Hónap: 2020 december

Mennyi idő alatt dönt majd az Európai Bíróság?

Az elmúlt napokban komoly, néhol feszültségeket is kiváltó kérdéssé vált, hogy az uniós jogállamisági rendelet ha hatályossá is válik 2021. január 1-től, vajon mennyi idő után kerülhet majd ténylegesen alkalmazásra is. Miután az elfgadott alku alapján az Európai Bizottság az eljárások kezdeményezésével meg fogja várni, amíg az Európai Bíróság állást foglal a friss rendelet uniós joggal való összeférhetőségével kapcsolatban, felmerült a kérdés, hogy ez kb. mennyi idő lehet, és ezzel kapcsolatban pedig nagyon sokféle, erősen széttartó álláspont jelent meg, köztük vezető helyen egy “azokban az estekben, amikor egy tagállam kormánya egy uniós jogszabályt támad meg, az Európai Bíróság átlag 10 hónap alatt dönt” mondással, de hallottunk már két hónapot is emlegetni.

Miért releváns ez? Attól függően, hogy ez mennyire nyúlhat el, válik értelmezhetővé, hogy ennek az alkunak Orbán Viktor mennyiben tekinthető a nyertesének vagy vesztesének. És miután hajlamosak vagyunk ezt az egész nagy kérdést e részkérdés tekintetében megítélni, hirtelen ez annyira fontossá vált, hogy mond benne mindenki mindent.

Tegyük egyenesbe a kérdést – már amennyire lehetséges a rendelkezésre álló információk alapján.

Pár napja szóba került ez az ATV Start interjújában, ahol néhány mondattal rövidre zártuk (a teljes interjún belül 2:30-tól):

Mire alapozom, amit mondok? Miután a jövőt előre nem lehet látni, a létező gyakorlatból kell kiindulni, aminek feltárásában segítségünkre van az Európai Bíróság honlapján működő adatbázis, amiben rá tudunk keresni az államok által az uniós intézmények ellen indított megsemmisítési eljárásokra, és meg tudjuk nézni azok hosszát.

Hát akkor nézzünk példákat, az egyszerűség kedvéért csak a magyarokat az utóbbi időből: kezdeetnek legyen pl. a híres “kvóta-per”, amikor a 2015. szeptemberi tanácsi döntés után a bíróság 2017. szeptemberében, tehát pont két év után hozta meg az ítéletét – mire már le is járt annak alkalmazhatósága (Pedig annál kevés fontosabb dolog volt az elmúlt években, politikai értelemben is.) A Sargentini-jelentés híres EP-beli megszavazása 2018 szeptemberében volt, aminek érvénytelensége megállapítása érdekében perelte be Orbán kormánya az EP-t, és még mindig nem született ítélet (csak a főtanácsnoki állásfoglalás nemrég), pedig már jócskán túlvagyunk a két éven. Nemrég született ítélet a C-620/18. sz. ügyben, ami 2018 szeptemberében indult, ez megint több mint két évet jelent. A C-456/18 P. sz. ügyben 2018 augusztusi perindítás után 2020 júliusi ítéletet látunk, az már csak majdnem két év. Folytathatjuk a sort, de ezt látjuk.

Persze, ez nem jó hír, de nem csak a “részkérdés” tekintetében, hanem magának a bíróságnak, és az elé vitt ügyeknek sem tesz jót. A fent említett kvótahatározattal kapcsolatos ügye során már a megindításakor felmerült, hogy meddig húzódhat el, majd amikor ebben az ügyben az óvatosan optimista akkori jóslataim nem jöttek be, 2017 májusában, majd nyáron szóvá tettem több formában, hogy ilyen jellegű ügyekben nem csak indokolatlan az ügyek elhúzódása, de káros is.

Lehetne-e gyorsabb az eljárás? Elvileg ennek semmi akadálya: az ilyen ügyekben a bíróságnak “csak” döntenie kell. Ahogy azt hallhattuk EP-képviselőktől, a Parlament kérni fogja a gyorsított eljárás alkalmazását, ennek a lehetőségét a bíróság szabályzata tartalmazza, de abban nem tudok előre állást foglalni, hogy ezt a kérést a bíróság teljesíti-e. Mint a fentebb írottakból talán kiolvasható, nem bánnám, ha megtenné, de nem látok rá garanciát, hogy valóban megteszi. Indokoltnak és szükségesnek látnám, ebben az esetben lehet reális a tíz hónap, akár még rövidebb időtartam is. Politikai értelemben ugyanakkor nagyon óvatosan fogalmaznék az ellenzéki EP-képviselők helyében, mert ha a bíróság biztosítja a gyorsított eljárást, akkor ezek a mostani mondások magas labdát jelenthetnek Orbánéknak, hogy utána az ítéletet azzal hiteltelenítsék, hogy “lám, ennyire független ez a bíróság, az EP ugráltatja”.

Egy másik felmerült ötlet volt, ami már nem csupán a bírósági eljárás lehetséges időtartamával, hanem magával az elfogadott alkuval kapcsolatos ellenérzésekből fakad. Hallhattunk olyat is, hogy “ha a Bizottság nem kezdi el az eljárást, majd az Európai Parlament őt is a bíróság elé citálja”. A politikai alku lényege, hogy annak betartásához politikai érdek fűződik. Az Európai Bizottság jó eséllyel tartani fogja az alkut, mert ha megszegi, a Tanács előtt jóval nehezebb dolga lesz: a tagállami kormányok számára a Bizottság ilyen jellegű “szószegése” hosszú távon kiszámíthatatlan hatásokkal járna, amit nem fog megkockáztatni. Még az is kétséges, hogy egy ilyen izmozáshoz (az Európai Bizottság bíróság elé viteléhez) az Európai Parlamentben meglesz a szükséges többség, több okból is. Egyrészt a tagállami fővárosok sem érdekeltek egy ilyen konfliktusban, másrészt pedig abban a pillanatban, amint megvan a hétéves költségvetési keret és a koronavírus-segélycsomag, a nem magyarországi EP-képviselők számára az egész magyarországi jogállamisági kérdés nagyot csúszik hátra a prioritáslistán. És azt sem szabad elfelejteni, hogy még ha sikerül is, a Bizottság ellen az Európai Parlament által megindított eljárás sem két napig fog tartani…

Szóval összességében, hogy mikortól lesz működő jogállamisági eljárás, mikortól karmolhat a vadmacska? A 2022-es választások előtt nemigen, ami nem jó hír nekünk, ellenzékieknek. Ebből a szempontból Orbán Viktor mindenképpen nyertese a helyzetnek – időt nyert. Hosszú távon részben veszített, ugyanis a jogállamisági eszköz megszületett, azt nem tudta megakadályozni, igaz, oroszlán helyett vadmacska formában. Ugyanakkor azt nekünk el kell fogadnunk, hogy egy-két év európai szempontból nem idő – a jogállamisági eszköznek majdnem mindegy, hogy mikortól válik működőképessé. Hogy magyarországi politikai szereplőknek, így Orbán rezsimjének vagy az ellenzéknek viszont az életet jelenti, az nem az EU és a többi tagállam problémája.

A román Alkotmánybíróság tanít minket…?

2006. decemberének elején előadást tartottam egy konferencián a román parlament épületében.

Igen, tobb hajam volt, és még nem ősz. 🙂

Az akkor éppen EU-csatlakozás előtt álló Romániában épp még mindig tartott a Babes-Bolyai Egyetemen kialakult magyar nyelvű táblák körüli emlékezetes balhé (ennek egyes elemeinek megértéséhez ajánlom ezt az akkori cikket is Parászka Borókától), és nem bírtam ki, hogy miután az előadásom az EU antidiszkriminációs kérdéseit járta körül, kicsit oda ne szúrjak a vendéglátóknak. Kifejeztem abbéli reményemet, hogy a csatlakozás után a hivatalát elfoglaló román biztos, Leonard Orban, aki a többnyelvűségért lett felelős, nem azzal fogja kezdeni tevékenységét, hogy körbejár a Berlaymont épületben (az Európai Bizottság székházában), és mindenhonnan leszedi vagy lekaparja a magyar feliratokat…

A Berlaymont 2006. februárjában

Szerencsére a poén ült, senki nem vette halálosan, persze, nagyjából erre számítottam, talán mondanom sem kell, hogy nem a Nagy-Románia Párt meghívására voltam ott… A Bukaresti Egyetem jogi karának ELSA szervezete számára szerveztem egy képzési programot, ennek oldalágán kértek fel az előadás megtartására, úgyhogy a közönség is nagyjából fiatal, igen haladó szellemiségű arcokból állt össze.

Majdnem másfél évtizede volt. Őszinte leszek: élveztem, hogy “előrébb tartunk”.

A tegnapi napon a román Alkotmánybíróság közzétette, hogy az elnök által kért előzetes normakontroll eredményeképpen kikukázzák szerdán az oktatási törvény idei nyári javasolt módosítását, amely megtiltotta volna a genderelmélet oktatását. Mert az ellentétes sok minden mellett (szabad tanuláshoz való jog, szabad véleménynyilvánításhoz való jog, lelkiismereti szabadság, egyetemi autonómia stb.) a Magyarországgal Románia által majdnem egyidejűleg aláírt, ám Bukarestben 2016 szeptemberében már ratifikált Isztambuli egyezmény előírásaival is.

Szomorú vagyok. Már nem tartunk előrébb.

A hírek szerint “az EP elfogadta az EU következő hétéves költségvetését”

1. Nem, még nem fogadták el. Az elfogadáshoz a Tanács konszenzusos szavazására is szükség van még.

2. Az elfogadott nyilatkozat egyszerű politikai látványpékség. Ha VALÓDI politikai akarat lett volna az alkuval szemben, azaz valóban “kétségbe vonják a jogállamisági eljárást az Európai Bíróság jóváhagyásáig felfüggesztő tanácsi nyilatkozatot”, az EP megtehette volna, hogy nem fogadja el azt, kidobva az egész alkut, ugyanis nem csak tagállamoknak, hanem neki is egyfajta vétójoga van. Nem tette meg, ergo ez csak duma. Nincs is ezzel gond, csak utána nem kéne másként beállítani a dolgokat. Különösen nem utána azt előadni melleket csapkodva, hogy “és ha a Bizottság nem kezdi el az eljárást, majd a Parlament őt is a bíróság elé citálja”, mert

  • 2.1. igencsak nem lesz meg hozzá a többség, ha megvan a költségvetés, a nem magyar EP-képviselők számára ez az egész kérdés már holnaptól kb. ötven helyet csúszik hátra a prioritáslistán,
  • 2.2. a Bizottság ellen az Európai Parlament által megindított eljárás sem két napig tart.

3. Azt pedig különösen nem kéne mondogatni, hogy ha majd az Európai Parlament sürgősségi eljárást fog kérni a bíróságtól, akkor megkapja, mert

  • 3.1. semmi garancia nincs rá, hogy valóban megkapja, a kvótahatározat miatti magyar/szlovák kereset is több mint két évet húzódott, pedig ott konkrétan fogva tartott emberek életét érintette a kérdés, ha a bíróság ott nem tartotta szükségesnek, hogy siessen, akkor néhány kifizetés miatt sem fogja,
  • 3.2. ha pedig a bíróság talán (megérdemelten) elszégyellné magát az előző pontban körülírt magatartása miatt, és esetleg mégis biztosítja azt, akkor ezek a mostani mondások magas labda Orbánéknak, hogy utána az ítéletet azzal hiteltelenítsék, hogy “lám, ennyire független ez a bíróság, az EP ugráltatja”, és persze tudom, tudom, “kit érdekel, mit mond Orbán”, hát azokat, akiket úgy hívnak, hogy választó, akikből nem azokat kéne meggyőzni végre, akik eddig is letojták, mit mond Orbán, sőt.

Miért nem megoldás a 7. cikk szerinti eljárás “felgyorsítása” az orbáni vétóval szemben?

Miután Orbán Viktor vétóval való fenyegetőzése az EU hétéves költségvetésével kapcsolatban sokaknál érthető okokból kiveri a biztosítékot, és annyiszor lehetett már hallani az elmúlt években, hogy a 7. cikk szerinti eljárás eredményeképpen el lehet venni egy tagállam szavazati jogait, hogy érthető, hogy egyre gyakrabban jön szembe valami ilyesmi kijelentés:

“A 7. cikkre való hivatkozással fel kell függeszteni Magyarország (és adott esetben Lengyelország) szavazati jogát – egyből átmegy a költségvetés és a csomag.”

Bár ez egyszerű megoldásnak tűnik, sajnos nem lehetséges, a jelen eljárásban arra még egyelőre nincs lehetőség. A 7. cikk szerinti eljárás ugyanis több szakaszból áll, és hogy odáig eljussunk, az első szakaszban először a Tanács, majd az eljárás második szakaszában az Európai Tanács döntése is kell, hogy aztán a harmadik szakaszban a Tanács dönthessen a lehetséges szankciókról. A teljes eljárás menetét az alábbi ábra mutatja be:

A 7. cikk szerinti eljárás menete – bővebb leíráshoz kattintson ide

A jelenleg Magyarország ellen folyamatban lévő eljárást az Európai Parlament indította (Lengyelországgal szemben a Bizottság), és amint az ábrán is látszik, az csak az eljárás első szakaszát indíthatta el – és az egész jelenleg elakadt a Tanács szintjén, az eljárás Kovács Zoltán tavaly decemberi Twitter-rohamán túlmenően még semmilyen érdemi eredményt nem produkált, így még a Tanács négyötödös többséget igénylő szavazására sem került sor. Hol vagyunk tehát még az Európai Tanács egyhangúságot igénylő döntésétől, amihez ráadásul még arra is szükség van, hogy azt a szakaszt vagy a Bizottság, vagy a tagállamok egyharmada megindítsa, amelynek sikeressége után a Tanács már viszonylag egyszerűen, minősített többséggel szankciókat rendelhetne el…

Gyors tisztázás: mi a különbség a kétfajta “tanács” között? A teljes nevén az Európai Unió Tanácsa, röviden csak Tanács néven emlegetett testületi forma az az EU-tagállamok kormányainak képviseletét ellátó intézmény, mely uniós jogszabályokat fogad el és összehangolja az uniós szakpolitikákat, tagjai pedig az uniós országoknak a megvitatandó szakpolitikai területért felelős miniszterei. Ezt tekinthetjük az EU legfontosabb döntéshozó testületének, mivel amellett, hogy a jogalkotási eljárásban az Európai Parlament mellett társjogalkotóként működik, az alapító szerződések alapján a legtöbb döntést neki kell meghoznia – hiszen az Európai Unió nem föderatív állam, így logikus, hogy a tagállami kormányok képviselete továbbra is vezető szerepet gyakorol a döntéshozatalban. (Érdemes lehet megjegyezni, hogy ez amúgy az abszolút föderatív Amerikai Egyesült Államokban is így van, ahol a tagállamok érdekeinek védelmére rendelt Szenátus a legfontosabb döntéshozó, igaz, ott a tagállamonként két szenátort 1913 óta közvetlenül választják.) Az Európai Tanács, amelynek tagjai az uniós tagállamok állam- illetve kormányfői (valamint a saját elnöke és az Európai Bizottság elnöke) szerepe, hogy vezető politikai intézményként meghatározza az Európai Unió tevékenységének általános politikai irányvonalát és prioritásait, stratégiai döntéseket hozzon. Nem “felettes szerve” a Tanácsnak, de nyilvánvaló, hogy miután a miniszterelnök képvisel egy álláspontot, egy minisztere nem fog annak ellentmondani egy másik testületben, tehát egyfajta politikai “felettes” jelleg természetes módon érvényesül.

Ezért is szerepel a Tanács helyett az Európai Tanács döntéshozóként a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszában, ahol konszenzusra van szükség (persze az érintett állam ilyenkor nem szavaz), hiszen a helyzet súlya ilyenkor a tagállamok vezetőinek, a legmagyasabb politikai szintnek a döntését indokolja. És ezért látták szükségesnek az alapító szerződések szövegezői a konszenzuskényszert is – lehet ezt utólag vitatni, de ez van. Amit nem lehet viszont, megint butaságokat beszélni, mint például hogy trükkösen “mind Magyarország, mind Lengyelország ellen egyszerre kell megindítani az eljárást, és akkor nem tudják keresztbeszavazva megvédeni egymást”, mert bár megint jól hangzik, sajnos az alapító szerződési szöveg ezt egyértelműen nem teszi lehetővé: a 7. cikk szövege minden hivatalos nyelven konzekvensen egyes számban beszél az eljárás alá vont tagállamról. A contra legem értelmezésnek is vannak határai, és nem csupán jogiak, hanem itt a politikai kommunikációs szempontok is jelentősek: minden hiba ezen a területen a kormány érdekeit szolgálja.

Szóval ahhoz, hogy felfüggeszthetők legyenek a magyar kormány szavazati jogai, már túl kéne lennünk az első szakaszon, amiben jelenleg dagonyázunk, meg kellene hogy legyen a konszenzusos döntés az Európai Tanácsban, és akkor lehetne most “sürgetni” a Tanácsot, hogy hozzon szankciós döntést a szavazati jog felfüggesztéséről. De nem tartunk ott.

Ebben igazából az a szomorú, hogy olyanoktól is látom gyakran a fenti kijelentést, akinek nagyon jól kéne tudnia, például azért, mert marha jól megél belőle, hogy az nem stimmel. Ami meg még ennél is nagyobb baj, hogy sokan készpénznek veszik a gátlástalanul terjesztett zöldségeket, aztán jön a csodálkozás és a csalódás, hogy “na de akkor jé, miért nem úgy van mégis, biztos csalt a Soros/Orbán/illuminátus/zsidó/migráns/egyéb” (a nem kívánt elem kihúzható, illetve szabadon helyettesíthető bármi mással), ami csak tovább rongálja azt a polgári tudatosságot, amire Orbán Viktor és a hasonló Cippolák világában mindennél nagyobb szükségünk lenne.

Néhány gondolat az EU-ból való esetleges kilépésről

Az elmúlt napokban, különösen azzal, ahogy Orbán Viktor az uniós többéves pénzügyi keret vétójával kezdett fenyegetőzni, felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a célja, hogy kivigye Magyarországot az EU-ból. Ez mostanában láthatóan sokszor kiegészül a “Szájer az Alaptörvénybe írta, hogy az Országgyűlés 2/3-os többséggel jóváhágyhatja a kilépést a népszavazás helyett” mondásokkal. Én magam sem tartom kizártnak, hogy Orbán az EU-ból való kilépéssel kacérkodik, sőt, erre már 2016-ban, a kvótanépszavazáskor igyekeztem több módon is felhívni a figyelmet, mindezzel együtt érdemesnek tartom tisztába tenni a dolgokat.

Természetesen az Alaptörvény nem tartalmaz ilyesmit, pláne nem Szájer írta bele most hirtelen. Értem, hogy Szájer brüsszeli akrobata-mutatványa miatt hirtelen megint tökéletes célpontjává vált minden kritikának, ebből magam is kiveszem a részem, de ilyen butaságot nem kellene terjeszteni. Az Alaptörvényben nem szerepel ilyesmi ilyen kifejezett formában – hiszen nem is kell, attól függetlenül így van, a korábbi Alkotmány alapján is így lett volna, a világ minden országának összes alkotmánya alapján a parlamentnek kell döntenie ebben a kérdésben, ahogy végül Nagy-Britanniában is az döntött a Brexit véglegesítéséről.Ehhez semmilyen módosítás nem kell, és semmilyen kétharmados törvényt nem kell most stikában átvinni. A csatlakozás annak idején egy nemzetközi szerződés elfogadását jelentette, aminek a megkötéséhez kellett az Országgyűlés döntése, az erre rendelt eljárásrend alapján. A kilépés (sajnos) ugyanezt igényli, a kormány kezdeményezi és aláírja a megfelelő nemzetközi szerződést annak másik oldalán az Európai Unióval (annak saját szabályai alapján), az Országgyűlés megerősíti (ehhez kétharmados többségre van szükség), a köztársasági elnök ratifikálja, és ehhez minden adott.

Érdemes beszélni pár szót a népszavazásról, mert eléggé elterjedtek az ezzel kapcsolatos mondogatások, elsősorban a toxikus hatású kvótanépszavazás, másrészt pedig a Brexit miatt. Utóbbival kapcsolatban muzáj rögzíteni, hogy az nem használható analógiaként a hazai helyzethez, ugyanis nagyon komoly különbségek vannak a brit és a magyar alkotmányos rendszer között – a legfontosabb, hogy Nagy-Britanniában a népszavazás jogilag soha nem kötelező eredményű. Hogy egy jogilag nem kötelező népszavazástól hogy tolta el magát Monty Python dicső népe az arccal előre való kitántorgásig, annak bővebb kifejtésére majd máskor kerítünk sort, ha egyáltalán.

Ami minket most érdekel, hogy Magyarország esetleges kilépéséhez népszavazásra nemhogy szükség nincs, de annak eléréséhez nem is lehet, mert a rendszerváltás óta alkotmányos tilalom a népszavazás tárgya tekintetében a “nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettség”. Szóval egy eseteleges kilépés megakadályozásához a megoldás nem az, hogy a kilépésről kell népszavazást követelni – már csak azért sem, mert ez politikailag csak a kormányt segítené. Félő, hogy az ellenzéki pártok gondolkodásában a népszavazás elérése válna az ambíciómaximummá, annak elérését tekintenék politikai célnak, ami azzal járna, hogy ahelyett, hogy arról szólna a politika, hogy NEM akarunk kilépni, arról kezdene szólni, hogy hogyan FOGUNK kilépni. Ez, talán mondanom sem kell, hatalmas hiba lenne. Ellenben, amit meg lehet tenni, az egy olyan népszavazást kezdeményezése, ami nem engedi meg, hogy az Országgyűlés a kilépés mellett döntsön. Ez nem érint semmilyen nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettséget, az Országgyűlést kötelezi, és kellően egyértelmű.

Több kollégával, politikai szereplővel egyeztetve és együttműködve megfogalmaztunk egy olyan lehetséges népszavazási kérdést, ami ennek elérésére alkalmas lehet, ám azt jelenleg a veszélyhelyzet fennállása alatt nem tudjuk kezdeményezni. Ami aggodalomra ad okot, hogy a kormányt bármilyen, esetleges kilépés irányába tett lépés végrehajtásában ugyanez nem akadályozza. Emiatt viszont felkészültünk arra, hogy amennyiben ennek jelét látjuk, mégis benyújtjuk azt, és a várható elutasítás eredményeképpen – mivel az már személyes érintettséget fog generálni – ha szükséges, az általam már többször igazolt és áttételesen már a kormány által is beismerten Alaptörvény-ellenes, visszaélésszerűen alkalmazott veszélyhelyzettel szemben is fel fogunk lépni az Alkotmánybíróság, valamint a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt.

Nem engedhetjük, hogy európai uniós tagságunk elvesszen Orbán Viktor öncélú és ostoba politikájának kudarca miatt.