Tegnap jelent meg a hvg.hu fizetős felületén egy, a közreműködésemmel született cikk a mindig kiváló Eurológustól, ami azt járja körbe, hogy hogy állnak a háborúval kapcsolatos büntetőjogi felelősségre vonatkozó vizsgálatok, milyen lehetőségek vannak tényleges eljárásokra, milyen intézmények állnak ehhez rendelkezésre, stb.
A cikk elérhető itt:
https://hvg.hu/360/20230302_Felelossegre_vonhatjake_a_haborus_bunosoket
Az orosz agresszió eredményeképpen, annak kezdetétől egyre élesebben kerül elő az alkalmazható szankciók kérdése. Több helyen, többször nyilatkoztam erről a válság kezdete óta, így például itt:
Felmerült az is, hogy az Európai Unió intézményei között mi a szerepe az Európai Parlamentnek, hiszen az feltűnő politikai aktivitást mutat. Erről összefoglalóan már itt is beszéltünk, a lényeg az, hogy miután az Európai Uniónak nincs általános külpolitikai hatásköre, csak akkor tud egységes álláspontot képviselni és intézkedéseket – akár szankciós intézkedéseket – elfogadni, ha azokban teljes tagállami konszenzus van. (Itt beszéltünk a konfliktus során elkövetett jogsértésekért való felelősség kérdéseiről is):
Tegnap este az ATV “Egyenes beszéd” című műsorában beszéltünk ezekről, illetve ma az ATV Híradóban kifejezetten a gázszállításokkal kapcsolatos magyar kormányzati álláspontról.
Amit látni kell: a politikai helyzet romlásával, azaz a konfliktus eszkalációjával a magyar kormány is egyre nehezebb helyzetbe kerül. Lényegében az egyetlen külpolitikai “eredmény”, amit Orbán mutogathat az elmúlt években, azok az oroszokkal kötött hosszútávű gázszállítási szerződések, amiknek köszönhetően nálunk rezsicsökkentés van, Nyugaton meg megfagynak két nemváltás között – legalábbis szerinte és a kormánypropaganda szerint. (Persze aki ezt elhiszi, annak már úgyis mindegy.)
Ez nem más, mint az általam is már sokszor korábban megénekelt “PR-kormányzás”, annak a legrosszabb formában, ráadásul most előállt az a helyzet, hogy ha uniós döntés születik a gázimport leállításáról, akkor hirtelen még ez a PR-termék is eltűnik, és tényleg semmit nem lehet mondani még azoknak sem, akik ezt a semmit idáig elhitték.
Ezért van ez az eltökélt ellenállás már az ötlettel szemben is, ám kérdéses, hogy ez meddig tart ki, ahogy az is, hogy mikor jön el egyfajta töréspont a kérdésben. Azt ugyanis látni kell, hogy akármennyire is PR, amikor az EU, pontosabban az uniós tagállamok eljutnak oda, hogy erről gondolkodnak, akkor ez a kérdés már tényleg a szankciós politikáknak és eszközöknek az a szintje, ahol már magának a büntetőnek is fáj a büntetés – nem véletlen, hogy a tagállamok sem erőltették eddig ezt a kérdést ennyire. De nem mernék fogadni arra, hogy lesz, vagy nem lesz továbblépés innen… És akkor a magyar kormány bizony szorult helyzetbe kerül.
A mai napon jelentette be az ukrán elnök, hogy az előző napon Ukrajna a hágai székhelyű Nemzetközi Bírósághoz fordult Oroszországgal szemben, annak indokaként Twitter-üzenetében “a népirtás manipulációját” jelölte meg agresszió elkövetése érdekében. Sokáig nem volt egészen világos, hogy pontosan mire gondol, de a bíróság oldalán később megjelent tájékoztató segített a tisztábban látásban. Anélkül is, ismerve annak gyakorlatát, az eljárások joghatósági szabályait, különösen az ilyen esetekben, nem volt nehéz megjósolni, hogy mi fog történni.
Eredeti gondolatom az volt, hogy ha valóban erre alapul a beadvány, akkor a bíróság néhány hónap múlva azt fogja megállapítani, hogy a perre nincs joghatósága, és megszünteti azt. Az ukrán elnök utalt rá, hogy “Oroszországot meg kell állítani”, azaz minden bizonnyal indítványozzák ideiglenes intézkedések megállapítását. A bíróság megteheti ezt, ezek elvben kötelező magatartási szabályokat jelentenek, amiket a peres felek kötelesek betartani. Ezzel az a gond, hogy a bíróság akkor szokott ilyeneket megállapítani, ha első, felületes vizsgálata (“prima facie”) alapján úgy tűnik, hogy rendben lesz a joghatóság, ami egyelőre kérdéses. Mégis, talán lehetséges, hogy a kialakult helyzetben most elfogad ideiglenes intézkedéseket, amiben felszólítja mind a két felet az erőszakos cselekmények felfüggesztésére, de ez a maximum.
Miért van ez így? A válasz nagyon egyszerű. Az állami szuverenitásra épülő nemzetközi jogrendben a Nemzetközi Bíróság akkor tud eljárni, akkor tud államközi peres eljárást lefolytatni, ha az abban érintett államok valamilyen formában hozzájárulnak ahhoz. A legtisztább, ha a vitázó felek közösen jelentik be (ez történt annak idején például a Bős-Nagymaros vita során), de a hozzájárulás lehet közvetett is, azaz egy nemzetközi szerződésben elhelyezett ún. joghatósági klauzula kimondhatja, hogy az adott szerződés sérelme esetén bármely szerződő fél a bírósághoz fordulhat. Utóbbi elég gyakori része a nemzetközi szerződéseknek, és gyakran ez a megoldás teszi lehetővé, hogy a bíróság eljárjon olyan, igazán feszült helyzetekben, amikor az érintett felek amúgy szóba sem állnak egymással, nemhogy együtt keresnék meg a bíróságot. (Ezen az alapon tudott több pert is lefolytatni a bíróság Irán és az Egyesült Államok között, illetve 2018-ban pert indítani Palesztina az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe helyezése miatt, sok más, politikailag “éles” ügy mellett.)
Így az adhat némi reményt az eljárás valamilyen formában való lefolytatására, ha azt Ukrajna az ENSZ népirtás elleni egyezményére alapozza (erre utalt az ukrán elnök üzenete is, majd a bíróság által közzétett részletek a beadványból), ugyanis ennek az egyezménynek mind Oroszország, mind pedig Ukrajna a részese, és mivel annak IX. cikke tartalmaz a Nemzetközi Bíróság eljárását lehetővé tévő joghatósági klauzulát (“Disputes between the Contracting Parties relating to the interpretation, application or fulfilment of the present Convention, including those relating to the responsibility of a State for genocide or for any of the other acts enumerated in article III, shall be submitted to the International Court of Justice at the request of any of the parties to the dispute.”), a bíróság e körben folytathat peres eljárást külön hozzájárulás nélkül is. Ebben az esetben viszont vizsgálatát a népirtás elleni egyezmény sérelmére kell szűkítse, ebbe pedig egyrészt nem könnyű belekalapálni az agressziót, másrészt pedig a népirtás idáig csupán a propaganda, nem pedig a valóság szintjén jelent meg. Ugyanakkor a beadványból időközben közzétett részletekből már most látszik, hogy az ukrán fél egy ponton kifejezetten érdekes érvrendszert vezet elő: álláspontja szerint az, hogy Oroszország fals módon hivatkozik a népirtás elleni egyezmény sérelmére azért, hogy azzal a szakadár “államok” elismerését, valamint katonai agresszióját igazolja, az egyezmény sérelmét jelenti. Ügyes. Lehet, hogy érdemben nem fog megállni a végén, de arra jó lehet, hogy az eljárás érdemi szakaszba lépjen, szóval az ideiglenes intézkedések jogalapját megteremtheti.
Ezzel együtt magára a fegyveres erő alkalmazására nincs joghatósági alap, hogy kifejezetten kitérjen a bíróság. Voltak kísérletek az elmúlt években, hogy államok a más joghatósági alapon indított perekbe valahogy belecsempésszék azt (néha kifejezetten gyengén, mint például a Grúzia által Oroszország ellen 2008-ban, vagy Azerbajdzsán és Örményország által egymás ellen tavaly indított perekben, ahol a faji diszkrimináció tilalmát kimondó egyezménybe foglalt joghatóságú klauzulára próbáltak eljárást alapozni), de a bíróság idáig mindig távol tartotta magát az ilyen kiterjesztő értelmezésektől, még ha el is rendelt ideiglenes intézkedéseket, azokat szigorúan a per tárgyává tett nemzetközi szerződésekre szűkítette.
Érdemes hozzátenni ugyanakkor, hogy ezeket a pereket ilyenkor általában nem azért indítják az államok, hogy azoknak kézzel fogható eredménye legyen, hanem hogy az emberek azt lássák, hogy történik valami, hogy “harcban állunk ott is”, még akkor is, ha lehet tudni, hogy nem lesz eredmény. (Ezekhez nagyon hasonlók amúgy Orbán Viktor szakmányban indított perei az EU ellen…) Jelentős részben ez inkább PR ilyenkor – ettől persze még lehet “igaza” a pereskedőnek, de az kevéssé szamit, ha a bíróságnak nincs joghatósága a konkrét érdemi eljárásra.
Természetesen figyelemmel kísérjük majd az eljárást. A másik hágai bírói fórum, a Nemzetközi Büntetőbíróság lehetőségeit pedig a következő posztban járjuk körül.
Kifejezetten jól megírt elemzést tett közzé az Index a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításával kapcsolatban. Az árulkodó “Ez tényleg inkább hiszti, mint okkal rettegés” című írás véleményem szerint korrektül írja le a helyzetet, ha félretesszük a politikai kérdéseket és a kormány iránti bizalom problémáját (amire most direkt nem akarok kitérni).
Egy ponton azonban “hézagos” az írás, és épp itt csúszik át kicsit a politikai konteók világába. Idézem:
Bár a sajtó és a jogszabály értelmezői sem szúrták ki, de a „megfigyeléses” álparánál érdekesebb az a része a törvénynek, ami arról szól, hogy a kibertámadás elleni védekezésnél „biztosítani kell az összhangot a nemzetbiztonsági, honvédelmi, bűnüldözési és külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel”, valamint az a rész, miszerint a „külföldről érkező jelentős kibertámadás esetén a foganatosított intézkedésekről és azok okairól tájékoztatni kell a külpolitikáért felelős minisztert a további intézkedések megtétele céljából”.
EZ EGY OROSZORSZÁGBÓL VAGY KÍNÁBÓL ÉRKEZŐ KIBERTÁMADÁS ESETÉN AD „POLITIKAI ÚTMUTATÓT” A TITKOSSZOLGÁLATNAK, KONKRÉTAN A NEMZETBIZTONSÁGI SZAKSZOLGÁLATNAK.
A gyakorlatban ezt a titkosszolgálat úgy is értelmezheti, hogy ha egy orosz kibertámadás éri az országot, akkor a védekezésnél (válaszcsapásnál) figyelembe kell venni a kormány Oroszországhoz fűződő kapcsolatát.
Természetesen kihegyezhetjük ezt Oroszországra, ezt szolgálja a szöveg mellett elhelyezett Putyin-Orbán közös fotó is, de nem érdemes. Akárhonnan érkezik kibertámadás, annak és az azzal szembeni ellenintézkedéseknek a politikai mérlegelését amúgy is el kell végezni, aminek természetes helye a külügyminisztérium (hívják épp akárhogy). Ez nem légből kapott szabály, nem véletlen, és ami még fontosabb, nem előzmény vagy rendszertani kapcsolat nélküli, érdemes hozzáolvasni az idén áprilisban 1163/2020. (IV.21.) számú kormányhatározattal elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiát is, hogy világos legyen ennek az előírásnak az oka.
Ennek 101. pontja az alábbiakat mondja ki:
101. Magyarország a fizikai biztonságot veszélyeztető vagy jelentős anyagi károk okozására képes kiberképességeket fegyvernek, alkalmazásukat fegyveres agressziónak tekinti, amelyre a fizikai térben megvalósuló válaszadás is lehetséges. A kiberműveletek sokszor nehezen bizonyítható attribúciójára, az elkövető azonosítására, megnevezésére való tekintettel a válaszlépések különösen körültekintő, eseti elbírálást igényelnek az érintett kormányzati szervezek bevonásával.
Ebből az következik, hogy megszületett a magyar álláspont abban a nemzetközi jogi kérdésben, hogy tekinthető-e “fegyveres támadásnak” egy esetleges kibertámadás, és azzal szemben gyakorolható-e fegyveres önvédelem. A Stratégia e passzusa szerint igen, ez lehetséges, itt egy világos állásfoglalás jelenik meg, ami Magyarország álláspontjának tekinthető. A nemzetközi jog területén ebben a kérdésben jelenleg nincsen egyértelmű, konszenzusos álláspont, pláne egyértelmű, írott szabály, csak elméleti gondolkodások (ha valakit bővebben érdekel, itt a témát érintő 2013-as, illetve azt annak 3.2.2. alfejezetében kicsit bőveben vizsgáló 2018-as tanulmányom), miközben formálódik az állami gyakorlat – szóval kifejezetten hasznos, ha ebben a kérdésben az elsők között mond az ország véleményt valamilyen formában, az sem baj, ha vitatják majd a nemzetközi jogászok. A többségi tudományos álláspont amúgy is ódzkodik ennek kimondásától, ami az önvédelem jogával kapcsolatban amúgy is jellemző felállás: a biztonságot, védelmet érintő kérdésekben az államok többnyire először szeretnek lőni, aztán kérdezni.
Most ne menjünk bele abba, hogy a stratégiában foglaltakat mennyiben tekintjük reálisnak, milyen tényleges képességei vannak az országnak, különösen arra van-e, hogy egy ilyen helyzetben komolyan vehető katonai vagy fegyveres jellegű intézkedéseket foganatosítson. Az ilyen dokumentumok elkészítésekor a lefektetettek általában “sollen”, nem pedig “sein” jellegűek – azaz nem az a kérdés, hogy ténylegesen meg tudunk-e támadni egy másik államot, hanem hogy legyen egyértelmű mindenki számára, hogy adott helyzetben jogszerűnek tekintjük, ha megtesszük. Kulturált körökben ez már elég, a nemzetközi kapcsolatok világában ez bevett módszer.
Hogy milyen mértékű ellenintézkedések lehetségesek, na ehhez kell a politikai döntéshozatal, ezért is teljesen logikus, hogy a törvény e kérdésnél megcímzi a külügyet. Ott kell döntést hozni, annak ismeretében például, hogy milyen tervezett ellenintézkedéseknek milyen lehetséges nemzetközi jogi következményei lehetnek, e döntésért a politikai/jogi felelősséget a politikusoknak kell vállalniuk.
Emiatt úgy gondolom, hogy ez teljesen logikus és egyértelmű előírása a törvénynek, nincs vele semmi gond. Amúgy azért sem biztos, hogy érdemes rögtön az Oroszország-pártiság irányába vinni az elemzésünket, mert a stratégia maga nem feltétlenül az – javaslom például annak 52. pontjának elolvasását:
52. A nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó nagyhatalmi törekvések Európa és közvetve hazánk biztonságát is megkérdőjelezhetik. Az agresszióval kikényszerített területszerzés alapjaiban változtatta meg biztonsági környezetünket, jelentősen megnövelve az esetleges konfrontáció kockázatát.
Ebből azért nem nehéz kiolvasni az utalást Oroszország krími agressziójára. A lényeg, hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégia egy szakmai szemmel is korrekt módon összerakott szöveg, amelynek előzetes ismerete hasznos a most elfogadott törvény szövegének értelmezéséhez.
Lattmann Tamás honlapja 