, amiről jó eséllyel előre tudhattak. Ennek a kérdésnek a végiggondolását egyébként javaslom mindenki figyelmébe, amikor a devizahitelek a témájában a Fidesz megpróbálja osztani az igazságot.)

Élénken emlékszem rá, hogy ebben az időszakban az egyik, a nyilvánosság elé nagyon látványosan ki nem léptettett nagy vita az volt, hogy a kormányzat milyen mértékig avatkozhat bele az önkormányzatok pénzügyeibe (látván az alakuló gyakorlatot), amit végül az akkor ellenzéki Fidesz azzal a megelőző csapással zárt le, hogy egészen egyszerűen elkezdte az önkormányzatok függetlenségére leselkedő európaiatlan viselkedéssel vádolni az őszödi beszéd és a reformok körüli csetepatákba politikai értelemben amúgy is belerokkant kormányt, így végül az egész téma lekerült az asztalról. Fideszes ismerőseim akkoriban mondták nekem, hogy komolyan számítanak rá, hogy a “Gyurcsányék el akarják majd szedni a pénzüket”, de szerencsére az európai források egy jelentős része közvetlenül érkezik, alkotmányos többsége meg nincs. Az eredményt látjuk, 2010-re előállt egy csődközeli helyzet, amelynek kialakulásában alapvetően volt kormányzati felelősség is, de a helyi döntéshozók is nyakig benne voltak abban.

Emiatt a 2010-ben született alkotmányozó többséggel kapcsolatban nekem az egyik legkomolyabb aggodalmam rögtön az önkormányzatisággal kapcsolatban merült fel. Az Alaptörvény elfogadása előtti viták során nyilvánosan is szükségesnek láttam szót emelni az abban foglalt, az önkormányzati garanciák lebontására irányuló előírásokkal szemben. Napra pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2011. május 17-én, a Magyar Szocialista Párt felkérésére a Velencei Bizottság előtt független szakértőként ismertettem a – többek között – ezzel kapcsolatos aggályaimat. A megbeszélés utáni interjú során is ezt tartottam fontosnak kiemelni (a videón 4:20-tól), már csak azért is, mert láthatóan a bizottságot is érdekelte:

Van az a mondás, hogy marhára utálom, amikor igazam van, hát ez most megint “bejött”… És nem véletlen, hogy erre akkor kerül sor, miután fájdalmas vereségeket szenvedett a kormány a 2019-es önkormányzati választásokon, viszont nagyon is átlátszó.

A “biztonságos tranzitország” bukásáról a Klub Rádióban

Ma a Klub Rádióban Bolgár György vendégeként beszéltem a luxembourgi Európai Bíróság ítéletéről, amiben az lényegében elkaszálta a tranzitzónát, a “biztonságos tranzitország”-ot és az elmúlt évek hazai jogalkotásának nagy részét.

A beszélgetés itt hallgatható meg, a témával kapcsolatos korábbi bejegyezéseim a honlapon itt és itt találhatók.

A luxembourgi Európai Bíróság döntött a tranzitzóna kérdésében, semmi meglepő

Megszületett az ítélet, amit már pár hete, a főtanácsnoki döntés megjelenésekor előre jeleztünk. Semmi meglepő nem történt, úgyhogy nem is írok róla most semmit, csak rögzítjük a tényt.

Az ítélet itt elérhető (a teljes ítélet magyarul itt).

A puccstörvénnyel kapcsolatos európai parlamenti vita elé

Az Európai Parlament csütörtök reggel 9.00-kor kezdődő plenáris vitája (akit érdekel, itt tudja élőben figyelemmel kísérni) előtt élesen merült fel a kérdés, hogy azon a magyar kormány képviseletében ki vehet részt, miután Orbán Viktor bejelentette, hogy Varga judit igazságügyminiszter szólalna fel – ám ezt a parlamenti vezetés nem engedélyezte. Ahogy kell, ki is tört az odamondogatás, ebben próbálunk meg rendet tenni az ATV Híradóban.

A véleményem röviden összefoglalva: az Európai Parlament az Európai Unió független intézménye, az általa lefolytatott viták – amellett, hogy nyilván érdekesek a közvélemény számára – akkor is a tagállamoktól függetlenül zajlanak, ha azok tárgya nem egyszer érint egy tagállamot. Emiatt nincs olyan, hogy egy tagállamnak “joga van” képviseltetnie magát, olyan meg pláne nincs, hogy összemossuk az itt zajló politikai vitákat a “tisztességes eljárással”, és az ahhoz való emberi joggal. A politikai kommunikációban ez nyilván működik, de attól még kamu – a magyar kormány természetesen erre a megtévesztésre megy rá szégyentelen módon, miközben nem kell aggódni miatta: az EP-képviselői nyilván megvédik majd, azért vannak ott. Azt követelni, hogy hozzájuk képest még plusz valaki lehessen ott és szólhasson hozzá, maximum a kormány- vagy az államfő tekintetében méltányolható kérés, és annak is legfeljebb udvariasságból szoktak helyt adni. Ami az elmúlt napokban történt, az az uniós ügyekben már-már sajnálatosan megszokottnak tekinthető műhiszti a kormány részéről.

Az adás itt elérhető.

Miután a híradóba időgazdálkodási okokból csak nagyon kicsi része került be mindannak, amiről beszéltünk, viszont úgy gondolom, hogy hangzottak el hasznos dolgok, a beszélgetés rögzített videóját külön is feltöltöttem a YouTube-csatornámra:

Az ellenzék újabb súlyos lemaradásáról

Most, hogy a rendőrség bevitt néhány embert néhány Facebook poszt miatt, előkerültek a megmondások a parlamenti ellenzék részéről, hogy “szóltunk előre, hogy ez lesz az egyik probléma”. Hát, igen.

Számomra az alábbi kérdésekre nincs világos válasz:

Megvárom a választ, mielőtt a saját gondolataimat kifejtem – különösen az utolsó kérdésben – aztán majd megint kapok a pofámra ellenzéki barátaimtól. Előre szólok: a “de hát a gonosz Alkotmánybíróság úgyis elmeszel” érvet nem fogadom el, akkor sem ha amúgy jó eséllyel igaz. A politikai cselekvés ugyanis nem eredmény-függő, Trump ellen sem azért indították meg az impeachment eljárást a kongresszusi demokraták idén januárban, mert eredményt reméltek attól, hogy majd a republikánus szenátusi többség hirtelen varázsütésre meggondolja magát… De ha ezt komolyan magyaráznom kell, az már rég rossz.

Meg hát van itt egy fontosabb probléma is.

Tök jó, hogy annak idején “szólva volt” a rémhírterjesztés miatt, ám már akkor is teljesen világos volt, hogy ez terelés. Nem véletlen, hogy én egyáltalán nem akartam sokat foglalkozni vele, ugyanis ez nem stratégiai, hanem csupán taktikai eleme volt már akkor is a kormányzatnak, amit éppen hogy az előre kiszámítható – ellenzéki – reakciók építenek majd erőssé. Ahogy már az elfogadása pillanatában nyilvánvaló volt, jogi eljárások önmagában ez alapján nem nagyon képzelhetőek el, és ennek megfelelően az első szakaszban az előny azzal volt realizálható, hogy a kormánypártiak lelkesen és szakmailag nagyon alátámasztottan mondogathatták, hogy “de hát ez nem úgy van”, javaslom elolvasásra például az NKE rektorának “független” véleménycikkét a “független” Indexen, amit a kormány tagjának kérésére indítottak, és valamiért csak az én, érdemi ellenérveket tartalmazó írásomat nem voltak hajlandók leközölni. Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy azok ott véletlenül születtek?

Na, most jön a második szakasz, most zárul a csapda: bár a sajtó tizedakkora intenzitással számol be róla (hiszen ennek nincs hírértéke), az ügyészség már elkezdte visszadobálni az ügyeket és a rendőrség által bevitt embereket, mondván – helyesen – hogy a cselekmény nem bűncselekmény. Tehát most azt fogja eljátszani a kormány, hogy “hát itt mekkora ügyészségi függetlenség van”, és lám-lám, minden kritika alaptalan – és tekintettel arra, hogy valóban meg fognak szűnni az ügyek, kívülről úgy is fog kinézni, hogy igaza van. Megint. (Miközben persze fontos szempont a tényleges félelemkeltés is, hiszen az eljárás eredményétől tök függetlenül, senki sem szeretné magát kitenni ilyesminek.)

Miközben az ellenzék újra súlyos lemaradásban van, ott tart, hogy “megmondtuk”, a gond az, hogy a kormány is “megmondta”, és most már az a valóság, amit a kormány mondott meg. És ami igazán fájdalmas, hogy nem csak hogy taktikai fronton veszít az ellenzék, de a stratégiai fronton nem is csinált semmit.

Miért?

ATV Start az északi nagykövetek minisztériumba kéréséről és diplomata útlevelekről

Ma reggel az ATV Start műsorában két olyan kérdésről beszélgettünk, ami az elmúlt pár napban komoly érdeklődést és vitákat váltott ki: egyrészt a külgazdasági és külügyminiszter izmozásáról a kormányzattal szemben kritikákat megfogalmazó államokkal szemben, másrészt pedig a minden jel szerint nyakló nélkül osztogatott diplomata útlevelekről.

Az interjú során hivatkozott jogszabály, az 1998. évi XII. tv. itt elolvasható. Az interjú maga itt érhető el.

BVerfG v. CJEU?

Az Európai Bizottság elnöke is megszólalt a német Alkotmánybíróság korábban már bemutatott döntésével kapcsolatban. Itt elolvasható, elsőre nem tűnik ki belőle semmi extra (azon túl, hogy elfelejtette Strasbourgot, amelynek gyakorlata a Maastrichti szerződés óta az uniós jog elsődleges forrásai közé tartozik), ám az, hogy megemlíti a kötelezettségszegési eljárás megindításának lehetőségét, az azért felvet némi izgalmakat. Nevezetesen azt, hogy mivel a kötelezettségszegési eljárás lényeges eleme, hogy a Bizottság és az érintett tagállam vitájában végül az Európai Bíróság dönt (erről itt egy nemrégi írásom), egy ilyen eljárás lehetőséget biztosítana arra, hogy Luxembourg “visszaszóljon” Karlsruhénak.

Politikai értelemben kockázatos lenne von der Leyen részéről, mert a bírósági eljárásban lehetőség van arra, hogy a tagállamok is előadják, mit gondolnak a kérdésről (beavatkozóként) – márpedig egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet lenne ebben az alapvetően szakmai kérdésben tág teret engedni a populista hablatyolásnak. Jogi értelemben sem biztos, hogy sok értelme lenne amúgy, hiszen a német Alkotmánybíróság döntését semmilyen fórum nem írhatja felül otthon, de arra azért például biztosíthatna lehetőséget, hogy az Európai Bíróság mondjuk az uniós és a tagállami jog ilyen helyzetekre tekintettel való elhatárolása mellett iránymutatást adjon, hogy hogy kell eljárni, megelőzve ezzel a komolyabb legitimációs vagy egyéb válságot.

Meglátjuk, sor kerül-e erre. Addig is szórakoztasson minket a gondolat…

A német Alkotmánybíróság az Európai Központi Bankot érintő döntéséről – az EU “legitimációs válsága”?

Viszonylag hosszabban tudtunk beszélgetni a Klub Rádión a német Alkotmánybíróság nagy hírverést kapott döntéséről, amit az Európai Központi Bank államkötvény-vásárlásaival kapcsolatban hozott. A sajtóban megjelent egyes vélemények szerint ez az “EU legitimációs válságát” jelenti, amire nekem is volt egy, hmm, nem annyira szakmai jellegű gyors reakcióm.

Bocsánat, van amikor nem bírok magammal, különösen a bombasztikusság tud zavarni. Azért volt jó ez a beszélgetés a Klub Rádión, mert módot adott egy kicsit alaposabban körbejárni a kérdést. Persze, egyelőre nagyon sok probléma nyitott: mi lesz a döntés következménye, milyen politikai hatásokat fog gyakorolni, de úgy gondolom, hogy ez messze nem “legitimációs”, hanem legfeljebb egy politikai kommunikációs válság lesz, aminek persze része lesz, hogy egyes politikai aktorok megpróbálják majd azt tényleges legitimációs válsággá transzformálni, de ebben semmi újszerű nem lesz.

Csak ha a magyar tragikus rögvalóságot nézzük: miközben lehet amiatt aggódni, hogy e német alkotmánybírósági döntés “aláássa az uniós jog elsőbbségének elvét”, ezt a munkát itthon (Székely László akkori obudsman kollaborációjával) a hazai Alkotmánybíróság már a 22/2016. sz. határozatában nagyon nagy lelkesedéssel, sokkal átlátszóbb módon és jóval gyengébb szakmai színvonalon már rég megkezdte…

A teljes beszélgetés itt hallgatható meg.

A továbbiakban viszont tényleg érdemes lesz figyelni az ügy folytatását, már csak azért is, mert a monetáris unió, az Euro jövője szempontjából jelentős döntésekre jó eséllyel lesz valós befolyása.

Újra az Isztambuli egyezményről

Miután a koronavírus-válság során a kormány minden létező energiáját az alapos védekezésre és az okozott károk enyhítésére fordítja (nem), annak féregnyúlványa, a soha senki által semmire meg nem választott KDNP újra úgy döntött, hogy valami egészen fontos dologra koncentrál, és országgyűlési határozatban foglalt állást az Isztambuli egyezménnyel szemben. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napokban két interjút is adtam, amiben ki tudtam térni egyes kérdésekre:

  • 2020-05-07 – A Fidesz és a KDNP tudomásul veszi a nők testi fenyítését és a családon belüli erőszakot (HírKlikk)
  • 2020-05-06 – „Ideologikus alapú gumicsont” az isztambuli egyezmény megtagadása (Népszava)

Új érdemi dolgot a KDNP-sek nem adtak elő a múltkori futamukhoz képest, úgyhogy itt csak utalnék mindarra, amit még januárban írtam a témához. Közben viszont az egész országot megrázta Szilágyi István halála, akit a saját otthonában vert agyon a saját fia. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék rá, hogy ha az Isztambuli egyezmény hatályban lenne és annak prevenciós előírásait az elmúlt években átültettük volna a magyar jogba, valamint ha a megfelelő hatóságok azokat megfelelően alkalmazták volna, talán, talán (nagyon hangsúlyos “talán”, hiszen a jog nem mindenható) még mindig életben lenne a népszerű művész. Így viszont az “utca hírmondójából” a tragikus magyar rögvalóság örök hírmondójává vált.

Aminek a lényege a következő: az Isztambuli egyezmény nem tökéletes jogi szöveg. Nem tudom, valaha, bárhol születhet-e olyan, de ez nem az lett. A jelen helyzetben viszont a sok politikai idióta a sok idiótasággal effektív lehetetlenné teszi, hogy értelmes szakmai vita legyen a dologról valaha is. És mit nyerünk vele? Semmit, miközben a témája, a családon belüli erőszak, az egyik legkomolyabb és legnagyobb látenciával bíró problémája az elmúlt éveknek. Nők kárára, gyerekek kárára, férfiak kárára.

Itt most nem állok neki az egyezmény összes – szerintem – büntetőjogi szempontból aggályos eleme részletezésének, pedig lenne mit. A kormány sem ezekkel foglalkozik, hanem felhozza például a migrációt, mert azt még a leghülyébb választó is megérti (talán), márpedig ő a célpont (ez biztos). Meg a feminista veszélyt, amitől, pontosabban az arról kialakított képtől éppen csak például az életben egyszer-kétszer pofára ejtett férfiak (azaz kb. a 90%-uk) kevésbé szerencsés, frusztált fele retteg, meg amire az amúgy vagy megfélemlített, vagy szerencsésebb társaikra egyszerűen irigy nők fújnak veszettül, de ha megcsináljuk a matekot, ez már épp elég. Az érdemi kérdések meg pont le vannak tojva magasról: ez a “PR-kormányzás” lényege. Azért az nagyon szép, hogy most az Azonnali megkereste az egyezményt 2014-ben igazságügyi miniszterként aláíró Navracsics Tibort, hogy ugyan már árulja el, mi is olyan trükkösen Alaptörvény-ellenes abban az egyezményben, amit akkor nem sikerült észrevenni, és ebből konkrétan az derült ki, hogy nem csak hogy most fogalma sincs, de anno igazságügyi miniszterként lényegében bemondásra elfogadta a külügytől, hogy a szerződés amúgy tök oké, és aláírta – ennyit a szakmai előkészítésről.

És ha már a kormányzásról beszélünk, érdemes tisztázni, hogy sajnos a legtöbb ellenzékinek sem más ez a téma, mint egyszerű kommunikációs eszköz… Lángot okádtam, amikor valamikor 2015 márciusában csak azért vették elő az Országgyűlésben, hogy öt percig rugdoshassák vele Orbán Viktort… Amit persze megértek, hogy jó mulatság, de összesen annyit értek el vele, hogy az akkor már Trócsányi László vezette igazságügyi minisztériumban azonnal levették a ratifikációt megelőző implementációs munkacsoport gondolatát az asztalról, amit onnan tudok, hogy külsősként esélyes, hogy benne lettem volna… Egyetlen kérés volt addig a minisztériumi jogász kollégák részéről, hogy ne politizálódjon át a történet, mert “akkor a jobbikos meg a KDNP-s hülyék meg fognak vadulni miatta, és kampó, viszont ha sikerül csendben összerakni a dolgot, majd valami nagy salátába csomagolva egyben át tudjuk nyomni”. Hát, ezt nem igazán sikerült, két percen belül Dúró Dóra (az akkor még épp nem annyira – állítólag – ellenzéki Jobbikból, most épp a nagyon független és ellenzéki Mi Hazánk című izéből) már arról futotta az őrült köröket a kupoldában, hogy “az igazi nők elleni erőszak az abortusz”, miközben a KDNP-sek sűrűn vetették magukra a kereszteket. Amikor pár évvel később beszéltem erről az egyik érintett ellenzéki képviselővel, azzal védekezett, hogy “de hát úgysem volt komoly ratifikációs szándék a kormány részéről”, nos, ez már soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e.

Amit én biztosan tudok, és ezt a fenti Navracsics-interjú is megerősíti, hogy -több más nemzetközi szerződéshez hasonlóan – a kormányzati apparátuson belül a ratifikációt előkészítő alapos szakmai munka az aláírás előtt még nem kezdődött el, viszont ha azt komolyan akarják csinálni, az időigényes, különösen egy olyan komplex szerződés esetében, mint az Isztambuli egyezmény. Nem csak a magyar jogrend büntetőjogi részei érdekesek (sőt, a jelen helyzetben talán azok a legkevésbé, nem véletlen, hogy a kormány állandóan azokra mutogat), hanem az eljárásjogi, az oktatási, a prevenciós és áldozatvédelmi és más egyéb területek is, a költségvetési vonzatokról nem is beszélve.

Nagyon sajnálom, hogy ennek a munkának annak idején egyáltalán nem állt neki az apparátus, a magam részéről nagyon szívesen vettem volna részt benne – nem véletlen, hogy némileg trollkodás-jelleggel ugyan, de amikor megindult az állítólagos szexista megszólalásom miatti kirúgattatásom folyamata az NKE-n, akkor a “vizsgálat” során a rektor által tett képmutató felhívására, mely szerint szükség van „a felmerülő probléma általános, szervezeti szintű kezelésére vonatkozó javaslatokra”, én azt a javaslatot tettem a válaszomban, hogy “az NKE Szenátusa hívja fel a kormány figyelmét az Európa Tanács CETS No. 210. számú, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezménye (Isztambuli egyezmény) megerősítésének fontosságára, amelynek implementációjához felajánlja az Egyetem szakértelmét.”, de valamiért ez végül nem történt meg.

Nem is értem. 😀

Lehet, hogy tényleg nincs komoly szándék rá?