“Erről Orbán azt mondta, előbb két hétre saját hatáskörben meghosszabbítják, majd a tavaszi ülésszakban a parlament elé viszik a kérdést.”

A veszélyhelyzetet. Meghosszabbítják, csak úgy. Mint a kisvasutat, Bicskéig.

Jogállam, az.

Ennyi.

A “Minority Safepack” kezdeményezés és az Európai Bizottság tegnapi döntése

A korábban már általam is bemutatott “Minority Safepack” európai polgári kezdeményezés vizsgálata után az Európai Bizottság tegnap bejelentette, hogy annak alapján nem kezdeményez új jogszabályt, elsősorban azért, mert nincs rá uniós hatáskör.

Ahogy már az előző bejegyzésemben (meg még sokkal korábban, így pl. egy másik, hasonló ügy kapcsán már 2014-ben is) próbáltam rá felhívni a figyelmet:

“A probléma (…), hogy az alapító szerződések alapján az EU-nak nincs ilyen hatásköre, (részben) emiatt pedig a magam részéről az elmúlt években magát a kezdeményezést mindig is kicsit ferde szemmel figyeltem. Nem a céljával volt soha gondom, ám a kezdeményezők Fidesz- és kormányközeli köre, a kezdeményezés jogi értelemben nyilvánvalóan aggályos jellege számomra azt vetítette előre, hogy egy előre kiszámítható kudarc újabb EU-ellenes eszközként fog működni a politikai kommunikációs térben (…). Nos, akár igazam lesz a végén, akár nem…”

Igazam lett. És rögtön, jól láthatóan meg is indult az ilyenkor szokásos EU-bashing. Vince Loránt RMDSZ-es EP-képviselőtől már jön is minden, mint a búcsúban, “Minority SafePack: az Európai Bizottság cserbenhagyta az őshonos kisebbségeket”, demokráciadeficit, Bizottság-csesztetés, jogállamiság-hiteltelenítés, ahogy kell, természetesen nemsokára a kormány is rácsatlakozik majd, csak néhány példa az elmúlt néhány órából világosan mutatja:

Különösen érdekes, hogy mindezt ugyanazoktól, akik amúgy bármikor máskor szigorúan védenék a tagállami szuverenitást…

Ismét leírom itt, amit fentebb már 2014-ben is:

“az a vita alapkérdése, hogy a Bizottság foglalkozhat-e a petícióban megfogalmazott kérdéssel, és ez visszavezet ahhoz a dilemmához, hogy mi is valójában az Európai Unió. A polgári kezdeményezésre vonatkozó szabályozás azt “a kényes egyensúlyt” veszi figyelembe, hogy az EU véletlenül se sérthesse a tagállamok szuverenitását. Az unió nem föderatív állam, a tagállamok szuverenitással bírnak, és ez azt jelenti, hogy azokat a hatásköröket érintően, amelyeket nem adtak át Brüsszelnek, az unió nem dönthet, nem alkothat jogot – magyarázta. (…) Ezzel összefüggésben a bizottság csak azokat a polgári kezdeményezéseket veheti nyilvántartásba, amelyek a hatáskörébe tartozó kérdést érintenek. Ennek oka, hogy ne lehessen olyan polgári kezdeményezéssel fordulni a bizottsághoz, amely nem az unió jogkörébe tartozik, hogy “a tagállami szuverenitást unatkozó, politikailag aktív polgárok ne tudják kikerülni a bizottsághoz benyújtott polgári kezdeményezés eszközével” – mondta.”

Ez a probléma áll fenn most is, amikor összegyűltek az aláírások, emiatt pedig a Bizottság érdemben kell foglalkozzon a kezdeményezéssel. Ám ez a kötelezettség nem vezetheti arra a Bizottságot, hogy olyan uniós jogszabályra tegyen javaslatot, amit az elfogadása után néhány tagállam azonnal elvisz majd az Európai Bíróság elé egy megsemmisítési eljárás keretében, aki azt zeneszóval fogja kikukázni, miután annak elfogadására az Uniónak nincs hatásköre. Márpedig ne legyenek illúzióink, nyilván ez történne – és akkor azon menne a veszekedés.

Amit még érdemes gyorsan leszögezni, a kezdeti reakciók láttán: az általános diszkrimináció-tilalom uniós hatáskörbe tartozik. Ha a Minority Safepack kezdeményezést is inkább erre alapozták volna a nemzetiségi alapú, gyakran belpolitikailag ambicionált handabandázással szemben, talán többet is ki lehetett volna hozni belőle. Egyébként pedig tényszerűen sem igaz, hogy a kezdeményezés témájában a Bizottság semmit nem tett volna soha, a fent hivatkozott közleménye húsz oldalon keresztül fejtegeti az eddig megvalósított lépéseket, már amik belefértek az uniós hatáskörök az uniós tagállamok által szűkre szabott keretei közé.

Márpedig ezen a húsz oldalon sokkal többet találunk, mint a sok dühös ember által felemlegetett “LMBT-stratégia” és társai, ahogy természetesen beindult a migránsozás/menekültezés is. Hogy bezzeg azok. Nos, a menekültek jogait a szuverén államok által bőven az EU létrehozása előtt elfogadott nemzetközi jogi szabályok formájában állapították meg a szuverén államok. Lehet a szuverén tagállamoknál, különösen a “szuverenitásvédelemre” oly büszke kormányoknál panaszkodni.

Amit személy szerint sajnálok egy kicsit, hogy azok az ellenzéki aktorok, akik minden jószándékú intésem ellenére nem tartottak biztos távolságot a kezdeményezéstől, most (megint) kommunikációs csapdába kerültek. Ha nem szállnak be a kormány és csatlósainak EU-bashing őrjöngésébe, (megint) nemzetellenesek, hazaárulók, magyarellenesek meg nemtudommég mik lesznek. Minden, amit reméltek, hogy nem lesznek többet, ha részt vesznek a kezdeményezés támogatásában, amiről előre lehetett tudni, hogy valami ilyesmi véget fog érni…

Az ENSZ Közgyűlés első ülésszakának kezdetének 75. évfordulójára

A jelzett esemény nem csak az évforduló miatt érdekes, hanem mert a portugál ENSZ főtitkár (és erről korábban már volt szerencsém élőben meggyőződni) általában nem rejti véka alá a véleményét, ami a migrációs válság kapcsán különösen éles formában jelent meg néha. Együtt olvasva ezt a most meginduló portugál uniós soros elnökséggel, lehet, hogy hallhatunk majd érdekes dolgokat…

Aki pedig szívesen olvasna kicsit az ENSZ-ről (akár az évforduló kapcsán, vagy csak úgy), annak két korábbi írásomat ajánlom.

Az elsőt még 2009-ből, a Fundamentum folyóiratból, ahol az volt a szerkesztők kérése több szerzőhöz, hogy járjuk körbe a “világkormányzás” lehetőségének kérdését. Mint látható, már akkor sem voltam e téren különösen optimista, és már akkor rámutattam néhány olyan, a nemzetközi politikában jelenlévő problémára, ami bizonyos mértékig sajnos hozzájárult ahhoz is, hogy 2016-ban Donald Trump, pontosabban (hiszen ez nem személy-függő) egy Trump-féle politizálás kerülhetett az amerikai elnöki hivatal közelébe. A hatás-ellenhatás logikát nem lehet kikapcsolni, és ami már 2009-ben világosan látszott (George W. Bush külpolitikájának és az általa favorizált megoldásoknak, valamint az ennek egyszerre kiváltó okainak köszönhetően), hogy az Egyesült Államok külpolitikájában ha nem is az akkor friss Obama-adminisztráció alatt, de beállhat egy még jelentősebb eltolódás a bezárkózás, az unilaterális megoldási kísérletek felé.

A második pedig egy fejezetem az NKE-n tavaly megjelent “Nemzetközi biztonsági szervezetek” tankönyvből, amiben az ENSZ Biztonsági Tanács működésével kapcsolatban írtam meg szélesebb körben nem ismert, vagy egyenesen félreértett jelenségeket (így például bővebben a vétójogról, a tartózkodásról stb.). Valamint ami különösen érdekes, és máshol nem jelent meg, kicsit részletesebben írtam a 2011-es kísérletről, hogy Magyarország helyet szerezzen magának a Biztonsági Tanácsban, végül sikertelenül.

Plusz még egyet, amit pedig szerzői jogi okokból nem tudok ilyen egyszerűen megosztani, de ha valakit érdekel, akkor a Valki László, Nagy Boldizsár, Sonnevend Pál és Kende Tamás által közösen szerkesztett, 2018-ban kiadott nemzetközi jogi tankönyvben (Wolters Kluwer, pp. 600-619.) is én írtam az ENSZ-ről szóló fejezetet, amivel megküzdöttem rendesen (jó értelemben), mint arról az akkori egyik Instagram-posztom is híven árulkodik. 🙂

Nemzetközi jog

A mai nap a 75. évfordulója annak, hogy az ENSZ Közgyűlés első alkalommal összeült, ekkor még New York helyett Londonban, a Westminsterben található, történelmi Methodist Central Hall-ban (ami ma is rendezvényközpontként működik, persze, jelentős felújítások és modernizáció után). Az akkor még csupán 51 tagú szervezet központi szervének első találkozójáról készült korabeli filmfelvételt pár éve tették közzé:

Az ülést az épület falán elhelyezett emléktábla örökíti meg:

Az évforduló emlékére a mai napon 17:45-ös kezdéssel minden bizonnyal online beszélgetésre kerül sor az ENSZ főtitkára, António Guterres részvételével.

View original post

Szájer József diplomata-útlevelének jelentősége, pontosabban jelentéktelensége

Ma reggel jelent meg a Blikk honlapján egy cikk „Visszaküldi a diplomata-útlevelét Szájer József – Nem védi a mentesség, szabad az út a belga ügyészség nyomozói előtt” cím alatt, amit rögtön utána vettek át más oldalak is. Érdemel néhány gondolatot, amire a cím is ki lett hegyezve, nevezetesen, hogy valóban „szabaddá vált az út” a belga ügyészség előtt? Már csak azért is, mert a cikkben megszólal egy „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” is.

Első lépésben rögzítsük: hiába a diplomata-útlevél, Szájer Józsefnek nincs és soha nem volt „diplomáciai mentessége”, mivel nem diplomata volt és ennek megfelelően például soha nem regisztrálta akként a belga külügy. A diplomáciai mentesség a diplomatáknak jár, azaz az államközi kapcsolatokban állami képviselettel felruházott személyeknek, akik személyében a küldő és a fogadó állam megegyezik, majd érkezése után a fogadó állam megfelelő hatóságainál (pl. külügyminisztérium) jelentkezik, elintézik a szükséges formalitásokat (ekkor megkapja pl. a diplomáciai rendszámot az autójára), majd megkezdi a munkát. A diplomáciai mentesség nem a diplomata előjoga, nem neki jár, hanem az általa képviselt államot védi, ezért van például, hogy a diplomata maga le sem mondhat arról, ha bűncselekményt követ el, akkor a küldő államnak kell azt megtennie – viszont nem köteles rá, na olyankor keletkezhetnek az olyan államközi viták, aminek eredményeképpen az adott diplomata „persona non grata” státuszba kerülhet, ami azt jelenti, hogy a fogadó állam egyszerűen megvonja tőle a mentességet, megfelelő idő meghagyásával, amíg még elhagyhatja az országot. A diplomáciai mentesség intézményének ebbéli sajátossága okán válik  különösen izgalmassá az „ügy kényessége miatt a neve elhallgatását kérő nemzetközi jogász” egy másik izgalmas kijelentése is, hogy „a nemzetközi jog alapján még a hazájában is diplomáciai mentességet élvez”, ami egészen biztosan súlyosan téves. Hogy élvezhetne valaki mentességet azzal az állammal szemben, aki az ő számára azt a saját védelmében biztosítja, ráadásul a saját felségterületén? A lényeg, hogy mivel Szájer József nem volt diplomata, nem élvez diplomáciai mentességeket, azaz a belga hatóságok önmagában csak emiatt pont figyelmem kívül is hagyhatják a magyar diplomata-útlevél tényét, ha nagyon akarják.

Miért nem teszik akkor? Mert Szájer mentessége nem „diplomáciai mentesség”, és amit viszont nem hagyhatnak figyelmen kívül, az az Európai Parlament jelentette mentesség, azaz Szájer EP-képviselőként élvez mentességet (nevezzük a továbbiakban egyszerűen „EP-mentességnek”). Arról viszont az Európai Parlamentnek kell döntenie, nem Szájer Józsefnek, vagy a magyar kormánynak. Tudjuk, hogy az az eljárás folyamatban van, az Európai Parlament plenáris ülésének döntése kell hozzá (hiszen a hatósági eljárásra okot adó cselekményre akkor került sor, amikor Szájer még képviselő volt), és nincs kétségem, hogy a Parlament el fogja engedni Szájer mentességét, de annak semmi köze ahhoz, hogy Szájer mit csinál a magyar kormány által kiadott diplomata-útlevéllel. (Itt meg kell jegyeznem, hogy létezik az irányadó szabályok olyan értelmezése is, amely alapján a mandátumról való lemondás automatikusan megszünteti a mentességet magát is, ezt személy szerint logikátlannak tartom, de az EP helyettes szóvivőjének szintén mai, a Szabad Európa által idézett közlése alapján úgy tűnik, ez fog megvalósulni.) Akárhogyan is, a belga hatóságok erre várnak, és Szájer útlevele ebből a szempontból teljesen irreleváns. Az a magyar jogszabályi előírás, hogy diplomata-útlevelet kaphatnak a magyarországi EP-képviselők, nem jelent „diplomáciai mentességet”, ugyanakkor félrevezető és zavarokra vezethet, mert amúgy az EP-mentesség valóban a saját állammal szemben is fennáll, szemben a diplomáciai mentességgel (ami ahogy fentebb is láttuk, e kapcsolatban értelmezhetetlen).

Szóval Szájer és a magyar kormány azt csinál az általa eddig használt diplomata-útlevelével, amit akar, annak semmi jelentősége nincs az eljárás szempontjából. Szájer József az üggyel kapcsolatban a beismeréssel és a képviselőségről való lemondásával mindent megtett, ami részéről megtehető volt, az útlevél visszaadása legfeljebb szimbólum-értékű lehet (ráadásul köteles is rá, hiszen lemondott az EP-képviselői mandátumáról). A névtelen „nemzetközi jogász” kijelentése pedig, amely szerint „ha Szájer megtartaná a speciális útlevelét, a belga ügyészség sem folytathatná le ellene a büntetőeljárást”, azaz annak sejtetése, hogy ez egy konstruktív, előremutató, méltánylandó magatartás lenne a kialakult helyzetben jobb esetben egyszerű, de súlyos tévedés. Rosszabb esetben valamiféle kommunikációs trükk a külügy részéről, amivel megpróbálják menteni a helyzetet. Talán nem is baj, hogy névtelen maradt.

Mennyi idő alatt dönt majd az Európai Bíróság?

Az elmúlt napokban komoly, néhol feszültségeket is kiváltó kérdéssé vált, hogy az uniós jogállamisági rendelet ha hatályossá is válik 2021. január 1-től, vajon mennyi idő után kerülhet majd ténylegesen alkalmazásra is. Miután az elfgadott alku alapján az Európai Bizottság az eljárások kezdeményezésével meg fogja várni, amíg az Európai Bíróság állást foglal a friss rendelet uniós joggal való összeférhetőségével kapcsolatban, felmerült a kérdés, hogy ez kb. mennyi idő lehet, és ezzel kapcsolatban pedig nagyon sokféle, erősen széttartó álláspont jelent meg, köztük vezető helyen egy “azokban az estekben, amikor egy tagállam kormánya egy uniós jogszabályt támad meg, az Európai Bíróság átlag 10 hónap alatt dönt” mondással, de hallottunk már két hónapot is emlegetni.

Miért releváns ez? Attól függően, hogy ez mennyire nyúlhat el, válik értelmezhetővé, hogy ennek az alkunak Orbán Viktor mennyiben tekinthető a nyertesének vagy vesztesének. És miután hajlamosak vagyunk ezt az egész nagy kérdést e részkérdés tekintetében megítélni, hirtelen ez annyira fontossá vált, hogy mond benne mindenki mindent.

Tegyük egyenesbe a kérdést – már amennyire lehetséges a rendelkezésre álló információk alapján.

Pár napja szóba került ez az ATV Start interjújában, ahol néhány mondattal rövidre zártuk (a teljes interjún belül 2:30-tól):

Mire alapozom, amit mondok? Miután a jövőt előre nem lehet látni, a létező gyakorlatból kell kiindulni, aminek feltárásában segítségünkre van az Európai Bíróság honlapján működő adatbázis, amiben rá tudunk keresni az államok által az uniós intézmények ellen indított megsemmisítési eljárásokra, és meg tudjuk nézni azok hosszát.

Hát akkor nézzünk példákat, az egyszerűség kedvéért csak a magyarokat az utóbbi időből: kezdeetnek legyen pl. a híres “kvóta-per”, amikor a 2015. szeptemberi tanácsi döntés után a bíróság 2017. szeptemberében, tehát pont két év után hozta meg az ítéletét – mire már le is járt annak alkalmazhatósága (Pedig annál kevés fontosabb dolog volt az elmúlt években, politikai értelemben is.) A Sargentini-jelentés híres EP-beli megszavazása 2018 szeptemberében volt, aminek érvénytelensége megállapítása érdekében perelte be Orbán kormánya az EP-t, és még mindig nem született ítélet (csak a főtanácsnoki állásfoglalás nemrég), pedig már jócskán túlvagyunk a két éven. Nemrég született ítélet a C-620/18. sz. ügyben, ami 2018 szeptemberében indult, ez megint több mint két évet jelent. A C-456/18 P. sz. ügyben 2018 augusztusi perindítás után 2020 júliusi ítéletet látunk, az már csak majdnem két év. Folytathatjuk a sort, de ezt látjuk.

Persze, ez nem jó hír, de nem csak a “részkérdés” tekintetében, hanem magának a bíróságnak, és az elé vitt ügyeknek sem tesz jót. A fent említett kvótahatározattal kapcsolatos ügye során már a megindításakor felmerült, hogy meddig húzódhat el, majd amikor ebben az ügyben az óvatosan optimista akkori jóslataim nem jöttek be, 2017 májusában, majd nyáron szóvá tettem több formában, hogy ilyen jellegű ügyekben nem csak indokolatlan az ügyek elhúzódása, de káros is.

Lehetne-e gyorsabb az eljárás? Elvileg ennek semmi akadálya: az ilyen ügyekben a bíróságnak “csak” döntenie kell. Ahogy azt hallhattuk EP-képviselőktől, a Parlament kérni fogja a gyorsított eljárás alkalmazását, ennek a lehetőségét a bíróság szabályzata tartalmazza, de abban nem tudok előre állást foglalni, hogy ezt a kérést a bíróság teljesíti-e. Mint a fentebb írottakból talán kiolvasható, nem bánnám, ha megtenné, de nem látok rá garanciát, hogy valóban megteszi. Indokoltnak és szükségesnek látnám, ebben az esetben lehet reális a tíz hónap, akár még rövidebb időtartam is. Politikai értelemben ugyanakkor nagyon óvatosan fogalmaznék az ellenzéki EP-képviselők helyében, mert ha a bíróság biztosítja a gyorsított eljárást, akkor ezek a mostani mondások magas labdát jelenthetnek Orbánéknak, hogy utána az ítéletet azzal hiteltelenítsék, hogy “lám, ennyire független ez a bíróság, az EP ugráltatja”.

Egy másik felmerült ötlet volt, ami már nem csupán a bírósági eljárás lehetséges időtartamával, hanem magával az elfogadott alkuval kapcsolatos ellenérzésekből fakad. Hallhattunk olyat is, hogy “ha a Bizottság nem kezdi el az eljárást, majd az Európai Parlament őt is a bíróság elé citálja”. A politikai alku lényege, hogy annak betartásához politikai érdek fűződik. Az Európai Bizottság jó eséllyel tartani fogja az alkut, mert ha megszegi, a Tanács előtt jóval nehezebb dolga lesz: a tagállami kormányok számára a Bizottság ilyen jellegű “szószegése” hosszú távon kiszámíthatatlan hatásokkal járna, amit nem fog megkockáztatni. Még az is kétséges, hogy egy ilyen izmozáshoz (az Európai Bizottság bíróság elé viteléhez) az Európai Parlamentben meglesz a szükséges többség, több okból is. Egyrészt a tagállami fővárosok sem érdekeltek egy ilyen konfliktusban, másrészt pedig abban a pillanatban, amint megvan a hétéves költségvetési keret és a koronavírus-segélycsomag, a nem magyarországi EP-képviselők számára az egész magyarországi jogállamisági kérdés nagyot csúszik hátra a prioritáslistán. És azt sem szabad elfelejteni, hogy még ha sikerül is, a Bizottság ellen az Európai Parlament által megindított eljárás sem két napig fog tartani…

Szóval összességében, hogy mikortól lesz működő jogállamisági eljárás, mikortól karmolhat a vadmacska? A 2022-es választások előtt nemigen, ami nem jó hír nekünk, ellenzékieknek. Ebből a szempontból Orbán Viktor mindenképpen nyertese a helyzetnek – időt nyert. Hosszú távon részben veszített, ugyanis a jogállamisági eszköz megszületett, azt nem tudta megakadályozni, igaz, oroszlán helyett vadmacska formában. Ugyanakkor azt nekünk el kell fogadnunk, hogy egy-két év európai szempontból nem idő – a jogállamisági eszköznek majdnem mindegy, hogy mikortól válik működőképessé. Hogy magyarországi politikai szereplőknek, így Orbán rezsimjének vagy az ellenzéknek viszont az életet jelenti, az nem az EU és a többi tagállam problémája.

Miért nem megoldás a 7. cikk szerinti eljárás “felgyorsítása” az orbáni vétóval szemben?

Miután Orbán Viktor vétóval való fenyegetőzése az EU hétéves költségvetésével kapcsolatban sokaknál érthető okokból kiveri a biztosítékot, és annyiszor lehetett már hallani az elmúlt években, hogy a 7. cikk szerinti eljárás eredményeképpen el lehet venni egy tagállam szavazati jogait, hogy érthető, hogy egyre gyakrabban jön szembe valami ilyesmi kijelentés:

“A 7. cikkre való hivatkozással fel kell függeszteni Magyarország (és adott esetben Lengyelország) szavazati jogát – egyből átmegy a költségvetés és a csomag.”

Bár ez egyszerű megoldásnak tűnik, sajnos nem lehetséges, a jelen eljárásban arra még egyelőre nincs lehetőség. A 7. cikk szerinti eljárás ugyanis több szakaszból áll, és hogy odáig eljussunk, az első szakaszban először a Tanács, majd az eljárás második szakaszában az Európai Tanács döntése is kell, hogy aztán a harmadik szakaszban a Tanács dönthessen a lehetséges szankciókról. A teljes eljárás menetét az alábbi ábra mutatja be:

A 7. cikk szerinti eljárás menete – bővebb leíráshoz kattintson ide

A jelenleg Magyarország ellen folyamatban lévő eljárást az Európai Parlament indította (Lengyelországgal szemben a Bizottság), és amint az ábrán is látszik, az csak az eljárás első szakaszát indíthatta el – és az egész jelenleg elakadt a Tanács szintjén, az eljárás Kovács Zoltán tavaly decemberi Twitter-rohamán túlmenően még semmilyen érdemi eredményt nem produkált, így még a Tanács négyötödös többséget igénylő szavazására sem került sor. Hol vagyunk tehát még az Európai Tanács egyhangúságot igénylő döntésétől, amihez ráadásul még arra is szükség van, hogy azt a szakaszt vagy a Bizottság, vagy a tagállamok egyharmada megindítsa, amelynek sikeressége után a Tanács már viszonylag egyszerűen, minősített többséggel szankciókat rendelhetne el…

Gyors tisztázás: mi a különbség a kétfajta “tanács” között? A teljes nevén az Európai Unió Tanácsa, röviden csak Tanács néven emlegetett testületi forma az az EU-tagállamok kormányainak képviseletét ellátó intézmény, mely uniós jogszabályokat fogad el és összehangolja az uniós szakpolitikákat, tagjai pedig az uniós országoknak a megvitatandó szakpolitikai területért felelős miniszterei. Ezt tekinthetjük az EU legfontosabb döntéshozó testületének, mivel amellett, hogy a jogalkotási eljárásban az Európai Parlament mellett társjogalkotóként működik, az alapító szerződések alapján a legtöbb döntést neki kell meghoznia – hiszen az Európai Unió nem föderatív állam, így logikus, hogy a tagállami kormányok képviselete továbbra is vezető szerepet gyakorol a döntéshozatalban. (Érdemes lehet megjegyezni, hogy ez amúgy az abszolút föderatív Amerikai Egyesült Államokban is így van, ahol a tagállamok érdekeinek védelmére rendelt Szenátus a legfontosabb döntéshozó, igaz, ott a tagállamonként két szenátort 1913 óta közvetlenül választják.) Az Európai Tanács, amelynek tagjai az uniós tagállamok állam- illetve kormányfői (valamint a saját elnöke és az Európai Bizottság elnöke) szerepe, hogy vezető politikai intézményként meghatározza az Európai Unió tevékenységének általános politikai irányvonalát és prioritásait, stratégiai döntéseket hozzon. Nem “felettes szerve” a Tanácsnak, de nyilvánvaló, hogy miután a miniszterelnök képvisel egy álláspontot, egy minisztere nem fog annak ellentmondani egy másik testületben, tehát egyfajta politikai “felettes” jelleg természetes módon érvényesül.

Ezért is szerepel a Tanács helyett az Európai Tanács döntéshozóként a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszában, ahol konszenzusra van szükség (persze az érintett állam ilyenkor nem szavaz), hiszen a helyzet súlya ilyenkor a tagállamok vezetőinek, a legmagyasabb politikai szintnek a döntését indokolja. És ezért látták szükségesnek az alapító szerződések szövegezői a konszenzuskényszert is – lehet ezt utólag vitatni, de ez van. Amit nem lehet viszont, megint butaságokat beszélni, mint például hogy trükkösen “mind Magyarország, mind Lengyelország ellen egyszerre kell megindítani az eljárást, és akkor nem tudják keresztbeszavazva megvédeni egymást”, mert bár megint jól hangzik, sajnos az alapító szerződési szöveg ezt egyértelműen nem teszi lehetővé: a 7. cikk szövege minden hivatalos nyelven konzekvensen egyes számban beszél az eljárás alá vont tagállamról. A contra legem értelmezésnek is vannak határai, és nem csupán jogiak, hanem itt a politikai kommunikációs szempontok is jelentősek: minden hiba ezen a területen a kormány érdekeit szolgálja.

Szóval ahhoz, hogy felfüggeszthetők legyenek a magyar kormány szavazati jogai, már túl kéne lennünk az első szakaszon, amiben jelenleg dagonyázunk, meg kellene hogy legyen a konszenzusos döntés az Európai Tanácsban, és akkor lehetne most “sürgetni” a Tanácsot, hogy hozzon szankciós döntést a szavazati jog felfüggesztéséről. De nem tartunk ott.

Ebben igazából az a szomorú, hogy olyanoktól is látom gyakran a fenti kijelentést, akinek nagyon jól kéne tudnia, például azért, mert marha jól megél belőle, hogy az nem stimmel. Ami meg még ennél is nagyobb baj, hogy sokan készpénznek veszik a gátlástalanul terjesztett zöldségeket, aztán jön a csodálkozás és a csalódás, hogy “na de akkor jé, miért nem úgy van mégis, biztos csalt a Soros/Orbán/illuminátus/zsidó/migráns/egyéb” (a nem kívánt elem kihúzható, illetve szabadon helyettesíthető bármi mással), ami csak tovább rongálja azt a polgári tudatosságot, amire Orbán Viktor és a hasonló Cippolák világában mindennél nagyobb szükségünk lenne.

Alaptörvény kilencedik módosítása – beismerés a veszélyhelyzet bevezetésének jogellenessége tekintetében

Olvasom ezt a csodát, jó sok marhaság van benne, amivel egyelőre még nem fogok sokat foglalkozni, egy dolgot viszont mindenképpen szeretnék rögzíteni: annak szövege egyértelmű beismerést tartalmaz annak tekintetében, hogy jogellenesen vezették be a veszélyhelyzetet tavasszal (és most is).

Akkor ezt alaposan megindokoltam itt, majd utána több helyen is (ezeket összefoglalóan meg lehet találni a vonatkozó aktában), és a kormánypropaganda kedvenc jogvégzett minionjai annak megfelelően le is szedték rólam a keresztvizet rendesen.

Hát most nyilvánvalóvá vált, hogy igazam volt, hiszen a kormány nem csak teljes mértékben újra akarja szabályozni a különleges jogrendi helyzeteket, hanem a veszélyhelyzet felhívhatóságát is újraszövegezte:

(1) A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdet ki, és sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be.

az eredeti szöveg (Alaptörvény, 53. cikk (1) bek.)

Ebből lesz:

(1) A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető súlyos esemény – különösen elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség – esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdethet ki, és sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be.

a javasolt új szöveg

Mi indokolja, hogy az “elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség” kitétel elé besuvasztották a “súlyos esemény – különösen” szókapcsolatot, ezzel lényegében példálózó felsorolássá változtatva az Alaptörvény szövegét? Hát pont az, hogy végre-valahára nagy nehezen beleférjen a járvány is. Ha eddig is belefért, ahogy egyesek nagy lendülettel próbálták magyarázni, akkor most erre mi szükség? Köszönöm, nincs több kérdésem.

Jelezném ugyanakkor, hogy ez a megoldás nagyon komoly jogbiztonsági problémát vált ki, hiszen a példálózó felsorolás természeténél fogva nem határozza meg egyértelműen, hogy akkor mi lehet még olyan helyzet, ami indokolhatja ezt a különleges jogrendet (és még sok egyebet, de ezt majd máskor).

De ezen az apróságon lassan már tényleg nem érdemes megakadni abban az országban, ahol már rég összeomlott az egészégügyi rendszer, elszabadult a járvány, hullanak az emberek, miközben a kormány számára a legfontosabb, hogy alkotmányosan szabályozza, hogy az apa férfi, az anya nő, hogy hogy dughassák el az ellopott közpénzt különböző alapítványokban, és még sorolhatnám, miközben annak kell örülni, hogy legalább nincs migráns, Soros nem nevet a végén, Brüsszel pedig megállt.

A ma nyilvánosságra hozott brüsszeli “jogállamisági megegyezésről” – fogatlan oroszlán vagy vadmacska?

Tele vannak a mai hírek a “Brüsszelben megszületett a megegyezés a jogállami feltételekről”jellegű címekkel, és nem egy helyen jelenik meg utalás az EU hétéves költségvetésére – ami miatt úgy tűnhet, hogy itt valamiféle kapcsolat van ezek között a dolgok között. Érdemes egyenesbe tenni a dolgokat.

Ahogy már itt, júliusban, a költségvetésről szóló tanácsi megállapodás kapcsán hosszasan írtam róla, “szigorú magánvéleményem, hogy nem volt jó ötlet összekötni a jogállamiság kérdését a többéves pénzügyi kerettel”, továbbra is fenntartom. Ennek kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy ez ebben a formában nem is történt meg. A mostani megállapodásnak jogi kapcsolódása a költségvetéshez nincs, és azt kell mondanom, hála az égnek, hogy nincs. A ma bejelentett megállapodás az Európai Parlament és a Tanács soros elnöksége között arra a jogalkotási eljárásra vonatkozik, ami 2018-ban indult, és amiről szintén sokat beszéltem, írtam stb. korábban (lásd a hivatkozásokat a fenti linkben, valamint átfogóan itt is látható), amely 2019 tavaszán akadt el, amikor az Európai Parlament módosítási javaslataira a Tanács (egészen pontosan az ott ülő tagállamok) érdemben nem reagált. A mostani megállapodás ezt a témát zárja le, az ennek eredményeképpen remélhetőleg talán már hamarosan elfogadott új uniós rendelet pedig a költségvetéstől és annak elfogadásától teljesen függetlenül tud majd működni – és erre utaltam többször, több helyen is, hogy ezzel kikerülhető az orbáni vétó az uniós költségvetés és a helyreállítási segélyprogram keretében.

Utóbbi azért fontos, mert megjelent olyan tudósítás, ahol leírták, hogy igen ám, de kell még Orbán Viktor hozzájárulása, sőt a magyar Országgyűlésé is, de nem, ehhez nem kell. Az uniós jogalkotási szabályok szerint most a Tanács minősített többségi döntésével ez az uniós rendelet létrehozható, és jó eséllyel meg is fog történni. Messze nem olyan oroszlán-vadságú és erejű eszközként, mint ahogy arról én is még 2019 januárjában beszéltem (Bizottság döntése a pénzek felfüggesztésről, Tanács minősített többségű döntése annak megfordításáról), de nem is fogatlan oroszlán lesz, hanem mondjuk vadmacska, fájdalmas sebek okozására alkalmas, de azért mégsem halálos karmokkal. És ez azért jó hír – legalábbis azok számára, akik védeni akarják az uniós pénzeket attól, hogy gátlástalanul ellopják azokat.

Ugyanakkor ez nem oldja meg az uniós költségvetés és a helyreállítási segélyprogram problémáját. Ott ugyanis az összes eddigi orbáni zsarolási lehetőség továbbra is nyitva áll. Az lehetséges, hogy a háttérben született egy számomra (egyelőre) nem ismert politikai alku az európai vezetők között az Európai Tanácsban még nyáron, aminek eredményeképpen Orbán Viktor kénytelen elfogadni a vadmacskát egy valódi oroszlán helyett, emiatt pedig nem fogja megvétózni e két alapvető fontosságú dokumentumot. Ez már csak azért sem lehetetlen, mert a ma bejelentett, elfogadott megállapodás alapján az eljárás a Tanács kezében marad (az Európai Parlament nem kap benne szerepet), azaz továbbra is a tagállam-közi politikai térben fog mozogni, és ez azzal járhat, hogy a magyar miniszterelnök esetleges szószegése, további fenyegetőzése és kavarása szinte azonnali megtorlást vonhat maga után – de ez egyelőre csak spekuláció. Az is lehetséges, hogy semmilyen megállapodás nincs, azokkal kapcsolatban még lesz küzdelem, és Orbán Viktor zsarolni fogja a többi tagállamot továbbra is a saját, vagy az Országgyűlés vétójával.

De ha ez megtörténik, igazából már csak nekünk fog fájni. A nettó befizető államok pénze, köszönhetően a ma bejelentett megállapodásnak, és az annak alapján elfogadható új uniós rendeletnek, jó eséllyel nagyobb biztonságban lesz a jövőben. Ha meg nincs új költségvetés, nincs helyreállítási segélycsomag, nos, az jellemzően nem a nettó befizetőknek lesz probléma. És tudom, hogy lesz, aki megint csalódik, de hadd emlékeztessek mindenkit: az európai uniós politika jellemzően nem a mi nyomorunkkal van elfoglalva, a magyarországi jogállamiság a többi európai államot annyiban érdekli, amennyiben az az ő pénzükbe kerül, de megoldani a problémát helyettünk nem fogják.

Így működik a politika európai uniós szinten. Ha szabad a magyar politika egy élő klasszikusát némi módosítással idéznem: “Orbán Viktor olyan mint egy kiégett olajfúró torony: nem lehet elásni, nem lehet átugrani, hát ki kell kerülni.”

Az EU és az óraállítás – hogy készül a fake news?

Az óraállítás és az EU kérdése évek óta kavarog a magyar médiában, nem egészen számomra érthető, hogy miért – talán mert olyan kérdésről van szó, ami mindenki számára érthető, napi szinten kézzelfogható dolgot jelent, emiatt pedig politikusok is szeretnek megszólalni a témában. Csak hát emiatt gyakran marhaságok jelennek meg, majd kitartóan maradnak is a felszínen, ennek nagyon jó példáját láthatjuk most is. A magyar média teljessége öles betűkkel számol be róla, hogy “utoljára kell órát állítani, az EU eltörli”. Nem, nem törli el, legalábbis egyelőre nem.

Erről a témáról beszéltünk ma reggel a Klub Rádió adásában, meghallgatható itt 134:30-tól.

Valamikor 2016 végén is pörgött már ez a téma, akkor novemberben még országgyűlési előterjesztés is született a témában, amivel kapcsolatban már akkor elmondtam, hogy a vonatkozó, a témát szabályozó uniós jogszabály (2000/84/EK irányelv) módosításához ez nagyon nem elég. Nem is lett semmi az egészből persze, egy jobbikos képviselő hoppmesterkedett egy sort, aztán szépen elsikkadt az egész kérdés. (Arra azért jó lett volna, mint a fenti 24.hu cikkből kiderül, hogy az “ellenzéki” Jobbik biztosítsa a kétharmados támogatást a kormánynak: “Korábban írtunk arról, hogy Vona alkut kötött Lázárral, a Fidesznek az e-közmű ügyében kell a kétharmad, amit a Jobbik megadna, ha a kormánypártok kiszabadítják a nemzeti dohányboltokból az e-cigit. Ez volt az egyik kérésük. A másik meg a mostani, az óraátállítás.”)

Mindazonáltal a téma uniós szinten napirenden maradt, és később meg is indult az általam előre jelzett jogalkotási eljárás.

A Bizottság 2018 decemberében benyújtott javaslata elérhető itt. A jogalkotási eljárást bemutató oldalon (az uniós jogalkotás során minden eljárásnak van egy ilyen külön információs aloldala) is tisztán látszik, hogy a folyamat a Tanács első olvasatánál akadt el. Ez amúgy egyértelműen kiderül a Tanács és a Bizottság honlapján közzétett információs oldalról is. Előbbiről még azt megtudhatjuk, hogy a finn elnökség még 2019 decemberében, a megakadt folyamat továbbgördítése érdekében előterjesztett egy eszközt, amivel az egyes tagállamokban értékelhető napfény-mennyiséget próbálják felmérni a különböző szabályozási modellek esetén. Excel-rajongók játszhatnak vele, ha nagyon nincs jobb dolguk.

Ami a zavart okozza, hogy 2019 márciusában az Európai Parlament első olvasatban megszavazta a Bizottság javaslatát, amiről a média természetesen beszámolt, néhány helyen azt is hozzátéve helyesen, hogy még a Tanácsnak is döntenie kell a kérdésben – de ezt az elmúlt másfél év során már sikerült elfelejtenie. Nekem is megvolt a véleményem a tartalmáról, de ezt most érdemben egyelőre engedjük el. 🙂

A Tanács pedig – mint látjuk – azóta sem döntött (ennek okaiba most nem megyek bele, maradjunk annyiban, hogy leküzdhetetlen akadály azért nincs). Tehát nincs új uniós jogszabály, minden marad a régiekben egyelőre.

Én meg csak azt nem értem, hogy van egy rakás ember, aki marha jól megél az EU-ból, és mégis minden korlát nélkül terjedhetnek ilyen marhaságok, amikor elegendő kb. öt perc böngészés a nyilvánosan elérhető források között, és minimális hozzáértés, hogy világos legyen egy “az EU tavaly eltörölte” sommás hírről, hogy kapufa…

A belarusz helyzet a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt?

Szása, megvettük a jegyedet Hágába!

A belarusz tiltakozók között van, aki már képletesen megvette a jegyet Lukasenka elnök számára Hágába. De eljárhat-e a Nemzetközi Büntetőbíróság a kialakult helyzettel kapcsolatban?

Ezt a kérdést járom körbe az HBC News augusztus 20-i MultiLATerál adásában, délelőtt 10 órakor. Hallgassák meg!

A csatorna Facebook oldala itt érhető el, honlapja pedig, ahol hallgatni is lehet, itt. A stream közvetlenül itt is elérhető, valamint hallgatható itt is, ehhez mobilalkalmazás is elérhető.

Az HBC-n elhangzott műsoraim az ismétlés után visszahallgathatók az Anchor csatornámon, valamint a jelentősebb platformokon, így a Spotify-on, a Google Podcasts-on illetve az Apple Podcasts-on.