Kijárási korlátozások/tilalom és egy gyakorlati probléma – például a bérlőkre gondol valaki?

A kijárási korlátozások első napján (amit vagy követ szigorúbb kijárási tilalmi előírás, vagy nem) szeretném felhívni a figyelmet egy olyan gyakorlati problémára, amire még kedden a Tilos Rádióban leadott beszélgetés során utaltam (elérhető: https://lattmanntamas.hu/…/a-tilos-radioban-a-veszelyhelyz…/ ), különös tekintettel az aktuális párizsi kijárási tilalom tapasztalataira (ott azért nagyobb gyakorlat van ebben, mint nálunk, szerencsére). Nevezetesen a korlátozások ellenőrizhetősége és betarthatósága a kérdés, ismerve a magyarországi, különösen a budapesti helyzetet. Mint azt már ott is jeleztem, becslésem szerint a lakcímkártyák 30%-a nem reális adattartalommal létezik, ergo nem tudom, hogy hogy tudja majd a korlátozások/tilalom betartatásáért felelős bármilyen hatósági jogkörrel felruházott személy (legyen az rendőr, adott esetben katona, bárki) ellenőrizni azt.

A probléma jelentősége

Ez azért fontos kérdés, mert most belemegyünk egy olyan, hatósági intézkedéseket igénylő helyzetbe, amire jelenleg semmilyen módon nem vagyunk felkészülve. Most kijárási korlátozások, lehet, hogy valamikortól kijárási tilalom, és semmi, ismétlem SEMMI hír arról, hogy az azt ellenőrző hatósági személyek honnan tudják majd megállapítani, hogy az utcán sétáló polgár valójában hol lakik, tehát hogy például tényleg csak a szabályozó által engedélyezett egészségügyi sétát teljesíti, vagy bármi.

Persze a probléma komplex és régóta húzódik, és nem most fogjuk megoldani. A probléma sajnos a legtöbb esetben, hogy lakás bérlése esetén a tulaj nem hajlandó hozzájárulni a bérlő bejelentkezéséhez, mert például esze ágában sincs bármilyen adót fizetni, ennek megfelelően pedig nem is akarja, hogy bármilyen hatóság tudom róla, hogy kiadta a lakását. Vannak, akik miközben már rég kiköltöztek az agglomerációba, vagy a zöldövezetbe, még mindig papíron fenntartják a belvárosi lakóhelyüket, mert ki akarják használni az esetlegesen ingyenesen, vagy névleges díj ellenében biztosított lakossági várakozási engedélyt. Sokan pedig egyszerűen lusták voltak ezt a lépést megtenni, mert csak, mert emberek vagyunk, van ilyen. Millió és egy oka van még annak, hogy van egy ilyen helyzet, nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Mint írtam fentebb, ezt a komoly strukturális problémát nem most fogjuk megoldani, nem is lenne helyes most ezzel elkezdeni szórakozni. Ugyanakkor szerintem az is megengedhetetlen, hogy – ha az esetleges ellenőrzéseket komolyan gondoljuk – akkor sok ezer ember, köztük valahol kiszolgáltatott helyzetben élő bérlő emiatt bajba kerüljön. Ahogy az ellenőrzésért felelős személyeket sem hozhatjuk olyan helyzetbe, hogy ne legyen egyértelmű a feladatuk.

Megoldás?

Megoldás lehet, hogy mindenki hordjon magánál egy, a valós lakcímét igazoló okiratot, például a bérleti szerződésének egy másolatát. Ehhez szükségesnek tartom időben rögzíteni, hogy az ilyet az ellenőrző köteles elfogadni. Ugyanakkor az a gond ezzel, hogy az ilyen okiratok valódisága semmilyen módon nem garantálható az ő számára is egyértelmű módon.

Ennek érdekében javasolnám, hogy a létező lakcímnyilvántartás mellett a kormány rendelettel alakítson ki azonnal egy ideiglenes, ha úgy tetszik “átmeneti rendészeti lakcímnyilvántartást”,

  • ahova a bejelentkezéshez elég az egyoldalú nyilatkozat, nem kell hozzá semmilyen hozzájárulás például a tulajdonos részéről,
  • ennek megfelelően az ebbe való bejegyzésnek semmilyen, a kijárási korlátozás ellenőrzésén túlmutató joghatása nem lenne,
  • hogy ne legyen kifogás az adatközlés nehézsége kapcsán, a bejegyzés elektronikusan, bármilyen formában megtehető (nem szükséges például ügyfélkapu megléte sem),
  • a kijárási korlátozást ellenőrző hatóság azonnal bele tud nézni az utcáról.

Természetesen ezt a nyilvántartást pedig, az abban rögzített adatokkal a kijárási korlátozást bevezető rendelet hatályvesztésével egyidejűleg azonnal törölni kellene. Az semmilyen más eljárásban nem lenne felhasználható, csak és kizárólag arra állna rendelkezésre, ha utcai ellenőrzés során a polgár lakcímkártyájában található adat nem valós, az ide való korábbi, egyszerű bejegyzésére hivatkozással igazolhassa a tényleges lakóhelyét. Miután ennek a nyilvántartásnak semmilyen közhiteles jellege nem lenne, sokkal inkább információ közléséről szól, kialakítása viszonylag gyorsan és lényegében fillérekből megoldható lenne.

Aztán valamikor majd a probléma érdemével is lehet foglalkozni…

Az Index által elutasított véleménycikkem az Azonnali.hu-n

Mint arra tegnap a Facebook oldalamon utaltam, az index.hu megtagadta az Orbán Balázs által írt véleménycikkre való válaszom közlését, arra való hivatkozással, hogy személyeskedő. Úgy döntöttem, nem fogom túl sokat foglalkozni az index.hu nem tudom kije által meghozott döntéssel, arra meg pláne nem fogom az energiámat pazarolni, hogy nekiálljak vitatni azt. Csak annyit reagálnék erre, hogy miután az Orbán Balázs által jegyzett cikk az én sértegetésemmel kezdte, teljesen természetes, ha erre is reflektálok. Többen, a döntést nem értők közül megjegyezték, hogy lehet, hogy az volt a baj, hogy én névvel “személyeskedtem”, úgy látszik, ha az név nélkül történik, az elfogadható. Akár…

Őszintén szólva, valahol szomorú vagyok. Az általam valaha kedvelt és nagyra tartott index.hu nem első alkalommal ad helyt velem szemben nem egyszerűen csak kritikus, hanem öncélúan sértő hangvételű vagy egyenesen hazug írásoknak és véleményeknek, anélkül, hogy valaha lehetőséget biztosított volna számomra az ezekre való reakcióra. Lengyel Lászlótól kezdve bárki az utolsó kocsmárosig, ha épp olyanja volt, belém akart rúgni, az index.hu-n megtehette, meg is tette. Ez a mostani az első alkalom, amikor tényleg szerettem volna reagálni egy ilyenre, lényegében az sem az egóm, hanem a téma fontossága miatt történt most, és ilyen inkorrekt módon sikerült intézniük. Mert nem azzal van gondom, hogy ha rosszat vagy rosszul írok, nem kell. De az, hogy egy gyorsan pörgő témában, adott esetben “avuló” érveket tartalmazó írásra 24 órán át nulla reakció, majd egy rövid e-mail, amely szerint “Kollégáimmal egyeztetve az írását sajnos nem tudjuk közölni, mert abban a vitához nem kapcsolódó személyes sérelmekre (is) reflektál. Megértem az indulata okát, de annak nem adhatunk teret az Indexen.” Majd az erre írott válaszomra megint semmi reakció… Hát, azt hiszem, hogy ez olyan mértékben az alja mindennek, amivel egyszerűen mentálhigiénés okok miatt nem érdemes többet foglalkozni.

Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy nagyobb problémák is vannak itt, legalábbis erre utal az a nagyon fura és számomra nehezen elfogadható megoldás is, hogy az Orbán Balázs-féle véleménycikk után szinte azonnal, az első véleménycikk magától az indextől érkezik, lényegében óvodai színvonalon gúnyolva a miniszterhelyettest, mondván, hogy “na, idáig nem kellettünk, most meg már kellünk, mi?”. Megmondom őszintén, egy idő után már nem is bántam, hogy ebben a vitában, azon a felületen nem fogok részt venni. Hát én nem fogok nekiállni Orbán Balázst, különösen a pozícióját védeni, de ezt a fajta viselkedést nem tudom elfogadni: ha teret adsz egy vitának, akkor utána ne kezdd el rugdosni te magad a kezdeményezőjét. Ha annyira utálod, ne adj neki teret. De ez így nem működik.

Szegény Orbán Balázsnak így is van elég baja, számára kicsit talán kellemetlen, de azzal, hogy elemi szövegértési problémákkal “vádolt meg engem”, egy sorba került Molnár Gyulával, az MSZP egykori elnökével, aki kínjában akkor vetemedett erre, amikor a Botka László lemondatása körüli botrány során sikerült a nyilvánosság előtt hazugságban maradnia. A helyzet annyival kellemetlenebb, hogy abban a helyzetben a pártelnök a részben saját maga kavarta zűrből kellett valahogy kikecmeregjen, míg a mostanit a jogvégzett miniszterhelyettes (aki amúgy oktató kolléga az Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, sőt az Egyetem működését felügyelő és irányító fenntartói testületben a kormány képviselője) részben csupán „megörökölte”… És ha már a cikkben utalok a politikai bizalomra, nem fogom elhagyni a “személyes sérelmeket sem”, megemlíteném, hogy az NKE-ről történt tavaly decemberi, jogellenes elbocsátásom után három hónappal egy kicsit dühös Facebook-posztban emlékeztem meg róla, hogy az NKE még mindig nem adta ki számomra a majdnem húsz évemről szóló közalkalmazotti igazolásomat, amit nem sokkal utána vettem kézhez azt postán. Ám meglepetéssel tapasztaltam, hogy aszerint közalkalmazotti jogviszonyom „rendkívüli felmentéssel” szűnt meg, miközben egészen pontosan az NKE törvény 2019. nyári módosítása (nyugodtan hívhatjuk “lex Lattmann”-nak) szerinti „felmentéssel”, ami nagyon nem ugyanaz. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy ahol egy ilyen egyszerű adminisztratív feladat elvégzésére nem képes egy struktúra, ott bízhatunk-e valóban komoly dolgokat – mint például különleges jogrendi intézkedéseket – ugyanazokra a vezetőkre? Mindenki döntse el maga…

A közzétett cikk maga pedig itt érhető el. Az eltelt idő okán meg tudtam tenni, hogy az indexen zajló vita során tett mondások közül későbbiekre is reagálok benne, és azt az Azonnali szerkesztője javaslatai alapján itt-ott jelentősen bővítettem, részleteztem, átdolgoztam. Végül azt hiszem, így sokkal jobb írás született, mint ami eredetileg az indexnek ment, ezért külön köszönet nekik.

https://azonnali.hu/cikk/20200325_ez-nem-felhatalmazas-hanem-mamelukokra-testalt-felelosseg

Kíváncsian várom a reakciókat. Kérem a kormánypropagandát, hogy egyúttal személyeskedés, szánalmas mocskolódás nélkül. Attól még nem lesz igazatok.

Vajon “elemi csapás” egy járvány, van-e alaptörvényi alapja a veszélyhelyzet kihirdetésének?

A ma közzétett 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelettel veszélyhelyzet került kihirdetésre, ami lehetőséget biztosít számos korlátozás életbe léptetésére. Az Alaptörvény a veszélyhelyzet kihirdetését az alábbi esetben teszi lehetővé:

(1) A Kormány az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén, valamint ezek következményeinek az elhárítása érdekében veszélyhelyzetet hirdet ki, és sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be.

Alaptörvény, 53. cikk (1) bek.

Több probléma is felmerül a mai bejelentéssel kapcsolatban, a legfontosabbnak az esszenciája a címben is felmerül: vajon egy járvány, illetve annak veszélye “elemi csapásnak” minősül-e. Álláspontom szerint nem, ennek megfelelően a veszélyhelyzet kihirdetésének hiányzik a jogszabályi alapja.

A szavak általánosan elfogadott jelentésén túl (ehhez bővebben lásd pl. a Pallas nagy lexikonában foglalt meghatározást: “oly esemény, mely a természet erőinek (elemeinek) működése folytán szokott bekövetkezni”), a magyar jogszabályok sehol nem minősítették a járványokat ilyennek. Sőt, a szövegek megfelelő értelmezése azt mutatja, hogy a magyar jog a járványokat, egészségügyi vészhelyzeteket az elemi csapások mellett, külön kategóriaként kezelték. Ezekből lássunk néhány példát, kezdve a legújabbakkal (többnyire olyanokat felhívva, amiket a Fidesz többsége fogadott el):

Így például a 2019. évi CVII. törvény, ami a különleges jogállású szervekről és az általuk foglalkoztatottak jogállásáról szól, több helyen – a foglalkoztatás általános szabályai alóli kivételes esetek meghatározásaként él a “baleset, elemi csapás, súlyos kár, továbbá az egészséget vagy a környezetet fenyegető veszély megelőzése vagy elhárítása” fordulattal, ami világosan jelzi, hogy a jogalkotó az “elemi csapás” és az “egészséget … fenyegető veszély” kategóriáit külön tartozóként kezeli, azaz azok nem azonosak. Ha azonosként kezelné, nem sorolná fel külön-külön a kettőt. Ezt megtaláljuk a törvény 55. § (3), 57. § (5) és 58. § (2) bekezdéseiben.

Ugyanezt a megoldást látjuk a 2018-ban elfogadott CXXV. törvényben, ami a kormányzati igazgatásról szól, annak 120. § (3), 122. § (5) és 123. § (2) bekezdéseiben. Ugyanígy a 2015. évi XLII. törvényben, ami a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szól, annak 289/L. § (5) és 289/M. § (2) bekezdéseiben. A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény a BV-személyzet alkalmazásával kapcsolatban ugyanezt alkalmazza a 242. § (3) és 249. § (3) bekezdéseiben.

Ez elég töretlen gyakorlatnak tűnik. Ha kicsit régebbre is visszanézünk, a 2006. évi CXXXI. törvény meg is határozza az “elemi csapás” fogalmát, példálózó felsorolással, mégpedig a következő formában: “elemi csapás (így különösen a jégeső, az árvíz, a belvíz, a fagy, a homokverés, az aszály, a hó-, jég- és széltörés, a vihar, a földrengés, valamint természeti vagy biológiai eredetű tűz)” Itt sem szerepel a járvány, vagy az egészségügyi veszélyhelyzet bármilyen formája.

A hatályos katasztrófavédelmi törvény (2011. évi CXXVIII. törvény – amit rögtön elkezdett elemezni a sajtó egy része, keresve, hogy milyen lehetséges intézkedéseket alkalmazhat majd a kormány) sem támogatja ezt a megközelítést, ugyanis annak 44. § a) bekezdése adja meg az “elemi csapások” felsorolását, a b) az “ipari szerencsétlenség” fogalmát, míg a járvány ugyanannak a szakasznak a c) bekezdése szerinti “egyéb eredetű veszélyek” cím alatt szerepel. Amellett, hogy ez is alátámasztja a fenti állításomat, hogy az elemi csapások közé nem tartozik a járvány, ez azért is súlyosan problémás alkotmányjogi szempontból, mert ezzel a katasztrófavédelmi törvény lényegében kiterjeszti az Alaptörvény tartalmát, azaz módosítja azt, márpedig a jogi egyetem első évfolyam elvégzése után illik tudni, hogy ez nem lehetséges.

És csak hogy a szabályozói hierarchia teljes spektrumát bejárjuk, véletlenszerű választással álljon itt Gyomaendrőd egyik 2008-as önkormányzati rendeletének (33/2008. (VIII. 29.) Gye. Kt. rendelet) részlete, amely az elemi csapás okozta lakáskárok helyreállításához nyújtott önkormányzati támogatásokról szól, és hatálya meghatározásakor, az első szakaszában a következőképpen rendelkezik: “A rendelet hatálya kiterjed azokra a személyekre, akiknek az ár vagy belvíz, rendkívüli időjárás, vihar, vagy tűz Gyomaendrőd Város Közigazgatási területén található, a káresemény bekövetkeztekor a kérelmező által lakott lakóházban kárt okozott, és a lakhatását vagy a lakóház helyreállítását e támogatás nélkül nem képes megoldani.” E felsorolás sem terjed ki az egészségügyi kockázatokra vagy veszélyekre.

Mindebből következik, hogy az “elemi csapás” fogalmába nem tudjuk belekalapálni a járványhelyzetet, azaz a jelen veszélyhelyzet kihirdetésének hiányzik az alaptörvényi, azaz jogszabályi alapja.

Különösen zavaróvá válik a helyzet, ha hozzátesszük, hogy e veszélyhelyzet kihirdetése ráadásul indokolatlan és szükségtelen is, hiszen az ilyen helyzetekre irányadó egészségügyi törvény (1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről) alapján minden szükséges járványügyi intézkedés megtehető, a rendkívüli állapot bevezetése nélkül. Ahogy azt is hozzátenném, hogy a fent említett katasztrófavédelmi törvény előírásai is alkalmazhatóak anélkül. A részletekre itt és most nem térek ki, a lényeg, hogy az egészségügyi törvény alapján az egészségügyi miniszter döntésével lehetséges a kötelező szűrés, kötelező vizsgálat, zárlat, fertőző személyek körözése stb., nagyjából minden, amiről a kormány jelenleg beszél, ellenben nem ad lehetőséget olyan mértékű jogkorlátozásra, mint amilyenre az Alaptörvény szerinti “veszélyhelyzet”.

Annak bevezetése esetén ugyanis például aki holnap azt mondja, hogy “az egészségügyi ellátás Magyarországon egy kalap szamóca”, az könnyen belecsúszhat a Büntető törvénykönyv 337. § szerinti “Rémhírterjesztés” bűncselekményi tényállásába. hogy az egyéb lehetséges, kétes szükségességű jogkorlátozásokról ne is beszéljünk.

Előadás a Magyar Biztonsági Fórum X. konferenciáján

Tegnap az a megtiszteltetés ért, hogy előadást tarthattam a Magyar Biztonsági Fórum X. konferenciáján. Az előadás tárgya a szervezők felkérésére az volt, hogy járjuk körül röviden, milyen lehetőségeket, módszereket ismer a nemzetközi és az európai uniós jog például a mostani, koronavírus által okozott, és hasonló jellegű helyzetekben.

Az előadás során az ENSZ, az Európa Tanács, majd az Európai Unió jogrendjének sajátosságai ismertetése mellett próbáltam bemutatni a rendelkezésre álló lehetőségeket. Röviden összefoglalva: a legfontosabb döntések, így például bármilyen rendkívüli intézkedések kötelező hatályú elrendelésének lehetősége továbbra is az államok kezében van, a nemzetközi és az uniós jog legfeljebb az állami intézkedések koordinálására és támogatására alkalmas, de nem lép azok helyébe, és pláne nem veszi ki az irányítást az államok kezéből.

Hogy ez jó, vagy nem, na abban a kérdésben nem tisztem dönteni. 🙂