A kormány “visszaadja a különleges jogosítványokat”… Hát, ez beismerésnek is jó

Valamivel éjfél előtt vált elérhetővé az Országgyűlés honlapján a törvényjavaslat, amivel a kormány – ahogy szeretik mondani – “visszaadja a különleges jogosítványokat” az Országgyűlésnek, ami mondás továbbra is ugyanannyira értelmetlen, mint eddig volt (most nem írom le újra, tessék visszaolvasni), ebből a törvényjavaslat szövegből-pedig ez még inkább egyértelművé vált. Két javaslatról van szó, a T/10747. sz. a helyzet közjogi “rendezését” célozza, a T/10748. sz. pedig egy hatalmas nagy saláta, rengeteg olyan rendelkezéssel, amik az egyes veszélyhelyzeti intézkedéseket emelik törvényerőre, tartják tovább hatályban, vagy módosítanak létező törvényi előírásokat. Első ránézésre elég sok “érdekes” megoldás van benne (lásd pl. a külképviseleti menedékjogi kérelem benyújtást, amiről hopp, most derül ki, hogy igazából nem is az, hanem csak “szándéknyilatkozat”, ami előfeltétele annak, hogy aztán a határon benyújtható legyen a menedékjogi kérelem, ami után automatikusan elzárásra kerül a menedékkérő, na, hardcore menekültjogos kollégák remélhetőleg majd beszélnek erről, vagy a régi-új “egészségügyi válsághelyzet” intézménye, ami legalább ugyanolyan problémás, mint a puccstörvény – de a léte önmagában árulkodó), most egyelőre csak az első javaslattal szeretnék foglalkozni.

Ami sok szempontból egyedülálló, elsőként amiatt, hogy én törvényszövegben ennyi politikai bullshitet még nem láttam. Van itt minden, mint a búcsúban, a törvényjavaslat szövegének konkrétan a fele a bevezetés, a kormány és “a magyar emberek” nagyszerűsége, az intézkedések hatékonysága, blabla, tipikus politikai PR-termék, végülis méltó az orbáni PR-kormányzáshoz. De nézzük az érdemi részt. Nem hosszú, kimásolom ide:

1. §
Az Országgyűlés felhívja a Kormányt, hogy a veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet szerinti veszélyhelyzetet (a továbbiakban: veszélyhelyzet) az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg.

2. §
Hatályát veszti a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény.

3. §
(1) Ez a törvény – a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel – a kihirdetését követő napon lép hatályba.
(2) A 2. § és a 4. § a veszélyhelyzet megszűnésekor lép hatályba.
(3) A 2. § és a 4. § hatálybalépésének naptári napját a miniszterelnök annak ismertté válását követően a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg.

4. §
E törvény 2. §-a az Alaptörvény XXIX. cikk (3) bekezdése, 2. cikk (1) bekezdése, 24. cikk (9) bekezdése, 31. cikk (3) bekezdése, 35. cikk (1) bekezdése és 54. cikk (4) bekezdése alapján sarkalatosnak minősül.

ad 1. §
Tehát igen, ahogy eddig is mondtam, az Országgyűlés nem szüntet meg semmit, a veszélyhelyzet megszüntetése továbbra is a kormány feladata. A helyzet pedig most annyival még izgalmasabbá vált, hogy a törvényjavaslat szövege szerint “az Országgyűlés felhívja” a Kormányt, amely “felhívás” számomra nagyon nem világos, hogy mit is jelent. Kötelezést? Akkor miért nem azt írja a szöveg? Ugyanakkor a kötelezés nem tűnik jónak, hiszen az Alaptörvény a javaslat által is felhívott 54. cikk (3) bekezdése szerint a veszélyhelyzetet a Kormány akkor szünteti meg, “ha kihirdetésének feltételei már nem állnak fenn”, nem pedig akkor, ha arra őt bárki “felhívja”. Értelmezhetjük úgy, és azt hiszem, ez a reális minden szempontból, hogy ez a “az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg” kitétel azt jelenti, hogy az Országgyűlés nem akarja (helyesen) elvonni a Kormány Alaptörvényben foglalt mérlegelési jogát a kihirdetés feltételeinek fennállása tekintetében, ez viszont azt jelenti, hogy ez alapján a törvény alapján a Kormány nem köteles megszüntetni a veszélyhelyzetet, azaz pestiesen szólva, az Országgyűlés most ad a sz.rnak egy pofont. Viszont a 15 naponkénti ellenőrzési jogáról a puccstörvény elfogadásakor már lemondott, ezzel tökéletesen megvalósítva az akkor írt, idegennek a PIN-kóddal együtt átadott bankkártyás hasonlatomat… Ez már csak abból is gyönyörűen látszik, hogy a javaslat 3. §-a a Kormány e döntésétől teszi függővé a puccstörvény hatályvesztését, nézzük csak:

ad 2. §
E szerint hatályát veszíti a puccstörvény, mégpedig akkor, ha a Kormány úgy dönt, véget vet a veszélyhelyzetnek. Oké. Mit jelent ez? Az általános felhatalmazás megszűnésével megszűnik az az Alaptörvény-ellenes helyzet, hogy az Országgyűlés nem ellenőrzi a kormányt, ez pozitív. Végiggondolva ugyanakkor, alkotmányosan az egy nagyon visszás helyzet, hogy a Kormány egyéni mérlegelés alapján való döntésének egy különleges jogrendi helyzeten kívül ható törvényalkotási/módosítási hatása legyen – márpedig most lényegében ez történik: e törvényjavaslat szövege alapján, ha a Kormány szíveskedik véget vetni a veszélyhelyzetnek (amire semmi határidőt nem szab neki senki), annak közvetlen következményeképpen lépnek hatályba azok a törvénymódosítások is, amik az e javaslat melletti saláta-javaslatban szerepelnek, akkor amikor ő akarja – azaz a Kormány de facto törvényalkotóvá válik. Mindezt ráadásul teljesen indokolatlanul és értelmetlenül. Egyáltalán nem világos, hogy mi szükség van e két dolog összekapcsolására és a Kormány kezébe helyezésére. Ezzel alkotmányosan még inkább visszás helyzet áll elő, mint a puccstörvénnyel.

És akkor egy kicsit talán provokatív, de mégis érdemi kérdés: miért nem tartalmaz ez az egész javaslat egy olyan passzust, ami egyszerűen azt mondja ki, hogy az Országgyűlés felhívja a puccstörvény 3. § (2) bekezdésében foglalt lehetőséget, és visszavonja az általános felhatalmazását még most, a veszélyhelyzet megszűnte előtt? Vagy egy még inkább provokatív: a puccstörvény 8. § azt mondja, hogy “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.“, ami számomra nagyon nem azt jelenti, hogy az Országgyűlés lemond a döntés jogáról. Ez az előírás azt jelenti, hogy ha megszűnik a veszélyhelyzet (mert a Kormány azt megszünteti), utána az Országgyűlés külön kell rendelkezzen a törvény hatályvesztéséről – amit kritizáltam is rendesen amiatt, hogy véleményem szerint az a felelősség mamelukokra tolását jelentette. A mostani javaslat szerint viszont nem ez történik: az Országgyűlés annak elfogadásával kimondja a hatályvesztést, de az a Kormány döntésétől függően válik majd valósággá, ha az úgy dönt valaha. És mi történik, ha soha nem dönt úgy? A migrációs válasághelyzetet is gátlás nélkül fenntartja évek óta úgy, ahogy annak jogszabályi előfeltételei nem teljesülnek… Miért is jó az, hogy az Országgyűlés, immáron a puccstörvény idézett előírását is megsértve, a jelen javaslat elfogadásával az önálló külön döntése helyett a Kormány kezébe helyezi még annak a törvénynek a hatályvesztését is, ezzel áttételesen a helyzet rendezésének teljességét minden további ellenőrzési jog fenntartása nélkül a kormány kezébe helyezi? Na, ezzel valósulhat meg a valódi, kontroll nélküli teljhatalom: az Országgyűlésnek ebben a pillanatban már semmi jogosítványa, papíron sem.

Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolunk a kormány diktatorikus hajlamairól (nem ismételném meg az előző hivatkozáson elérhető, általam korábban e tárgyban írottakat), egy ilyen alkotmányos helyzetet senki ép ésszel nem állíthat elő. Akkor sem, ha nincs vele semmi különleges szándéka.

Strasbourgi ítélet a Dísz tér lezárása miatt

Ma nagyot megy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága magyar vonatkozású ügyekben: ítélet született a Dísz tér 2013 márciusi lezárása miatt is, ami – nem meglepő módon – a bíróság értelmezése szerint jogellenes volt. A panaszost képviselő ügyvéd kolléga az alábbiakban számolt be a sikerről:

Személy szerint megint nem vagyok meglepve. Épp az Egyenes beszéd stúdiójában ültem akkor, amikor a történet zajlott, és Kálmán Olga kérdéseire válaszolva már akkor teljesen világos volt, hogy nem lehet más a jogi helyzet (a videón 10:50-től):

Az azeri baltás gyilkos ügye Strasbourgban

Megszületett az ítélet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán abban az ügyben, amit 2013-ban indítottak a hazánkban 2004-ben brutálisan meggyilkolt örmény katonatiszt hozzátartozói Azerbajdzsán és Magyarország ellen amiatt, hogy az elkövető Ramil Szafarovot 2012 nyarán a kormány átadta Azerbajdzsán számára (nem “kiadta”). Bár az állam vállalta, hogy a magyar bíróság által korábban kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását folytatja, ennek ellenére a földet érése pillanatában elnöki kegyelmet és előléptetést kapott, megkapta a teljes elmaradt fizetését, valamint egy házat, a továbbiakban pedig nemzeti hősként kezelték – ahogy amúgy addig is.

Az eset nem kis felháborodást váltott ki, itthon és nemzetközi szinten is, én magam is sokat kellett foglalkozzak vele, és már akkor előre jeleztem, hogy a kialakult magyar-azeri vita nem lesz rendezhető, de az áldozat hozzátartozói minden bizonnyal elmennek majd Strasbourgba, függetlenül attól, hogy az azeriek megsértették-e Magyarországgal szemben a nemzetközi jogot. (itt a honlapomon ajánlom is minden érdeklődő figyelmébe a vonatkozó aktát, különös tekintettel az első helyen elérhető munkaanyagra, valamint a 2013-as, Ügyvédvilágban közzétett interjúra). A ma megjelent ítélet nagyjából mindenben megfelel annak, amit akkor nyilatkoztam: a bíróság megállapította Azerbajdzsán felelősségét az élethez való jog sérelmében azzal, hogy nem alkalmazott megfelelő büntetést, megállapította, hogy Magyarország az átadás tényével önmagában nem sértette meg semmilyen jogot, beleértve ebbe az áldozat élethez való jogát – tehát mi ezt szerencsére “megúsztuk”. A politikai felelősség persze megvan, de csak egy bíró látta úgy a héttagú tanácsból (és ennek a különvéleményében elég világosan hangot is adott), hogy ez konkrét jogi felelősséggé is transzformálható. Érvelését jelentős részben alapozta arra a nagyon balszerencsés orbáni kijelentésre, amely szerint “nem történt semmi, amire ne számítottunk volna előre, hogy történhet”, érdemes rögzíteni, hogy ezen simán elmehetett volna a magyar álláspont is. Ugyanis az olvasható ki belőle, hogy a magyar döntéshozó minden eshetőséggel számolt, szemben azzal, amit egészen addig kommunikált kifelé és befelé is.

Ennek eredetileg az volt a lényege, hogy Magyarország álláspontja szerint az azeriek kiszúrtak velünk – és lényegében ez egy az egyben annak a (többség által csak kinevetett, pedig az adott körülmények között az egyetlen működőképes) “Merjünk buták lenni” stratégiának köszönhető, amit még annak idején a szép emlékű Magyar Külügyi Intézet nevet viselő, 2014 során szétvert kutató-elemző közösség alakított ki. (Érdemes elolvasni annak “búcsúztatóját” a kiváló Rácz András tollából.)

Az eljárásnak még nincs vége, lehetőség van az ítélet felülvizsgálatát kérni a bíróság nagytanácsától (hivatalos magyar fordításban “nagykamara”, de én ezt a szót le nem írom, ha nem nagyon muszáj, mert fájdalmat okoz), meglátjuk, hogy sor kerül-e rá. Ha valamiért ez megtörténhet, és Magyarország rosszabbul jöhet ki a dologból a végén, akkor az a fenti orbáni kijelentés lesz (ami nyilván akkor és ott alapvetően belpolitikai céllal hangzott el), ami jó leckét jelent majd arról, hogy kényes külpolitikai helyzetekben milyen nyilatkozatokat érdemes tenni.

A tranzitzónák után… Hogyan tovább?

A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.

Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).

Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…

Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?

Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkéne (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.

Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.

Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)

Számomra mindenesetre egyelőre úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…

Egy szakmai észrevétel a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításához

Kifejezetten jól megírt elemzést tett közzé az Index a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításával kapcsolatban. Az árulkodó “Ez tényleg inkább hiszti, mint okkal rettegés” című írás véleményem szerint korrektül írja le a helyzetet, ha félretesszük a politikai kérdéseket és a kormány iránti bizalom problémáját (amire most direkt nem akarok kitérni).

Egy ponton azonban “hézagos” az írás, és épp itt csúszik át kicsit a politikai konteók világába. Idézem:

Bár a sajtó és a jogszabály értelmezői sem szúrták ki, de a „megfigyeléses” álparánál érdekesebb az a része a törvénynek, ami arról szól, hogy a kibertámadás elleni védekezésnél „biztosítani kell az összhangot a nemzetbiztonsági, honvédelmi,  bűnüldözési és külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel”, valamint az a rész, miszerint a „külföldről érkező jelentős kibertámadás esetén a foganatosított intézkedésekről és azok okairól tájékoztatni kell a külpolitikáért felelős minisztert a további intézkedések megtétele céljából”.

EZ EGY OROSZORSZÁGBÓL VAGY KÍNÁBÓL ÉRKEZŐ KIBERTÁMADÁS ESETÉN AD „POLITIKAI ÚTMUTATÓT” A TITKOSSZOLGÁLATNAK, KONKRÉTAN A NEMZETBIZTONSÁGI SZAKSZOLGÁLATNAK.

A gyakorlatban ezt a titkosszolgálat úgy is értelmezheti, hogy ha egy orosz kibertámadás éri az országot, akkor a védekezésnél (válaszcsapásnál) figyelembe kell venni a kormány Oroszországhoz fűződő kapcsolatát.

Természetesen kihegyezhetjük ezt Oroszországra, ezt szolgálja a szöveg mellett elhelyezett Putyin-Orbán közös fotó is, de nem érdemes. Akárhonnan érkezik kibertámadás, annak és az azzal szembeni ellenintézkedéseknek a politikai mérlegelését amúgy is el kell végezni, aminek természetes helye a külügyminisztérium (hívják épp akárhogy). Ez nem légből kapott szabály, nem véletlen, és ami még fontosabb, nem előzmény vagy rendszertani kapcsolat nélküli, érdemes hozzáolvasni az idén áprilisban 1163/2020. (IV.21.) számú kormányhatározattal elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiát is, hogy világos legyen ennek az előírásnak az oka.

Ennek 101. pontja az alábbiakat mondja ki:

101. Magyarország a fizikai biztonságot veszélyeztető vagy jelentős anyagi károk okozására képes kiberképességeket fegyvernek, alkalmazásukat fegyveres agressziónak tekinti, amelyre a fizikai térben megvalósuló válaszadás is lehetséges. A kiberműveletek sokszor nehezen bizonyítható attribúciójára, az elkövető azonosítására, megnevezésére való tekintettel a válaszlépések különösen körültekintő, eseti elbírálást igényelnek az érintett kormányzati szervezek bevonásával.

Ebből az következik, hogy megszületett a magyar álláspont abban a nemzetközi jogi kérdésben, hogy tekinthető-e “fegyveres támadásnak” egy esetleges kibertámadás, és azzal szemben gyakorolható-e fegyveres önvédelem. A Stratégia e passzusa szerint igen, ez lehetséges, itt egy világos állásfoglalás jelenik meg, ami Magyarország álláspontjának tekinthető. A nemzetközi jog területén ebben a kérdésben jelenleg nincsen egyértelmű, konszenzusos álláspont, pláne egyértelmű, írott szabály, csak elméleti gondolkodások (ha valakit bővebben érdekel, itt a témát érintő 2013-as, illetve azt annak 3.2.2. alfejezetében kicsit bőveben vizsgáló 2018-as tanulmányom), miközben formálódik az állami gyakorlat – szóval kifejezetten hasznos, ha ebben a kérdésben az elsők között mond az ország véleményt valamilyen formában, az sem baj, ha vitatják majd a nemzetközi jogászok. A többségi tudományos álláspont amúgy is ódzkodik ennek kimondásától, ami az önvédelem jogával kapcsolatban amúgy is jellemző felállás: a biztonságot, védelmet érintő kérdésekben az államok többnyire először szeretnek lőni, aztán kérdezni.

Most ne menjünk bele abba, hogy a stratégiában foglaltakat mennyiben tekintjük reálisnak, milyen tényleges képességei vannak az országnak, különösen arra van-e, hogy egy ilyen helyzetben komolyan vehető katonai vagy fegyveres jellegű intézkedéseket foganatosítson. Az ilyen dokumentumok elkészítésekor a lefektetettek általában “sollen”, nem pedig “sein” jellegűek – azaz nem az a kérdés, hogy ténylegesen meg tudunk-e támadni egy másik államot, hanem hogy legyen egyértelmű mindenki számára, hogy adott helyzetben jogszerűnek tekintjük, ha megtesszük. Kulturált körökben ez már elég, a nemzetközi kapcsolatok világában ez bevett módszer.

Hogy milyen mértékű ellenintézkedések lehetségesek, na ehhez kell a politikai döntéshozatal, ezért is teljesen logikus, hogy a törvény e kérdésnél megcímzi a külügyet. Ott kell döntést hozni, annak ismeretében például, hogy milyen tervezett ellenintézkedéseknek milyen lehetséges nemzetközi jogi következményei lehetnek, e döntésért a politikai/jogi felelősséget a politikusoknak kell vállalniuk.

Emiatt úgy gondolom, hogy ez teljesen logikus és egyértelmű előírása a törvénynek, nincs vele semmi gond. Amúgy azért sem biztos, hogy érdemes rögtön az Oroszország-pártiság irányába vinni az elemzésünket, mert a stratégia maga nem feltétlenül az – javaslom például annak 52. pontjának elolvasását:

52. A nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó nagyhatalmi törekvések Európa és közvetve hazánk biztonságát is megkérdőjelezhetik. Az agresszióval kikényszerített területszerzés alapjaiban változtatta meg biztonsági környezetünket, jelentősen megnövelve az esetleges konfrontáció kockázatát.

Ebből azért nem nehéz kiolvasni az utalást Oroszország krími agressziójára. A lényeg, hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégia egy szakmai szemmel is korrekt módon összerakott szöveg, amelynek előzetes ismerete hasznos a most elfogadott törvény szövegének értelmezéséhez.

Újabb “Civil” az ATV-n, egy kis kínai vasút és puccstörvény-magyarázat

Elérhetővé vált a szombat este élőben leadott “Civil a pályán” műsor, a két rész egyben visszanézhető itt. Ezúttal kicsit kevesebb szó esett magáról a koronavírusról, annál több annak hatásairól, illetve az általa kiváltott (illetve az arra hivatkozással bevezetett) intézkedésekről, szóval egy kicsit “magabiztosabbnak” éreztem magam, legalábbis a múltkori adáshoz képest.

Két dologra szeretnék itt kitérni: egyrészt az általam a kínai gyorsvasút kapcsán említett nevetséges, a törvényjavaslatot ért módosításra, amely szerint a beruházással kapcsolatos adatok kiadásához Kína hozzájárulását kell majd kérnie a büszke magyar szuverénnek, akit érdekel, eredetiben itt találja. És igen, nem leszünk gyarmat, kivéve minden jel szerint azt az esetet, ha valaki valamilyen formában jól megfizeti. Végülis semmi újdonság nincs ebben, megmondta Orbán Viktor annak idején, hogy ha Európa nem ad hitelt, majd kérünk Kínától, az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy ilyen magyar szempontból értelmetlen dolog miatt a fejünk búbjáig eladósodnunk, ha ennek a dolognak bármi tényleges haszna lenne, akkor európai források is rendelkezésre állnának.

A másik pedig a “pluszjogok visszaadása” kérdése, illetve az azt körülvévő zűrzavar.

Mivel van gondom? Azzal, hogy ha a kormány megítélése szerint nincs szükség a veszélyhelyzet, azaz a különleges jogrend fenntartására, ahhoz semmilyen parlamenti jogszabályra nincs szükség, az Alaptörvény szerint továbbra is a kormány szünteti meg a veszélyhelyzetet, nem az Országgyűlés. A veszélyhelyzetet nem törvény (különösen nem a puccstörvény/felhatalmazási törvény) hirdette ki, hanem a kormány, rendelettel, az Alaptörvénybe foglaltakra hivatkozással (később többek által is megerősített álláspontom szerint alaptörvény-ellenesen, de ezt most hagyjuk), a puccstörvény 8. § szabálya “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.” NEM a veszélyhelyzet megszűnését jelenti. Ez a jogszabályhely azt mondja ki, hogy maga a puccstörvény NEM veszíti hatályát automatikusan a veszélyhelyzet megszűnésével, és mivel ez a törvény “megerősítette” (amit senki nem tudja, mint jelent, de logikusan azt, hogy törvényerőre emelte) a kormány veszélyhelyzeti rendeleteit, azok SEM veszítik hatályukat az Alaptörvény szerinti 15 nap után. Ami azt jelenti, hogy a veszélyhelyzet joghatásai NEM múlnak el az Alaptörvény szerinti 15 nap után, hanem állandósulnak, egészen addig, amíg az Országgyűlés úgy nem dönt. Amire viszont semmi garancia, hogy meg fogja tenni – a vicces pont az, hogy a kormány kimondhatja, hogy már nincs veszélyhelyzet, pontosabban az Alaptörvény szerint CSAK ő mondhatja ki. Emiatt teljesen értelmetlen, hogy ahhoz minek is akar az Országgyűléshez fordulni. Amihez kell az Országgyűlés, az az, ami a puccstörvény nélkül AUTOMATIKUS lenne, azaz különleges jogrendi rendeletek hatályvesztése, azaz a fent hivatkozott 8. § alkalmazása. Szóval ha a kormány valamivel az Országgyűléshez akar menni, akkor ezzel kell. Ellenkező esetben az a fura helyzet áll elő, hogy a veszélyhelyzet véget érhet, de a joghatásai fennmaradnak – erről írtam átfogóan az Index által visszautasított, végül az Azonnali által lehozott írásomban, próbálva felhívni a figyelmet a helyzet abszurditására. Csak érdekességképpen, az osztrák közszolgálati televízió a helyzet bemutatásához az én itt alkalmazott bankkártya/PIN-kód hasonlatomat használta fel…

Na most nekem az elejétől kezdve nem tetszik, ahogy ebben a témában a kormány kommunikál – ha valahol ennyire össze-vissza beszélnek, az nekem bűzlik, de nagyon. Ennél már csak az rosszabb, hogy az ellenzék mennyire nem csinál semmit (erre is utaltam a műsorban), illetve ahogy ők bántóan leegyszerűsítik a kormány által keltett problémákat, amivel véleményem szerint nagyon komolyan segítik azt. Utóbbi gondolatom a 24.hu-n Pető Péter ma megjelent nagyon jó írásában is vissza lett igazolva, örülök neki, hogy nem csak én látom így a dolgot. Annyiban vitatkoznék vele, hogy azért érdemes odanézni, hogy miért is olyan felszínes néha az a “nyugati kritika”, nyilván nem magától…

Felmerült még a kérdés, hogy a veszélyhelyzet esetleges visszavonásának milyen konkrét jogi hatásai lennének. Fő szabály szerint a kormány az Alaptörvény szerinti veszélyhelyzetben elfogadott rendeletei mindenképpen hatályukat kellene hogy veszítsék – ám épp itt kavar be a puccstörvény, amely szerint (lásd a fentebb írottakat) viszont ez nem egyértelmű, merthogy annak alapján az Országgyűlésnek külön azokat is vissza kell vonnia azzal, hogy a 8. § szerint kimondja a hatályvesztést, amennyiben az az által említett “megerősítés”-t törvényi erőre emelésként értelmezzük. Ahol még rosszabb a helyzet, azok a veszélyhelyzet alatt elfogadott törvények, amik mindenképpen hatályban maradnak, hiába “a koronavírus helyzet miatt” fogadta el azokat az Országgyűlés. Itt érdemes arra gondolni, hogy mi szükség volt a puccstörvénnyel a kormány korlátozás nélküli felhatalmazására, ha amúgy az Országgyűlés jól láthatóan vidáman tudott mindenféle törvényt elfogadni. Ahogy arra is, hogy mi szükség volt magának a veszélyhelyzetnek az (alaptörvény-ellenes) kihirdetésére, amikor egyetlenegy olyan, a járvánnyal szembeni fellépéshez szükséges intézkedésre nem került sor, amit ne lehetett volna az egészségügyi törvényben foglaltak alapján szabályosan végrehajtani. De ez már egy másik történet…

Fellegek a hazai önkormányzatiság egén – sajnos várható volt

Aggasztó, ám sajnálatosan megalapozott elemzés látott nemrég napvilágot a 24.hu oldalon, ami azt a kérdést járja körbe, hogy a kormány által előterjesztett, új törvényjavaslati agyrém milyen hatással lesz a magyarországi önkormányzatiságról. Érdemes elolvasni, itt érhető el:

https://24.hu/belfold/2020/05/15/semjen-onkormanyzatok-gazdasagi-ovezet/

Szívemhez mindig közel állt a téma, mert ugyan messze nem tartom magam önkormányzati szakembernek, de szeretem a történelmet és mindig is hittem abban, hogy az önkormányzatok a hatalommegosztás és a demokrácia alapintézményei. És ezt mindenki, beleértve a Fideszt is, nagyon jól tudja. Ha másért nem is, de azért biztosan, mert 2006 után konkrétan a túlélésüket köszönhetik annak. A híres-neves balatonőszödi beszéd utáni földcsuszamlás-szerű önkormányzati győzelem lehetővé tette a nem sokkal korábbi országgyűlési választásokon csúnyán elvert párt számára, hogy bázisokat alakítson ki magának, beleértve ebbe azt is, hogy az önkormányzati forrásokat önnönmaga túlélésére (is) fordíthassa. (Ennek lett amúgy az egyik tragikus eredménye, hogy a fideszes önkormányzatok nagy része 2007-2008 során svájci frank alapú kötvények kibocsátásával a feje búbjáig eladósodott, és 2010 után kormányzati mentőövvel lettek kisegítve, amiről jó eséllyel előre tudhattak. Ennek a kérdésnek a végiggondolását egyébként javaslom mindenki figyelmébe, amikor a devizahitelek a témájában a Fidesz megpróbálja osztani az igazságot.)

Élénken emlékszem rá, hogy ebben az időszakban az egyik, a nyilvánosság elé nagyon látványosan ki nem léptettett nagy vita az volt, hogy a kormányzat milyen mértékig avatkozhat bele az önkormányzatok pénzügyeibe (látván az alakuló gyakorlatot), amit végül az akkor ellenzéki Fidesz azzal a megelőző csapással zárt le, hogy egészen egyszerűen elkezdte az önkormányzatok függetlenségére leselkedő európaiatlan viselkedéssel vádolni az őszödi beszéd és a reformok körüli csetepatákba politikai értelemben amúgy is belerokkant kormányt, így végül az egész téma lekerült az asztalról. Fideszes ismerőseim akkoriban mondták nekem, hogy komolyan számítanak rá, hogy a “Gyurcsányék el akarják majd szedni a pénzüket”, de szerencsére az európai források egy jelentős része közvetlenül érkezik, alkotmányos többsége meg nincs. Az eredményt látjuk, 2010-re előállt egy csődközeli helyzet, amelynek kialakulásában alapvetően volt kormányzati felelősség is, de a helyi döntéshozók is nyakig benne voltak abban.

Emiatt a 2010-ben született alkotmányozó többséggel kapcsolatban nekem az egyik legkomolyabb aggodalmam rögtön az önkormányzatisággal kapcsolatban merült fel. Az Alaptörvény elfogadása előtti viták során nyilvánosan is szükségesnek láttam szót emelni az abban foglalt, az önkormányzati garanciák lebontására irányuló előírásokkal szemben. Napra pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2011. május 17-én, a Magyar Szocialista Párt felkérésére a Velencei Bizottság előtt független szakértőként ismertettem a – többek között – ezzel kapcsolatos aggályaimat. A megbeszélés utáni interjú során is ezt tartottam fontosnak kiemelni (a videón 4:20-tól), már csak azért is, mert láthatóan a bizottságot is érdekelte:

Van az a mondás, hogy marhára utálom, amikor igazam van, hát ez most megint “bejött”… És nem véletlen, hogy erre akkor kerül sor, miután fájdalmas vereségeket szenvedett a kormány a 2019-es önkormányzati választásokon, viszont nagyon is átlátszó.