A 862 eurós blöff

Nemrég jelent meg a hír, hogy a 2006-os rendőri erőszak áldozatainak újabb kártérítést fizetne ki a kormány, és természetesen Varga Judit azonnal le is fordította azt a fideszesek által értett nyelvre.

Azon túl, hogy érdekes módon a Fidesz jó ideje megint előveszi ezt a politikai kártyát, jogászként az ember ilyenkor csak elkezd azon gondolkodni, hogy ez most mégis hogyan fog történni, másfél évtizeddel az események után, különösen, hogy összes tudomásom szerint az akkor a panaszosokat képviselő ügyvédek minden kártérítési ügyben megállapodtak a rendőrséggel, legkésőbb a hatóság ellen indított perek bírósági szakaszában. Ráadásul nagyon furcsa dolgok jelentek meg a témával kapcsolatos kormányzati kommunikációban (862 EUR fejenként? Miért pont annyi? Honnan jön ez?), amire csak “szagot fog” az ember, hogy itt valami már megint nem stimmel.

A megszokott politikai rizsát engedjük el, nem érdemel különösebb figyelmet. Maradjunk a jognál, és a tényeknél. Nézzük meg a Közlönyt, amiben megjelent a témában releváns kormányhatározat. Már itt kezdődnek az izgalmak, az ugyanis hivatkozik egy strasbourgi perre, nevezetesen az “az Emberi Jogok Európai Bíróságának 20424/10. számú, a G. A. és társai kontra Magyarország ügy”-re és azt az állítást teszi, hogy annak alapján vannak megalapozott, de “eljárásjogi okból ki nem fizetett kártérítési igények”, amiket most már nagyon rendezni kéne. Ezen a ponton az izgalmak fokozódnak, ugyanis eddig nem tudtam róla, hogy a strasbourgi bíróság valaha ilyen igényeket állapított volna meg. Nem azért, mert nem lehetett volna ilyeneket érdemben megállapítani, hanem pont azért, amit fentebb írtam, mert az ilyen igények mind rendeződtek itthon, legkésőbb a rendőrség ellen indított perek során, megállapodással. És az ilyen megállapodás logikus következménye, hogy a panasz nem tud kimenni Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bírósága nem hozhat ítéletet az ügyben.

Erről tavaly novemberben az ATV Csatt című, akkor éppen borzalmasan sikerült műsorában szívesen beszéltem volna bővebben is, el is kezdtem, de miután Deutsch Tamás szétüvöltözte az egészet, konkrétan két mondatot alig sikerült összeraknom (kétségbeesett kísérleteim megtekinthetők 15:38-17:11 között). A lényeg, hogy a 2010-2014 között jobbikos parlamenti képviselő Gaudi-Nagy Tamás vezette Nemzeti Jogvédő Szolgálat néven futó jobbikos-fideszes ügyvédmaffia minden lehetséges panaszt megkísérelt megállapodással, pénzügyi kártérítésekkel rövidre zárni. Ebben többnyire sikeres is volt, nagyon sok ügyben a kialakult helyzetben politikai okokból megbénult rendőrség egyszerűbbnek látta azt. Miért a megállapodások erőltetése? Mert az ügyvédek azt látták a korábban Grespik László által Strasbourgig elvitt Bukta-ügyből (amiben érdemben amúgy teljesen igaza volt), hogy a strasbourgi pereskedés nem kifejezetten rentábilis, a megítélt 2000 EUR összegű perköltség nem áll arányban a befektetett munkával, sokkal egyszerűbb a “strasbourgi fenyegetéssel” megállapodásra jutni a rendőrséggel. Akárhogyan is, a lényeg, hogy végül nem is mentek ki az ügyek Strasbourgba, ezért volt számomra különösen meglepő, amit most a Közlönyben olvastam.

Szóval lelkesen rákerestem az kormányhatározat által felhívott “20424/10. számú, a G. A. és társai kontra Magyarország ügy”-re, de bánatos és zavarodott lettem, mert nem találtam ilyet a bíróság ítéletei között. Nem adtam fel, és végül sikerült zöldágra vergődni a dologgal, azonos ügyszámon van egy “L.G. és társai kontra Magyarország” ügyben hozott végzés, itt meg lehet nézni. Hogy hogy lett az L.G.-ből G.A. a kormányhatározatban, azt inkább nem akarom tudni, G.A. a panaszosok listájában sem szerepel sehol, de ezt tudjuk be a kormányhatározat szövegezőjének “igényes” munkájának, láttunk már ilyet, na. Hogy miért fontos, hogy ez egy végzés, nem pedig ítélet? Nagyon egyszerű, a strasbourgi bíróság, mint minden más bírói fórum, elmarasztalni ítéletben szokott, nem végzésben, szóval akkor nagy újdonság itt sem lesz.

Ami végzésből kiderül (a többi dokumentum nem elérhető nyilvánosan), hogy 2010 márciusában, azaz érdekes módon az Orbán-kormány hivatalba lépését közvetlenül megelőzően a fent említett Grespik László egy nagyobb csoportba foglalt panaszos ügyét mégis kivitte Strasbourgba, majd 2016 végi halála után ezt átvette Gaudi-Nagy Tamás. A végzésből nem állapítható meg, hogy ezek az ügyek korábban megjárták-e már a magyar bíróságokat. Az viszont igen, hogy a kormány érdemben nem védekezett a panaszokkal szemben (szép is lett volna, ha az Orbán-kormány elkezdi védeni a Gyurcsány-kormány 2006-os cselekményeit), illetve úgy tűnik, hogy azt sem tette szóvá, hogy jó eséllyel a követelések már nem is előterjeszthetők, hiszen az arra nyitva álló fél éves időtartam már eltelt. Ellenben mi történt? Igen, kitalálták. 2018 májusában végül megállapodás született, miután a bíróság 2017-ben (sic!) felhívta a kormányt, hogy ugyan már legyen oly jó állást foglalni ezekben a nem lényegtelen kérdésekben. A megállapodás szerint a kormány fejenként 862 euró értékben ad kárpótlást a képviselteknek. Szóval innen a szám. Tehát a bíróság nem vizsgálta érdemben a panaszokat, nem állapított meg semmit, egyszerűen végzésével jóváhagyta a jobbikos-fideszes ügyvédek és a Fidesz-kormány megállapodását. Amivel összességében nem lenne baj, de ezt azért csak nem kéne másnak beállítani, mint ami.

A Gaudi-Nagy által képviselt, 862 euróban részesült személyek kezdőneveit a végzéshez csatolt “A” lista tartalmazza. A Varga Judit által is felhívott “53 áldozat” azokat takarja, akik a végzés “B” listáján szerepelnek, akik Grespik László halála után, ahogy a bíróság végzéséből kiolvasható, egyszerűen eltűntek a bíróság elől. Azóta egyáltalán nem jelentkeztek, nem csatoltak újabb meghatalmazást Gaudi-Nagy Tamásnak vagy másik ügyvédnek, sőt, még Gaudi-Nagy sem találta meg őket sem Grespik nyilvántartása, sem pedig a hivatalos népességnyilvántartó alapján.

Ebből az következik, hogy ezeknek a (kérdéses, hogy egyáltalán létező) embereknek semmilyen kártérítés nem jár. Ezt maga a Bíróság mondta ki a végzésben, hozzátéve, hogy “semmilyen, az Egyezmény szerinti emberi jogi körülmény nem indokolja a panasz további vizsgálatát”:

The Court therefore concludes that they may be regarded as no longer wishing to pursue the application (Article 37 § 1 (a) of the Convention). Furthermore, in accordance with Article 37 § 1 in fine, the Court finds no special circumstances regarding respect for human rights as defined in the Convention and the Protocols thereto which require the continued examination of the application.

http://hudoc.echr.coe.int/fre?i=001-186653

Na, ezért lett törölve az eljárás, végzéssel, ahelyett, hogy érdemi ítéletet hozott volna benne, az érdemi ítélet pedig igen jó eséllyel elutasítás lett volna. És most ebből az “ügyből” bábozna el a kormány valami komoly drámát.

Ahogy Varga Judit fogalmazott: “Nem felejtünk!” Én is csak remélni tudom, hogy nem felejtjük el, kik szórták ki az adófizetői pénzeket propagandára és hazugságokra. A jelen esetben 120*862 + 53*862 eurót, azaz valamivel több, mint 51 millió forintot.

És vajon mennyi ebből Gaudi-Nagy Tamás sikerdíja?

Az izraeli-palesztin konfliktus nemzetközi jogi aspektusairól

A Hit Rádió mai adásában beszélgettünk egy kicsit az aktuális izraeli-palesztin konfliktus nemzetközi jogi kapcsolódásairól. A műsor hossza miatt előállt az a ritka, de örvendetes helyzet, hogy volt idő kicsit alaposabban átbeszélni a felmerülő kérdéseket.

A hanganyag visszahallgatható itt:

A témával kapcsolatos korábbi posztok:

A Belarusz által eltérített Ryanair gépről a Klubrádióban

Ma reggel a belorusz kormány által eltérített Ryanair géppel és az egész helyzettel kapcsolatos kérdéseket jártuk körbe a Klubrádió Reggeli gyors c. műsorában.

Itt visszahallgatható (52:58-tól):

Sok témás reggel a mai Pirkadat-ban

A ma reggeli Pirkadat egy jó erős ébresztő kávénak is elment volna. M. Kende Péter társaságában nem könnyű témákat beszéltünk ki, szó esett az izraeli-palesztin konfliktusról, az ahhoz kapcsolódó magyar kormányzati magatartásról, a cseh-orosz viszonyról, de szóba került a Fudan egyetem kérdése és az ellenzéki előválasztás is.

A beszélgetés itt visszanézhető:

Néhány gondolat a jelenleg zajló izraeli-palesztin konfliktusról – jön-e Hága?

Bizonyos dolgok jellemzően nem változnak… Sajnos az izraeli-palesztin konfliktus-sorozat minden jel szerint újabb fordulójához érkezett. Mai hír, hogy Izrael szárazföldi műveleteket is tervez. Erősen déjà vu érzésem van, tartok attól, hogy megismétlődik sok minden, amit a 2009-es “Öntött ólom” művelet során láthattunk. Ez sem az emberi jogi helyzetnek, a palesztinok megítélésének, valamint Izrael politikai helyzetének nem fog jót tenni.

Akit érdekel, hogy annak idején ebben a témában mit mondtam szakértőként, azok számára itt egy 2009-es interjúm a Klub Rádión, illetve ajánlok még egy, a témával foglalkozó cikket a Népszabadságból, amiben már a Nemzetközi Büntetőbíróság is képbe került.

Azóta érdemben sok minden nem változott (az alkalmazandó jog például biztosan nem), ami viszont mindenképpen, az épp a Nemzetközi Büntetőbíróság helyzete. Itt is említettem, amikor 2019 végén “megtört a jég”, és a Népszabadságban 2014-ben megjelentekhez képest öt évvel később megnyílt a lehetőség, hogy a hágai fórum vizsgálódjon a területen elkövetett háborús bűncselekmények tekintetében, természetesen Izrael heves tiltakozása ellenére, pontot téve egy mára már több mint tíz éves palesztin törekvés végére. Ennek most kiemelt jelentősége van: ugyanis becsapódó rakéták lelövöldözése a Vaskupola segítségével egy dolog, egy szárazföldi művelet viszont már nagyon egy másik. Előbbi esetben háborús bűncselekmény elkövetése izraeli oldalon nehezen elképzelhető, egy szárazföldi művelet, egy katonai bevonulás esetében viszont tömegével számíthatunk ilyesmire, illetve az azokkal kapcsolatos vitákra, beleértve ebbe a civilek tömeges pajzsként használatát és hasonló eseteket. És ahogy az “Öntött ólom” művelet során, majd utána a Goldstone-jelentés hányattatása során láthattuk, ez a politikai hangulatkeltésre tökéletesen alkalmas lesz, az igazsághoz ellenben nem nagyon lesz köze. Viszont azzal, hogy elméletben a Nemzetközi Büntetőbíróság is megjelenhet a témában szereplőként, minden ezirányú ambíció és szándék fel fog erősödni. Csúnya időszaknak néznek elébe a nemzetközi jog, különösen a nemzetközi humanitárius jog és az emberi jogok művelői, legalábbis azok, akik azzal valóban szakértőként és nem más minőségben foglalkoznak… Ellenben majd megint jönnek a morvaikrisztinák is, akik elmondják majd, hogy tuti volt bűncselekmény, mert látták a TV-ben. Hú, de jó lesz…

Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.

A COVID-vakcinák szabadalmainak feloldásáról

Tegnapelőtti, komoly figyelmet kapott hír, hogy az Egyesült Államok kormányzata hajlandó támogatni a COVID-oltóanyagok szabadalmának ideiglenes feloldását annak érdekében, hogy azok olcsóbban és gyorsabban hozzáférhetővé válhassanak a világ szegényebb régiói számára is.

A jelenlegi nemzetközi jogi szabályozás alapján ugyanis – leegyszerűsítve – az államok az ún. TRIPS-egyezmény alapján jogosultak és egyben kötelesek is a szellemi termékeik védelmére – ennek egyik klasszikus formája a szabadalom jogintézménye. Még 2020 októberében tett le India és a Dél-Afrikai Köztársaság arra vonatkozó javaslatot a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) asztalára, amely szerint a TRIPS-egyezmény erre vonatkozó részeit a COVID-járvány időszakára fel kellene függeszteni, ehhez később csatlakozott számos más harmadik világbéli állam. Nem meglepő módon a javaslatot folyamatosan ellenezték a nyugati államok, akiket közben amúgyis az a vád ér folyamatosan, hogy a tömeges vásárlásaikkal lerabolják a piacot és felverik az árakat, lássuk be, nem alaptalanul. Közben különböző NGO-k és egyéb szervezetek is állást foglaltak, többnyire a javaslat mellett: érdemes lehet végigolvasni a MSF által még 2020 decemberében összeállított tájékoztatót.

Úgy tűnik, hogy ebben a befagyott vitában (lásd pl. a februári állapotot) a tegnapelőtt megfogalmazott amerikai javaslat alkalmas lehet arra, hogy már csak súlyánál fogva is döntést hozzon a TRIPS Tanács júniusban esedékes találkozóján.

Erről a kérdésről beszéltünk ma kora reggel a Klub Rádió műsorán, ami elérhető ezen a hivatkozáson, 65:28-tól.

“Még egy ugrás” – gázai parkourosok, remény és reménytelenség

Vasárnap mutatták be a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a “Még egy ugrás” (“One more jump“) című filmet, ami egy elsőre igen nehezen értelmezhető jelenségen, gázai palesztin parkourosokon keresztül mutatja be az ember a körülményeknek való kiszolgáltatottságát és a remény utáni hajszát.

Már tavaly is írtam itt arról, hogy mennyire szeretem ezt a rendezvényt, ahogy a filmeket is. Idén is kaptam egy megtisztelő felkérést a szervezőktől, a film bemutatóját követő beszélgetésünket itt újra lehet nézni:

Szájer József diplomata-útlevelének jelentősége, pontosabban jelentéktelensége

Ma reggel jelent meg a Blikk honlapján egy cikk „Visszaküldi a diplomata-útlevelét Szájer József – Nem védi a mentesség, szabad az út a belga ügyészség nyomozói előtt” cím alatt, amit rögtön utána vettek át más oldalak is. Érdemel néhány gondolatot, amire a cím is ki lett hegyezve, nevezetesen, hogy valóban „szabaddá vált az út” a belga ügyészség előtt? Már csak azért is, mert a cikkben megszólal egy „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” is.

Első lépésben rögzítsük: hiába a diplomata-útlevél, Szájer Józsefnek nincs és soha nem volt „diplomáciai mentessége”, mivel nem diplomata volt és ennek megfelelően például soha nem regisztrálta akként a belga külügy. A diplomáciai mentesség a diplomatáknak jár, azaz az államközi kapcsolatokban állami képviselettel felruházott személyeknek, akik személyében a küldő és a fogadó állam megegyezik, majd érkezése után a fogadó állam megfelelő hatóságainál (pl. külügyminisztérium) jelentkezik, elintézik a szükséges formalitásokat (ekkor megkapja pl. a diplomáciai rendszámot az autójára), majd megkezdi a munkát. A diplomáciai mentesség nem a diplomata előjoga, nem neki jár, hanem az általa képviselt államot védi, ezért van például, hogy a diplomata maga le sem mondhat arról, ha bűncselekményt követ el, akkor a küldő államnak kell azt megtennie – viszont nem köteles rá, na olyankor keletkezhetnek az olyan államközi viták, aminek eredményeképpen az adott diplomata „persona non grata” státuszba kerülhet, ami azt jelenti, hogy a fogadó állam egyszerűen megvonja tőle a mentességet, megfelelő idő meghagyásával, amíg még elhagyhatja az országot. A diplomáciai mentesség intézményének ebbéli sajátossága okán válik  különösen izgalmassá az „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” egy másik izgalmas kijelentése is, hogy „a nemzetközi jog alapján még a hazájában is diplomáciai mentességet élvez”, ami egészen biztosan súlyosan téves. Hogy élvezhetne valaki mentességet azzal az állammal szemben, aki az ő számára azt a saját védelmében biztosítja, ráadásul a saját felségterületén? A lényeg, hogy mivel Szájer József nem volt diplomata, nem élvez diplomáciai mentességeket, azaz a belga hatóságok önmagában csak emiatt pont figyelmem kívül is hagyhatják a magyar diplomata-útlevél tényét, ha nagyon akarják.

Miért nem teszik akkor? Mert Szájer mentessége nem „diplomáciai mentesség”, és amit viszont nem hagyhatnak figyelmen kívül, az az Európai Parlament jelentette mentesség, azaz Szájer EP-képviselőként élvez mentességet (nevezzük a továbbiakban egyszerűen „EP-mentességnek”). Arról viszont az Európai Parlamentnek kell döntenie, nem Szájer Józsefnek, vagy a magyar kormánynak. Tudjuk, hogy az az eljárás folyamatban van, az Európai Parlament plenáris ülésének döntése kell hozzá (hiszen a hatósági eljárásra okot adó cselekményre akkor került sor, amikor Szájer még képviselő volt), és nincs kétségem, hogy a Parlament el fogja engedni Szájer mentességét, de annak semmi köze ahhoz, hogy Szájer mit csinál a magyar kormány által kiadott diplomata-útlevéllel. (Itt meg kell jegyeznem, hogy létezik az irányadó szabályok olyan értelmezése is, amely alapján a mandátumról való lemondás automatikusan megszünteti a mentességet magát is, ezt személy szerint logikátlannak tartom, de az EP helyettes szóvivőjének szintén mai, a Szabad Európa által idézett közlése alapján úgy tűnik, ez fog megvalósulni.) Akárhogyan is, a belga hatóságok erre várnak, és Szájer útlevele ebből a szempontból teljesen irreleváns. Az a magyar jogszabályi előírás, hogy diplomata-útlevelet kaphatnak a magyarországi EP-képviselők, nem jelent „diplomáciai mentességet”, ugyanakkor félrevezető és zavarokra vezethet, mert amúgy az EP-mentesség valóban a saját állammal szemben is fennáll, szemben a diplomáciai mentességgel (ami ahogy fentebb is láttuk, e kapcsolatban értelmezhetetlen).

Szóval Szájer és a magyar kormány azt csinál az általa eddig használt diplomata-útlevelével, amit akar, annak semmi jelentősége nincs az eljárás szempontjából. Szájer József az üggyel kapcsolatban a beismeréssel és a képviselőségről való lemondásával mindent megtett, ami részéről megtehető volt, az útlevél visszaadása legfeljebb szimbólum-értékű lehet (ráadásul köteles is rá, hiszen lemondott az EP-képviselői mandátumáról). A névtelen „nemzetközi jogász” kijelentése pedig, amely szerint „ha Szájer megtartaná a speciális útlevelét, a belga ügyészség sem folytathatná le ellene a büntetőeljárást”, azaz annak sejtetése, hogy ez egy konstruktív, előremutató, méltánylandó magatartás lenne a kialakult helyzetben jobb esetben egyszerű, de súlyos tévedés. Rosszabb esetben valamiféle kommunikációs trükk a külügy részéről, amivel megpróbálják menteni a helyzetet. Talán nem is baj, hogy névtelen maradt.

Mindenki számára elérhető az új Hadtudományi lexikon

Annak idején sokszor kaptam meg a kérdést, hogy “mit keresel Te még mindig a közszolgálati egyetemen”, amire nagyjából mindig csak ugyanazokat tudtam válaszolni. Egyrészt hogy nem én mentem oda, hanem az jött oda, ahol én voltam akkor már tizenkét éve, másrészt pedig hogy ez a terepe annak a szakmai és tudományterületnek, ami a leginkább a szívemhez közel áll. Ennek egyik terméke az immár mindenki számára elérhető Hadtudományi lexikon új kiadása.

A Magyar Hadtudományi Társaság gondozásában 1995-ben jelent meg először (két kötetben) a Hadtudományi lexikon, aminek 2018-as felújításában már nekem is módomban állt részt venni. A Magyar Tudományos Akadémia Hadtudományi Bizottsága, a Magyar Hadtudományi Társaság, a Honvéd Vezérkar Tudományos Kutatóhelye, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem több mint 80 munkatársának együttműködésével elkészült, mintegy 1200 oldalas kötetben én jegyzem a kifejezetten nemzetközi hadijogi tárgyú szócikkeket. Hálás vagyok (egykori) NKE-s kollégáimnak a lehetőségért, hatalmas élmény volt részt venni ebben a munkában.

Az immáron elektronikus formában mindenki számára ingyenesen elérhető kötet letölthető az NKE repozitóriumából:

Előadásom egy nemzetközi konferencián

Tegnap érdekes konferencián vettem részt, illetve adtam elő az egyik vezető litván egyetem, a Mykolas Romeris University (MRU) szervezésében. A koronavírus-helyzet miatt sajnos online formában megtartott konferencia tárgyát a 70 éve elfogadott Emberi jogok európai egyezménye, valamint az arra épülő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata adta, az egyetem nemzetközi és európai jogi intézete szervezésében.

Az előadásom, amire a program némi átszervezése okán végül a strasbourgi bíróság litván bírája, illetve a litván alkotmánybíróság jelenlegi elnöke után került sor, azt a kérdést próbálta körbejárni, hogy vajon a strasbourgi bíróság az egyezmény alapján alkalmas lehet-e a múltban (az egyezmény létrejötte előtt) az államok által elkövetett, a mai értelmezésünk szerint egyértelműen emberi jogsértőnek tekinthető cselekményekkel szembeni fellépésre, vagy azok hatásainak enyhítésére.

Az egész konferencia elérhető a YouTube-on, az én előadásomra 1:35 magasságában kerül sor (majd utána a kommentekre), de érdemes a többi előadásra is ránézni: