Előadásom egy nemzetközi konferencián

Tegnap érdekes konferencián vettem részt, illetve adtam elő az egyik vezető litván egyetem, a Mykolas Romeris University (MRU) szervezésében. A koronavírus-helyzet miatt sajnos online formában megtartott konferencia tárgyát a 70 éve elfogadott Emberi jogok európai egyezménye, valamint az arra épülő strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata adta, az egyetem nemzetközi és európai jogi intézete szervezésében.

Az előadásom, amire a program némi átszervezése okán végül a strasbourgi bíróság litván bírája, illetve a litván alkotmánybíróság jelenlegi elnöke után került sor, azt a kérdést próbálta körbejárni, hogy vajon a strasbourgi bíróság az egyezmény alapján alkalmas lehet-e a múltban (az egyezmény létrejötte előtt) az államok által elkövetett, a mai értelmezésünk szerint egyértelműen emberi jogsértőnek tekinthető cselekményekkel szembeni fellépésre, vagy azok hatásainak enyhítésére.

Az egész konferencia elérhető a YouTube-on, az én előadásomra 1:35 magasságában kerül sor (majd utána a kommentekre), de érdemes a többi előadásra is ránézni:

A fenntartható fejlődési célok és a nemzetközi jog kapcsolatáról

Pár napja rögzítettünk egy érdekes beszélgetést az Első Pesti Egyetemi Rádió (EPER) számára, ami a nemzetközi jog és a fenntartható fejlődési célok közötti kapcsolatot járta körbe.

A beszélgetés a rádió “Fenntarthatósági 1×1” sorozatába illeszkedik, érdemes annak többi elemét is meghallgatni!

Jó volt egy kicsit “oldalra” nézni, az aktuális problémák mellett kicsit a szakmám szívemnek kedvesebb dolgaival is foglalkozni.

A Kaleta-ügyről összefoglalóan…

Amikor bekerült a nyilvánosság látókörébe Kaleta Gábor ügye, igyekeztem távol tartani magam tőle. Ahogy az Élet és Irodalomba írt, lentebb hivatkozott cikkben le is írtam, hogy miért. Figyeltem a megszólaló kiváló kollégákat, védőügyvédeket, próbáltam értelmezni az elhangzottakat, összhangba hozva a saját, a nemzetközi joghoz, nemzetközi kapcsolatokhoz kapcsolódó gyakorlati tapasztalataimmal. Mindezzel együtt persze előbb-utóbb megtalált a média az ügy nemzetközi összefüggéseivel, és megpróbáltam a szokásaimnak megfelelően korrekt módon tájékoztatást adni arról, hogy a nemzetközi jog hogyan szabályozza ezt a kérdést, más államokban milyen előírások alkalmazandóak az ilyen cselekményekre.

Közben pedig próbáltam kiállni a bíróság függetlenségével kapcsolatos félreértésekkel, gyakran egyenesen otromba csúsztatásokkal szemben. Miközben semmilyen egyértelmű tájákoztatás nem érkezett az ügyészségtől, az teljesen egyértelmű volt a híradások alapján, hogy az általa emelt vád egy megegyezés alapján született.

Amikor a Blikk is felhívott és interjút kért a témában, majd egy-két napra rá az ATV Híradó, ennek tudatában nyilatkoztam:

Közben viszont folyamatosan munkált bennem egy egyre növekvő rossz érzés, nem is magával a bűncselekménnyel kapcsolatban (az amiatti undor természetesen állandónak tekinthető), hanem az annak kiderülése után történtek miatt, különösen az egyre növekvő politikai zaj miatt. Emiatt kezdtem egy kicsit alaposabb írás elkészítésébe is, ez jelent meg ma az Élet és Irodalom hasábjain.

A cikkben megpróbáltam körvonalazni sok minden mellett a mindenki által kész tényként kezelt ügyészségi megállapodás jogszabályi részleteit, már csak azért is, mert (ahogy a cikkben olvasható) a védők nagy része és a szakma a büntető eljárási törvény ezen újítását már a kezdetektől óvatosságra intve fogadták. A cikk elküldése utáni (ami rossz szokásomnak megfelelően éjjel kettő óra körül történt, de ezúttal muszáj volt tempózni, hogy beférjen az írás a pénteki ÉS-be) reggel (azaz még 8-án) hívott a Blikk újságírója a védelem általi fellebbezés hírével, kérve a véleményemet, ami őszintén meglepett. Ugyanis semmi értelme nem volt annak egy egyezség után, bár kicsit alaposabb utánagondolva, a védő szempontjából teljesen logikus lépés volt. Hiszen a súlyosbítási tilalom okán veszítenie nem volt mit, és tudja a fene, egy ekkora ziccer esetleges kihagyása még akár az ügyvédi műhiba szintjét is elérheti, és egy ügyvéd sem vágyik egy ilyen tárgyú vizsgálatra, tehát valahol volt benne ráció. Erre jutottak azok a büntetős ügyvéd kollégák is, akikkel konzultáltam… Ám ami már akkor is zavaró volt, hogy a büntető eljárási törvény rendelkezései az ügyészségi megegyezés utáni esetre annyira szűken húzzák meg a fellebbezés lehetőségeit, hogy egyszerűen nem állt össze a történet.

És ehhez képest jelent meg aznap délután az ügyészség közleménye, ami bár továbbra sem tette teljesen egyértelművé a történteket (ahogy a lenti interjúban is jeleztem, bármilyen jogszabályi hivatkozás megjelölése nélkül egy ügyészségi nyilatkozat eléggé kapufás jellegű – azok nélkül ugyanis nem egyértelmű, hogy az ügyészség milyen eljárási eszközt alkalmazott), de kezdett úgy kinézni, hogy nem megegyezés történt, hanem ún. “mértékes indítvány” alkalmazására került sor, ami lényegében ugyanúgy az ügyész és a vádlott közötti megállapodásra épül, és köti a bíróságot.

Július 9-én reggel már ennek a gondolatnak a birtokában mentem be a Klub Rádióba, ahol Lampé Ágnes társaságában hosszasan beszélgettünk az ügy több aspektusáról. Beszéltünk az ügyészség kommunikációjáról és vázoltam az egyezség mellett ennek a másik lehetőségnek a körvonalait.

Délutánra Dr. Ésik Sándor ügyvéd a Facebook oldalán nagyon jól összefoglalta mindazt, amit a “mértékes indítványról” tudni érdemes, szóval ezt javaslom elolvasni (valamint gondolatban behelyettesíteni az ÉS-cikkem büntető eljárási törvényt elemző részei helyére, amelyek az utólag kiderült információk fényében ha elméletben helytelennek nem is, de a jelen ügyben irrelevánsnak tekinthetők, különös tekintettel arra, hogy tehetett volna-e mást az eljáró bíróság):

Még aznap este interjúzott az ATV-n Ibolya Tibor fővárosi főügyész, az általa elmondottak alapján most már nagyon úgy tűnik, hogy nem került sor kifejezett, a büntető eljárási törvény szerinti ügyészségi megegyezésre, hanem ezt a másik, Ésik Sándor által fent leírt megoldást alkalmazta az ügyészség. Igazából nagy különbséget ez nem jelent, hiszen mint fentebb írtam, ahhoz kell egy konszenzus, és annak eredménye is köti a bíróságot, még ha az ügyészség fenti nyilatkozata (ahogy a Klub Rádióban is utaltam rá) csúsztat is egy rendes méretűt.

A Blikk aznap este megjelent cikkéhez már hosszasan beszélgettünk arról, hogy mennyiben lehetsége, vagy mi szükséges ahhoz, hogy lehessen “listázni” az ilyen bűnök elkövetőit. Szeretném leszögezni, hogy nem támogatom a teljesen nyilvános listák ötletét, ami ennél is fontosabb, a jelenlegi európai jogi környezetben (a hazait hagyjuk, azt már lassan csak a Fidesz PR-csapata dönti el) nem is nagyon lehet ilyet kialakítani, ellenben a korlátozott nyilvánosságú listáknak szerintem semmi akadálya. Ez azt jelenti, hogy ilyen elkövetők listájához meghatározott hatóság rendelkezik hozzáféréssel, amelyhez fordulhatnak azok, akik legitim érdekkel bírnak az adott információ megismeréséhez. Tehát pl. valaki jelentkezik egy iskolába, és az alkalmazásáról döntő vezető rákérdezhet, hogy az adott személy szerepel-e ebben a nyilvántartásban, vagy maga a jelentkező kell hogy beszerezzen egy nemleges igazolást. A jelenleg is működő bűnügyi nyilvántartás alapján ezt minden további nélkül ki lehetne alakítani.

Amerikai utcai tiltakozások, erőszak és faji egyenlőtlenség és annak hatásai

Ma reggel került adásba a Heti TV tegnap felvett Pirkadat című műsorának felvétele, ahol az amerikai utcai erőszakos jelenségekkel kapcsolatban beszélgettünk az ilyen jelenségekkel szembeni fellépésről, egyenlőtlenségről és annak hatásairól.

A strasbourgi bíróság elhagyásáról…

Miután a FIDESZ kis házi élősködője, a KDNP nevet viselő alakulat elkezdte mondogatni, hogy ki kéne lépni a strasbourgi bíróság rendszeréből, a kérdés, beleértve az Emberi jogok európai egyezményének felmondását, megint az érdeklődés homlokterébe került. Két napja nyilatkoztam a témában a Klub Rádiónak, tegnap a Civil Rádiónak, ezek itt meghallgathatók:

https://www.klubradio.hu/adasok/ha-pedig-valaki-ir-es-magyarul-ir-az-magyar-iro-111257

Civil Rádió (8:47-től):

Ám ezen túlmenően, érdemes kiemelni egy-két dolgot, amire az interjúkban időhiányában nem tértünk ki, legfeljebb említés szintjén.

Ez a felvetés nem új, és nem is különösebben kell komolyan venni. Hogy a strasbourgi bíróságot el kell hagyni, sok európai állam közbeszédében megjelenik kisebb-nagyobb intenzitással, különösen olyan helyzetekben, amikor az adott államot egy annak politikuma vagy közvéleménye számára kínos-kényes-jelentős kérdésben megtalálja a bíróság. Persze, van egy jelentős különbség abban, hogy azok az ilyen mondásokat hogy kezelik, vagy hogy ki mondja azokat. Nagy-Britannia esetében például elég régóta, már a Brexit őrülete előtt, de annak kitörése után már azzal szorosan összefonódva jelent meg, és a Brexit lezárulta után várhatóan megint felerősödik, különösen az olyan ügyek kapcsán, mint amilyenben pár napja megint pert veszített az állam.

Magyarországon még annak idején az európai szélsőjobbos trendeknek megfelelően a Jobbik pörgött ezen a témán komolyabban, mielőtt a Fidesz maga is elkezdte nyomni a témát pár éve. A Jobbik azért elég súlyos színvonalon tolta, vidám emlékem ebből az időszakból, amikor azt kiszervezték az egyik parlamenti gyakornokuknak, hogy mondja meg, hogy szakmailag az hogyan lenne a legjobb. 🙂 Amit nem tudtak szegények, hogy az érintett lány, akinek nem mellesleg a hócsukája tele volt a frakció egyes tagjai részéről őt ért folyamatos szexuális zaklatásokkal, informálisan tőlem kért ehhez segítséget, és egy pillanatig nem bánta, hogy így “meghackeljük” a témával kapcsolatos kommunikációjukat, úgysem tervezte életét és vérét adni azért a társaságért. Maradjunk annyiban, hogy van abban valami szórakoztató, amikor bemész interjúzni egy televíziós csatornához egy adott témában, és előtted az általad finoman szólva nem kedvelt politikus fogalmatlan módon azokat a szakmai szempontból őrületes marhaságokat adja elő nagy magabiztossággal, amiket pár napja Te vetettél papírra vicces kedvedben. No igen, akkor még nem az volt a domináns mondás az Orbánnal ellentétes oldalon, hogy majd a nácikkal váltjuk le a fasisztákat… Régi szép idők, na.

Amit viszont a viccen túlmenően látni kell, hogy az orbáni rezsim a témát akkor még csak kiszervezte a Jobbiknak, mert számukra túl erős lett volna. Később ez kezdett megváltozni, de utána már közelebb húzták magukhoz: még nem a KDNP-nek adták ki, hanem a mindenki kedvence “Alapjogokért Központ” nevű izének adták oda, hogy futtassa a közbeszédben. Hát, jó gyenge színvonalon tolták (Tudták volna vajon másmilyenen is?), de arra pont jó volt, hogy teszteljék a közvéleménynél.

Ennek első esete az volt, amikor Magyarország 2017 márciusában – előre megjósolt módon – pert veszített a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán a migrációval összefüggésben alkotott jogszabályok alkalmazása okán, és az Alapjogokért Központ vezetője, Szánthó Miklós jogsértő módon nem csupán az ítélet végre nem hajtása mellett emelt szót, de megpendítette az Emberi jogok európai egyezményének felmondásának lehetőségét (https://hvg.hu/itthon/20170321_Toporzekolva_hisztizik_a_kormany_a_strasbourgi_itelet_miatt), amivel szemben érthetően igen éles elutasítással foglaltam állást. Véleményem szerint maga a bejelentés nem volt más, mint a közvélemény szondázása, ám részvételünk az egyezményben ennél sokkal nagyobb értéket képvisel. Rosszallásomnak a központ saját Facebook oldalán is hangot adtam egy nyilvános kommentben, majd a témában március 22-én televíziós vitára is sor került:

Erről vitáról amúgy utána még a sajtó is beszámolt (lásd pl. https://magyarnarancs.hu/belpol/buszke-lenne-magara-a-kormany-hazi-elemzoje-ha-kilepnenk-az-emberi-jogi-egyezmenybol-103064).

2017. április 12-én az RTL Klub „Magyarul Balóval” című műsorában került sor újabb vitára köztem és Szánthó Miklós között (elérhető: https://rtl.hu/most/magyarulbaloval/magyarul-baloval-2017-04-12?fbclid=IwAR0kdPZGT2aI3QAVM63S87ajOgCso9HNj-6rp-1zp_UQNcf5G-vsMkYeUAw vagy lentebb), amely során több, aktuális kérdést is megvitattunk, de természetesen hangsúlyosan szerepelt a strasbourgi bíróság elhagyásának ötlete is.

A vita egy kellemetlen pillanata 22:00 magasságában állt be, amire a Magyar Narancs fentebb már hivatkozott, 2017 május 18-i cikke is kitért:

„Lattmann Tamás nemzetközi jogász, aki különböző tévéműsorokban többször is együtt szerepelt Szánthó Miklóssal, úgy véli, nem az igazgató képességeivel van baj. „Érezni, hogy törekszik a felkészültségre, de ha valaki ennyire függ a politika napi témáitól, illetve nem az érdeklődés, hanem a megbízás vezeti, akkor nem tud elmélyülni egy-egy témában, így alapfelkészültsége bizonyos pontokon megbicsaklik.” Példaként említi: úgy látta, Szánthót Baló György műsorában meglepetésként érte, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) az eljárási szabályokat, intézményeket meghatározó kiegészítő jegyzőkönyvei csak teljes konszenzussal módosíthatók.”

Megjegyezném, hogy e konkrét szakmai hiba észrevételezése mellett sem az interjú során, sem később, a Magyar Narancsnak nyilatkozva nem sértegettem Szánthó Miklóst, mind szakmai, mind pedig emberi szempontból maximális korrektséggel jártam el, a szervezettel kapcsolatban ekkor már nyilvánvalóan fennálló negatív véleményem ellenére. Jó, akkor még nem tudtam, hogy két és fél évvel később az ürge és/vagy politikai megrendelői/szövetségesei minden követ meg fog(nak) mozgatni annak érdekében, hogy majdnem húsz évnyi egyetemi oktatói-kutatói jogviszonyom véget érjen, hát ebből is az látszik, hogy ki mennyit ér, és mennyire érdemes korrekt módon viselkedni az ilyenekkel. Ennyire. 😀

No, de most úgy látszik, hogy megint szintlépés van, a KDNP egyes, az igazságügyi tárca környékére teleportált arcai már pedzegették ezt a témát korábban is, de “politikai igényként” most jelenik meg először. Nem tudom, mennyire érdemes komolyan venni, személyes véleményem szerint a kormányzati döntéshozatal közelében még mindig bőven vannak olyan szakemberek, akik szerepe nem a nyilvánosság előtti bohóckodás, azaz fel tudják mérni, hogy a strasbourgi bíróság elhagyása nem csupán káros ötlet, de a gyakorlatban szinte kivitelezhetetlen. Sokkal több esélyét látom az orosz modell alkalmazásának, ami szakmai szempontból ugyanilyen zöldség, de praktikusan kivitelezhetőbb: beírni az Alaptörvénybe valami Strasbourg-ellenes hülyeséget, kreálni egy kamu eljárást az Alkotmánybíróság számára, amivel “felülvizsgálhatják”, mondjuk az “alkotmányos önazonosság” jegyében az egyes strasbourgi ítéleteket, egyrészt ezt jól meg tudják magyarázni a velük szimpatizáló közvéleménynek, másrészt pedig van elég csomagnyi harminc ezüstpénz még a raktárban, hogy találjanak elég jogvégzett figurát, aki hajlandó hajbókolni ehhez a marhasághoz, akár még tudományosnak is tűnő módszerekkel megmagyarázni azt. Én már semmin nem leszek meglepve, a könyvtáramban már gyűlnek az ilyen anyagok szép számmal, egyszer még szégyellni fogják ezt páran.

Addig is viszont, akit érdekel az emberi jogok európai jogvédelmi rendszerének működése, a kapcsolat az Európa Tanács és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, valamint az EU között, annak összes trükkjével és kérdésével, azt szívesen látjuk az EU jog workshop programunk pár nap múlva esedékes újabb rendezvényén, ahol ezt a témát járjuk körbe, és nem csupán tolmácsoknak vagy fordítóknak lehet érdekes és hasznos, hanem mindenki számára, aki kicsit jobban látni akar a pályán. Bővebb információ itt elérhető:

http://www.facebook.com/events/502011040455415

(Sok) minden, amit tudni érdemes az ún. “Minority Safepack” európai polgári kezdeményezésről

Az állandó kritizálásom mellett mindig örömmel látom, amikor a sajtóban szakmai szempontból is jó, helytálló írások, elemzések jelennek meg, ha pedig élvezetes stílus is járul hozzájuk, még jobb. Emiatt javaslom elolvasni ezt a tegnap az Azonnali c. online kiadványban megjelent írást:

https://azonnali.hu/cikk/20200205_bemutattak-a-bizottsagnak-a-minority-safepack-javaslatot-elolvastuk-es-elmondjuk-mi-van-benne

A még 2013-ban megindított ún. “Minority Safepack” európai polgári kezdeményezés lényege, hogy az európai államokban élő kisebbségek védelmére ne csupán a rendelkezésre álló, Európa Tanács (a másik “nagy” európai integrációs szervezet, 47 tagállammal) keretében elfogadott nemzetközi egyezmények rendszerében foglalt viszonylag laza előírások legyenek alkalmazhatóak, hanem maga az Európai Unió is alkosson jogszabályokat a területen. A probléma, ahogy arra a cikk is kitér, hogy az alapító szerződések alapján az EU-nak nincs ilyen hatásköre, (részben) emiatt pedig a magam részéről az elmúlt években magát a kezdeményezést mindig is kicsit ferde szemmel figyeltem. Nem a céljával volt soha gondom, ám a kezdeményezők Fidesz- és kormányközeli köre, a kezdeményezés jogi értelemben nyilvánvalóan aggályos jellege számomra azt vetítette előre, hogy egy előre kiszámítható kudarc újabb EU-ellenes eszközként fog működni a politikai kommunikációs térben (és ennek okán többször keveredtem néhol nyilvános vitába is a kezdeményezést támogató ellenzéki szereplőkkel is, így pl. az Azonnali tulajdonosával, Ungár Péterrel).

Nos, akár igazam lesz a végén, akár nem, a mostani konkretizált előterjesztés-csomag, amit a szervezők letettek az asztalra, tartalmaz komolyan vehető elemeket, amelyek tekintetében lehetséges, hogy az Európai Bizottság kézzelfogható, konkrét javaslatokat tegyen le az asztalra. Aztán persze érdekes kérdés lesz, hogy azokat sikerül-e az uniós jogalkotáson “áterőltetni”, de egyvalami biztos: ha nem, akkor az megint nem az “EU hibája” lesz, hanem a tagállamok egyéni, vélt vagy valós érdekeiből fakadó, a kormányzat és körei által az egekig magasztalt és állítólag nagyban fenyegetett állami szuverenitás újabb diadalaként értelmezhető rögvalóság következménye. Az uniós jogalkotás ugyanis nem “Brüsszel döntése”, hanem hosszú folyamat, amelyben a Tanácson és az Európai Parlamenten keresztül a tagállamok vesznek részt.

Érdeklődve figyelem.

Az Isztambuli egyezményről és annak ratifikációjáról…

Tegnap az ATV híradó kérésére reflektáltam arra, amit Varga Judit igazságügyi miniszter az Isztambuli egyezménnyel kapcsolatban elmondott. Ennek kapcsán érdemes leírni néhány olyan dolgot, amire az interjú rövidsége okán nem volt módom kitérni.

Elsőként talán érdemes megnézni az egyezmény szövegét, itt elérhető egy magyar fordítás. Soha nem árt tudni, miről beszélünk, bár hiszek abban az ősi jogász-mondásban, miszerint “soha ne hagyjuk, hogy a jogszabály szövegének ismerete megzavarja az egészséges jogérzékünket”, néha ennek ellenére jó látni azt.

Kezdjük a legizgalmasabb elemmel, az igazságügyminiszter közölte, hogy nem fogják ratifikálni, mert a migrációval kapcsolatos részek nem állnak összhangban a kormány migrációs politikájával. Ezen őszintén megdöbbentem. Egyrészt mert eddig ezt még nem nagyon hallottuk érvként, az egyezmény 2014-es aláírása utáni időszakban a migráció még csak mint “migráns erőszakos elkövetők” termelőjeként jelent meg a hazai politikai kommunikációs térben, egészen tavalyi nyárig, egy parlamenti képviselői kérdésig kellett várni, amíg megjelent az érv, miszerint az egyezménynek a kormány által elfogadhatatlan eleme a menekültüggyel foglalkozó fejezet, amíg ez nem tisztázódik, “nem kerülhet sor az egyezmény ratifikációjára”.

Hát, akkor tisztázzuk. Az Isztambuli egyezmény a migrációval kapcsolatban alapvetően a már létező menekültjogi korpuszra épít, érdemben azt nem bővíti. Egyetlen látszólagos újítása, hogy előirányozza, hogy nemi üldöztetés alapján is biztosítani kellene a menedékjogot (60. cikk), amivel őszintén nem értem, mi a gond, hiszen egyrészt ez a létező szabályok (Genfi menekültjogi egyezmény, illetve alkalmazandó uniós joganyag) értelmezéséből is levezethető, másrészt pedig épp az volt a kormányzati mondás ebben a témában idáig, hogy a menedékjog annak “jár”, akit “üldöznek”, ehhez képest az ezzel tökéletesen összhangban álló egyezményi rendelkezés Varga Judit szerint hirtelen nincs összhangban a kormányzati politikával. Érdekes.

Mi az, amiben amúgy a kormánynak igaza van? Ami tény, hogy a magyar büntetőjogban már az egyezmény 2014-es aláírása előtt megjelentek azok a büntető rendelkezések, amelyeket az előirányoz. Tehát látszólag valóban felesleges lenne ratifikálni. No de ha felesleges, akkor miért is ne? Itt már jó eséllyel kilóg a lóláb mindenki számára. A válasz nyilván megint a részletekben rejlik, illetve abban a problémában, hogy nem mindig a jogalkotás a megoldás mindenre, sőt, igazából a politikusok által kedvelt, a büntetőjogi szankciók variálgatásával operáló megoldások a legtöbb esetben lényegében hatástalanok. Míg a hatályos Büntető törvénykönyv tartalmazza a releváns bűncselekményeket, büntetéseket, azok végrehajtása, kikényszerítése, valamint a legfontosabb, azok megelőzése terén hihetetlen hiányosságok mutatkoznak. És ezen a ponton válik világossá, hogy az egyezménynek e kérdéseket szabályozó területein (ami annak anyagának nagyobb részét fedi le, mint az egyszerű büntetőjogi rész) nagyon-nagyon komoly elmaradásaink vannak, a szükséges csatlakozó gyakorlatról és know-how-ról nem is beszélve. És ezt a kormány környékén is mindenki nagyon jól tudja, az már más kérdés, hogy beszélni nem akar róla.

Mi az a “gender”, és miért van rá szükség? Ahogy az egyezmény 3. cikk c) pontja meghatározza a “gender”, azaz “társadalmi nem” fogalmát, az nem más, mint “azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”, ami azért fontos, mert ezek a szerepminták azok, amik gyakran kapcsolati erőszakhoz vezetnek. Leegyszerűsítve: az asszony azért kapja a verést, mert nincs vacsora, pedig “az a dolga, hogy legyen”. Miért lenne az? Ennek tisztázása leginkább a megelőzés biztosítása érdekében, az egyezmény 6-7. cikkeibe foglalt szakpolitikai koordinációk miatt fontos. Amit sokan már az aláíráskor (és most is) úgy adnak elő, hogy “a fiúkat majd babázni tanítják az iskolában” meg “megmondják nekik, hogy ők maguk döntenek arról, hogy fiúk vagy lányok”, és ehhez kapcsolódóan gender-őrületről beszélnek, igazából nem más, mint félreértése, majd rosszindulatú elővezetése az egyezmény megelőző mechanizmusai legfontosabbjának, az oktatásnak, azaz arra nevelésnek, hogy nincs olyan, hogy “a nő dolga”. Például erre utal a “gender perspective”, azaz a nemi dimenzió, amire a 6. cikk utal, nem pedig arra, hogy egy férfi öltözhet-e nőnek, vagy fordítva, vagy hogy minek érezze magát.

Nagyon sokat tudnék még írni az Isztambuli egyezményről, valószínűleg fogok is a későbbiekben. Ahogy az interjúban is utaltam rá, az egyezmény ratifikációját jelenleg elsősorban politikai okok hátráltatják, hogy a 2014-ben a ratifikáció előkészítésére az akkori Igazságügyi Minisztérium által létrehozott munkacsoport végül milyen színvonalú előkészítő munkát végzett, nem tudom, de abból kiindulva, hogy a büntetőjog területén kívül (ahol sok munka ugye láthatóan nem volt) mennyire nem történt semmi csatlakozó jogalkotás, sajnos nincsenek illúzióim.

Új publikáció az emberi jogok nemzetközi védelmének területén

Öröm volt dolgozni ezen a kiadványon… És ami a legjobb, mindenki számára ingyen elérhető. 🙂

Nemzetközi jog

2016 decemberében, az 1966-ban az ENSZ keretében elfogadott emberi jogi egyezségokmányok 50. évfordulójának alkalmából konferenciát szervezett a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzetközi Jogi Tanszék csapata, Csapó Zsuzsanna vezetésével. A sikeres, és nem utolsósorban jó hangulatú rendezvény a szakma hazai művelői közül többeknek biztosított lehetőséget kutatási témáik, eredményeik ismertetésére.

Hosszú idő után végre elkészült és megjelent az akkori előadások jó részt lefedő tanulmánykötet is, Csapó Zsuzsanna szerkesztésében, amely Lattmann Tamás lektorálása és utószava mellett adja közre Andrássy György, Bruhács János, Chronowski Nóra, Csapó Zsuzsanna, Kaponyi Erzsébet, Kardos Gábor, Kecskés Gábor, Komanovics Adrienne, Kovács Péter, Lakatos István, Lukonits Ádám, Molnár Tamás, Raisz Anikó, Szabó Gábor és Tóth Norbert tanulmányait.

A könyv elektronikus formátumban mindenki számára ingyenesen elérhető az NKE repozitóriumában.

View original post