Strasbourgi ítélet a Dísz tér lezárása miatt

Ma nagyot megy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága magyar vonatkozású ügyekben: ítélet született a Dísz tér 2013 márciusi lezárása miatt is, ami – nem meglepő módon – a bíróság értelmezése szerint jogellenes volt. A panaszost képviselő ügyvéd kolléga az alábbiakban számolt be a sikerről:

Személy szerint megint nem vagyok meglepve. Épp az Egyenes beszéd stúdiójában ültem akkor, amikor a történet zajlott, és Kálmán Olga kérdéseire válaszolva már akkor teljesen világos volt, hogy nem lehet más a jogi helyzet (a videón 10:50-től):

Az azeri baltás gyilkos ügye Strasbourgban

Megszületett az ítélet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán abban az ügyben, amit 2013-ban indítottak a hazánkban 2004-ben brutálisan meggyilkolt örmény katonatiszt hozzátartozói Azerbajdzsán és Magyarország ellen amiatt, hogy az elkövető Ramil Szafarovot 2012 nyarán a kormány átadta Azerbajdzsán számára (nem “kiadta”). Bár az állam vállalta, hogy a magyar bíróság által korábban kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását folytatja, ennek ellenére a földet érése pillanatában elnöki kegyelmet és előléptetést kapott, megkapta a teljes elmaradt fizetését, valamint egy házat, a továbbiakban pedig nemzeti hősként kezelték – ahogy amúgy addig is.

Az eset nem kis felháborodást váltott ki, itthon és nemzetközi szinten is, én magam is sokat kellett foglalkozzak vele, és már akkor előre jeleztem, hogy a kialakult magyar-azeri vita nem lesz rendezhető, de az áldozat hozzátartozói minden bizonnyal elmennek majd Strasbourgba, függetlenül attól, hogy az azeriek megsértették-e Magyarországgal szemben a nemzetközi jogot. (itt a honlapomon ajánlom is minden érdeklődő figyelmébe a vonatkozó aktát, különös tekintettel az első helyen elérhető munkaanyagra, valamint a 2013-as, Ügyvédvilágban közzétett interjúra). A ma megjelent ítélet nagyjából mindenben megfelel annak, amit akkor nyilatkoztam: a bíróság megállapította Azerbajdzsán felelősségét az élethez való jog sérelmében azzal, hogy nem alkalmazott megfelelő büntetést, megállapította, hogy Magyarország az átadás tényével önmagában nem sértette meg semmilyen jogot, beleértve ebbe az áldozat élethez való jogát – tehát mi ezt szerencsére “megúsztuk”. A politikai felelősség persze megvan, de csak egy bíró látta úgy a héttagú tanácsból (és ennek a különvéleményében elég világosan hangot is adott), hogy ez konkrét jogi felelősséggé is transzformálható. Érvelését jelentős részben alapozta arra a nagyon balszerencsés orbáni kijelentésre, amely szerint “nem történt semmi, amire ne számítottunk volna előre, hogy történhet”, érdemes rögzíteni, hogy ezen simán elmehetett volna a magyar álláspont is. Ugyanis az olvasható ki belőle, hogy a magyar döntéshozó minden eshetőséggel számolt, szemben azzal, amit egészen addig kommunikált kifelé és befelé is.

Ennek eredetileg az volt a lényege, hogy Magyarország álláspontja szerint az azeriek kiszúrtak velünk – és lényegében ez egy az egyben annak a (többség által csak kinevetett, pedig az adott körülmények között az egyetlen működőképes) “Merjünk buták lenni” stratégiának köszönhető, amit még annak idején a szép emlékű Magyar Külügyi Intézet nevet viselő, 2014 során szétvert kutató-elemző közösség alakított ki. (Érdemes elolvasni annak “búcsúztatóját” a kiváló Rácz András tollából.)

Az eljárásnak még nincs vége, lehetőség van az ítélet felülvizsgálatát kérni a bíróság nagytanácsától (hivatalos magyar fordításban “nagykamara”, de én ezt a szót le nem írom, ha nem nagyon muszáj, mert fájdalmat okoz), meglátjuk, hogy sor kerül-e rá. Ha valamiért ez megtörténhet, és Magyarország rosszabbul jöhet ki a dologból a végén, akkor az a fenti orbáni kijelentés lesz (ami nyilván akkor és ott alapvetően belpolitikai céllal hangzott el), ami jó leckét jelent majd arról, hogy kényes külpolitikai helyzetekben milyen nyilatkozatokat érdemes tenni.

Egy szakmai észrevétel a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításához

Kifejezetten jól megírt elemzést tett közzé az Index a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításával kapcsolatban. Az árulkodó “Ez tényleg inkább hiszti, mint okkal rettegés” című írás véleményem szerint korrektül írja le a helyzetet, ha félretesszük a politikai kérdéseket és a kormány iránti bizalom problémáját (amire most direkt nem akarok kitérni).

Egy ponton azonban “hézagos” az írás, és épp itt csúszik át kicsit a politikai konteók világába. Idézem:

Bár a sajtó és a jogszabály értelmezői sem szúrták ki, de a „megfigyeléses” álparánál érdekesebb az a része a törvénynek, ami arról szól, hogy a kibertámadás elleni védekezésnél „biztosítani kell az összhangot a nemzetbiztonsági, honvédelmi,  bűnüldözési és külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel”, valamint az a rész, miszerint a „külföldről érkező jelentős kibertámadás esetén a foganatosított intézkedésekről és azok okairól tájékoztatni kell a külpolitikáért felelős minisztert a további intézkedések megtétele céljából”.

EZ EGY OROSZORSZÁGBÓL VAGY KÍNÁBÓL ÉRKEZŐ KIBERTÁMADÁS ESETÉN AD „POLITIKAI ÚTMUTATÓT” A TITKOSSZOLGÁLATNAK, KONKRÉTAN A NEMZETBIZTONSÁGI SZAKSZOLGÁLATNAK.

A gyakorlatban ezt a titkosszolgálat úgy is értelmezheti, hogy ha egy orosz kibertámadás éri az országot, akkor a védekezésnél (válaszcsapásnál) figyelembe kell venni a kormány Oroszországhoz fűződő kapcsolatát.

Természetesen kihegyezhetjük ezt Oroszországra, ezt szolgálja a szöveg mellett elhelyezett Putyin-Orbán közös fotó is, de nem érdemes. Akárhonnan érkezik kibertámadás, annak és az azzal szembeni ellenintézkedéseknek a politikai mérlegelését amúgy is el kell végezni, aminek természetes helye a külügyminisztérium (hívják épp akárhogy). Ez nem légből kapott szabály, nem véletlen, és ami még fontosabb, nem előzmény vagy rendszertani kapcsolat nélküli, érdemes hozzáolvasni az idén áprilisban 1163/2020. (IV.21.) számú kormányhatározattal elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiát is, hogy világos legyen ennek az előírásnak az oka.

Ennek 101. pontja az alábbiakat mondja ki:

101. Magyarország a fizikai biztonságot veszélyeztető vagy jelentős anyagi károk okozására képes kiberképességeket fegyvernek, alkalmazásukat fegyveres agressziónak tekinti, amelyre a fizikai térben megvalósuló válaszadás is lehetséges. A kiberműveletek sokszor nehezen bizonyítható attribúciójára, az elkövető azonosítására, megnevezésére való tekintettel a válaszlépések különösen körültekintő, eseti elbírálást igényelnek az érintett kormányzati szervezek bevonásával.

Ebből az következik, hogy megszületett a magyar álláspont abban a nemzetközi jogi kérdésben, hogy tekinthető-e “fegyveres támadásnak” egy esetleges kibertámadás, és azzal szemben gyakorolható-e fegyveres önvédelem. A Stratégia e passzusa szerint igen, ez lehetséges, itt egy világos állásfoglalás jelenik meg, ami Magyarország álláspontjának tekinthető. A nemzetközi jog területén ebben a kérdésben jelenleg nincsen egyértelmű, konszenzusos álláspont, pláne egyértelmű, írott szabály, csak elméleti gondolkodások (ha valakit bővebben érdekel, itt a témát érintő 2013-as, illetve azt annak 3.2.2. alfejezetében kicsit bőveben vizsgáló 2018-as tanulmányom), miközben formálódik az állami gyakorlat – szóval kifejezetten hasznos, ha ebben a kérdésben az elsők között mond az ország véleményt valamilyen formában, az sem baj, ha vitatják majd a nemzetközi jogászok. A többségi tudományos álláspont amúgy is ódzkodik ennek kimondásától, ami az önvédelem jogával kapcsolatban amúgy is jellemző felállás: a biztonságot, védelmet érintő kérdésekben az államok többnyire először szeretnek lőni, aztán kérdezni.

Most ne menjünk bele abba, hogy a stratégiában foglaltakat mennyiben tekintjük reálisnak, milyen tényleges képességei vannak az országnak, különösen arra van-e, hogy egy ilyen helyzetben komolyan vehető katonai vagy fegyveres jellegű intézkedéseket foganatosítson. Az ilyen dokumentumok elkészítésekor a lefektetettek általában “sollen”, nem pedig “sein” jellegűek – azaz nem az a kérdés, hogy ténylegesen meg tudunk-e támadni egy másik államot, hanem hogy legyen egyértelmű mindenki számára, hogy adott helyzetben jogszerűnek tekintjük, ha megtesszük. Kulturált körökben ez már elég, a nemzetközi kapcsolatok világában ez bevett módszer.

Hogy milyen mértékű ellenintézkedések lehetségesek, na ehhez kell a politikai döntéshozatal, ezért is teljesen logikus, hogy a törvény e kérdésnél megcímzi a külügyet. Ott kell döntést hozni, annak ismeretében például, hogy milyen tervezett ellenintézkedéseknek milyen lehetséges nemzetközi jogi következményei lehetnek, e döntésért a politikai/jogi felelősséget a politikusoknak kell vállalniuk.

Emiatt úgy gondolom, hogy ez teljesen logikus és egyértelmű előírása a törvénynek, nincs vele semmi gond. Amúgy azért sem biztos, hogy érdemes rögtön az Oroszország-pártiság irányába vinni az elemzésünket, mert a stratégia maga nem feltétlenül az – javaslom például annak 52. pontjának elolvasását:

52. A nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó nagyhatalmi törekvések Európa és közvetve hazánk biztonságát is megkérdőjelezhetik. Az agresszióval kikényszerített területszerzés alapjaiban változtatta meg biztonsági környezetünket, jelentősen megnövelve az esetleges konfrontáció kockázatát.

Ebből azért nem nehéz kiolvasni az utalást Oroszország krími agressziójára. A lényeg, hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégia egy szakmai szemmel is korrekt módon összerakott szöveg, amelynek előzetes ismerete hasznos a most elfogadott törvény szövegének értelmezéséhez.

ATV Start az északi nagykövetek minisztériumba kéréséről és diplomata útlevelekről

Ma reggel az ATV Start műsorában két olyan kérdésről beszélgettünk, ami az elmúlt pár napban komoly érdeklődést és vitákat váltott ki: egyrészt a külgazdasági és külügyminiszter izmozásáról a kormányzattal szemben kritikákat megfogalmazó államokkal szemben, másrészt pedig a minden jel szerint nyakló nélkül osztogatott diplomata útlevelekről.

Az interjú során hivatkozott jogszabály, az 1998. évi XII. tv. itt elolvasható. Az interjú maga itt érhető el.

Videokonferencia és az ENSZ Biztonsági Tanács

Hogyan hat a home office a nemzetközi politika legmagasabb szintjének műkődésére…?

Nemzetközi jog

Megjelent egy szórakoztató videó arról, ahogy az ENSZ Biztonsági Tanács munkáját segítik a videokonferenciás eszközök, miután a jelen helyzetben a diplomaták is otthoni munkára lettek fogva, vagy legalábbis a klasszikus, fizikai találkozókra már nem jellemzően kerül sor:

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből? Először is, hogy a fenti bekezdésben a “segíti” kifejezést érdemes idézőjelbe tenni. Másodszor, hogy bármennyire is nő a technika szerepe a diplomáciában, az valószínűleg soha nem fogja teljes mértékben kiváltani a személyes találkozókat. Harmadszor pedig, hogy az ENSZ rendszere láthatóan súlyos lemaradásban van az elérhető alternatívákhoz képest.

Persze, van olyan rosszindulatú, aki erre azt mondaná, hogy nem csak ebben a kérdésben. 🙂

View original post

Podcast a Kína elleni lehetséges jogi eljárásról, és pár szó a Missouriban benyújtott kártérítési keresetről

Tegnap jelent meg az a podcast felvétel, amit a Válasz Online készített, amiben azt próbáltuk meg körüljárni, hogy van-e jogi lehetőség arra, hogy a koronavírus-válság miatt Kínával szemben valamiféle jogi eljárásra kerüljön sor. A beszélgetés során alapvetően a nemzetközi jog rendelkezésre álló eszközeit igyekeztem bemutatni, kicsit részletesebben azt, hogy a Nemzetközi Bíróság előtt lehetne-e államközi perrel próbálkozni, Salát Gergely pedig a kérdés politikai aspektusaival foglalkozott, Ablonczy Bálint és Stumpf András kérdései mentén.

A beszélgetés jogi része alapvetően megmaradt az államközi viták és a közjog szintjén, pedig kitérhettünk volna a magánjogi, akár Kínán belüli kártérítési perek lehetőségére is, de végül ezek említés szintjén maradtak. Persze ilyenkor az történik, ami ilyenkor történni szokott: a beszélgetes felvételének másnapján számolt be a sajtó arról, hogy Missouriban az államügyész kártérítési pert indít Kína ellen egy szövetségi bíróságon.

Pár szóban érdemes elsőként ezt a konstellációt megmagyarázni. Ez első blikkre olyan, mintha Polt Péter fordulna Kína ellen a luxembourgi Európai Unió Bírósága előtt. Miért nem a saját, Missouri állam valamelyik bíróságánál? Mert Missouri állam nem szuverén, és a szövetségi jog (ami nálunk az uniós jog) ad – az is csupán szűk, elméleti – lehetőséget arra, hogy másik államot perbe lehessen szorítani. Plusz, érdemes előre megjegyezni, hogy még ha sikerül is, plusz nyerni is sikerül, a végrehajtás kérdése ilyenkor mindig problémás, hiszen egy államra nem lehet csak úgy ráküldeni a végrehajtót.

A keresetlevél itt tekinthető meg.

Bár maga az állam, Kína természetesen szuverén entitás, eképpen pedig az ellene indított perek lehetőségét a nemzetközi jog egyik alapintézményének minősülő állami immunitás fő szabály szerint kizárja (ahogy erre maga a keresetlevél is utal), a kínai kommunista párt, a wuhani intézet, nem azok, ezért is kerülhettek be alperesként ők is a dokumentumba. Ehhez képest a keresetlevél elsődlegesen arra az amerikai jogi megoldásra céloz, amely szerint idegen szuverének néhány esetben, kivételesen nem hivatkozhatnak az állami immunitásra. Ilyenek lehetnek, amennyiben az adott szuverén az Egyesült Államok területén gazdasági, kereskedelmi cselekményeket hajt végre (ez a megoldás ismerős lehet azoknak, akik emlékeznek még a Magyarország New York állammal szemben fennálló állítólagos adótartozásaival kapcsolatos vitákra, amelyek természetesen nem múltak el itthoni korrupciós vádak nélkül), vagy bűncselekményt. Hasonlóan lehetséges az állami immunitás megkerülése, ha az állam tevékenysége nemzetközi bűncselekményt vagy egyéb súlyos nemzetközi jogsértést valósít meg (ez azok számára villanthat be gondolatokat, akik még emlékeznek a MÁV majd egyes magyarországi bankok ellen e jogszabályi lehetőség alapján indított perekre, ahol az állami jogfosztó cselekményt próbálták meg a pert indító felperesek magáncselekménnyé alakítani, sikertelenül). Ezekre próbál építkezni a keresetlevél, véleményem szerint igen gyenge színvonalon.

Az ügy érdemét tekintve a felperes állam a közrend megbontása, fokozottan veszélyes tevékenységgel kapcsolatos kötelezettségszegés, a vírusról való figyelmeztetés elmulasztása, illetve a hatékony személyes védőeszközök visszatartása miatt kéri a bíróságtól, hogy állapítsa meg az alperesként megjelöltek felelősségét, de nem jelöl meg konkrét kártérítési összeget. Jogi érvelése leginkább néhány amerikai szövetségi jogszabályhely és helyi precedens felsorolására szorítkozik, a nemzetközi joggal kapcsolatos elemei minősíthetetlenek, konkrétan egyetlenegy nemzetközi jogi forrást jelöl meg, az is a teljes kontextusa nélkül irreleváns.

Ez sokkal inkább egy politikai pamflet, semmint komolyan vehető bírósági beadvány. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy lesz rajta némi tipródás, mielőtt igen jó eséllyel kidobják (az állami immunitásra való érveléssel, ami kizárja a bírói utat, arra építve, hogy akármi történt, állami szabályozással történt, ami szuverén cselekmény), és addig is jó eséllyel sokat hallunk még róla. Egyszerűen azért, mert a jelen kiélezett politikai helyzet szereti az ilyen lépéseket, a politikai aktorok meg szeretik úgy feltüntetni magukat, mint akik mindent megtesznek – hogy aztán jól rákenjék a felelősséget a munkáját tisztességgel végző bírókra, valami szakmaiatlan, ám sokak számára könnyen feldolgozható zöldségmondás kíséretében. Ismerjük az ilyet itthonról is, elég jól…

Újabb arcra esések az Európai Bíróság előtt a migrációval kapcsolatos hazai jogalkotás miatt

Miközben mindenki a koronavírus-válságra figyel, azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az élet nem állt meg, és a kormány migrációval kapcsolatos korábbi őrültségei sorban buknak el az európai bírói fórumok előtt. Ahogy azt már 2015-ben és 2016-ban is előre megmondtuk többen (lásd pl. itt és itt, illetve a honlapomon nemrég megnyitott, még mindig messze nem teljes tematikus gyűjteményt), ezek a megoldások nem állják majd ki az európai jogszerűség próbáját.

Nemrég, egy március 19-i ítéletében az Európai Unió Bírósága agyonvágta a kormány “Szerbia biztonságos tranzitország” című mondókáját (helyesen), egy másikban pedig azt mondta ki, hogy a magyar bíróság nyugodtan felülírhatja a menekültügyi hatóság jogellenes határozatát.

A mai napon pedig, egy másik ügyben főtanácsnoki állásfoglalás született arról, hogy egyrészt – újra – a magyar kormány által kitalált “biztonságos tranzitország” koncepció úgy kuka, ahogy van (helyesen), másrészt pedig – és ez jóval érdekesebb kérdés – úgy foglalt állást, hogy a tranzitzónába kényszerített eljárás fogva tartásnak minősül. Ez azért érdekes, mert még tavaly novemberben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága úgy találta, hogy a magyar tranzitzónás eljárás jogsértő ugyan (és kártérítést is megítélt az azt panaszolóknak), ám az nem minősül fogva tartásnak – amit a kormánypropaganda nem is győzött eléggé hangsúlyozni mindenfelé, a jogsértés tényét egyébként nem megemlítve. Jellemző, hogy Varga Judit mai Facebook-bejegyzésében is csak erre az egy elemre utal, érdemi válasz nélkül hagyva a lényegi, valódi kérdést, azaz a “biztonságos tranzitország” bukását.

A főtanácsnok állásfoglalása, mint a honlapom olvasói már nyilván jól tudják, nem kötelező a bíróság számára, de a menekültjoggal kapcsolatos kérdésekben született ítéletek idáig mindig megegyeztek azokkal. Pár hét múlva megtudjuk, de a jelen helyzetben nem tartom kizártnak, hogy a fogva tartás kérdése kivételt hoz majd. Azt érdemes rögzíteni, hogy a luxembourgi Európai Unió Bíróságát közvetlenül nem köti a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának korábbi ítélete, ahogy a főtanácsnok maga is utal rá, a luxembourgi fórum kialakíthat szigorúbb emberi jogi gyakorlatot, mint a strasbourgi – ami amúgy logikus is, hiszen nem lenne idegen az Európai Unió tagállamaitól, hogy az Európa Tanács más tagállamainál több emberi jogi korlátot vállalnak magukra, ahogy az pl. az EU Alapjogi Chartájából is látszik.

Ami pedig a magyar kormányt és a képviselőit illeti… Amikor már öt évvel ezelőtt is teljesen világossá tettük, hogy bukás lesz ezekből a jogalkotási megoldásokból, ennek ellenére átmentek, majd most jönnek a bukások, akkor azért felmerül az igazságügyminiszterek felelőssége. Trócsányi Lászlóról tudni lehetett, hogy ő az igazságügyminiszteri tevékenységét sokkal inkább ügyvédi tevékenységként látta: azaz úgy gondolta, hogy az a dolga, hogy a kormány álláspontjait jogilag megvédje. Ez az ő esetében annyiban érthető volt, hogy egy sikeres ügyvédi karrier után állt bele egy olyan kihívásba, amibe csak belebukni lehetett, és legalább megkérte az árát – az már személyes kellemetlenség, hogy végül nem kapta meg, nem lett uniós biztos. Számomra nem világos, hogy Varga Judit milyen szerepfelfogásban gondolkodik, de egyvalami biztos: egyelőre nagyon-nagyon gyenge “ügyvéd”.