Elérhetővé vált az HBC News múlt hét csütörtökön leadott MultiLATerál műsora, amiben rögtön annak lezárása után azt vettük górcső alá, hogy az Európai Tanácsban elfogadott egyezség szerint hogy alakult az EU következő hét éves költségvetési terve.
A labda ezután az Európai Parlament térfelén pattog, az eddigi hírek szerint van némi ellenállás az uniós tagállami vezetők által összerakott megegyezéssel szemben. A témához külön kapcsolódnak a jogállamisággal kapcsolatos kérdések, amiről egyrészt már korábban is írtam itt, másrészt pedig a műsor e heti, csütörtökön 10 órakor adásba kerülő része kifejezetten erre a témára fog koncentrálni.
A műsor, valamint a korábbi adások elérhetők az Anchor és Spotify csatornámon is.
Pár napja rögzítettünk egy érdekes beszélgetést az Első Pesti Egyetemi Rádió (EPER) számára, ami a nemzetközi jog és a fenntartható fejlődési célok közötti kapcsolatot járta körbe.
A beszélgetés a rádió “Fenntarthatósági 1×1” sorozatába illeszkedik, érdemes annak többi elemét is meghallgatni!
Jó volt egy kicsit “oldalra” nézni, az aktuális problémák mellett kicsit a szakmám szívemnek kedvesebb dolgaival is foglalkozni.
Na, ezen is túlvagyunk. A modern EU működésének egyik legizgalmasabb mozzanata, amikor össze kell állítani a következő “hétéves költségvetést”, azaz amikor a pénzek allokálásával megszületik a döntés a következő időszak prioritásairól. Természetesen ez soha nem egyszerű, hiszen nagyon sok érdeket kell valahogy kiegyensúlyozni, idén pedig, az ilyen tárgyalások történetében először, komoly politikai szempontként jelent meg a jogállamiság védelmének és az uniós pénzek hatékony felhasználásának erősítésének igénye. Ezek hozzáadódtak az ilyenkor amúgy sem egyszerű helyzethez…
Itt most összefoglalóan tenném közzé a témában az elmúlt napokban adott nyilatkozataimat, plusz röviden az észrevételeimet (utóbbiakat majd később talán sikerül bővebben összefoglalva is).
Először is szeretném rögzíteni, hogy a mostani alku lehet, nem végleges, hiszen azt az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia – ám nem számítok arra, hogy az nem fog megtörténni. Másodszor pedig, az eredményről azt, hogy nagyjából a várható kompromisszum született, ez még akkor is így van, ha nagy zaj kísérte már a felkészülést is (lásd pl. a vétóval való fenyegetést a magyar kormány oldaláról).
Szigorú magánvéleményem, hogy nem volt jó ötlet összekötni a jogállamiság kérdését a többéves pénzügyi kerettel, különös tekintettel arra, hogy 2018 óta van folyamatban egy attól független külön jogalkotási folyamat is, ami egy, a Bizottság kezébe koncentrált jogállamisági eszközt céloz meg, amit ráadásul a magyar kormány nem igazán tud blokkolni, mert az nem konszenzust igényel. Erről már 2019 elején csináltam egy videót (annak leírásában sok információval, hivatkozásokkal stb.):
Meggyőződésem, hogy azt kellett volna hagyni végigmenni (jelenleg a Tanácsnál van elakadva, miután az Európai Parlament már elfogadta), de aktuálpolitikai okokból, a hétéves költségvetéshez kötéssel sajnos szét lett hoppmesterkedve a dolog: az Orbán-ellenesek jó része úgy volt vele, hogy “nagyot” akartak, úgy gondolták, hogy jobban fog kinézni, ha összekötik a két dolgot – ezzel viszont eszközt adtak Orbán (és mások) kezébe, hiszen a hétéves költségvetés esetében tényleg vétójoga van minden EU-tagállam kormányának. Erre több helyen, többször is felhívtam a figyelmet, ahogy arra is, hogy ilyenkor a politikusi mondásokat (így például a vétóval való fenyegetést) érdemes legalább kettővel osztani, és a magyar kormány mozgástere messze nem olyan nagy, az Országgyűlés által elfogadott határozatot pedig egyáltalán nem kell komolyan venni.
Július 15-én az ATV híradójában arról beszéltem, hogy a kormány nincs egyszerű helyzetben, a keménykedésnek komoly ára lehet, emiatt egyáltalán nem biztos, hogy a vétóhoz nyúl.
Július 16-án az HBC MultiLATerál-ban alaposan körbejártuk a kérdéseket Tóth Mónikával, majd másnap az EUfória-ban Nagy Eszter tett fel olyan kérdéseket, amik kifejezetten a magyar Országgyűlés szerepét próbálták feltárni:
Július 20-án az ATV Start műsorában vettük egy gyors látleletet a tárgyalások állásáról.
Július 21-én reggel jelentették be a megállapodást, amit persze rögtön mindenki a maga számára leginkább kedvező módon minősített és értékelt. Miután tartalmilag számomra semmi meglepőt nem tartogatott, én – és emiatt elnézést kérek – nem bírtam ki, hogy az Országgyűlés fentebb említett határozatának teljesüléséből induljak ki, ami, mondanom sem kell talán, egyáltalán nem történt meg:
Emellett az ATV Híradónak nyilatkoztam a megegyezésről, és mondtam el, hogy aki a jogállamiság védelmének újabb eszközét vélte vagy szerette volna látni az uniós hétéves költségvetésben, miért kell hogy csalódjon.
Fontos tisztázni, hogy ha valaki csalódást érez, akkor az nem egyszerűen az “EU” hibája, hanem az egesz politikai berendezkedésé, amelyik még mindig nem jött rá, hogy hogy működnek az Orbán-féle arcok. Minden politikai aktor, aki izgalomba jött attól, hogy lesz három perce a tévében, amikor elmondhatja a költségvetés kapcsán, hogy na most majd mekkora harc lesz, elgondolkodhat, hogy mennyi értelme is volt. De – ami a jó hír – legalább sikerült döntetlenre hozni a meccset, lehetett volna nagyobb baj is. Igazából azzal, hogy sikerült elfogadni az új hétéves tervet (ne felejtsük el, ehhez még kell majd az Európai Parlament is), az EU túlvan a nehezén, és mint a fenti Facebook-bejegyzésben írtam, a lehetőség adott, hogy kialakítson egy kemény jogállamisági eszközt (akár a jelen poszt elején említett folyamat folytatásával), aminek elméleti lehetőségét ráadásul a megállapodás is tartalmazza.
Még délután voltam bent a Tilos Rádióban is, ahol a kedvenc Bádogdob című műsorban beszélgettünk kimerítően és hosszan az elfogadott egyezségről (valamint szükségképpen kitértünk némi uniós alapokra is):
Talán nem hagytam ki semmit, aminek van jelentősége… Az HBC-n elérhető lesz még egy összefoglaló beszélgetés hanganyaga, azt külön közzé fogom tenni majd.
Ma megjelent az Élet és Irodalomban a Kaleta-üggyel kapcsolatos múlt heti cikkem pontosítása/korrekciója. Aki olvasta, azt is, amit a honlapon már annak megjelenésekor előre jeleztem, kénytelen voltam ezt megírni, miután a kézirat leadása után derültek ki olyan tények, amelyek néhány jelentős szempontból akkor téves következtetésre vezettek.
A múlt héten és ezen a héten két érdekes beszélgetést rögzítettünk az HBC News csatornájára az általam jegyzett MultiLATerál műsorba, két olyan vendéggel, akik a területükön olyan szakértelemmel és tapasztalattal rendelkeznek, ami miatt mindenképpen érdemesnek gondoltam megszólaltatni őket, és nagyon örültem neki, hogy elfogadták a felkérésemet.
A műsor 2020. július 2-i adásában a külpolitikai döntéshozatal és az előkészítő munka kérdéseiről beszélgettem Rácz Andrással, feltérképezni próbálva többek között a jog szerepét és jelentőségét ezekben a helyzetekben. Rácz András történész-politológus. Doktori disszertációját 2008-ban védte meg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Szakterülete Oroszország és a poszt-szovjet térség államainak kül- és biztonságpolitikája. Dolgozott külpolitikai elemzőként többek között Washingtonban, Vilniusban és Helsinkiben. Jelenleg a Berlinben működő Német Külpolitikai Társaság (DGAP) kutatója, emellett pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa.
2020. július 9-én pedig Bugár-Buday Orsolya társaságában a többnyelvűség kérdését jártuk körbe, egészen pontosan azt, hogy tolmácsok és fordítók milyen szerepet töltenek be a nemzetközi (és az európai) jog világában. Bugár-Buday Orsolya szakfordító, szinkrontolmács, oktató, a Magyar Fordítók és Tolmácsok Egyesülete (MFTE) tagja. 2004-ben a Multi-Data fordítóirodában kezdte pályafutását, ahol uniós joganyagot fordított és lektorált. Ezt egy hároméves brüsszeli tartózkodás követte, amelynek során az Európai Parlament tolmácsaként dolgozott. 2007 óta szabadúszó, elsősorban – de nem kizárólag- az Európai Unió intézményeinek nyújt fordítási és tolmácsolási szolgáltatásokat, 2019 tavasza óta pedig az ő ötletére együtt szervezzük az EU jog workshop program-sorozatot.
A bírói tanács nem vonja kétségbe, hogy Ön hivatásos katona, aki szereti munkáját. A bírói tanács elfogadja, hogy nem egyetértéssel hozta meg a döntést, hogy civilek és fegyvertelenek ezreit végezze ki. Valószínűleg valaki más döntött úgy, hogy elrendeli az összes harcképes korú férfi kivégzését. Mindazonáltal Ön bűnös, Krstic tábornok. Bűnös abban, hogy tudatosan részt vett az ENSZ által kijelölt biztonságos övezet elleni, 1995. július 6-án végrehajtott támadás során a srebrenicai nők, gyermekek és idősek szervezett kényszer-áttelepítésében. Bűnös bosnyák muszlimok ezreinek 1995. július 10 és 19 közötti megölésében, került sor e gyilkosságokra akár elszórtan Potocariban, akár pedig szervezett tömeggyilkosságok formájában. Bűnös bosnyák muszlimok leírhatatlan szenvedésében, mind amelyeket Potocariban okoztak, mind pedig amelyek a kivégzések túlélőiben élnek tovább. Bűnös a srebrenicai bosnyák muszlimok üldöztetéséért. Tudván azt, hogy a srebrenicai nőket, gyermekeket és időseket elszállították, bűnös a harcképes korú férfiak összességének tömeges kivégzésére irányuló terv elfogadásában. Így Ön népirtásban bűnös, Krstic tábornok. Hogy megállapítsuk a megérdemelt büntetést, természetesen figyelembe kell vennünk a bűncselekmény rendkívüli súlyát. Ugyanakkor szerettünk volna arra is rámutatni, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűncselekményekért természetesen vannak olyan személyek, akik nagyobb felelősséggel viseltetnek, mint Ön. Ezen a ponton szeretnék tenni egy személyes észrevételt. Kant azt mondta, hogy ha az igazságot figyelmen kívül hagyjuk, életünk e világon értéktelenné válik. Hiszem, hogy fontos a különbségtétel a lehetséges kollektív felelősség és az egyéni felelősség között. A törvényszéket nem azért hozták létre, hogy a kollektív felelősség lehetőségével foglalkozzon. Minden e bíróságon általam tárgyalt ügyben számomra az volt az irányadó, hogy megállapítsuk, a bemutatott bizonyítékok elégségesek-e ahhoz, ahogy azok alapján a vádlottat bűnösnek találjuk. A vádlott, nem pedig egy nép felett ítélkezem. Igen, a volt Jugoszlávia területén civilek elleni támadások történtek. Igen,tömeggyilkosságokra és üldöztetésre került sor. Igen, e bűncselekmények egy részét szerb erők követték el. Ám, hogy egy nagy humanistára utaljak, úgy vélem, hogy mind e gonoszság azonosítása a szerbséggel a szerb nép megsértése,és a civil társadalom elárulása lenne. Ám ugyanilyen szörnyű lenne, ha nem adnánk nevet a gonosznak, mert az ugyanúgy a szerbek sérelmét jelentené. 1995 júliusában, Krstic tábornok, Ön személyében paktált le a gonosszal. Emiatt találja Önt bűnösnek ma a bírói tanács, és ítéli negyvenhat évszabadságvesztésre. A bíróság ezennel visszavonul.”
A fentiek Almiro Rodrigues, tanácselnök bírótól hangzottak el, Hágában, az ENSZ Biztonsági Tanácsa által 1993-ban felállított Nemzetközi Törvényszéken, 2001. augusztus 2-án, a Krstic-ügy ítéletének kihirdetésekor. A modern jogtudomány egyik legfontosabb ítéletének meghozatalakor a bíró egyértelműen utalt arra, hogy nem a vádlottat, a katonát tekinti „fő” bűnösnek. A fő felelősök, Radovan Karadzic boszniai szerb politikai vezető, és Ratko Mladic katonai főparancsnok akkor még szabadlábon voltak, jelenleg ugyancsak vádlottként állnak a törvényszék előtt, ügyükben 2014 során várható jogerős ítélet.
A Krstic tábornok ügyében hozott elsőfokú ítéletet a törvényszék fellebbviteli tanácsa 2004-ben harmincöt évre enyhítette, ami a vádlott életkorát tekintve az ő személyes szempontjából majdnem lényegtelen változtatásnak tekinthető. Az ítélet letöltésére egy brit börtönbe szállították. 2010 májusának egyik éjszakáján három, emberölés miatt már amúgy is életfogytiglani szabadságvesztését töltő muszlim vallású elítélt pengékkel támadt rá, súlyos sérüléseket okozva neki. A még csak nem is személyes élményekből táplálkozó bosszúvágy arra vezette őket, hogy hárman támadjanak egy hatvankét éves, műlábbal élő emberre, mert annyit tudtak róla, hogy„muszlimokat ölt”. Félniük pedig már nem volt mitől, az eset miatt újonnan kiszabott büntetésük semmit nem rontott jó eséllyel már amúgy is reménytelen helyzetükön.
A katonák tetteinek következményei vannak, jogi és nem jogi következményei egyaránt. Hogy ezeket a következményeket bíróság, a közvélemény,vagy egy feldühödött bosszúálló érvényesíti, azoknak az erkölcsi normáknak a szempontjából majdnem mindegy, amely normák mentén a katonáknak tevékenykedniük kell. A hadijogi szabályok legfontosabb célja, hogy morális minimumként szabják meg ezeket a magatartási szabályokat, ezért ezek oktatása elválaszthatatlan a katonai felkészítéstől. Ám ami az oktatásnál talán még fontosabb, az azoknak a kognitív képességeknek a kialakítása, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a katonai vezetők saját további fejlődésüket, illetve beosztottaik felkészítését biztosítani tudják.
Lattmann Tamás: A katonai vezetői képzésekben megszerzendő jogi kompetenciák, különös tekintettel a nemzetközi hadijogi aspektusokra. In: Krajnc Zoltán (szerk.): A katonai vezetői-parancsnoki (harcászati vezetői) kompetenciák fejlesztésének lehetséges stratégiája. Budapest, NKE HHK, 2014. 213-231. o.
Amikor bekerült a nyilvánosság látókörébe Kaleta Gábor ügye, igyekeztem távol tartani magam tőle. Ahogy az Élet és Irodalomba írt, lentebb hivatkozott cikkben le is írtam, hogy miért. Figyeltem a megszólaló kiváló kollégákat, védőügyvédeket, próbáltam értelmezni az elhangzottakat, összhangba hozva a saját, a nemzetközi joghoz, nemzetközi kapcsolatokhoz kapcsolódó gyakorlati tapasztalataimmal. Mindezzel együtt persze előbb-utóbb megtalált a média az ügy nemzetközi összefüggéseivel, és megpróbáltam a szokásaimnak megfelelően korrekt módon tájékoztatást adni arról, hogy a nemzetközi jog hogyan szabályozza ezt a kérdést, más államokban milyen előírások alkalmazandóak az ilyen cselekményekre.
Közben pedig próbáltam kiállni a bíróság függetlenségével kapcsolatos félreértésekkel, gyakran egyenesen otromba csúsztatásokkal szemben. Miközben semmilyen egyértelmű tájákoztatás nem érkezett az ügyészségtől, az teljesen egyértelmű volt a híradások alapján, hogy az általa emelt vád egy megegyezés alapján született.
Amikor a Blikk is felhívott és interjút kért a témában, majd egy-két napra rá az ATV Híradó, ennek tudatában nyilatkoztam:
Közben viszont folyamatosan munkált bennem egy egyre növekvő rossz érzés, nem is magával a bűncselekménnyel kapcsolatban (az amiatti undor természetesen állandónak tekinthető), hanem az annak kiderülése után történtek miatt, különösen az egyre növekvő politikai zaj miatt. Emiatt kezdtem egy kicsit alaposabb írás elkészítésébe is, ez jelent meg ma az Élet és Irodalom hasábjain.
A cikkben megpróbáltam körvonalazni sok minden mellett a mindenki által kész tényként kezelt ügyészségi megállapodás jogszabályi részleteit, már csak azért is, mert (ahogy a cikkben olvasható) a védők nagy része és a szakma a büntető eljárási törvény ezen újítását már a kezdetektől óvatosságra intve fogadták. A cikk elküldése utáni (ami rossz szokásomnak megfelelően éjjel kettő óra körül történt, de ezúttal muszáj volt tempózni, hogy beférjen az írás a pénteki ÉS-be) reggel (azaz még 8-án) hívott a Blikk újságírója a védelem általi fellebbezés hírével, kérve a véleményemet, ami őszintén meglepett. Ugyanis semmi értelme nem volt annak egy egyezség után, bár kicsit alaposabb utánagondolva, a védő szempontjából teljesen logikus lépés volt. Hiszen a súlyosbítási tilalom okán veszítenie nem volt mit, és tudja a fene, egy ekkora ziccer esetleges kihagyása még akár az ügyvédi műhiba szintjét is elérheti, és egy ügyvéd sem vágyik egy ilyen tárgyú vizsgálatra, tehát valahol volt benne ráció. Erre jutottak azok a büntetős ügyvéd kollégák is, akikkel konzultáltam… Ám ami már akkor is zavaró volt, hogy a büntető eljárási törvény rendelkezései az ügyészségi megegyezés utáni esetre annyira szűken húzzák meg a fellebbezés lehetőségeit, hogy egyszerűen nem állt össze a történet.
És ehhez képest jelent meg aznap délután az ügyészség közleménye, ami bár továbbra sem tette teljesen egyértelművé a történteket (ahogy a lenti interjúban is jeleztem, bármilyen jogszabályi hivatkozás megjelölése nélkül egy ügyészségi nyilatkozat eléggé kapufás jellegű – azok nélkül ugyanis nem egyértelmű, hogy az ügyészség milyen eljárási eszközt alkalmazott), de kezdett úgy kinézni, hogy nem megegyezés történt, hanem ún. “mértékes indítvány” alkalmazására került sor, ami lényegében ugyanúgy az ügyész és a vádlott közötti megállapodásra épül, és köti a bíróságot.
Július 9-én reggel már ennek a gondolatnak a birtokában mentem be a Klub Rádióba, ahol Lampé Ágnes társaságában hosszasan beszélgettünk az ügy több aspektusáról. Beszéltünk az ügyészség kommunikációjáról és vázoltam az egyezség mellett ennek a másik lehetőségnek a körvonalait.
Délutánra Dr. Ésik Sándor ügyvéd a Facebook oldalán nagyon jól összefoglalta mindazt, amit a “mértékes indítványról” tudni érdemes, szóval ezt javaslom elolvasni (valamint gondolatban behelyettesíteni az ÉS-cikkem büntető eljárási törvényt elemző részei helyére, amelyek az utólag kiderült információk fényében ha elméletben helytelennek nem is, de a jelen ügyben irrelevánsnak tekinthetők, különös tekintettel arra, hogy tehetett volna-e mást az eljáró bíróság):
Még aznap este interjúzott az ATV-n Ibolya Tibor fővárosi főügyész, az általa elmondottak alapján most már nagyon úgy tűnik, hogy nem került sor kifejezett, a büntető eljárási törvény szerinti ügyészségi megegyezésre, hanem ezt a másik, Ésik Sándor által fent leírt megoldást alkalmazta az ügyészség. Igazából nagy különbséget ez nem jelent, hiszen mint fentebb írtam, ahhoz kell egy konszenzus, és annak eredménye is köti a bíróságot, még ha az ügyészség fenti nyilatkozata (ahogy a Klub Rádióban is utaltam rá) csúsztat is egy rendes méretűt.
A Blikk aznap este megjelent cikkéhez már hosszasan beszélgettünk arról, hogy mennyiben lehetsége, vagy mi szükséges ahhoz, hogy lehessen “listázni” az ilyen bűnök elkövetőit. Szeretném leszögezni, hogy nem támogatom a teljesen nyilvános listák ötletét, ami ennél is fontosabb, a jelenlegi európai jogi környezetben (a hazait hagyjuk, azt már lassan csak a Fidesz PR-csapata dönti el) nem is nagyon lehet ilyet kialakítani, ellenben a korlátozott nyilvánosságú listáknak szerintem semmi akadálya. Ez azt jelenti, hogy ilyen elkövetők listájához meghatározott hatóság rendelkezik hozzáféréssel, amelyhez fordulhatnak azok, akik legitim érdekkel bírnak az adott információ megismeréséhez. Tehát pl. valaki jelentkezik egy iskolába, és az alkalmazásáról döntő vezető rákérdezhet, hogy az adott személy szerepel-e ebben a nyilvántartásban, vagy maga a jelentkező kell hogy beszerezzen egy nemleges igazolást. A jelenleg is működő bűnügyi nyilvántartás alapján ezt minden további nélkül ki lehetne alakítani.
Amit Trump elnök május vége óta lebegtet, úgy tűnik, valósággá válik. A tudósítások szerint a Fehér Ház arról értesítette a Kongresszust és az ENSZ-t, hogy “kivonul” az Egészségügyi Világszervezet (WHO) működéséből.
Ez nem csupán politikai szempontból érdekes. Sőt talán épp akként egyáltalán nem az, hiszen a Trump-féle “kivonulós, befordulós” külpolitikával tökéletesen összhangban áll, plusz az elnökválasztási kampányának is milliméterre pontosan megfelel (Kína hibáztatása, a járvány amerikai félrekezelése stb.). Szakmai szempontból viszont igen, ugyanis a WHO alapszabálya alapján nincs lehetőség “kilépésre”, és az egyelőre nem nyilvános, hogy Trump értesítése pontosan mit tartalmaz – a különböző források közlése szerint, amit az elnök eddigi kijelentései is alátámasztanak, egyszerűen arról van szó, hogy megvonja a pénzügyi támogatást. Ennek pedig annyi hatása lehet, hogy ilyen esetben az állam elveszíti szavazati jogát a szervezeten belül – ami jó eséllyel bőven vállalható “ár” lesz Trump és a kampánya számára.
Lattmann Tamás honlapja 