Egy szakmai észrevétel a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításához

Kifejezetten jól megírt elemzést tett közzé az Index a nemzetbiztonsági törvény ma elfogadott módosításával kapcsolatban. Az árulkodó “Ez tényleg inkább hiszti, mint okkal rettegés” című írás véleményem szerint korrektül írja le a helyzetet, ha félretesszük a politikai kérdéseket és a kormány iránti bizalom problémáját (amire most direkt nem akarok kitérni).

Egy ponton azonban “hézagos” az írás, és épp itt csúszik át kicsit a politikai konteók világába. Idézem:

Bár a sajtó és a jogszabály értelmezői sem szúrták ki, de a „megfigyeléses” álparánál érdekesebb az a része a törvénynek, ami arról szól, hogy a kibertámadás elleni védekezésnél „biztosítani kell az összhangot a nemzetbiztonsági, honvédelmi,  bűnüldözési és külpolitikai érdekekkel és törekvésekkel”, valamint az a rész, miszerint a „külföldről érkező jelentős kibertámadás esetén a foganatosított intézkedésekről és azok okairól tájékoztatni kell a külpolitikáért felelős minisztert a további intézkedések megtétele céljából”.

EZ EGY OROSZORSZÁGBÓL VAGY KÍNÁBÓL ÉRKEZŐ KIBERTÁMADÁS ESETÉN AD „POLITIKAI ÚTMUTATÓT” A TITKOSSZOLGÁLATNAK, KONKRÉTAN A NEMZETBIZTONSÁGI SZAKSZOLGÁLATNAK.

A gyakorlatban ezt a titkosszolgálat úgy is értelmezheti, hogy ha egy orosz kibertámadás éri az országot, akkor a védekezésnél (válaszcsapásnál) figyelembe kell venni a kormány Oroszországhoz fűződő kapcsolatát.

Természetesen kihegyezhetjük ezt Oroszországra, ezt szolgálja a szöveg mellett elhelyezett Putyin-Orbán közös fotó is, de nem érdemes. Akárhonnan érkezik kibertámadás, annak és az azzal szembeni ellenintézkedéseknek a politikai mérlegelését amúgy is el kell végezni, aminek természetes helye a külügyminisztérium (hívják épp akárhogy). Ez nem légből kapott szabály, nem véletlen, és ami még fontosabb, nem előzmény vagy rendszertani kapcsolat nélküli, érdemes hozzáolvasni az idén áprilisban 1163/2020. (IV.21.) számú kormányhatározattal elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégiát is, hogy világos legyen ennek az előírásnak az oka.

Ennek 101. pontja az alábbiakat mondja ki:

101. Magyarország a fizikai biztonságot veszélyeztető vagy jelentős anyagi károk okozására képes kiberképességeket fegyvernek, alkalmazásukat fegyveres agressziónak tekinti, amelyre a fizikai térben megvalósuló válaszadás is lehetséges. A kiberműveletek sokszor nehezen bizonyítható attribúciójára, az elkövető azonosítására, megnevezésére való tekintettel a válaszlépések különösen körültekintő, eseti elbírálást igényelnek az érintett kormányzati szervezek bevonásával.

Ebből az következik, hogy megszületett a magyar álláspont abban a nemzetközi jogi kérdésben, hogy tekinthető-e “fegyveres támadásnak” egy esetleges kibertámadás, és azzal szemben gyakorolható-e fegyveres önvédelem. A Stratégia e passzusa szerint igen, ez lehetséges, itt egy világos állásfoglalás jelenik meg, ami Magyarország álláspontjának tekinthető. A nemzetközi jog területén ebben a kérdésben jelenleg nincsen egyértelmű, konszenzusos álláspont, pláne egyértelmű, írott szabály, csak elméleti gondolkodások (ha valakit bővebben érdekel, itt a témát érintő 2013-as, illetve azt annak 3.2.2. alfejezetében kicsit bőveben vizsgáló 2018-as tanulmányom), miközben formálódik az állami gyakorlat – szóval kifejezetten hasznos, ha ebben a kérdésben az elsők között mond az ország véleményt valamilyen formában, az sem baj, ha vitatják majd a nemzetközi jogászok. A többségi tudományos álláspont amúgy is ódzkodik ennek kimondásától, ami az önvédelem jogával kapcsolatban amúgy is jellemző felállás: a biztonságot, védelmet érintő kérdésekben az államok többnyire először szeretnek lőni, aztán kérdezni.

Most ne menjünk bele abba, hogy a stratégiában foglaltakat mennyiben tekintjük reálisnak, milyen tényleges képességei vannak az országnak, különösen arra van-e, hogy egy ilyen helyzetben komolyan vehető katonai vagy fegyveres jellegű intézkedéseket foganatosítson. Az ilyen dokumentumok elkészítésekor a lefektetettek általában “sollen”, nem pedig “sein” jellegűek – azaz nem az a kérdés, hogy ténylegesen meg tudunk-e támadni egy másik államot, hanem hogy legyen egyértelmű mindenki számára, hogy adott helyzetben jogszerűnek tekintjük, ha megtesszük. Kulturált körökben ez már elég, a nemzetközi kapcsolatok világában ez bevett módszer.

Hogy milyen mértékű ellenintézkedések lehetségesek, na ehhez kell a politikai döntéshozatal, ezért is teljesen logikus, hogy a törvény e kérdésnél megcímzi a külügyet. Ott kell döntést hozni, annak ismeretében például, hogy milyen tervezett ellenintézkedéseknek milyen lehetséges nemzetközi jogi következményei lehetnek, e döntésért a politikai/jogi felelősséget a politikusoknak kell vállalniuk.

Emiatt úgy gondolom, hogy ez teljesen logikus és egyértelmű előírása a törvénynek, nincs vele semmi gond. Amúgy azért sem biztos, hogy érdemes rögtön az Oroszország-pártiság irányába vinni az elemzésünket, mert a stratégia maga nem feltétlenül az – javaslom például annak 52. pontjának elolvasását:

52. A nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó nagyhatalmi törekvések Európa és közvetve hazánk biztonságát is megkérdőjelezhetik. Az agresszióval kikényszerített területszerzés alapjaiban változtatta meg biztonsági környezetünket, jelentősen megnövelve az esetleges konfrontáció kockázatát.

Ebből azért nem nehéz kiolvasni az utalást Oroszország krími agressziójára. A lényeg, hogy a Nemzeti Biztonsági Stratégia egy szakmai szemmel is korrekt módon összerakott szöveg, amelynek előzetes ismerete hasznos a most elfogadott törvény szövegének értelmezéséhez.