A “Minority Safepack” kezdeményezés és az Európai Bizottság tegnapi döntése

A korábban már általam is bemutatott “Minority Safepack” európai polgári kezdeményezés vizsgálata után az Európai Bizottság tegnap bejelentette, hogy annak alapján nem kezdeményez új jogszabályt, elsősorban azért, mert nincs rá uniós hatáskör.

Ahogy már az előző bejegyzésemben (meg még sokkal korábban, így pl. egy másik, hasonló ügy kapcsán már 2014-ben is) próbáltam rá felhívni a figyelmet:

“A probléma (…), hogy az alapító szerződések alapján az EU-nak nincs ilyen hatásköre, (részben) emiatt pedig a magam részéről az elmúlt években magát a kezdeményezést mindig is kicsit ferde szemmel figyeltem. Nem a céljával volt soha gondom, ám a kezdeményezők Fidesz- és kormányközeli köre, a kezdeményezés jogi értelemben nyilvánvalóan aggályos jellege számomra azt vetítette előre, hogy egy előre kiszámítható kudarc újabb EU-ellenes eszközként fog működni a politikai kommunikációs térben (…). Nos, akár igazam lesz a végén, akár nem…”

Igazam lett. És rögtön, jól láthatóan meg is indult az ilyenkor szokásos EU-bashing. Vince Loránt RMDSZ-es EP-képviselőtől már jön is minden, mint a búcsúban, “Minority SafePack: az Európai Bizottság cserbenhagyta az őshonos kisebbségeket”, demokráciadeficit, Bizottság-csesztetés, jogállamiság-hiteltelenítés, ahogy kell, természetesen nemsokára a kormány is rácsatlakozik majd, csak néhány példa az elmúlt néhány órából világosan mutatja:

Különösen érdekes, hogy mindezt ugyanazoktól, akik amúgy bármikor máskor szigorúan védenék a tagállami szuverenitást…

Ismét leírom itt, amit fentebb már 2014-ben is:

“az a vita alapkérdése, hogy a Bizottság foglalkozhat-e a petícióban megfogalmazott kérdéssel, és ez visszavezet ahhoz a dilemmához, hogy mi is valójában az Európai Unió. A polgári kezdeményezésre vonatkozó szabályozás azt “a kényes egyensúlyt” veszi figyelembe, hogy az EU véletlenül se sérthesse a tagállamok szuverenitását. Az unió nem föderatív állam, a tagállamok szuverenitással bírnak, és ez azt jelenti, hogy azokat a hatásköröket érintően, amelyeket nem adtak át Brüsszelnek, az unió nem dönthet, nem alkothat jogot – magyarázta. (…) Ezzel összefüggésben a bizottság csak azokat a polgári kezdeményezéseket veheti nyilvántartásba, amelyek a hatáskörébe tartozó kérdést érintenek. Ennek oka, hogy ne lehessen olyan polgári kezdeményezéssel fordulni a bizottsághoz, amely nem az unió jogkörébe tartozik, hogy “a tagállami szuverenitást unatkozó, politikailag aktív polgárok ne tudják kikerülni a bizottsághoz benyújtott polgári kezdeményezés eszközével” – mondta.”

Ez a probléma áll fenn most is, amikor összegyűltek az aláírások, emiatt pedig a Bizottság érdemben kell foglalkozzon a kezdeményezéssel. Ám ez a kötelezettség nem vezetheti arra a Bizottságot, hogy olyan uniós jogszabályra tegyen javaslatot, amit az elfogadása után néhány tagállam azonnal elvisz majd az Európai Bíróság elé egy megsemmisítési eljárás keretében, aki azt zeneszóval fogja kikukázni, miután annak elfogadására az Uniónak nincs hatásköre. Márpedig ne legyenek illúzióink, nyilván ez történne – és akkor azon menne a veszekedés.

Amit még érdemes gyorsan leszögezni, a kezdeti reakciók láttán: az általános diszkrimináció-tilalom uniós hatáskörbe tartozik. Ha a Minority Safepack kezdeményezést is inkább erre alapozták volna a nemzetiségi alapú, gyakran belpolitikailag ambicionált handabandázással szemben, talán többet is ki lehetett volna hozni belőle. Egyébként pedig tényszerűen sem igaz, hogy a kezdeményezés témájában a Bizottság semmit nem tett volna soha, a fent hivatkozott közleménye húsz oldalon keresztül fejtegeti az eddig megvalósított lépéseket, már amik belefértek az uniós hatáskörök az uniós tagállamok által szűkre szabott keretei közé.

Márpedig ezen a húsz oldalon sokkal többet találunk, mint a sok dühös ember által felemlegetett “LMBT-stratégia” és társai, ahogy természetesen beindult a migránsozás/menekültezés is. Hogy bezzeg azok. Nos, a menekültek jogait a szuverén államok által bőven az EU létrehozása előtt elfogadott nemzetközi jogi szabályok formájában állapították meg a szuverén államok. Lehet a szuverén tagállamoknál, különösen a “szuverenitásvédelemre” oly büszke kormányoknál panaszkodni.

Amit személy szerint sajnálok egy kicsit, hogy azok az ellenzéki aktorok, akik minden jószándékú intésem ellenére nem tartottak biztos távolságot a kezdeményezéstől, most (megint) kommunikációs csapdába kerültek. Ha nem szállnak be a kormány és csatlósainak EU-bashing őrjöngésébe, (megint) nemzetellenesek, hazaárulók, magyarellenesek meg nemtudommég mik lesznek. Minden, amit reméltek, hogy nem lesznek többet, ha részt vesznek a kezdeményezés támogatásában, amiről előre lehetett tudni, hogy valami ilyesmi véget fog érni…

Az ENSZ Közgyűlés első ülésszakának kezdetének 75. évfordulójára

A jelzett esemény nem csak az évforduló miatt érdekes, hanem mert a portugál ENSZ főtitkár (és erről korábban már volt szerencsém élőben meggyőződni) általában nem rejti véka alá a véleményét, ami a migrációs válság kapcsán különösen éles formában jelent meg néha. Együtt olvasva ezt a most meginduló portugál uniós soros elnökséggel, lehet, hogy hallhatunk majd érdekes dolgokat…

Aki pedig szívesen olvasna kicsit az ENSZ-ről (akár az évforduló kapcsán, vagy csak úgy), annak két korábbi írásomat ajánlom.

Az elsőt még 2009-ből, a Fundamentum folyóiratból, ahol az volt a szerkesztők kérése több szerzőhöz, hogy járjuk körbe a “világkormányzás” lehetőségének kérdését. Mint látható, már akkor sem voltam e téren különösen optimista, és már akkor rámutattam néhány olyan, a nemzetközi politikában jelenlévő problémára, ami bizonyos mértékig sajnos hozzájárult ahhoz is, hogy 2016-ban Donald Trump, pontosabban (hiszen ez nem személy-függő) egy Trump-féle politizálás kerülhetett az amerikai elnöki hivatal közelébe. A hatás-ellenhatás logikát nem lehet kikapcsolni, és ami már 2009-ben világosan látszott (George W. Bush külpolitikájának és az általa favorizált megoldásoknak, valamint az ennek egyszerre kiváltó okainak köszönhetően), hogy az Egyesült Államok külpolitikájában ha nem is az akkor friss Obama-adminisztráció alatt, de beállhat egy még jelentősebb eltolódás a bezárkózás, az unilaterális megoldási kísérletek felé.

A második pedig egy fejezetem az NKE-n tavaly megjelent “Nemzetközi biztonsági szervezetek” tankönyvből, amiben az ENSZ Biztonsági Tanács működésével kapcsolatban írtam meg szélesebb körben nem ismert, vagy egyenesen félreértett jelenségeket (így például bővebben a vétójogról, a tartózkodásról stb.). Valamint ami különösen érdekes, és máshol nem jelent meg, kicsit részletesebben írtam a 2011-es kísérletről, hogy Magyarország helyet szerezzen magának a Biztonsági Tanácsban, végül sikertelenül.

Plusz még egyet, amit pedig szerzői jogi okokból nem tudok ilyen egyszerűen megosztani, de ha valakit érdekel, akkor a Valki László, Nagy Boldizsár, Sonnevend Pál és Kende Tamás által közösen szerkesztett, 2018-ban kiadott nemzetközi jogi tankönyvben (Wolters Kluwer, pp. 600-619.) is én írtam az ENSZ-ről szóló fejezetet, amivel megküzdöttem rendesen (jó értelemben), mint arról az akkori egyik Instagram-posztom is híven árulkodik. 🙂

Nemzetközi jog

A mai nap a 75. évfordulója annak, hogy az ENSZ Közgyűlés első alkalommal összeült, ekkor még New York helyett Londonban, a Westminsterben található, történelmi Methodist Central Hall-ban (ami ma is rendezvényközpontként működik, persze, jelentős felújítások és modernizáció után). Az akkor még csupán 51 tagú szervezet központi szervének első találkozójáról készült korabeli filmfelvételt pár éve tették közzé:

Az ülést az épület falán elhelyezett emléktábla örökíti meg:

Az évforduló emlékére a mai napon 17:45-ös kezdéssel minden bizonnyal online beszélgetésre kerül sor az ENSZ főtitkára, António Guterres részvételével.

View original post

2021 Capitolium, 2022 Budapest? Várhatunk-e itthon hasonló jeleneteket?

A választási vereséget feldolgozni nem tudó Donald Trump támogatóinak emberéleteket is követelő őrjöngése többeknél vetette fel, hogy vajon nálunk mennyire lesz jobb a helyzet, ha 2022-ben esetleg sikerül a választásokon megverni a Fideszt. Ezzel kapcsolatban írtam egy gyors posztot a Facebookra, miután egyre többször jött velem szembe a kérdés:

Mire gondolok? A 2002-es választások után már képet kaphattunk arról, hogy milyen eszközöket alkalmaz a vereséget nehezen elfogadó Orbán Viktor. És amikor mulatunk az washingtoni freakshow-n, sámánostul, mindenestül, akkor talán érdemes lehet az Erzsébet-hídi “csata” mellett a Kossuth téri majomketrecre is emlékezni, ahol “a hazafias tömegek nemzeti forradalma” zajlott az önjelölt “Forradalmi Nemzetőrség” vezetésével. Csak az emlékek frissítése kedvéért, tessék, néhány saját készítésű kép 2002 júliusából:

Ezeket az embereket emelte a “nagypolitika” szintjére a Fidesz a 2002-es veresége után, miután annyira képtelen volt feldolgozni a vereséget, hogy minden vállra hajandó volt ráborulni sírdogálni, amit felajánlottak neki. 2010 után még rosszabb, a kormánypolitika részévé emelte az ilyen hibbantságokat, a szélsőjobbos ezoterikus nemzettudat felkent idiótáival együtt. (Nagyvonalúan most nem beszélve az őszödi beszéd utáni erőszak támogatásáról és buzdításáról, a kordonbontásról stb.) És ne legyen illúzióink, ezek semmiben nem mások, mint a “QAnon Sámán” és társasága.

Plusz van egy sokkal nagyobb probléma, ahogy arra utaltam a posztban is: nálunk rosszabb lesz a helyzet. Donald Trumpról bárki bármit mondhat, tény, hogy nem épített ki (nem is tudott kiépíteni) magának olyan hátországot, mint amire itthon az elmúlt évek során (illetve még korábban) Orbán Viktor képes volt. Nem csak a strómanokon keresztül szétterített vagyonelemekre gondolok, hanem lényegében a teljes országot telerakták nehezen fogható hatalmi-vagyoni gócpontokkal. Ennek egyik legjobb példája az egyetemek ipari mértékű magánosítása az ún. vagyonkezelői alapítványok formájában, amelyek kuratóriumaiban hemzsegnek Orbán minionjai.

Ilyesmit Trump nem csinált, ő maga az amerikai politikatörténet legnagyobb hatású kívülállójaként eljutott a csúcsra, majd ott “sikeresen” megteremtette azt az amerikai politikai összérdeket, ami arra mutat, hogy tűnjön el mielőbb. Ezt látjuk abban, hogy már a republikánusoknak is kínossá vált – ilyet itthon nehéz elképzelni. Trump egy időre részévé tudott válni az amerikai politikának, Orbán Viktor ellenben az évek szívós munkájával kialakított polipjával maga a magyar politika.

Erről is (a csehországi koronavírus-helyzet mellett) beszéltem tegnap Bolgár György műsorában is a Klub Rádión (32:50-től), ahol pár szóval arra is kitértünk, hogy hogyan lehet ezzel felvenni a harcot.

Szájer József diplomata-útlevelének jelentősége, pontosabban jelentéktelensége

Ma reggel jelent meg a Blikk honlapján egy cikk „Visszaküldi a diplomata-útlevelét Szájer József – Nem védi a mentesség, szabad az út a belga ügyészség nyomozói előtt” cím alatt, amit rögtön utána vettek át más oldalak is. Érdemel néhány gondolatot, amire a cím is ki lett hegyezve, nevezetesen, hogy valóban „szabaddá vált az út” a belga ügyészség előtt? Már csak azért is, mert a cikkben megszólal egy „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” is.

Első lépésben rögzítsük: hiába a diplomata-útlevél, Szájer Józsefnek nincs és soha nem volt „diplomáciai mentessége”, mivel nem diplomata volt és ennek megfelelően például soha nem regisztrálta akként a belga külügy. A diplomáciai mentesség a diplomatáknak jár, azaz az államközi kapcsolatokban állami képviselettel felruházott személyeknek, akik személyében a küldő és a fogadó állam megegyezik, majd érkezése után a fogadó állam megfelelő hatóságainál (pl. külügyminisztérium) jelentkezik, elintézik a szükséges formalitásokat (ekkor megkapja pl. a diplomáciai rendszámot az autójára), majd megkezdi a munkát. A diplomáciai mentesség nem a diplomata előjoga, nem neki jár, hanem az általa képviselt államot védi, ezért van például, hogy a diplomata maga le sem mondhat arról, ha bűncselekményt követ el, akkor a küldő államnak kell azt megtennie – viszont nem köteles rá, na olyankor keletkezhetnek az olyan államközi viták, aminek eredményeképpen az adott diplomata „persona non grata” státuszba kerülhet, ami azt jelenti, hogy a fogadó állam egyszerűen megvonja tőle a mentességet, megfelelő idő meghagyásával, amíg még elhagyhatja az országot. A diplomáciai mentesség intézményének ebbéli sajátossága okán válik  különösen izgalmassá az „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” egy másik izgalmas kijelentése is, hogy „a nemzetközi jog alapján még a hazájában is diplomáciai mentességet élvez”, ami egészen biztosan súlyosan téves. Hogy élvezhetne valaki mentességet azzal az állammal szemben, aki az ő számára azt a saját védelmében biztosítja, ráadásul a saját felségterületén? A lényeg, hogy mivel Szájer József nem volt diplomata, nem élvez diplomáciai mentességeket, azaz a belga hatóságok önmagában csak emiatt pont figyelmem kívül is hagyhatják a magyar diplomata-útlevél tényét, ha nagyon akarják.

Miért nem teszik akkor? Mert Szájer mentessége nem „diplomáciai mentesség”, és amit viszont nem hagyhatnak figyelmen kívül, az az Európai Parlament jelentette mentesség, azaz Szájer EP-képviselőként élvez mentességet (nevezzük a továbbiakban egyszerűen „EP-mentességnek”). Arról viszont az Európai Parlamentnek kell döntenie, nem Szájer Józsefnek, vagy a magyar kormánynak. Tudjuk, hogy az az eljárás folyamatban van, az Európai Parlament plenáris ülésének döntése kell hozzá (hiszen a hatósági eljárásra okot adó cselekményre akkor került sor, amikor Szájer még képviselő volt), és nincs kétségem, hogy a Parlament el fogja engedni Szájer mentességét, de annak semmi köze ahhoz, hogy Szájer mit csinál a magyar kormány által kiadott diplomata-útlevéllel. (Itt meg kell jegyeznem, hogy létezik az irányadó szabályok olyan értelmezése is, amely alapján a mandátumról való lemondás automatikusan megszünteti a mentességet magát is, ezt személy szerint logikátlannak tartom, de az EP helyettes szóvivőjének szintén mai, a Szabad Európa által idézett közlése alapján úgy tűnik, ez fog megvalósulni.) Akárhogyan is, a belga hatóságok erre várnak, és Szájer útlevele ebből a szempontból teljesen irreleváns. Az a magyar jogszabályi előírás, hogy diplomata-útlevelet kaphatnak a magyarországi EP-képviselők, nem jelent „diplomáciai mentességet”, ugyanakkor félrevezető és zavarokra vezethet, mert amúgy az EP-mentesség valóban a saját állammal szemben is fennáll, szemben a diplomáciai mentességgel (ami ahogy fentebb is láttuk, e kapcsolatban értelmezhetetlen).

Szóval Szájer és a magyar kormány azt csinál az általa eddig használt diplomata-útlevelével, amit akar, annak semmi jelentősége nincs az eljárás szempontjából. Szájer József az üggyel kapcsolatban a beismeréssel és a képviselőségről való lemondásával mindent megtett, ami részéről megtehető volt, az útlevél visszaadása legfeljebb szimbólum-értékű lehet (ráadásul köteles is rá, hiszen lemondott az EP-képviselői mandátumáról). A névtelen „nemzetközi jogász” kijelentése pedig, amely szerint „ha Szájer megtartaná a speciális útlevelét, a belga ügyészség sem folytathatná le ellene a büntetőeljárást”, azaz annak sejtetése, hogy ez egy konstruktív, előremutató, méltánylandó magatartás lenne a kialakult helyzetben jobb esetben egyszerű, de súlyos tévedés. Rosszabb esetben valamiféle kommunikációs trükk a külügy részéről, amivel megpróbálják menteni a helyzetet. Talán nem is baj, hogy névtelen maradt.