Amint arra számítottam, a tegnapi posztban bemutatott interjú valóban keltett némi érdeklődést. Emiatt itt szükségesnek látom reagálni egy-két dologra.
Szükségesnek tartom most azzal kezdeni, amivel tegnap befejeztem. Emlékeztetőül:
“Nem állítom, hogy ez fog történni, a NATO-főtitkár mai kijelentése alapján úgy tűnik, hagynak még időt a magyar kormánynak a ratifikációra, hogy arcvesztés nélkül kiállhasson a vereségből. De lehet, hogy nem az ő döntése lesz az irányadó…”
A sok reakció közül, amire mindenképpen érdemes reagálni, az a Szenes Zoltánnal ugyanott, másnap közölt interjú, itt olvasható. Egyrészt a régi személyes ismeretség okán, másrészt pedig azért, mert itt megjelenik egy igen fontos, bizonytalan szempont, amire épp a fentebbi bekezdésben utaltam.
Először is, a cikk tartalmaz olyan zavaros mondatokat, amik egészen biztosan nem szó szerint Szenes Zoltántól származnak, és kicsit értelemzavaróak, amik a beszélő üzenetét – az ő szándéka ellenében – igencsak összezavarják. Így például a “Szenes Zoltán szerint a szerződés szövegét ugyan nem módosították, de csak a szervezet megalakulásakor alkalmazták, azóta más a gyakorlat.” mondat önmagában nem értelmezhető.
Ez és még néhány más dolog nem a nyilatkozótól származik, annak pontatlansága és zavarossága nem az ő hibája. A cikk alapos olvasásával a későbbiekből azért kiderül, hogy Szenes Zoltán is világosan látja, hogy az Észak-atlanti Szerződés 11. cikke csak a NATO megalakulására vonatkozik, szóval felejtsük is el azt gyorsan. (Ahogy azt a mondatot is, hogy “Eszerint valóban elégséges a tagállamok több mint felének hozzájárulása ahhoz, hogy a szerződés életbe lépjen a csatlakozó új tagállam és a NATO között.”, mert ekkora marhaságot senki nem mondott, én különösen nem.) Az új tagállamok csatlakozására a 10. cikk vonatkozik, ami – ahogy bemutattam – teljesen egyértelműen fogalmaz, az igazi kérdés nem is az.
Ahogy a tegnapi bejegyzésben is világosan leírtam, aminek a ratifikációján megy a rugózás jelenleg, az nem maga az Észak-atlanti Szerződés, hanem az ún. csatlakozási jegyzőkönyv megerősítése. Ez formailag egy külön nemzetközi szerződés, amire viszont a Szerződés alapján NINCS szükség. Az egy valóban létező gyakorlat, hogy születik ilyen (a NATO honlapon el is érhetők, hivatkoztam is példaként a magyart), de az állításom lényege – újra -, hogy ettől a gyakorlattól adott esetben bármikor el lehet térni, jogilag ez teljes mértékben lehetséges. Ez kb. olyan, mint amikor a társasházi szeméttároló ajtajára kiírják, hogy “kérjük becsukni”, a társasház házirendjébe pedig, hogy “csukva kell tartani”, de mindenki bezárja kulcsra. Nem lesz kötelező kulcsra zárni csak azért, mert megszokásból mindenki úgy csinál…
Az a nyilatkozói kijelentés ugyanakkor, hogy “ez egy értelmezés, amit kőkeményen betartanak a tagállamok”, konkrétan értelmezhetetlen nemzetközi jogi szempontból. Nem tudom, milyen a “kőkemény”, de bizonyítani kéne tudni, hogy egy contra legem (azaz egy nemzetközi szerződéssel ellentétes, vagy annak nem megfelelő, vagy az által nem előírt stb.) gyakorlat kötelező erejűvé vált, ami egy nemzetközi jogásznak sem biztos, hogy menne… Nem lett kötelező – ha az összes NATO-tagállam úgy dönt, hogy “kőkeményen” megkerülik Orbánt, akkor ő “kőkeményen” meg lesz kerülve, különösen, hogy – mint a 10. cikk szövegén látszik – ez az alkalmazott eljárás teljesen megfelel az írott jognak. Az, hogy egy nemzetközi szervezet működésében annak alapító szerződésének nem megfelelő gyakorlat alakul ki a tagok imperatív, vagy annak vélt érdekeinek megfelelve, nem újdonság és nem egyedülálló. Jó példa erre az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol a mai napig az Alapokmánytól eltérően történnek a szavazások, egészen pontosan a tartózkodás/távolmaradás értelmezése: a tartózkodást/távolmaradást az Alapokmány szövege alapján vétónak kellene tekinteni, mégsem tekintik annak. Erről bővebben írtam egy fejezetet egy olyan biztonságpolitikai kötetbe, amiben Szenes Zoltán épp a NATO-ról írt egyet (érdekességképpen, itt olvasható az én fejezetem, itt pedig az egész könyv, mindenképpen érdekes olvasmány), sajnos a bővítésre nem tért ki külön. A lényeg, hogy nincs olyan gyakorlat, ami ne változhatna meg, ha minden részes fél akarja és különösen akkor, ha az amúgy sem felel meg a szervezetre vonatkozó előírásoknak. A magyar kormányt pedig már eddig is megkerülték a NATO-ban minden további nélkül, ami miatt utána az már tiltakozni, meg vétózni sem akart, láthatóan beletörődött. Ennyit a nagy vétófenyegetésről.
Hasonlóképpen problémás az a kijelentés, hogy “jelenleg a tagállamok felvételének feltétele az egyhangú ratifikáció”. Nem. Nem az. Ez sehol nem jelenik meg az Észak-atlanti Szerződésben, sőt, a 10. cikk konkrétan nem ezt mondja. Ez a kijelentés így, ebben a formában teljesen megalapozatlan. Azt ki lehet jelenteni, hogy “a jelenlegi gyakorlat csatlakozási jegyzőkönyv elfogadását alakította ki”, de ez nem “feltétel”. Egyetlen “feltétel” van a Szerződésben, a meghívás. Az pedig megtörtént, ahogy a tegnapi posztban a hivatalos forrásokra is rámutattam.
Emellett külön örömmel láttam, hogy a beszélgetés felemlítette a Brüsszeli szerződést (a NATO elődjét, bár ez így nagyon bántó leegyszerűsítés, de most elmegy) és annak megkötésének körülményeit, bár ugyancsak téves kontextusban, az alapítással kapcsolatban – de akkor talán viszont érdemes lett volna azt is megnézni, hogy a Brüsszeli szerződés szó szerint teljesen ugyanezt a megoldást alkalmazza az utólagos csatlakozásra. (Ott a IX. cikk felel meg az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkének.) A Brüsszeli Szerződés alapján végül semmilyen gyakorlat nem alakult ki (maga a szerződés is lényegében elhalt, miután kifejezetten Németország ellen irányult, amit az USA nem akart támogatni, ezért lett helyette a NATO), ahhoz senki nem csatlakozott utólag, de a tény, hogy abban a szerződésben is ezt a megoldást alkalmaztak, nem lehet véletlen.
Szóval még egyszer: ez egy lehetőség a magyar kormány jogszerű megkerülésére. Hogy megpróbálnak-e majd élni vele, az egy másik, politikai kérdés.