Nemrég, pénteken délután egy jó hangulatú felvételen vettem részt Szegeden, ahol az Egyetem TV megkeresésére beszélgettünk hosszasan európai uniós alapkérdésekről. Régóta terveztük már ezt, de nagyon nehezen jött össze – végül viszont, úgy gondolom, megérte.
Beszéltünk az uniós jog sajátosságairól, a legfontosabb intézményekről, jogalkotásról, döntéshozatalról – próbáltam kihasználni a lehetőséget és kitérni a legtöbb olyan kérdésre, ami jellemzően félreértések tárgya szokott lenni, de máshol, máskor általában nincs idő a tisztázásukra.
Fun fact: jó időre ez az utolsó alkalom, hogy szakállal vagyok látható. Ne kérdezzétek, miért, nincs különösebb oka. Egyszerűen így jött ki… 🙂
Nagyot ment a magyar médiában és a közbeszédben az a kérdés, hogy vajon megengedheti-e magának egy bíró, vagy egy nagykövet, hogy beszélgessen egymással. Sokan elmondták ezzel kapcsolatban az álláspontjukat, Breuer Péter kíváncsi volt az enyémre, némileg meg is lepődött rajta.
A beszélgetés során szóba került a jogi felkészítés, valamint az igazságszolgáltatás helyzete is (a Budaházy-ügy kapcsán), amivel kapcsolatban – nem meglepő módon, szokásaimnak megfelelően – szintén elég kritikus álláspontot fogalmaztam meg.
Sajnos a kép minősége távol áll a tökéletestől, a brüsszeli Skype-kapcsolat és a telefonom videominősége minden jel szerint hagy némi kívánnivalókat maga után.
A múlt hetet újra végig Prágában töltöttem, ahol a CEELI Intézet “Legal Skills in a Time of War” című programján vettem részt előadóként, a szervezet központjában, a festői szépségű Grebovka Villában.
A két hetes program célja az volt, hogy a meghívott ukrán hallgatók és fiatal szakemberek számára olyan tudást és ehhez kapcsolódó érvkészletet biztosítson, amit a folyamatban lévő háborúval összefüggésben tudnak felhasználni. Ez magában foglalta nem csupán a joganyag áttekintését, hanem a szervezők nagy figyelmet fordítottak a különböző bírósági eljárások és gyakorlatok, a válsághelyzethez csatlakozó pszichológiai, trauma-kezelési és egyéb ismeretekre.
A második héten csatlakoztam a nagyon erős nemzetközi oktatói gárdához, ahol brit és amerikai bírók, valamint az észt legfőbb ügyész mellett tartottam előadásokat. Ezek témái az erő alkalmazásának lehetőségei a nemzetközi jogban, a hadviselés joga, illetve a háborús bűncselekmények voltak. A többiek a többi nemzetközi bűncselekmény, így az agresszió, a népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmény témáját járták körül, illetve az ilyen cselekményekért való felelősségre vonás lehetőségeit a jelenlegi nemzetközi környezetben. Utóbbiról egy külön panelbeszélgetést is tartottunk, hiszen itt aztán tényleg mindenkinek volt véleménye, amit persze nem is rejtett véka alá.
Az előadások mellett összeraktunk egy szimulált tárgyalást is egy fiktív helyzet alapján, ahol a folyamatban lévő háború eseményeihez nagyon hasonló helyzeteket állítottunk fel, és a résztvevők feladata az volt, hogy az elkövetett jogsértések/bűncselekmények tekintetében vádlóként vagy védőként járjanak el, aminek során számot adhattak az elsajátított ismeretekről. Itt – számomra legalábbis – az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy mennyiben ül meg a résztvevőkben az a tényező, ami a felkészítés során izgalmas észt/magyar – amerikai/brit törést okozott (természetesen jó értelemben és szórakoztató módon). Azaz hogy amikor angolszász kollégáink a bizonyítékok, tanúmeghallgatások értékelése és módszertana kapcsán mutattak be gyakorlatokat, mi többször emlékeztettük őket és a résztvevőket is, hogy sem az ukrán bíróságokon, sem a nemzetközi büntető bíróságok gyakorlatában nem milliméterre ezek a megoldások működnek a legjobban, már csak az esküdtszék intézményének hiányában sem. Szóval szakmai szempontból még számunkra is hihetetlenül izgalmas és szórakoztató volt a programnak ez a része.
Hab a tortán, hogy a program utolsó napjának reggelén tudtuk meg, hogy az orosz főügyészség az intézetet “nem kívánatos szervezetnek” minősítette, ami azt is jelenti, hogy az annak tevékenységében részt vevők akár büntetőjogi felelősségrevonásra is számíthatnak Oroszországban. Adott esetben ezen lehet jókat nevetni, de az intézet orosz állampolgárságú alkalmazottai szempontjából ez lehet kellemetlen. Mondjuk, ahogy ők mondták, mostanában úgysem terveztek Moszkvába utazni… Viszont tény, hogy ők is büszkén tartoznak a “jó” társasághoz inkább.
Nagyszerű élmény volt ez az egy hét, egyrészt mert foglalkozhattam igen magas szinten és gyakorlati összefüggéseiben azzal a jogterülettel, ami a leginkább közel áll a szívemhez. Másrészt pedig azért, és ez most sajnos különösen fontos, mert kicsit így módom volt javítani azon a magyarokról alkotott nem igazán kedvező képen, ami a kormány döntéseinek és kommunikációjának következményeképpen mind az ukrán résztvevők, mind pedig a kollégák szemében él, vagy hát reményeim szerint élt idáig.
During the past week I have had the honour of having been invited to and of participating at the CEELI Institute’s “Legal Skills in a Time of War” programme in Prague.
The two-weeks programme has collected a very strong international faculty and its goal was to give knowledge and information to a group of pre-selected Ukrainian students and young experts, dealing with legal questions related to the ongoing war on the territory of Ukraine. The participants of the programme have been extremely interested in the subject-matter and highly engaged in conversations and debates.
I have covered the subjects of use of force in international law, international humanitarian law and war crimes. Additionally, I have also assisted in the preparation of a mock trial practice, preparing participants to test their ideas and arguments.
I was very happy and grateful being involved in this project, and I am looking forward to further cooperation with CEELI and the colleauges working there and those I have met now for the first time. It was an honour of being a part of a group of a great international faculty from Estonia, UK and the USA, representing my country with not the best reputation these days when it comes to relationship with Russia, especially with the people of Ukraine.
Pár napja volt egy érdekes beszélgetés a CEU budapesti helyszínén annak alkalmából, hogy formát öltött az Alaptörvény tizedik módosítása, amely (újra) megváltoztatja a veszélyhelyzeti állapot feltételeit, aminek “köszönhetően” már egy szomszédos országban zajló háború is elegendő annak bevezetéséhez.
Alapvető fontosságú kérdés, hogy ez milyen hatással lehet a szabadságjogokra nézve, illetve hogy milyen eredményeket vár a kormány ettől. Kapcsolódik ehhez, hogy milyen politikai és társadalmi reakciókra lehet számítani, hogyan fognak ez ellen fellépni az intézkedéseket ellenzők, ha fellépnek egyáltalán…
A beszélgetés résztvevői Bősz Anett (Demokratikus Koalíció), Gáspár Kristóf (Paradigma Intézet), Pásztor Emese (Társaság a Szabadságjogokért) illetve Vasali Zoltán (IDEA Intézet) voltak. Én a beszélgetés felkért moderátoraként működtem közre, e szerepben viszonylag gyakorlatlanul, ennek megfelelően voltak némi bénázásaim (miközben próbáltam nem átesni az előadói/résztvevői szerepkörbe), amik miatt külön elnézést is kérek… 🙂
Tegnapelőtt késő este érkeztem haza a prágai, majd a bécsi egyetemi dolgaimból, majd másnap reggel megkeresett az ATV Híradója, hogy tudunk-e beszélni a Spiegel által belebegtetett uniós büntetővám lehetőségéről. Ennek az lenne a lényege, hogy az elfogadott uniós kompromiusszum alapján Magyarországgal együtt néhány tagállam továbbra is importálhatna orosz kőolajat és kőolajtermékeket vezetékeken keresztül, de e mellett az EU alkalmazna egy olyan büntető vámot, ami lényegében azt piaci alapon tenné értelmetlenné – és amit a magyar kormány nem tud megvétózni.
Ez nem vadonatúj ötlet, csak érdekességképpen, már én magam is utaltam ennek létezésére egy május 26-i, brüsszeli tartózkodásom okán Skype-on keresztüli interjúmban, ahol az akkor még folyamatban lévő vita kapcsán merült fel az a kérdés, hogy meg lehet-e kerülni a magyar kormány vétójogát. Ekkor említettem, hogy van ilyen elképzelés is, de…
És akkor most érdemes visszatérni a “de” részre, ami akkor idő- és relevancia vélt hiányában nem akartam kifejteni. Most sem érzem egy ilyen büntetővám bevezetését feltétlenül reálisnak, de mivel egyre erősödnek a körülötte szerveződő hangok, érdemes annak lehetőséges következményeit is körüljárni, és erre törekedtem a tegnapi interúban is (nem a leginkább kipihent, és egészségügyileg sem teljesen tökéletes állapotomban):
Amit érdemes erről kicsit bővebben tudni: az uniós jogalkotás soha nem a levegőben lóg. Mindenhez megfelelő jogalap, majd az annak megfelelő eljárás alkalmazása szükséges.
Az Oroszország elleni uniós szankciók tekintetében azért van minden tagállamnak vétójoga, mert ez a kérdés nem tartozik az uniós hatáskörök közé. Azokban, amelyek viszont igen, az uniós döntéshozatal és jogalkotás során nincs vétójog, ott a Tanácsban minősített többséggel hozhatnak döntést a tagállamok, az alapító szerződések rendszerében pedig két ilyen terület van, ami most releváns lehet: a közös kereskedelempolitika és az energiapolitika. Ugyanakkor mind a kettő esetében érdemes lehet előre rögzíteni, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mint amennyire a kormánnyal nem szimpatizálók közül sokan láttatni szeretnék.
Az Európai Bíróság gyakorlata szerint problémásnak látszik, ha az EU szankciós politikát próbál kereskedelempolitikává csomagolni – ez a bíróság szemében kb. ugyanúgy átlátszó, mint ahogy a kormány a magyar rendszámnak biztosított hatósági áras benzint próbálja szociális intézkedésnek eladni. Az energiapolitika területén pedig maga az alapító szerződési szöveg rögzíti az uniós energiapolitika céljait, és mivel azok között a behozatal szabályozása nem szerepel, sőt, az kifejezetten rögzíti a “a tagállamok jogát az energiaforrások kiaknázására vonatkozó feltételek meghatározására” és kimondja, hogy az e fejezet alapján elfogadott intézkedések “nem befolyásolhatják a tagállamok különböző energiaforrások közötti választását és energiaellátásuk általános szerkezetét”, kérdéses, hogy e tekintetben ez a rész egyáltalán felhívható-e.
A lényeg, hogy bármelyik alapon születik uniós jogszabály, mind a két esetben megkerülhető egy orbáni vétó, de mind a két esetben számítani kell arra, hogy a magyar kormány az EU Bíróságához fordul az elfogadott uniós döntéssel szemben, és jó esélye van, hogy nyerjen. Számomra nagyon kérdéses, hogy az Európai Bizottság vállal-e ilyen kockázatot, valamennyire ismerve annak gyakorlatát. Ennek megfelelően én úgy gondolom, hogy nem lesz ilyen – nem biztosan állítom, csak úgy gondolom.
Össz-európai szempontból az Európai Bizottságnak ugyanis nem Orbán Viktor fegyelmezése a fő ambíciója, és a számára nyújtott engedmények össz-európai szempontból még mindig nem annyira jelentősek, hogy azok össz-európai célokat veszélyeztessenek. Az pedig pláne nem zavarja a Bizottságot, hogy közben Magyarországon ő folyamatosan az állandó győztesnek, Európa új és valódi vezetőjének adja el magát, mindezek a dolgok a határainktól nyugatra tényleg csak azokat a politikusokat érdeklik, akik ezt otthon a saját politikai érdekeikre tudják fordítani, jelesül örülnek neki, hogy van kire mutogatni elrettentő példaként, valamint a saját választóik ijesztgetése céljából.
Ennek az eljárásnak is vége van: az Európai Unió Bírósága hosszas eljárás után meghozta ítéletét, amiben a magyar/lengyel keresetekben foglaltakat elutasítva érvényben tartotta a rendeletet, ami 2018-as Bizottság általi előterjesztése után végre működésbe tud lendülni, aminek célja, hogy az Unió szükség esetén különböző pénzügyi intézkedésekkel tudjon fellépni az uniós pénzekkel való visszaélés eseteivel szemben.
Apró, kapcsolódó személyes élmény, hogy jóbaráti társaságban személyesen is jelen voltam az ítélethirdetésen, aznap hajnalban kocsiba ültünk Brüsszelben, és két és fél órás vezetés után érkeztünk a Bíróság luxembourgi épületéhez.
A Bíróság nay tárgyalóterme, az ítéletet most nem itt hirdették ki…
Volt egy kis időnk körbesétálni a COVID miatt éppen eléggé kiürült épületben, némi meglepetésemre az ítélethirdetés sem vonzott nagyobb tömegeket, rajtunk kívül egy magyarul beszélő idős házaspárral találkoztunk, valamint két lengyel forgatócsoporttal. Később még páran csatlakoztak, de az ítélethirdetés kezdetére sem gyűltünk össze tíznél többen a teremben.
Talán annyi volt meglepő, hogy az ítéletet magát (egészen pontosan a rendelkező részt) nem franciául vagy angolul, hanem magyarul illetve lengyelül olvasták fel, előbbit az elnök, utóbbit a lengyel bíró. Lehet élcelődni a magyar nyelvű felolvasás minőségén (ami szerintem sem feltétlenül volt jó ötlet), de van ennek egy szomorú olvasata. A lengyel bíró bevállalta, hogy felolvassa lengyelül, valamiért a magyar nem, így a feladat az elnökre hárult. Vajon miért nem akarta bevállalni a nagyon-nagyon finoman megfogalmazva, ellenzékiséggel egyáltalán nem megvádolható magyar bíró (Orbánék jelöltje volt anno) ezt? Tippem az, hogy jó eséllyel még ő sem akarta, hogy a Megafon Központ trágyaalapjaként működő Alapjogokért Központ csahos kutyái megugassák, mint ahogy tették azt más, tisztességes bírókkal is már, akik közül volt, akinek ez a karrierjébe is került. (Erre a témára amúgy a későbbiekben majd még külön is visszatérünk…)
Az ítélet kihirdetése után kocsiba ültünk, én menet közben adtam egy interjút a témában a Forbes magazinnak, majd később, már Maastrichtból az ATV Híradójának:
Majd délután beszéltem a dologról Lampé Ágnessel a Fórum műsorában, tegnap reggel a Klubrádiónak (itt azért más téma is előkerült), ma reggel pedig a Spirit FM-nek adtam interjút:
Magára az ítéletre, a benne foglalt érvekre a későbbiekben még valamilyen formában biztosan vissza fogunk térni, ahogy elmondtam majdnem mindenhol, nyomokban sem tartalmaznak igazságot a Varga Judit és az egyéb kormányzati megmondók által tett nyilatkozatok, és bizony az ítéletben vannak olyan megállapítások, amik nagyon szépen rakják rendben a valósággal gyakran köszönő viszonyban sem álló kormányzati kijelentéseket.
A témában korábban itt írt bejegyzéseim, ha valaki vissza akar olvasni:
Tegnap reggel újra a Heti TV-ben vendégeskedtem, a lassan szokásosnak tekinthető, kötetlenebb hangvételű beszélgetést folytattuk Breuer Péterrel, amelynek során persze hangsúlyosan merültek fel az előválasztással kapcsolatos kérdések is.
Ezzel kapcsolatban Péter megpendítette, ami amúgy a hozzám eljutott üzenetekből is kiviláglik, nevezetesen hogy akarok-e valamiféle politikai szerepet vállalni, részt venni az előválasztáson, illetve arra is rákérdezett, hogy mintha kevésbé látná a “politikai” véleményeimet mostanában. A válasz nagyon egyszerű, és ahogy szerintem általában lejön azok számára, akik figyelnek: ha nem értek egyet valamivel, azt nem akarom felvállalni, csak azért, mert viszonzásképpen várok vagy remélek valamit. Erre eddig sem volt szükségem, ezután sem lesz. Amikor például az ellenzéki pártok olyasmik mellett kötelezik el magukat, vagy tűzik a zászlajukra, amikkel nagyon nem tudok egyetérteni, akkor én annak semmilyen módon nem akarok az élére állni, lett légyen az ellenvéleményem politikai, szakmai, vagy elvi természetű. E háromból az első leküzdhető, a második félretehető (optimális esetben szakmai ellenérvekkel kiiktatható), a harmadik viszont nem mozdítható. Eddigi nyilvános politikai szerepvállalásaim, köztük esetleges hibáimmal mind megfeleltek ennek a kritériumrendszernek, és ezen nem is fogok változtatni. A jelen helyzetben a háttérből, szakmai munkával és más módokon szívesen támogatom a kormányváltás ügyét, de a frontharcos szerepkört jelenleg örömmel meghagyom azoknak, akik másképpen gondolkodnak. Csak halkan jegyzem meg, hogy utána viszont jó lenne végre azt is látni, hogy majd levonják a konzekvenciákat is végre – és nem látunk továbbra is abból nagyon jól megélő politikai szereplőket a nulla értékű, vagy a kifejezetten káros tevékenységeik után, vagy épp annak ellenére…
Azt gondolom, hogy Péter kérdésére ez a szövegrész jól összefoglalja a lényeget: “amikor viszont már nem vagyok aktor, akkor már nem biztos, hogy más aktoroknak a terveit ugyanolyan lelkesedéssel szeretném szétrugdosni, mint ahogyan páran élvezetet leltek abban, hogy az én terveimet szétrugdossák annak idején… Nem vagyunk egyformák.” Ennyi.
Vasárnap mutatták be a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a “Még egy ugrás” (“One more jump“) című filmet, ami egy elsőre igen nehezen értelmezhető jelenségen, gázai palesztin parkourosokon keresztül mutatja be az ember a körülményeknek való kiszolgáltatottságát és a remény utáni hajszát.
Már tavaly is írtam itt arról, hogy mennyire szeretem ezt a rendezvényt, ahogy a filmeket is. Idén is kaptam egy megtisztelő felkérést a szervezőktől, a film bemutatóját követő beszélgetésünket itt újra lehet nézni:
Ahogy fokozatosan válnak elérhetővé a különféle fajta oltóanyagok, úgy erősödik az azokkal kapcsolatos politikai vita. Ennek egy szintje a hazai belpolitikáé, aminek színvonaláról pár szót ejtettem a szombati „Civil a pályán” adásában, a békesség kedvéért most nem ismételném meg, akit érdekel, itt vissza tudja nézni (9:00-tól, senkit ne tévesszen meg a téves címadás, nem figyelt a szerkesztő a YouTube videó feltöltésekor, na sag schon):
A másik szintje pedig az, ami most kezd formálódni, európai szinten. Ennek már eddig is voltak jelei, többen is bejelentettek már valamiféle „vakcinaigazolványt”, elsőként pedig a görögök be is vezették azt, abban reménykedve, hogy a nyári turistaszezonban legalább az immáron EU-n kívüli brit turistákat újra üdvözölhetik . Majd a lengyelek emelték a tétet, nem igazán megértő V4-szövetségesként fittyet hányva a magyar kormány diadalmas portyázói és fürkészői Orbán Viktor által vizionált lepottyant vakcinásládák begyűjtögetésében elért állítólagos eredményeire, közölve, hogy márpedig az EU által nem engedélyezett anyaggal oltottakat nem hajlandó oltottnak tekinteni.
A probléma alapvetően az, hogy egységes uniós szabályozás nincs. A bevezetett görög dokumentum a saját belső jog alapján készült, ami uniós jogi szempontból nagyjából semmit nem jelent, amíg másik tagállam viszonylatában valaki meg nem próbálja felhasználni, ha pedig az bilaterális alapon nem fogadja el, akkor egészen pontosan nullát ér. A lengyel megoldás – mivel uniós határokon fogják alkalmazni – viszont már igencsak a pofonfa rázása, de kérdéses még, hogy annak terméséből kire mennyi fog zúdulni. Sajnos nem sok minden ismert a készülő uniós szabályozásból és esetleges uniós vakcinaútlevélről, a terv mai napon kerül tárgyalásra az Európai Tanácsban, azaz az uniós csúcsvezetők találkozóján, szóval nagyon előrehaladott állapotban nem lehet… A görögök természetesen a saját már megvalósult koncepciójukat nyomják majd, de sok mindent nem mondhatunk előre. Számomra nem ismert (és nyilvánosan sem elérhető) bővebb infó arról, hogy milyen részletes jogi megoldásokban állapodnak majd meg a tagállamok és az Európai Parlament, amennyiben jogalkotásra is sor kerül, ami egyelőre megkerülhetetlennek látszik.
Miért? Egyszerű, mert nincs egységes uniós szabályozás, sőt, tovább megyek: nem is lehet egységes, kizárólagosan uniós szabályozás. Az egészségügy ugyanis nem uniós hatáskör, ezért bármilyen uniós jogi korlátozás legfeljebb a különböző oltóanyagok forgalomba hozatala és a tagállamok közti kereskedelme esetében lehetséges uniós jogi alapon, a tagállamokon belüli belső használatot nem tudja érdemben korlátozni. A vonatkozó uniós irányelv kifejezetten eltérést enged a tagállamok számára, amivel kapcsolatban a magyar kormány például már tavaly novemberben, jó előre bejelentette, hogy élni fog, ez pedig azt jelenti, hogy bajosan állítható, hogy a magyar kormány egyértelműen uniós jogot sértene az EU által nem jóváhagyott oltóanyagok engedélyezésével és belső alkalmazásával.
Ebből következő kérdés, hogy egy ilyen vakcina felvétele miatt akár az EU, akár az egyes tagállamok “büntethetik”-e vagy részesíthetik bármilyen hátrányos megkülönböztetésben az uniós polgárokat? Különösen, ha más esélyük nincs, sőt, ha arra valamiféle tagállami nyomás, sőt, adott esetben kötelezés hatására kerül sor… A magam részéről erre nagyon határozott nemmel válaszolnék – a jelen jogszabályi környezetben. De majd akkor érdemesebb visszatérni a kérdésre, ha látunk valami részletesebb szabályozást is. Számomra ez amúgy is viszonylag gyorsan konkrét formában is jelentkezik, például ha itthon csak a kínai cuccot tudják beadni nekem, és mondjuk emiatt nem mehetek ki végre Prágába normálisan órákat tartani, attól igen morcos leszek. Ez adott esetben részemről mindenféle jogi lépésekre is vezethet majd egyéni ízlés és harckedv függvényében, a jelenlegi jogszabályi környezetben prima facie mind Strasbourg irányába mutató emberi jogi panaszra, mind Luxembourgot célzó uniós jogi érvekre is látok jó esélyt az érintett tagállamokkal szemben, és az uniós jogalkotás eredményének függvényében rossz esetben maga az EU is perelhetővé válik. Aztán persze majd meglátjuk. Ahogy az Átlátszó-cikkben is utaltam rá, a politikai szempontok nem csak nálunk, de máshol is alkalmasak arra, hogy felülírják a jogot, szóval magyar állampolgárként egyáltalán nem biztos, hogy van miért megnyugodni, az egy dolog, hogy igaza van az embernek, de amíg annak érvényt szerez…
(Csak apróság, de Prágából már pár napja az egyetemem bármiféle kormányzati regisztráció nélkül értesített, hogy egyetemi oktatóként jelentkezhetek március 1-től az oltásért, sétáljak be hozzájuk az oktatói jogviszony-igazolásért, amivel aztán mehetek érte. Jelenleg mérlegelem annak lehetőségeit/költségeit, hogy az itthoni bénázás helyett valahogy ott oldjam meg a dolgot… A magyar kormány ugyanis ehhez képest még csak arról értesített előzetes külön regisztráció ellenében, hogy “a Zunió hüje”, de nyugi van, egész Európában nálunk a legjobb a helyzet, mert “már ötféle vakcina áll rendelkezésre a hazai oltási programban”, és emiatt már konzultálhatok is vele. Ojeee.)
Lattmann Tamás honlapja 