Kategória: Emberi jogok

Az első alkalom, hogy valakit bírói úton “húztak le” az uniós szankciós listáról

A magyar médiában nem keltett feltűnést, de még március 8-án tette közzé a luxembourgi Európai Unió Bíróságának első fokú intézménye, az ún. Törvényszék az ítéletét, amelyben megsemmisítette a Violetta Prigozsinára kivetett uniós szankciókat (Case T-212/22, Prigozhina v Council). Prigozsina a Wagner néven ismert katonai magánvállalkozás (köznyelvben és médiában „zsoldoscsoport”, ennek pontosságát most hagyjuk) Jevgenyij Prigozsin édesanyja, akik nem csak a Wagner-en keresztül, de amúgy is komoly szerződéseket kap az orosz védelmi minisztériumtól, különösen a 2014 óta zajló, Ukrajna elleni agressziós műveletek, illetve szeparatisták támogatásának megkezdése óta.

Violetta Prigozsinát február 23-án, a nyílt orosz támadás másnapján helyezték a listára, vele szemben is beutazási tilalmat és az elérhető vagyonának a befagyasztását rendelték el a Tanács 2022/265. sz. határozatával. A Tanács azzal indokolta a szankciók elrendelését, hogy Violetta Prigozsina a korábban a fia által alapított Concord Management and Consulting LLC és más vállalkozások tulajdonosa, emiatt pedig felelős olyan cselekmények támogatásában, amelyek a határozat szerint a szankciós körbe tartoznak, azaz alkalmasak Ukrajna területi integritásának, függetlenségének és szuverenitásának károsítására.

Ezt támadta meg a ő egy ún. semmisségi vagy megsemmisítési eljárás keretében. (Ez az az eljárás, amikor egy uniós jogi aktus vagy jogszabály megsemmisítését kérelmezi valaki, a hazai közönség számára ennek ismerős példája az, amikor a magyar kormány támadta meg pl. a kondicionalitási/jogállamisági rendeletet, hogy megakadályozza annak hatályba lépését.) A keresetlevél a jelzett tanácsi határozat és annak végrehajtási rendelete a felperesre vonatkozó rendelkezéseinek törlését kérte érdemben, emellett külön feladatot jelentett a felperes ún. perbéli legitimációjának biztosítása, azaz keresetindítási jogát is el kellett ismernie a bíróságnak, ezért első kérelemként ez jelent meg (hiszen bárki nem terjeszthet elő ilyen keresetet, például személyes érintettséget kell igazolni). Emellett természetesen kérte az eljárás költségeinek megítélését.

A keresetlevél érvelése szerint

  1. a Tanács nem igazolta az intézkedés szükségességét a felperes tekintetében,
  2. a Tanács döntése ténybeli hibákon alapul, a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem állt fenn tényleges kapcsolata a jelzett vállalkozással, és személyében semmi köze az Ukrajna elleni jogsértő cselekményekhez,
  3. a Tanács intézkedése valójában nem a felperest, hanem a fiát célozza, ez pedig a felperessel szemben hatalommal való visszaélésnek minősül,
  4. a tény, hogy a Tanács nem jelölte meg a felperessel szembeni intézkedés konkrét és valós okait, lehetetlenné tette azok megtámadását, azaz emberi jogait is súlyosan sérti,
  5. az is ugyancsak emberi jogi jogsérelmet valósít meg, hogy a Tanács által alkalmazott intézkedés a felperes tekintetében aránytalan mértékűnek tekinthető a kitűzött célok elérésének lehetősége tekintetében.

A Törvényszék az eljárás során megállapította, hogy a felperes 2017 óta már nem a Concord Management and Consulting tulajdonosa, bár még rendelkezett részesedéssel a cégben, valamint hogy a Tanács nem tudta bizonyítani, hogy a felperes 2022 februárjában még a fiával kapcsolatban álló más cégek tulajdonosa is volt.

Ennek megfelelően ítéletében azt mondta ki, hogy önmagában a tény, hogy a felperes az édesanyja egy olyan személynek, aki esetében indokolt lehet a szankcionálás, azaz a családi kötelék nem alapozza meg az adott személy szankcionálásának lehetőségét. Maga a bíróság nem vonta kétségbe a felperes fiának felelősségét az Ukrajna elleni cselekményekben, de az anyja tekintetében csak a családi kapcsolatot látta igazoltnak, amit nem tartott elegendőnek. Következtetésképpen a bíróság ítéletében rendelkezett Violetta Prigozsina asszony szankciós listáról való eltávolításáról.

Ugyanakkor az ítélettel kapcsolatban fontos rögzíteni, hogy az döntően nem emberi jogi szempontok alapján vált kedvezővé a felperesre nézve, hanem a fentebb részletezett tényekre építkezett. Bár az ítélet kitért emberi jogi mérlegelésekre, a bíróság nem végzett el átfogó, mindenre kiterjedő szükségesség-arányosság alapjogi tesztet, azaz nem foglalt állást a szankciós politika általános emberi jogi megfelelőségéről. Döntését csupán a fent rögzített tényekre alapozta, azaz miután tényként fogadta el, hogy a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem volt tényleges köze Jevgenyij Prigozsin vállalkozásaihoz, a mérlegelése a bíróság korábbi gyakorlata alapján logikusan csak arra a következtetésre vezethetett, hogy jogellenesnek találja családtagok szankcionálását, ha közvetlen személyes részvételük nem igazolható. Önmagában a jelen ítéletből nem következtethetünk a bíróság általános, a jövőben várható gyakorlatára, bár az látszik, hogy az ilyen és ehhez hasonló semmisségi eljárásokban az Európai Unió Bírósága emberi jogi szempontokat is figyelembe fog venni, ami azt jelenti, hogy a tagállamok, illetve a nevükben eljáró Tanács mozgástere messze nem lesz korlátlan.

Az ítéletet a Törvényszék elsőfokon eljárva hozta meg, így azzal szemben az Európai Bírósághoz lehet fellebbezni.

Galaxis kalauz: A tulajdonjogról

Ezt a beszélgetést a Klubrádión nagyon szerettem, amit október 10-én vettünk fel és ma került adásba. Nem sok politika van benne, pláne nem magyar belpolitika – lehet,hogy pont azért szerettem. 🙂

A tulajdonjog jellegéről, fejlődéséről, változásáról beszélgettünk Tímár Ágnessel, volt benne római jogtól mai nemzetközi jogig a filozófián át sok minden – itt meghallgatható.

Ideiglenes intézkedések Strasbourgban Oroszországgal szemben

A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága a mai napon ideiglenes intézkedések elfogadásáról döntött Ukrajna kérelmére Oroszországgal szemben. Mint egy korábbi posztban már jeleztem, érdemes Strasbourgra is figyelni, hiszen annak joghatósága mindkét államra kiterjed, és az Emberi jogok európai egyezménye egy fegyveres konfliktusban is alkalmazandó. A legfontosabb, az egyezmény által védett, fegyveres konfliktusos helyzetben jellemzően veszélyeztetett emberi jogok az élethez, a tisztességes eljáráshoz, valamint a tulajdonhoz való jog, a kínzás, kegyetlen és embertelen bánásmód tilalma, az egyezmény célja az ezekben esett károk minimalizálása, természetesen tekintettel a háborús körülmények miatti eltérésekre a mindennapokhoz képest.

Azon, hogy a bíróság joghatósága mind a két államra kiterjed, nem változtat a tény, hogy az Európa Tanács nemrég felfüggesztette Oroszország egyes tagsági jogait. Egyrészt azért, mert az a tagi kötelezettségeket nem érti, másrészt pedig azért, mert a tagállamok emberi jogi kötelezettségei nem az Európa Tanács-tagságból fakadnak, hanem hogy megerősítették az Emberi jogok európai egyezményét, ami egy elkülönült, önálló nemzetközi szerződés. Azt a nemrégi bejelentést a volt elnök Medvegyev részéről, hogy a felfüggesztésre való hivatkozással akkor most Oroszország akár vissza is állíthatná a halálbüntetést, érdemes fenntartással kezelni, ugyanis – mint látjuk – a két dolog között nincs közvetlen ok-okozati kapcsolat, emellett pedig ilyen mondásból már láttunk egyet Törökország részéről a 2016-os puccskísérlet után, és az sem bizonyult komolynak: egyszerű fenyegetés maradt. Persze egy populista javaslatnak jó, de mivel igazából semmi tényleges előnyt nem jelentene a halálbüntetés visszaállítása az általa kiváltott politikai feszültségekhez és újabb kritikákhoz képest, emiatt nem érdemes komolyan foglalkozni vele.

Most elfogadott végzésében a bíróság felszólította Oroszországot, hogy tartózkodjon a nemzetközi jog által védett személyek és objektumok elleni támadásoktól, illetve adjon tájékoztatást az e cselekmények körében a megelőzés érdekében tett intézkedéseiről. Ha valaki esetleg arra számított, hogy a bíróság en bloc a fegyveres erő alkalmazásától tiltja el Oroszországot, emiatt pedig most csalódott, emlékezzen rá, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága az egyezmény ellenőrző szerve, joghatósága annak sérelmének vizsgálatára terjed ki. Annak eldöntése, hogy egy állam jogsértő módon indít-e fegyveres konfliktust, nem ennek a bíróságnak a feladata. Helyesen. Már csak azért is helyesen, mert a konfliktus során esetlegesen sérelmet szenvedett emberi jogok szempontjából is irreleváns, hogy azok “kinek a jogai”, egy agressziót elkövető állam polgáráé, vagy annak áldozatáé, még akkor is, ha együttérzésünk nyilván inkább az utóbbi mellé áll.

Az ukrán kérelem egy újabb államközi panaszos eljárást indított el, ami mellett ott van még a lehetőség a különböző egyéni panaszok előterjesztésére is (a megfelelő szabályok betartásával, így például az állami jogorvoslati lehetőségek kimerítése után). Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a 2009 után, tehát az elmúlt tizenkét évben indított államközi panaszos eljárások száma mostanra már jócskán meghaladta az egyezmény hatályba lépése és 2009 között eltelt időszakban, azaz majdnem hatvan év alatt megindított ilyen jellegű eljárások számát, és ezek kivétel nélkül a rendszerváltás után az Európa Tanács tagjaivá váló államokat érintenek vagy érintettek.

Nagy Boldizsárral közös cikk az Élet és Irodalom hasábjain

Megjelent az Élet és Irodalom számára Nagy Boldizsárral közösen írt cikkünk, amiben azt jártuk körül, hogy milyen szabályok mentén alkalmazható erőszak, különösen fegyveres erőszak tüntetések vagy zavargások esetén.

A kérdés apropóját természetesen a Kazahsztánban kialakult helyzet adta, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a kialakult helyzetben egyikünk sem találta jogszerűnek a fegyverhasználatot. A részletes elemzés elérhető online is.

Kötelező (?) oltás és a nemzetközi jog

Ma a Hit Rádió Ultrahang című műsorában a koronavírus-oltásokra vonatkozó nemzetközi jogi környezetet jártuk körbe, aminek az adott aktualitást, hogy egyre több állam vezet be, vagy tervez bevezetni olyan intézkedéseket, amikkel akár kötelezővé is tenné annak felvételét.

Milyen lehetőségeket biztosít az államoknak a nemzetközi jog, illetve milyen korlátokat támaszt azokkal szemben? Van-e lehetőség valamilyen jogorvoslatot keresni a nemzetközi szinten az ilyen döntésekkel szemben? Ezeket és más, csatlakozó kérdéseket jártuk körbe Király Tamás műsorvezetése mellett.

Meghallgatható itt:

Néhány gondolat a jelenleg zajló izraeli-palesztin konfliktusról – jön-e Hága?

Bizonyos dolgok jellemzően nem változnak… Sajnos az izraeli-palesztin konfliktus-sorozat minden jel szerint újabb fordulójához érkezett. Mai hír, hogy Izrael szárazföldi műveleteket is tervez. Erősen déjà vu érzésem van, tartok attól, hogy megismétlődik sok minden, amit a 2009-es “Öntött ólom” művelet során láthattunk. Ez sem az emberi jogi helyzetnek, a palesztinok megítélésének, valamint Izrael politikai helyzetének nem fog jót tenni.

Akit érdekel, hogy annak idején ebben a témában mit mondtam szakértőként, azok számára itt egy 2009-es interjúm a Klub Rádión, illetve ajánlok még egy, a témával foglalkozó cikket a Népszabadságból, amiben már a Nemzetközi Büntetőbíróság is képbe került.

Azóta érdemben sok minden nem változott (az alkalmazandó jog például biztosan nem), ami viszont mindenképpen, az épp a Nemzetközi Büntetőbíróság helyzete. Itt is említettem, amikor 2019 végén “megtört a jég”, és a Népszabadságban 2014-ben megjelentekhez képest öt évvel később megnyílt a lehetőség, hogy a hágai fórum vizsgálódjon a területen elkövetett háborús bűncselekmények tekintetében, természetesen Izrael heves tiltakozása ellenére, pontot téve egy mára már több mint tíz éves palesztin törekvés végére. Ennek most kiemelt jelentősége van: ugyanis becsapódó rakéták lelövöldözése a Vaskupola segítségével egy dolog, egy szárazföldi művelet viszont már nagyon egy másik. Előbbi esetben háborús bűncselekmény elkövetése izraeli oldalon nehezen elképzelhető, egy szárazföldi művelet, egy katonai bevonulás esetében viszont tömegével számíthatunk ilyesmire, illetve az azokkal kapcsolatos vitákra, beleértve ebbe a civilek tömeges pajzsként használatát és hasonló eseteket. És ahogy az “Öntött ólom” művelet során, majd utána a Goldstone-jelentés hányattatása során láthattuk, ez a politikai hangulatkeltésre tökéletesen alkalmas lesz, az igazsághoz ellenben nem nagyon lesz köze. Viszont azzal, hogy elméletben a Nemzetközi Büntetőbíróság is megjelenhet a témában szereplőként, minden ezirányú ambíció és szándék fel fog erősödni. Csúnya időszaknak néznek elébe a nemzetközi jog, különösen a nemzetközi humanitárius jog és az emberi jogok művelői, legalábbis azok, akik azzal valóban szakértőként és nem más minőségben foglalkoznak… Ellenben majd megint jönnek a morvaikrisztinák is, akik elmondják majd, hogy tuti volt bűncselekmény, mert látták a TV-ben. Hú, de jó lesz…

Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.

“Még egy ugrás” – gázai parkourosok, remény és reménytelenség

Vasárnap mutatták be a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon a “Még egy ugrás” (“One more jump“) című filmet, ami egy elsőre igen nehezen értelmezhető jelenségen, gázai palesztin parkourosokon keresztül mutatja be az ember a körülményeknek való kiszolgáltatottságát és a remény utáni hajszát.

Már tavaly is írtam itt arról, hogy mennyire szeretem ezt a rendezvényt, ahogy a filmeket is. Idén is kaptam egy megtisztelő felkérést a szervezőktől, a film bemutatóját követő beszélgetésünket itt újra lehet nézni:

Előadásom egy nemzetközi konferencián

Tegnap érdekes konferencián vettem részt, illetve adtam elő az egyik vezető litván egyetem, a Mykolas Romeris University (MRU) szervezésében. A koronavírus-helyzet miatt sajnos online formában megtartott konferencia tárgyát a 70 éve elfogadott Emberi jogok európai egyezménye, valamint az arra épülő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata adta, az egyetem nemzetközi és európai jogi intézete szervezésében.

Az előadásom, amire a program némi átszervezése okán végül a strasbourgi bíróság litván bírája, illetve a litván alkotmánybíróság jelenlegi elnöke után került sor, azt a kérdést próbálta körbejárni, hogy vajon a strasbourgi bíróság az egyezmény alapján alkalmas lehet-e a múltban (az egyezmény létrejötte előtt) az államok által elkövetett, a mai értelmezésünk szerint egyértelműen emberi jogsértőnek tekinthető cselekményekkel szembeni fellépésre, vagy azok hatásainak enyhítésére.

Az egész konferencia elérhető a YouTube-on, az én előadásomra 1:35 magasságában kerül sor (majd utána a kommentekre), de érdemes a többi előadásra is ránézni:

A fenntartható fejlődési célok és a nemzetközi jog kapcsolatáról

Pár napja rögzítettünk egy érdekes beszélgetést az Első Pesti Egyetemi Rádió (EPER) számára, ami a nemzetközi jog és a fenntartható fejlődési célok közötti kapcsolatot járta körbe.

A beszélgetés a rádió “Fenntarthatósági 1×1” sorozatába illeszkedik, érdemes annak többi elemét is meghallgatni!

Jó volt egy kicsit “oldalra” nézni, az aktuális problémák mellett kicsit a szakmám szívemnek kedvesebb dolgaival is foglalkozni.

A Kaleta-ügyről összefoglalóan…

Amikor bekerült a nyilvánosság látókörébe Kaleta Gábor ügye, igyekeztem távol tartani magam tőle. Ahogy az Élet és Irodalomba írt, lentebb hivatkozott cikkben le is írtam, hogy miért. Figyeltem a megszólaló kiváló kollégákat, védőügyvédeket, próbáltam értelmezni az elhangzottakat, összhangba hozva a saját, a nemzetközi joghoz, nemzetközi kapcsolatokhoz kapcsolódó gyakorlati tapasztalataimmal. Mindezzel együtt persze előbb-utóbb megtalált a média az ügy nemzetközi összefüggéseivel, és megpróbáltam a szokásaimnak megfelelően korrekt módon tájékoztatást adni arról, hogy a nemzetközi jog hogyan szabályozza ezt a kérdést, más államokban milyen előírások alkalmazandóak az ilyen cselekményekre.

Közben pedig próbáltam kiállni a bíróság függetlenségével kapcsolatos félreértésekkel, gyakran egyenesen otromba csúsztatásokkal szemben. Miközben semmilyen egyértelmű tájákoztatás nem érkezett az ügyészségtől, az teljesen egyértelmű volt a híradások alapján, hogy az általa emelt vád egy megegyezés alapján született.

Amikor a Blikk is felhívott és interjút kért a témában, majd egy-két napra rá az ATV Híradó, ennek tudatában nyilatkoztam:

Közben viszont folyamatosan munkált bennem egy egyre növekvő rossz érzés, nem is magával a bűncselekménnyel kapcsolatban (az amiatti undor természetesen állandónak tekinthető), hanem az annak kiderülése után történtek miatt, különösen az egyre növekvő politikai zaj miatt. Emiatt kezdtem egy kicsit alaposabb írás elkészítésébe is, ez jelent meg ma az Élet és Irodalom hasábjain.

https://www.es.hu/cikk/2020-07-10/lattmann-tamas/a-kaleta-ugyrol-.html

A cikkben megpróbáltam körvonalazni sok minden mellett a mindenki által kész tényként kezelt ügyészségi megállapodás jogszabályi részleteit, már csak azért is, mert (ahogy a cikkben olvasható) a védők nagy része és a szakma a büntető eljárási törvény ezen újítását már a kezdetektől óvatosságra intve fogadták. A cikk elküldése utáni (ami rossz szokásomnak megfelelően éjjel kettő óra körül történt, de ezúttal muszáj volt tempózni, hogy beférjen az írás a pénteki ÉS-be) reggel (azaz még 8-án) hívott a Blikk újságírója a védelem általi fellebbezés hírével, kérve a véleményemet, ami őszintén meglepett. Ugyanis semmi értelme nem volt annak egy egyezség után, bár kicsit alaposabb utánagondolva, a védő szempontjából teljesen logikus lépés volt. Hiszen a súlyosbítási tilalom okán veszítenie nem volt mit, és tudja a fene, egy ekkora ziccer esetleges kihagyása még akár az ügyvédi műhiba szintjét is elérheti, és egy ügyvéd sem vágyik egy ilyen tárgyú vizsgálatra, tehát valahol volt benne ráció. Erre jutottak azok a büntetős ügyvéd kollégák is, akikkel konzultáltam… Ám ami már akkor is zavaró volt, hogy a büntető eljárási törvény rendelkezései az ügyészségi megegyezés utáni esetre annyira szűken húzzák meg a fellebbezés lehetőségeit, hogy egyszerűen nem állt össze a történet.

És ehhez képest jelent meg aznap délután az ügyészség közleménye, ami bár továbbra sem tette teljesen egyértelművé a történteket (ahogy a lenti interjúban is jeleztem, bármilyen jogszabályi hivatkozás megjelölése nélkül egy ügyészségi nyilatkozat eléggé kapufás jellegű – azok nélkül ugyanis nem egyértelmű, hogy az ügyészség milyen eljárási eszközt alkalmazott), de kezdett úgy kinézni, hogy nem megegyezés történt, hanem ún. “mértékes indítvány” alkalmazására került sor, ami lényegében ugyanúgy az ügyész és a vádlott közötti megállapodásra épül, és köti a bíróságot.

Július 9-én reggel már ennek a gondolatnak a birtokában mentem be a Klub Rádióba, ahol Lampé Ágnes társaságában hosszasan beszélgettünk az ügy több aspektusáról. Beszéltünk az ügyészség kommunikációjáról és vázoltam az egyezség mellett ennek a másik lehetőségnek a körvonalait.

Délutánra Dr. Ésik Sándor ügyvéd a Facebook oldalán nagyon jól összefoglalta mindazt, amit a “mértékes indítványról” tudni érdemes, szóval ezt javaslom elolvasni (valamint gondolatban behelyettesíteni az ÉS-cikkem büntető eljárási törvényt elemző részei helyére, amelyek az utólag kiderült információk fényében ha elméletben helytelennek nem is, de a jelen ügyben irrelevánsnak tekinthetők, különös tekintettel arra, hogy tehetett volna-e mást az eljáró bíróság):

Posted by Dr. Ésik Sándor ügyvéd on Thursday, July 9, 2020

Még aznap este interjúzott az ATV-n Ibolya Tibor fővárosi főügyész, az általa elmondottak alapján most már nagyon úgy tűnik, hogy nem került sor kifejezett, a büntető eljárási törvény szerinti ügyészségi megegyezésre, hanem ezt a másik, Ésik Sándor által fent leírt megoldást alkalmazta az ügyészség. Igazából nagy különbséget ez nem jelent, hiszen mint fentebb írtam, ahhoz kell egy konszenzus, és annak eredménye is köti a bíróságot, még ha az ügyészség fenti nyilatkozata (ahogy a Klub Rádióban is utaltam rá) csúsztat is egy rendes méretűt.

A Blikk aznap este megjelent cikkéhez már hosszasan beszélgettünk arról, hogy mennyiben lehetsége, vagy mi szükséges ahhoz, hogy lehessen “listázni” az ilyen bűnök elkövetőit. Szeretném leszögezni, hogy nem támogatom a teljesen nyilvános listák ötletét, ami ennél is fontosabb, a jelenlegi európai jogi környezetben (a hazait hagyjuk, azt már lassan csak a Fidesz PR-csapata dönti el) nem is nagyon lehet ilyet kialakítani, ellenben a korlátozott nyilvánosságú listáknak szerintem semmi akadálya. Ez azt jelenti, hogy ilyen elkövetők listájához meghatározott hatóság rendelkezik hozzáféréssel, amelyhez fordulhatnak azok, akik legitim érdekkel bírnak az adott információ megismeréséhez. Tehát pl. valaki jelentkezik egy iskolába, és az alkalmazásáról döntő vezető rákérdezhet, hogy az adott személy szerepel-e ebben a nyilvántartásban, vagy maga a jelentkező kell hogy beszerezzen egy nemleges igazolást. A jelenleg is működő bűnügyi nyilvántartás alapján ezt minden további nélkül ki lehetne alakítani.