Kategória: Elemzések

Néhány gondolat a Velencei Bizottságról

Most, hogy hirtelen az érdeklődés homlokterébe került a Velencei Bizottság, érdemes beszélni annak szerepéről, jelentőségéről, és egy-két, a jelen helyzetben releváns kérdésről. És itt most ki fogom hagyni az obligát gonoszkodást, hogy “hú de fontos lett hirtelen a sorosista mélyállami blabla”, hagyjuk meg ezt most a mútltnak, kicsit próbáljunk komolyabbak lenni. A témában megjelent egy hosszabb interjúm a 24.hu oldalon, amit utána szemlézett az index.hu is, az itt említettek alapjául szolgáló szabályozókra szeretném felhívni a figyelmet.

Már csak azért is, mert valami, amiről eddig csupán vidáman elviccelődtem (mint pl. ezzel a Facebook-poszttal), hirtelen komoly kérdéssé alakult. Annyira komollyá, hogy személyesen Trócsányi Lászlótól is kaptam egy korrekt hangvételű e-mailt, amiben „emlékeztető jelleggel” leírta, amit a fenti cikkekben is elmondott. Igen, arról van szó, hogy a Fidesz egypárti kinevezettjei a Velencei Bizottságban, jelesül Trócsányi László vagy Varga Zs. András milyen szerepet tölthetnek be az egész eljárásban, lehet-e hatásuk az eljárásra.

Valamint van egy másik, még inkább zavaró kérdésem is, jelesül hogy egészen pontosan milyen eljárásról is van szó…

Mindehhez a Bizottság következő szabályzóit használjuk fel:

Ki kért véleményt egyáltalán?

A Bizottság alapító okirata nagyon világosan kimondja (Statútum, 3. cikk, 2. bek.), hogy a Velencei Bizottság bármilyen véleményt a következő intézmények megkeresésére bocsát ki:

  • Európa Tanács Miniszteri Bizottság
  • Európa Tanács Parlamenti Közgyűlés
  • Helyi és Regionális Önkormányzatok Európai Kongresszusa
  • Európa Tanács Főtitkára
  • Európa Tanács tagállama
  • valamelyik nemzetközi szervezet
  • a Bizottság munkájában részt vevő egyéb szerv

Ezt a kezdeményezői kört nem bővíti az Eljárási szabályzat (Eljárási szabályzat, 14a cikk), valamint a Jegyzőkönyv sem (Jk. 4. pont). Utóbbi külön kiemeli, hogy a sürgősséget a kérelmezőnek külön kell kérnie és arról az érintett államot külön értesíteni kell, ha nem  ő maga kérte azt (Jk. 6. pont).

Valaki meg tudja nekem mondani, hogy a fentiek közül ki kezdeményezte a Bizottság bármilyen eljárását? Gyorsan végigfutottam a konkrétan megjelöltek internetes oldalait, de sehol semmilyen utalást nem találtam, és nem is különösebben életszerű, hogy az új miniszterelnök Sulyok-ellenes futamaira hirtelen megtáltosodnának azok az Európa Tanácshoz köthető intézmények, amelyekre általában nem jellemző, hogy fagyhalált halnának a tempójuk kiváltotta ellenszélben. Azt sem tartom valószínűnek, hogy Magyar Péter jogállamiság iránti elkötelezettsége rávette volna, hogy ő maga az állam képviseletében kérje a Bizottság eljárását, amolyan előzetes jelleggel…

Szóval a fájdalmas kérdésem: van egyáltalán bármilyen eljárás?

Nem állítom határozottan, hogy a Bizottság eljárásával kapcsolatos kijelentés hazugság lenne, de amíg erre a kérdésre nincs konkrét válaszom, kénytelen vagyok azt feltételezni. Az különösen izgalmas lenne, ha a Bizottság magától, amolyan ex officio jelleggel mozdult volna meg, de… Eddig nem volt jellemző, és komoly kérdéseket vetne fel a jövőre nézve. Viszont jó hír: a fent hivatkozott szabály alapján a magyar kormány erről kell, hogy tudjon, hiszen értesítést kellett kapjon róla a Bizottságtól. Szóval ezt a sajtó kb. egy kérdéssel megtudhatja majd.

Tagok összeférhetetlensége

Kezdjük azzal, hogy Trócsányi László fenti állításai helytállóak. Ugyanakkor arról nem tesz említést, amire én kitértem a fenti interjúban is (úgy, hogy nyilván nem tudtam róla, hogy ő mit mond, vagy egyáltalán, hogy megszólaltatják), hogy azért a tagok nincsenek teljes mértékben kizárva a működésből ilyenkor. A tagokkal szemben általános elvárás a pártatlanság és a függetlenség (Eljárási szabályzat, 3a cikk, 1. bek. / Magatartási szabályzat, III-IV. rész), a döntéseket megelőző konzultációkban valóban nem vesznek az érintett állam delegáltjai (Eljárási szabályzat, 3a cikk, 4-5. bek. / Magatartási szabályzat, 16. bek.), viszont a téma felelősei kérhetnek tőlük információt a kérdéssel kapcsolatban (Eljárási szabályzat, 3a cikk, 5. bek.), és ez a sürgősségi eljárásokra is igaz (Jk. 9. pont), tehát ez nem jelent teljes kizárást.

Viszont ennek a szabálynak a kihangsúlyozása Trócsányi László részéről alapvetően egy trükk. Egy trükk, amivel az összeférhetetlenségéről próbálja elterelni a figyelmet. Ez a szabály ugyanis általánosságban érvényes bármilyen tagra, aki az érintett állam delegáltja, az orbáni rezsim egypárti delegáltjai esetében viszont ennél jóval komolyabb problémák vannak.

A tagokkal szemben ugyanis a Bizottság szabályozói más elvárásokat is támasztanak. A leginkább jelentős az, hogy a taggal szemben nem merülhetnek fel az objektivitása megkérdőjelezésére alkalmas szempontok (Magatartási szabályzat, V. rész), valamint meg kell felelniük az Európa Tanács által kötelezőnek tekintett bizonyos értékeknek, mint pl. a demokrácia, jogállamiság (Magatartási szabályzat, 10. bek.), na most ez nagyon nehéz kérdés egy olyan ember esetében, akinek igazságügyminisztersége ideje alatt 7. cikk szerinti eljárás indult az országa ellen, akinek alkalmatlanságát az Európai Parlament kimonda uniós biztosi posztra (többek között gazdasági összeférhetetlenségre is hivatkozva), valamint akinek elfogultsága teljesen nyilvánvaló, ha valaki megvizsgálja korábbi alkotmánybírói tevékenységét és álláspontjait (összevetve azokat későbbi miniszterei kijelentéseivel), mindehhez hozzátéve, hogy alkotmánybírói időszaka után Orbántól nagyköveti kinevezést is vállalt, aminél utasíthatóbb beosztás egyszerűen a világon nincs. Mindezek nagyon nem a függetlenség irányába mutató szempontok, és a Bizottság ezzel nyilván tisztában van. Nem megelőlegezve semmit, de a Bizottság akár ki is mondhatja egy tag összeférhetetlenségét (Magatartási szabályzat, 36. bek.)

Akárhogyan is, a Velencei Bizottság a jelen helyzetben – ha eljár egyáltalán – egészen biztosan nem a szokásos mintáknak megfelelően fog eljárni.

Hogy néznek ki az uniós csatlakozási tárgyalások?

Miután megjelent a hírekben, hogy Magyarország végre megállapodott Ukrajnával a csatlakozási tárgyalások megkezdését blokkoló orbáni vétó feloldásáról (erről a megállapodásról majd később, egyelőre annyit, hogy ebben semmi meglepő vagy váratlan nem volt), érdemes vetni egy pillantást arra, hogy ezek a tárgyalások ténylegesen hogyan is néznek ki. (Érdemes ezt a bejegyzést együtt olvasni az Ukrajna csatlakozási folyamatát leíró korábbi bejegyzésemmel, ahol erre akkor részletesebben nem tértem ki. Amire viszont igen, az az orbáni hazugság-tömeg a témában, amivel viszont most nem akarok bővebben foglalkozni. E tekintetben különösen jelentős a “gyorsított csatlakozás” orbáni hazugsága, amit ez a bejegyzés tud magyarázni alaposabban, mivel, ahogy ott leírtam, gyorsítani legfeljebb a tárgyalási folyamatot lehet, magát a csatlakozást nem, a tagállamok egyéni hozzájárulási jogát elvenni akkor sem lehet.)

Azt is muszáj rögzíteni, hogy a lentiek nem csak Ukrajna, hanem a többi tagjelölt esetében is alkalmazandóak. Ukrajnával párhuzamosan Moldova esetében aktuális most, utána jön a többi is. Összességében az egész folyamat szerintem reálisan kb. 10 évet vehet igénybe…

A csatlakozási tárgyalások sorozata ún. tárgyalási fejezetekbe szerveződik, amik ún. fejezetcsoportok alá tartoznak. Utóbbiakat a magyar média jellemzően “klaszterekként” emlegeti, de én dögöljek meg, ha ezt a szót még egyszer leírom… A jelenleg kialakított, elvben nem csak Ukrajna, hanem minden más tagjelölt állam csatlakozási tárgyalására elfogadott tárgyalási terv hat fejezetcsoporton belül 33 tárgyalási fejezetre oszlik, ezek mindegyikének elfogadása után születhet meg a csatlakozási szerződés tervezete, aminek az uniós intézmények és minden tagállam általi elfogadása után történik meg a tényleges csatlakozás. Az egyes fejezetek lezárása és megnyitása a tagállamok konszenzusos döntését igényli a Tanácsban, azaz a csatlakozások megnyitása után minden egyes tagállam még legalább 33 alkalommal vétózhat, majd a végén a csatlakozási szerződést is blokkolhatja, ennyit az orbáni hazugságról, hogy miért is kell már rögtön az elején blokkolni az egészet. A jelen helyzet sajátossága ugyanakkor, hogy a magyar kormány destruktív elzárkózása magát a tárgyalási folyamatot nem állította meg, ténylegesen nem blokkolta. A “pletykák szerint” formális megnyitás és lezárás nélkül a Bizottság és Ukrajna delegációi több fejezet tekintetében már előheladott tárgyalásokat folytattak, tehát ezekben az esetekben várható, hogy az adott fejezet formális megnyitása után szinte rögtön sor kerül azok lezárására is. “Szuverenitásvédők” kedvéért: konszenzusos döntéssel. Orbán Viktornak annyit sikerült elérnie, hogy a tényleges magyar érdekeket ebben az időszakban nem képviselte senki, na nem mintha az ő kormányzata a rezsimérdekeken kívül bármit is képviselt volna bármikor… Szerencsére a lezárás konszenzusos követelménye továbbra is nyitva tartja a lehetőséget, hogy az új kormány bármit az asztalra tegyen, ha szükségesnek látja, és ezt politikai értelemben viszonylag “olcsón” meg is teheti majd, hiszen a többi tagállam ebben a kérdésben várhatóan igen belátó lesz.

A fejezetcsoportok, és azokon belül a fejezetek pedig a következők lesznek (a fordítás saját, tehát lehet, hogy valahol más szövegezés jelenik meg):

1. fejezetcsoport („Alapvetések”), ez 5 fejezetből áll, számozás szerint:
5. fejezet – Közbeszerzés;
18. fejezet – Statisztika;
23. fejezet – Igazságszolgáltatás és alapvető jogok;
24. fejezet – Igazságszolgáltatás, szabadság és biztonság;
32. fejezet – Pénzügyi ellenőrzés.

2. fejezetcsoport („Belső piac”), ez 9 fejezetből áll:
1. fejezet – Áruk szabad mozgása;
2. fejezet – A munkavállalók szabad mozgása;
3. fejezet – Letelepedési jog és a szolgáltatásnyújtás szabadsága;
4. fejezet – A tőke szabad mozgása;
6. fejezet – Társasági jog;
7. fejezet – Szellemi tulajdonjog;
8. fejezet – Versenypolitika;
9. fejezet – Pénzügyi szolgáltatások;
28. fejezet – Fogyasztó- és egészségvédelem.

3. fejezetcsoport („Versenyképesség és inkluzív növekedés”), 8 fejezet:
10. fejezet – Információs társadalom és média;
16. fejezet – Adózás;
17. fejezet – Gazdaság- és monetáris politika;
19. fejezet – Szociálpolitika és foglalkoztatás;
20. fejezet – Vállalkozás- és iparpolitika;
25. fejezet – Tudomány és kutatás;
26. fejezet – Oktatás és kultúra;
29. ​​fejezet – Vámunió.

4. fejezetcsoport („Zöld politika és fenntarthatósági összefüggések”), ez 4 fejezetből áll:
14. fejezet – Közlekedéspolitika;
15. fejezet – Energia;
21. fejezet – Transzeurópai hálózatok;
27. fejezet – Környezetvédelem és éghajlatváltozás.

5. fejezetcsoport („Erőforrások, mezőgazdaság és kohézió”), ez 5 fejezetből áll:
11. fejezet – Mezőgazdaság és vidékfejlesztés;
12. fejezet – Élelmiszerbiztonság, állat- és növény-egészségügyi politika;
13. fejezet – Halászat;
22. fejezet – Regionális politika és a strukturális eszközök koordinációja;
33. fejezet – Pénzügyi és költségvetési rendelkezések.

6. fejezetcsoport („Külkapcsolatok”), ez 2 fejezetből áll:
30. fejezet – Külkapcsolatok;
31. fejezet – Kül-, biztonság- és védelempolitika.

A tervek szerint az 1. fejezetcsoportot nyitják meg először, és azt is zárják le utolsóként. Emellett pedig, amennyiben egy jelölt esetében szükségesnek látszik, esetében két újabb tárgyalási fejezet is megnyitható, ezek az “Intézmények” és “Egyéb kérdések” néven léteznek.

Mi lesz a Magyarországgal szembeni 7. cikk szerinti eljárással?

A kormányváltással összefüggésben egyre gyakrabban megjelenő kérdés, hogy mi lesz a Magyarországgal szemben folyamatban lévő 7. cikk szerinti eljárással, az ezzel kapcsolatos kérdéseket szeretném itt körbejárni.

Magáról az eljárásról nem akarok most beszélni részletesen, azt megtettem már korábban (lásd pl. https://lattmanntamas.hu/2020/12/08/miert-nem-megoldas-a-7-cikk-szerinti-eljaras-felgyorsitasa-az-orbani-vetoval-szemben/ ). Hasonló kérdések merültek fel Lengyelországgal szemben is, amikor 2023-ban megbukott a PiS-kormány, azt is megvizsgáltuk alaposabban (lásd https://lattmanntamas.hu/2024/05/22/a-7-cikk-szerinti-eljaras-lengyelorszaggal-szembeni-elengedeserol/ ) és már itt kitértem egy érdekes, nem is annyira apró problémára.

Ennek a lényege az, hogy hogyan is történik meg az eljárás megszüntetése. Ugyanis, ahogy akkor írtam, ha az Európai Bizottság valóban úgy érzi, hogy meg van győzve a lengyelek által, vajon megteheti-e, hogy egyszerűen visszavonja a 7. cikk szerinti eljárás kezdeményezését, ezzel pedig megszünteti magát az eljárást. Az EUSZ 7. cikke nem tartalmaz erre nézve rendelkezést, az én akkori álláspontom szerint pedig ezt a Bizottság egyszerűen nem teheti meg: ha már elindult az eljárás, akkor az arra vonatkozó szabályokat kell annak során alkalmazni, és ott nem találunk olyat, ami kiengedné a döntést a Tanács kezéből. Akkor utaltam arra, hogy egy ilyen esetben az Orbán-kormány lehetne akkora troll, hogy erre a problémára hivatkozva akár még az Európai Bíróság elé is citálhatná egy megsemmisítési eljárás keretében a Bizottság határozatát. Elkerülendő ezt a veszélyt, az látszott a biztos megoldásnak, hogy a Tanács egyszerűen szavaz az ügyben, és (mivel nem lesz meg a négyötödös többség) megállapítja, hogy nem áll fenn az alapértékek veszélyeztetése, aminek megállapításához gond nélkül fel tudják használni azt a tényt is, hogy a korábban a 7. cikk szerinti eljárás okaként a Bizottság által megjelölt problémát (hiányosságok az igazságszolgáltatás függetlensége tekintetében) közben kötelezettségszegési eljárás keretében is megrágta már az Európai Bíróság, ki is szabott pénzbüntetést, majd Lengyelország látványosan engedett, szóval a veszély elhárult, rendben is vagyunk. Végül viszont nem pont ez történt. A Bizottság semmilyen formális határozatot nem hozott a visszavonásról (fenntartom, hogy nem is hozhatott volna), ami miatt az eljárás maga formailag még mindig folyamatban lévőnek látszik. Ugyanakkor valamilyen döntés mégiscsak született, nem sorszámozott politikai határozat formájában (lásd: https://commission.europa.eu/document/download/9c081f05-688d-4960-b3bc-ea4fc3b2bafb_en?filename=48_1_58078_coun_chap_poland_en.pdf ), ami a gyakorlatban mégiscsak valamiféle visszavonást jelent, de ezt a bíróság előtt nem támadta meg senki. A Tanács maga nem nyilatkozott a kérdésben bármilyen formális határozat formájában, egyszerűen a téma lekerült a napirendről, a Bizottság visszavonó aktusát egyszerű eljárási kérdésként kezelte, úgy tűnik, lényegében elfogadva azt. Számomra ez igen fura, a Tanácsra nem jellemző, hogy ilyen lazán kezeli a hatáskörét érintő túlterjeszkedéseket más uniós intézmények részéről, de úgy tűnik, ebben a helyzetben elfogadhatónak tartotta. Ez a nemzetközi szerződések értelmezésére vonatkozó szabályok alapján minősíthető úgy, hogy az uniós tagállamok az általuk kötött nemzetközi szerződés hiányosságait gyakorlati értelmezésükkel töltötték ki, azaz a kezdeményezés a 7. cikk erre vonatkozó rendelkezése hiányában is visszavonható.

A Magyarországgal szembeni eljárás esetében sem egyszerűbb a helyzet, sőt. Vannak jelentős különbségek: míg Lengyelországgal szemben egy elég konkrét probléma miatt indította azt a Bizottság, addig Magyarországgal szemben sokkal általánosabb, rendszerszintű problémákra utalva indította azt az Európai Parlament az emlékezetes Sargentini-jelentés alapján. A lengyel „probléma” annak konkrét jellege okán sokkal könnyebben megoldható, vagy legalább kezelhető, mint a magyar, utóbbi sokkal „politikaibb”, ezért is foglalkozott vele az Európai Parlament. És még ha sikerülne is politikai szándékot, kompromisszumot kialakítani a kérdésben, az Európai Parlament álláspontom szerint ugyanúgy nem vonhatja vissza az eljárást megindító határozatát, ahogy a Bizottságnál sem láttam ezt jogszerűen megoldhatónak Lengyelország esetében. Itt külön ki kell térnem arra az eljárási szabályra, ami előírja az Európai Parlamenttel való konzultációt a Tanács számára az eljárás során, ennek az előírásnak nyilván semmi értelme nincs, ha a Parlament visszavonhatja az eljárást.

Tehát a megoldás itt is kellene legyen, hogy a Tanács formálisan szavaz a kérdésről, a 7. cikknek megfelelően. Előtte az Európai Parlament elmondhatja a Tanácsnak a konzultáció során, hogy szerinte már elhárult az alapvető értékek sérelmének veszélye, és a Tanács dönthet úgy, hogy az már nem áll fenn, és vége a történetnek. De az sem kizárható, hogy az Európai Parlament a Bizottsághoz hasonlóan lazán „visszavonja” az egészet, csakhogy itt felmerül két jelentős probléma is. Először is, az Európai Parlament minden eljárása „számozott”, nem tudja ugyanúgy elsumákolni a visszavonó határozatot, mint a Bizottság. Plusz nem tartom valószínűnek, hogy a Tanács ugyanolyan lazán kezelné a „beavatkozási” kísérletet az Európai Parlamenttől, mint a Bizottságtól – bár ha ugyanúgy eljárási kérdésként fogja kezelni, akkor nem lehetetlen túllépni a problémán.

Concerns about the Hungarian electoral system

As the elections in Hungary are at the gates and seemingly there is an enormous interest towards that from foreign legal/political circles, I found it useful to publish a short overview and point out the most problematic elements. Mostly with the aim to correct some of the analytical mistakes made by many, thinking that the Hungarian elections are like “ordinary” elections like in any other countries, and the results are determined by political performance. Well, they are not.

Introduction

Following the adoption of Hungary’s new constitution (for a very early criticism by me, see here) and the new electoral system by Viktor Orbán’s one-party’s (Fidesz) two-third majority in the Parliament right after the 2010 landslide win, several features of the country’s political and electoral system have attracted significant attention within Europe. And while some aspects (e.g. taxation and rule‑of‑law issues) have widely and continuously been discussed ever since, the new electoral system often skipped attention, while it contains structural elements that are unusual – to say it nicely – within the EU or even among states all over the world. These features have raised concerns about fairness, proportionality, and the overall functioning of democratic competition.

Structure of the Hungarian electoral system

Hungary has always employed a mixed electoral system for parliamentary elections. The Hungarian Parliament (official name: National Assembly) consists of 200 seats (originally 386 in 2010 and the number reduction has also raised serious concerns as incumbent members’ chance of re-nomination by the governing Fidesz party were depending on the mercy of prime minister Viktor Orbán, turning them obedient puppets voting all of his proposals until the 2014 elections), allocated as follows: 106 seats are elected in single‑member electoral districts, while 93 seats allocated through national party lists. There is also a seat allocated to so-called “nationality members” based on pre-registration, currently there is one seat allocated to the German community. Fun fact: since 2018 it is taken by a member of Fidesz party, who had discovered his German identity after losing numerous elections running as Fidesz-candidate in the city of Budaörs (Wudersch).

This combination blends majoritarian and proportional elements. There is nothing unusual with this. However, the specific design of the system interacts with Hungary’s political landscape in ways that systematically advantage the governing party, that is the reason I tend to call it a “rigged electoral system”. It is important to emphasize that it is not “cheated”, and classic cheating, e.g. tinkering with the ballots is practically impossible with minimum attention paid by the competing parties.

Political Context

Hungary’s governing party alliance – the Fidesz party headed by prime minister Viktor Orbán and the Christian democrats with unmeasurable support – functions as one unified political force, even though it is formally composed of two parties. In contrast, the opposition is typically fragmented, often consisting of four to six parties competing simultaneously.

This asymmetry has significant consequences in single‑member districts, where the governing party presents a single candidate, while the opposition votes are divided among multiple candidates. As a result, a candidate from the governing party can easily win a district with a relatively low proportion – even with around 35% – if the opposition vote is split among several contenders.

Comparison with other electoral models

To understand the implications of Hungary’s system, it is useful to compare it with other electoral frameworks.

See the UK model for first, as government’s propagandists often use the argument that under that model Fidesz could have 90% of the seats in Parliament. The United Kingdom uses a first‑past‑the‑post system with single‑member districts. No compensation or anything for losing candidates: and as only one candidate wins per district, smaller parties rarely obtain seats, even if they receive substantial nationwide support. (This explains why smaller parties often struggle in parliamentary elections, despite having visible public support.)

Contrary to that, the European Parliament electoral model is totally different, as it uses proportional representation based on party lists. Voters select a party rather than an individual candidate, and seats are allocated proportionally. This system allows smaller parties to gain representation more easily. For example, politicians who fail to win seats in national district‑based elections (like smaller parties in the UK) may still enter the European Parliament through the list‑based voting.

Hungary’s somewhat hybrid electoral approach combines both systems: voters cast one ballot for a district candidate, and another for a national party list. This dual structure is not inherently problematic. Many democracies use mixed systems. However, the specific mechanisms Hungary employs – particularly regarding the so-called compensation – are highly unusual, and directly intended to favor the Fidesz party.

Compensation mechanisms in electoral systems

In mixed systems, compensation is typically used to ensure proportionality. The standard model is the so-called “loser compensation”, where votes cast for losing district candidates are added to their nominating party’s list totals. This prevents votes from being “wasted” and helps balance the final distribution of seats. The rationale behind loser compensation is to reduce disproportionality, ensure that parties receive representation roughly corresponding to their overall support, and prevent extreme distortions, which occur because of a purely majoritarian system (see the UK model above). Most European democracies with mixed systems use this approach.

The Hungarian “innovation”: the so-called winner compensation

Hungary – after 2010 – introduced a mechanism that is virtually unknown elsewhere: winner compensation. Under this system, not only the losing votes, but also the winning party’s surplus votes in district races are added to its national list totals. This means that if the governing party wins a district with, for example, 35% of the vote, the margin by which it wins is counted again on the party list. This amplifies the governing party’s advantage and contributes significantly to its repeated two‑thirds parliamentary majorities. Fidesz has won a 2/3 majority after the 2011 electoral reform not because of its great popularity and political brilliance, but because of this simple trick. (Winner compensation per se is not completely unknown in Europe, but it has never had such an effect on the distribution of seats. The Italian Constitutional Court in its 2017 Italicum ruling struck down as unconstitutional any excessive application of that. Funny, that right now the Italian prime minister seemingly tries to re-vitalize this solution: https://www.euronews.com/my-europe/2026/03/09/italys-electoral-law-is-giorgia-meloni-reshaping-the-system-to-secure-re-election )

Effects on electoral outcomes

Winner compensation does not involve fraud or manipulation of ballots. Votes are counted accurately. Instead, the design of the system itself produces disproportionate outcomes. As observers often note, the votes are genuine, but the translation of votes into seats is heavily skewed. This structural distortion explains why international election observers often find no procedural irregularities, even though the system consistently produces outcomes that strongly favor the governing Fidesz party.

The elimination of the two‑round system

Prior to the 2011 reforms, Hungary used a two‑round electoral system for district races, usually with a week between the two rounds. The first round allowed political parties to measure their political support, after which weaker opposition candidates could withdraw in favor of a stronger challenger. This mechanism encouraged strategic coordination and reduced vote fragmentation. Viktor Orbán know this system well: he has become prime minister in 1998 by making a last-minute deal with other parties after losing in the first round, and he nearly turned the election in 2002 after losing the first round again – but having run out of political allies by then. He knows the value of two-rounds: he made sure that nobody ever uses it any more.

The shift to a single‑round system eliminated the above mentioned opportunities. Without a second round, opposition parties cannot consolidate behind a single candidate, vote splitting persists, and the governing party benefits from being the only unified political force. Since the introduction of this system, opposition parties are doomed to engage in debates with each other, instead of focusing on the government. Parallel to this, raises in personal remuneration, all kind of bonuses to members of Parliament and state financial support to parties based on participation in the elections have made political parties highly interested in running, and practically they run against each other, not against the one-party government.

Since the 2014 elections, opposition parties have tried to break this system somehow. It is obvious that the determining point is the individual elections, so constant efforts were made to crate a ballot of 1 v. 1, Fidesz v. opposition. If that is successful, the “rigged” system becomes lethal to Fidesz, as the winner compensation easily may give constitutional majority to the opposition in the Parliament. There were political negotiations, even an “oppositional primary” in 2021, but these attempts were never successful – and voters have grown tired and impatient. The so-called “strategy of collaboration” seemingly failed, and as a result of this, the current elections give a chance to a brand new political party led by a former minion of Viktor Orbán, following the so-called “strategy of outgrowth”, which had been proposed by many analysts and strategists earlier, but none of the opposition parties had taken it earlier. So far, it has been successful in showing an alternative to opposition voters, now we will see how successful it is in the elections.

Conclusion

Hungary’s electoral system is a legally enacted but highly unusual configuration that combines a fragmented opposition, a single‑round district election (these two determining the winner), and a unique winner‑compensation mechanism (this one ensuring a constitutional majority to the winner). Together, these elements create a structural advantage for the governing party, enabling it to secure supermajorities without proportional levels of public support. While the system does not involve procedural fraud, its design raises significant constitutional and democratic concerns.

Új nemzetközi büntető törvényszék az agresszió témájában?

Viszonylag ritkán születnek új nemzetközi büntetőbírói fórumok, így a nemzetközi jogászok érthetően örülnek minden egyes új példánynak. Oroszország Ukrajna elleni 2022-es átfogó inváziója felhangosította az agresszióval kapcsolatos nemzetközi politikai vitákat is, aminek köszönhetően most létrejött az elméleti alapja egy új nemzetközi törvényszék felállításának, erre vetnénk egy pillantást az elérhető információkra építkezve.

A bíróság neve Special Tribunal for the Crime of Aggression against Ukraine (STCAU), én most meg sem kísérlek erre egy nem fájdalmas magyar címet találni, bár nem is tudom, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyása időszakában érdemes-e még nekem bármilyen magyar szövegben gondolkodni…

Első kérdés: miért kell egy új törvényszék, amikor a Nemzetközi Büntetőbíróság láthatóan el tudná látni a feladatot? Elsősorban azért, mert a kezdeti lelkesedés után nyilvánvalóvá vált, hogy az a fórum nem tud eleget tenni a politikai igényeknek. A népirtás-háborús bűntettek-emberiesség elleni bűntettek “triumvirátus” tekintetében rendben van, de az agresszió bűntette tekintetében nagyon komoly gondok vannak – márpedig a politikai és annak kommunikációja számára ez a legizgalmasabb téma. Márpedig az agresszió kérdése nem egyszerű: miután az alapszabály elfogadása után egy évtizeddel, 2010-ben sikerült belekalapálni végre egy meghatározást az agresszió bűncselekményéről, annak megerősítésével a mai napig adós a részes államok egy jelentős része is (Magyarország is), valamint annak még belső jogi definíciója sincs a legtöbb országban (Magyarországon sincs), így az államok számára egyszerűbbnek tűnt egy új, eseti törvényszéket létrehozni, ami csak ezzel a kérdéssel foglalkozik, a többi pedig maradhat a Nemzetközi Büntetőbíróságnál.

Ami már most látszik: a bíróság statútumába foglalt meghatározás építkezik a nemzetközi jog korábbi definíciós kísérleteire és eredményeire – erre kérdésre még külön vissza fogunk térni.

Második kérdés: akkor ez milyen bíróság is lesz? Az eddigi nemzetközi büntetőbírói modellek közül az ún. vegyes vagy hibrid modelleknek felel meg, azaz vegyíti a nemzetközi és a belső jogi-intézményi elemeket, illetve a valamilyen formában érintett állam közreműködésével működik, valamint jön létre. A “tisztán” nemzetközi modellek, mint pl. a Jugoszlávia Törvényszék (International Criminal Tribunal for Yugoslavia – ICTY) vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court – ICC) eseteihez képest ilyeneket láttunk korábban Sierra Leone (Special Court for Sierra Leone – SCSL) és Libanon (Special Tribunal for Lebanon – STL) esetében, ahol az érintett állam és az ENSZ megállapodása (a Biztonsági Tanács hozzájárulásával) hozta létre a bíróságokat.

Jelen helyzetben a megállapodás Ukrajna és az Európa Tanács között született, tehát ez az első alkalom, hogy az ENSZ és különösen a Biztonsági Tanács kimarad a képből. Ez nemzetközi jogi értelemben elég komoly legitimációs problémát jelenthet, hiszen a jelen nemzetközi jogrendben a Biztonsági Tanács az egyetlen szerv, amelyik esetében az államok elismerik, hogy az állást foglalhat akár nem részes államok cselekményeinek megítélésében is. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a korábbi modell nem működött volna, hiszen az orosz vétó a BT-ben nyilván nem engedte volna az intézmény létrejöttét.

Harmadik kérdés: mik a bíróság működési sajátosságai? Az egyik legfontosabb, hogy az ügyészség az ukrán ügyészség kezdeményezésére jár el, önállóan nem. Megvan a lehetősége, hogy “visszadobja” a megkeresést, tehát nem automatikus kiszolgálója, meghosszabbított karja az ukrán ügyészségnek, de ennek alapján jóval kevésbé tűnik függetlennek, mint a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészsége, vagy akár a korábbi eseti törvényszékeké.

Egyelőre korai még bővebben foglalkozni sok kérdéssel, hiszen a bíróság még nem működik, de létrehozásának folyamata már tart ott, hogy érdemes komolyan venni. Figyelünk…

A cseh elnökkel kapcsolatos viták margójára

Annyit szeretnék rögzíteni, hogy a politikai feszültség, ami jelenleg a cseh elnök körül történik, az tankönyvi példája annak a probléma-csomagnak, ami akkor áll elő, ha egy parlamentáris rendszerbe beleerőltetünk egy közvetlen elnökválasztást. (Ami ellen régóta próbálok érvelni.)

És ez teljesen független attól, hogy Petr Pavel-t kedvelem, Andrej Babiš-t meg marhára nem, emiatt általában inkább azokkal értek egyet, akik jelenleg is Prágában tüntetnek, de most mégsem értek egyet velük.

A cseh alkotmány 68. cikke nagyon világosan NEM ad mozgásteret az elnöknek a miniszterelnök által javasolt miniszterek kinevezése tekintetében. A miniszterelnök javaslatára az elnök kinevezi a minisztert, pont. Ez ugyanaz a megoldás, mint amit a magyar Alaptörvény, sőt, a korábbi Alkotmány, valamint a világ összes parlamentáris rendszere is alkalmaz, lényege, hogy a Parlamentben elért többség által megválasztott miniszterelnök kezében van a döntés a kormányzásról (ezért régi nünükém az is, hogy a miniszterek kinevezését/eltávolítását stb. teljesen felesleges kör a köztársasági elnök kezébe tenni, intézze csak a miniszterelnök, de ezt most hagyjuk). És ezt a rendszert komolyan zavarja egy aktívan “politizáló” köztársasági elnök, márpedig a közvetlenül választott jellemzően olyan lesz. (Apróság, hogy a cseheknél ez már a második eset az elmúlt két évtizedben, hogy nehezen feloldható politikai válság alakul ki emiatt, a korábbiról írott cikkemet lásd itt.)

Csak emlékeztető: nem is olyan régen még a hasonlóval mókoló lengyel elnököt pisilte körbe mindenki (igaz, ő ugye a PiS “maradéka” volt, szóval hivatalból nem kedveljük 😃 ). Véletlenül sem szeretnék arra gondolni, hogy egyesek alkotmányos gondolatait a pártpolitikai preferenciáik határozzák meg. Ugye szó sincs ilyesmiről?

Az olajembargó és/vagy uniós büntetővám kérdéséről – három és fél évvel később

Szóval megszületett az uniós jogszabály, amit nagyon régóta pedzegettek, annak idején itt én is kimerítően értekeztem róla. Az akkor megfogalmazott kétségeimen végül viszonylag simán átlépett a Bizottság és az uniós jogalkotó, a mai napon a tagállamokat képviselő Tanács is elfogadta az előterjesztést, azzal az véglegessé vált.

Érdemesnek tartom kiemelni, hogy akkor pl. az ATV Híradónak mit nyilatkoztam erről, hogy mit tehet, illetve valószínűleg mit fog tenni a magyar kormány:

„Van rá lehetősége, hogy kijátssza, illetve van rá lehetősége, hogy egyfajta jogi orvoslást keressen erre a dologra” – mondta Lattmann Tamás nemzetközi jogász Híradónknak. Mint kifejtette, minden uniós jogalkotásnak és döntésnek megfelelő jogalapja kell, hogy legyen, így tehát vitatható, hogy egy szankciósnak szánt intézkedés eladható-e kereskedelempolitikai intézkedésként.

„Ha a Bizottság ezt meglépi, a Tanács minősített többséggel elfogadja, akkor én arra kalkulálok, hogy a magyar kormány az EU bíróságához fog fordulni azzal az érvvel, hogy ez igazából nem is kereskedelem politikai, hanem egy álcázott szankciós intézkedés”

– vázolta Lattmann.

Csak még egyszer , a dátum: 2022. június 5.

Ehhez képest mit hallunk ma, 2026. január 26-án, pl. a telex.hu tudósításában:

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter már decemberben azt ígérte: amint elfogadják a jogszabályt, pert indítanak. Az MTI hétfői közleménye alapján Szijjártó az ülés után megerősítette: „amint ez a döntés hivatalos formában is megjelenik”, benyújtják a már kész keresetet a jogszabály „eltörlésére”, mert az szerinte „óriási jogi csalással” jött létre.

A hétfői ülésen Zsigmond Barna Pál szintén elmondta, hogy az EU bíróságához fordulnak. Az európai ügyekkel foglalkozó minisztérium parlamenti államtitkára elismételte, hogy a kormány vitatja a döntés jogalapját. Az egy „szankciós intézkedéscsomag kereskedelempolitikai köntösbe” öltöztetve (előbbihez egyhangú beleegyezés kell a külügyminiszterektől, utóbbi minősített többséggel elfogadható), az alapszerződések pedig a tagállamok jogának tartják fenn az energiamixük meghatározását.

Így legyen ötösöm a lottón…

Na és akkor most konkretizáljuk egy kicsit magát a vitát. Nagyjából már 2022-ben felvázoltam, itt egy jogi-technikai apróságra szeretném felhívni a figyelmet, ami ugyanakkor döntő lehet:

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 194., az uniós energiapolitikát meghatározó cikke a következőképpen szól (csak a lényeget hagyom benne):

“194. cikk

(1) …

(2) A Szerződések egyéb rendelkezései alkalmazásának sérelme nélkül, az Európai Parlament és a Tanács rendes jogalkotási eljárás keretében megállapítja az (1) bekezdésben említett célkitűzések eléréséhez szükséges intézkedéseket. Ezeket az intézkedéseket a Gazdasági és Szociális Bizottsággal és a Régiók Bizottságával folytatott konzultációt követően kell elfogadni.

Ezek az intézkedések – a 192. cikk (2) bekezdésének c) pontját nem érintve – nem befolyásolhatják a tagállamok jogát az energiaforrások kiaknázására vonatkozó feltételek meghatározására, továbbá nem befolyásolhatják a tagállamok különböző energiaforrások közötti választását és energiaellátásuk általános szerkezetét.”

Na és akkor angolul ugyanez:

“Article 194

1. …

2. Without prejudice to the application of other provisions of the Treaties, the European Parliament and the Council, acting in accordance with the ordinary legislative procedure, shall establish the measures necessary to achieve the objectives in paragraph 1. Such measures shall be adopted after consultation of the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions.

Such measures shall not affect a Member State’s right to determine the conditions for exploiting its energy resources, its choice between different energy sources and the general structure of its energy supply, without prejudice to Article 192(2)(c).”

Na most ez ugye marhára nem “same in English”. Érdemes észrevenni az “its” szócskát, ami ugye arra utal, hogy a tagállam SAJÁT forrásai tekintetében marad tagállami hatáskör. Tehát a Magyarországon kibányászott kőolaj felhasználása magyar tagállami hatáskör, az importált kérdése viszont nem az, az külkereskedelempolitikaként már uniós hatáskörbe tartozik. És ezt az “its” szócska egyértelműen jelzi az alapító szerződés szövegében. Érdemes megnézni, a fenti linken néhány kattintással le tudjuk kérni a cikk szövegét több uniós hivatalos nyelven is: a német szövegben is ott van a “seiner”, a franciában a “ses”, az olaszban a “sue”, a románban a “propriilor”, és még sorolhatnám.

Igen, megint az történik, hogy a magyar fordítás hibás, és minden jel szerint a #legalabbkormanyoznitudnak ősnoobok képesek arra alapozni… Hát, ez az álmoskönyv szerint semmi jót nem jelent.

Teljesen jogos kérdés, hogy mi van akkor, ha szerződés nyelvi változatai eltérnek egymástól? Hiszen ha a magyar verzió is hivatalosnak tekinthető (márpedig igen), akkor Magyarország hivatkozhat-e arra, hogy ő ezt a változatot tartja kötelezőnek, akármit is mond a többi.

A válasz egyszerű, igen, hivatkozhat és várhatóan arra is fog hivatkozni. Amire az fog történni, hogy az EU Bírósága majd visszaküldi őket a jogi egyetem első évfolyamára, az ún. jogi alaptan kurzusra, ahol már korán illik megtanulni a jogszabályértelmezés különböző módszereit, amivel meg lehet állapítani egy valamiért bizonytalan normaszöveg tényleges tartalmát.

(Valahogy úgy, ahogy annak idején én azt próbáltam kihámozni az Alaptörvényből (és az egész jogszabályi környezetből), hogy vajon a járvány “elemi csapásnak” minősül-e, amire alkotmányosan be lehet vezetni a veszélyhelyzetet. Itt végigvezettem az összes módszert, és emlékezetes módon arra a következtetésre jutottam, hogy nem, annak bevezetése Alaptörvény-ellenes volt. És miközben az ún. ellenzék ezzel az ordító problémával nem csinált semmit (pedig az Országgyűlésben lett volna elég szavazatuk arra, hogy legalább trollkodásból elküldjék az Alkotmánybíróságra), valamivel később valamiféle beismerésként a fideszes kétharmad újfent módosította a gránitszilárdságú Alaptörvényt, utólag hozzáírva azt a cselekményükhöz – a magyar jogállamiság nagyobb dicsőségére.)

Ebben a helyzetben ez viszonylag egyszerű lesz, hiszen az EUMSZ 194. cikkének idézett szövege úgy tűnik, hogy csak a magyar nyelvű változaton kívül teljesen egyértelmű, és ha a bíróság mellé teszi mondjuk pl. a rendszertani értelmezést is, akkor… hát nem fogadnék nagy téttel a kormány majdani győzelmére, amit az várhatóan az általa felhívott teleologikus, azaz cél szerinti értelmezés alkalmazásával próbál elérni. Ez még előttünk van.

Béke Tanács

Valahol kifejezetten szórakoztat, hogy a nagy többség – közte az ún. szakértőkkel – hogy tud rácsodálkozni olyan dolgokra, amik igazából mindig is léteztek, legalábbis ötletelés szintjén. Ezek egyike a legújabb trumpi agymenés, a most éppen Béke Tanács néven kitalált ENSZ-alternatíva. Persze ennek ad egy olyan sajátos, magyaros ízt, hogy Orbán Viktor farkafelvágott kutyaként ugrálja körbe a gondolatot, hiszen végre meghívták valahova, a semminél meg még a diktátorok klubja is jobb – a közpénzekből kitartott hazugsággyár minden darabja meg őrjöngve magyarázza az újabb hatalmas külpolitikai sikert, még hogy elszigeteltség, ugyan már.

Megint idehoznám egy korábbi, 2009-es (sic!) írásom egy részletét, azzal kapcsolatban, hogy ez mennyire nem új, és már akkor is mit gondoltam erről:

A legutóbbi amerikai elnökválasztási kampány során is felmerült – tévesen kizárólagos republikánus gondolatként emlegetve – alternatív szervezeti keretek létrehozásának lehetősége. Az ENSZ helyett/mellett létrehozandó „League of Democracies” szervezettel kapcsolatban azért meg kell jegyezni, hogy ez – ha egyáltalán megvalósult volna – nyilván nem válthatta volna ki az ENSZ intézményrendszerét, de igazából nem is lett volna ennyire ambiciózus vállalkozás, bármennyire is alkalmas volt arra, hogy páran az ENSZ-re nézve valami módon ijesztő képeket fessenek az alapján. Gyorsan fussuk le az ilyenkor kötelező, rossz humorra valló köröket, mélázzunk el azon egy percre, hogy vajon az Amerikai Egyesült államoknak sikerült-e valaha a National Football League kivételével bármiféle ilyen „league”-gel gyümölcsöző és termékeny viszonyt kialakítania (lásd League of Nations, League of Arab Nations stb.), majd gondolkodjunk el egy pillanatra azon, hogy vajon milyen tényleges következménye lehetne egy ilyen, nehezen meghatározható jellegű szervezet életre hívásának az ENSZ szempontjából.

(forrás: az eredeti, teljes írás (más kollégák gondolataival együtt) elérhető a Széchenyi Könyvtár honlapján, itt: https://epa.oszk.hu/02300/02334/00035/pdf/EPA02334_Fundamentum_2009_01_049-063.pdf)

Emlékeztető: ugyanezt akkor is felhoztam, amikor tavaly év elején at ENSZ Emberi Jogi Tanácsból történő amerikai kilépésről volt szó…

Mi a lényegi különbség a mostani, Béke Tanács nevű izé esetében?

(És mielőtt továbbmennénk, gyorsan emlékezzünk meg a “Világbéke Tanács” című valamire. Van még, de minek…? 1949-ben a Kominform hozta létre, a Szovjetunió lelkes támogatásával. Sok dicsősége mellett a legszebb, amikor az 1956-os magyarországi események kapcsán ellenszavazat nélkül elfogadott határozatában mondta ki a magyar kormány felelősségét, külön kitérve a “külföldi propagandisták befolyására”. Ismerős?)

Ami eddig világosan látszik, hogy ez is egy nemzetközi szervezet lesz, némi félreértésre ad okot, hogy a médiában folyamatosan Orbán Viktorról van szó, aki talán a szervezet vezető testületébe kapott meghívást (ami nem azonos a szervezetben való állami tagsággal, amire a hírek szerint kiment az elmúlt napokban hatvan meghívó). Erre a félreértésre rájátszik a Magyar Közlönyben megjelent 1008/2026 sz. kormányhatározat is, ami vicces módon külön kihangsúlyozza, hogy “megállapítja, hogy az Alapokmányhoz való csatlakozás pénzügyi kötelezettségvállalással nem jár”, ezzel csak és kizárólag megint politikai kommunikációs elemkre reflektálva, én ilyet még soha nem láttam egyetlen nemzetközi szervezet esetében sem… (Korrekció: nem, még csak ide sem kapott meghívást Orbán Viktor…)

Ahogy az is kérdéses, hogy hogy fog kinézni ez az egész a jövőben – de ami már most világosan látszik, hogy semmi, de semmi új vagy érdekes nem fedezhető fel az alapokmánya előírásai között, amiből arra lehetne következtetni, hogy ez a szervezet hatékonyabb lenne a jövőben, mint az ENSZ (ahogy Gázáról sincs benne szó, pedig arról ment a duma folyamatosan). Szóval igazából ez nem tűnik másnak, mint egy régi amerikai republikánus gondolat trumpi (azaz átgondolatlan és koncepció nélküli) megvalósításának. Viszont aki szereti az ilyet, az most nagyon örül. Pár év múlva meg elfelejtjük az egészet.

Újra a vétójogról

Ma a HetiTv reggeli adásában lehetőségem nyílt bővebben beszélni a vétójog intézményéről. Tudom, hogy divat beszélni ellene, de az engem – szokás szerint – ez a legkisebb mértékben sem érdekel.

Ha valaki olvasni is szeretne róla bővebben, akkor újra ajánlom az Élet és Irodalom hasábjain 2022 nyarán megjelent hosszabb elemző írásomat.

A ma reggeli pedig itt megtekinthető:

Minden, amit Ukrajna uniós csatlakozásáról tudni akartál…

Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…

Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.

A tagfelvételi eljárás folyamata

Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:

Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.

Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.

És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.

A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.

A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.

Van-e olyan, hogy gyorsított felvétel?

Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.

Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.