A tegnapi közlönyből megtudhattuk, hogy a kormány meghosszabbította a “háborús veszélyhelyzet” című jogi monstrum hatályát. A jogállamiság nagyobb dicsőségére, ami már a 2015 óta folyamatosan tartó “migrációs válsághelyzet”-tel nagyon szép formát vett, majd 2020-ban a pandémiás helyzet alaptörvény-ellenes veszélyhelyzetesítésével nyíltan is ki lett kukázva, majd az Alaptörvény kilencedik módosításával még be is lett ismerve, szóval egyvalami biztos, az ország új állam- illetve kormányformát nyert magának. Ha már kormányozni nem sikerül, legalább veszélyeket rajzolgassunk a falra, hadd rettegjenek az emberek.
Szakmai értelemben azért az valahol vicces, hogy miközben itthon nagy dérdúrral bejelentik ezeket a veszélyhelyzeteket, aminek eredményeképpen a jogállamiság legnagyobb dicsőségére a legfőbb szabályozó eszközzé lassan tényleg az istenkirálysági szempillarebegtetés válik (és mindenféle marhaságokat találnak ki azokkal, amiknek jó eséllyel amúgy semmi hatásuk a válságra, rosszabb esetben rontanak a helyzeten, lásd ársapkák), addig úgy tűnik, hogy elfelejtik, hogy mindezt egy vagy több derogáció formájában jelezni kéne pl. az Európa Tanács felé, hogy az európai emberi jogi egyezmény alkalmazása során figyelembe lehessen venni a “nemzet létét fenyegető” veszélyt.
Vagy nem elfelejtik, hanem nem szeretnék, hogy pl. a strasbourgi bíróság rögtön a képükbe röhögjön emiatt. Így majd csak később fog. Addig meg Varga Judit még turnézgathat azzal, hogy ő nem is tudja, mi is az a jogállamiság, szóval nincs is.
A mai napon jelent meg az Európai Unió Bíróságának ítélete az ún. Stop Soros törvény miatt indított kötelezettségszegési eljárásban. Maga az ítélet semmi meglepőt nem tartalmaz, teljesen világos volt az első pillanattól kezdve, hogy el fogják kaszálni, ahogy azt már 2018. januárjában, a benyújtás előtt,
majd annak pillanatában, később pedig nyáron, a kötelezettségszegési eljárás megindításakor előre jeleztem:
Ugyanígy, amikor a Bizottság végül a Bírósághoz fordult, 2019. júliusában:
Igazából most az az egyetlen kérdés maradt – mert az újabb kormányzati vereségnek már sem sport-, sem hírértéke nincs, hogy a kormány mit fog most csinálni, hogyan reagál majd a helyzetre.
Szerintem a következőképpen: harciasan nem fog csinálni semmit, teljesíteni az ítéletben foglaltakat egészen biztosan nem fogja, ki fogja élezni a vitát a lehetséges maximumig. Ez ugyanis kapóra jött neki: ha nem csinál semmit, a Bizottság ezt előbb-utóbb megunva vissza fog menni a bíróságra, és valamiféle büntetés megállapítását fogja kérni (a kötelezettségszegési eljárás következő szakaszába lépve), ami azt jelenti, hogy attól fog zengeni a választási kampányidőszak, hogy “lám-lám, ugye hogy Brüsszel pénzt akar megvonni tőlünk, mert nem engedjük be a migránsokat”. Persze szó sem lesz beengedésről, de attól még a kormány azt fogja mondani. Csak azért imádkozom magamban, hogy az ellenzék meg ne kenje ezt össze a jogállamisággal… Ez ugyanis két teljesen külön dolog.
A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.
Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).
Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…
Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?
Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.
Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.
Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)
Számomra mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…
Ma a Klub Rádióban Bolgár György vendégeként beszéltem a luxembourgi Európai Bíróság ítéletéről, amiben az lényegében elkaszálta a tranzitzónát, a “biztonságos tranzitország”-ot és az elmúlt évek hazai jogalkotásának nagy részét.
A beszélgetés itt hallgatható meg, a témával kapcsolatos korábbi bejegyezéseim a honlapon itt és itt találhatók.
Megszületett az ítélet, amit már pár hete, a főtanácsnoki döntés megjelenésekor előre jeleztünk. Semmi meglepő nem történt, úgyhogy nem is írok róla most semmit, csak rögzítjük a tényt.
Miután a koronavírus-válság során a kormány minden létező energiáját az alapos védekezésre és az okozott károk enyhítésére fordítja (nem), annak féregnyúlványa, a soha senki által semmire meg nem választott KDNP újra úgy döntött, hogy valami egészen fontos dologra koncentrál, és országgyűlési határozatban foglalt állást az Isztambuli egyezménnyel szemben. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napokban két interjút is adtam, amiben ki tudtam térni egyes kérdésekre:
2020-05-07 – A Fidesz és a KDNP tudomásul veszi a nők testi fenyítését és a családon belüli erőszakot (HírKlikk)
2020-05-06 – „Ideologikus alapú gumicsont” az isztambuli egyezmény megtagadása (Népszava)
Új érdemi dolgot a KDNP-sek nem adtak elő a múltkori futamukhoz képest, úgyhogy itt csak utalnék mindarra, amit még januárban írtam a témához. Közben viszont az egész országot megrázta Szilágyi István halála, akit a saját otthonában vert agyon a saját fia. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék rá, hogy ha az Isztambuli egyezmény hatályban lenne és annak prevenciós előírásait az elmúlt években átültettük volna a magyar jogba, valamint ha a megfelelő hatóságok azokat megfelelően alkalmazták volna, talán, talán (nagyon hangsúlyos “talán”, hiszen a jog nem mindenható) még mindig életben lenne a népszerű művész. Így viszont az “utca hírmondójából” a tragikus magyar rögvalóság örök hírmondójává vált.
Aminek a lényege a következő: az Isztambuli egyezmény nem tökéletes jogi szöveg. Nem tudom, valaha, bárhol születhet-e olyan, de ez nem az lett. A jelen helyzetben viszont a sok politikai idióta a sok idiótasággal effektív lehetetlenné teszi, hogy értelmes szakmai vita legyen a dologról valaha is. És mit nyerünk vele? Semmit, miközben a témája, a családon belüli erőszak, az egyik legkomolyabb és legnagyobb látenciával bíró problémája az elmúlt éveknek. Nők kárára, gyerekek kárára, férfiak kárára.
Itt most nem állok neki az egyezmény összes – szerintem – büntetőjogi szempontból aggályos eleme részletezésének, pedig lenne mit. A kormány sem ezekkel foglalkozik, hanem felhozza például a migrációt, mert azt még a leghülyébb választó is megérti (talán), márpedig ő a célpont (ez biztos). Meg a feminista veszélyt, amitől, pontosabban az arról kialakított képtől éppen csak például az életben egyszer-kétszer pofára ejtett férfiak (azaz kb. a 90%-uk) kevésbé szerencsés, frusztált fele retteg, meg amire az amúgy vagy megfélemlített, vagy szerencsésebb társaikra egyszerűen irigy nők fújnak veszettül, de ha megcsináljuk a matekot, ez már épp elég. Az érdemi kérdések meg pont le vannak tojva magasról: ez a “PR-kormányzás” lényege. Azért az nagyon szép, hogy most az Azonnali megkereste az egyezményt 2014-ben igazságügyi miniszterként aláíró Navracsics Tibort, hogy ugyan már árulja el, mi is olyan trükkösen Alaptörvény-ellenes abban az egyezményben, amit akkor nem sikerült észrevenni, és ebből konkrétan az derült ki, hogy nem csak hogy most fogalma sincs, de anno igazságügyi miniszterként lényegében bemondásra elfogadta a külügytől, hogy a szerződés amúgy tök oké, és aláírta – ennyit a szakmai előkészítésről.
És ha már a kormányzásról beszélünk, érdemes tisztázni, hogy sajnos a legtöbb ellenzékinek sem más ez a téma, mint egyszerű kommunikációs eszköz… Lángot okádtam, amikor valamikor 2015 márciusában csak azért vették elő az Országgyűlésben, hogy öt percig rugdoshassák vele Orbán Viktort… Amit persze megértek, hogy jó mulatság, de összesen annyit értek el vele, hogy az akkor már Trócsányi László vezette igazságügyi minisztériumban azonnal levették a ratifikációt megelőző implementációs munkacsoport gondolatát az asztalról, amit onnan tudok, hogy külsősként esélyes, hogy benne lettem volna… Egyetlen kérés volt addig a minisztériumi jogász kollégák részéről, hogy ne politizálódjon át a történet, mert “akkor a jobbikos meg a KDNP-s hülyék meg fognak vadulni miatta, és kampó, viszont ha sikerül csendben összerakni a dolgot, majd valami nagy salátába csomagolva egyben át tudjuk nyomni”. Hát, ezt nem igazán sikerült, két percen belül Dúró Dóra (az akkor még épp nem annyira – állítólag – ellenzéki Jobbikból, most épp a nagyon független és ellenzéki Mi Hazánk című izéből) már arról futotta az őrült köröket a kupoldában, hogy “az igazi nők elleni erőszak az abortusz”, miközben a KDNP-sek sűrűn vetették magukra a kereszteket. Amikor pár évvel később beszéltem erről az egyik érintett ellenzéki képviselővel, azzal védekezett, hogy “de hát úgysem volt komoly ratifikációs szándék a kormány részéről”, nos, ez már soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e.
Amit én biztosan tudok, és ezt a fenti Navracsics-interjú is megerősíti, hogy -több más nemzetközi szerződéshez hasonlóan – a kormányzati apparátuson belül a ratifikációt előkészítő alapos szakmai munka az aláírás előtt még nem kezdődött el, viszont ha azt komolyan akarják csinálni, az időigényes, különösen egy olyan komplex szerződés esetében, mint az Isztambuli egyezmény. Nem csak a magyar jogrend büntetőjogi részei érdekesek (sőt, a jelen helyzetben talán azok a legkevésbé, nem véletlen, hogy a kormány állandóan azokra mutogat), hanem az eljárásjogi, az oktatási, a prevenciós és áldozatvédelmi és más egyéb területek is, a költségvetési vonzatokról nem is beszélve.
Nagyon sajnálom, hogy ennek a munkának annak idején egyáltalán nem állt neki az apparátus, a magam részéről nagyon szívesen vettem volna részt benne – nem véletlen, hogy némileg trollkodás-jelleggel ugyan, de amikor megindult az állítólagos szexista megszólalásom miatti kirúgattatásom folyamata az NKE-n, akkor a “vizsgálat” során a rektor által tett képmutató felhívására, mely szerint szükség van „a felmerülő probléma általános, szervezeti szintű kezelésére vonatkozó javaslatokra”, én azt a javaslatot tettem a válaszomban, hogy “az NKE Szenátusa hívja fel a kormány figyelmét az Európa Tanács CETS No. 210. számú, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezménye (Isztambuli egyezmény) megerősítésének fontosságára, amelynek implementációjához felajánlja az Egyetem szakértelmét.”, de valamiért ez végül nem történt meg.
Miközben mindenki a koronavírus-válságra figyel, azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az élet nem állt meg, és a kormány migrációval kapcsolatos korábbi őrültségei sorban buknak el az európai bírói fórumok előtt. Ahogy azt már 2015-ben és 2016-ban is előre megmondtuk többen (lásd pl. itt és itt, illetve a honlapomon nemrég megnyitott, még mindig messze nem teljes tematikus gyűjteményt), ezek a megoldások nem állják majd ki az európai jogszerűség próbáját.
Nemrég, egy március 19-i ítéletében az Európai Unió Bírósága agyonvágta a kormány “Szerbia biztonságos tranzitország” című mondókáját (helyesen), egy másikban pedig azt mondta ki, hogy a magyar bíróság nyugodtan felülírhatja a menekültügyi hatóság jogellenes határozatát.
A mai napon pedig, egy másik ügyben főtanácsnoki állásfoglalás született arról, hogy egyrészt – újra – a magyar kormány által kitalált “biztonságos tranzitország” koncepció úgy kuka, ahogy van (helyesen), másrészt pedig – és ez jóval érdekesebb kérdés – úgy foglalt állást, hogy a tranzitzónába kényszerített eljárás fogva tartásnak minősül. Ez azért érdekes, mert még tavaly novemberben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága úgy találta, hogy a magyar tranzitzónás eljárás jogsértő ugyan (és kártérítést is megítélt az azt panaszolóknak), ám az nem minősül fogva tartásnak – amit a kormánypropaganda nem is győzött eléggé hangsúlyozni mindenfelé, a jogsértés tényét egyébként nem megemlítve. Jellemző, hogy Varga Judit mai Facebook-bejegyzésében is csak erre az egy elemre utal, érdemi válasz nélkül hagyva a lényegi, valódi kérdést, azaz a “biztonságos tranzitország” bukását.
A főtanácsnok állásfoglalása, mint a honlapom olvasói már nyilván jól tudják, nem kötelező a bíróság számára, de a menekültjoggal kapcsolatos kérdésekben született ítéletek idáig mindig megegyeztek azokkal. Pár hét múlva megtudjuk, de a jelen helyzetben nem tartom kizártnak, hogy a fogva tartás kérdése kivételt hoz majd. Azt érdemes rögzíteni, hogy a luxembourgi Európai Unió Bíróságát közvetlenül nem köti a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának korábbi ítélete, ahogy a főtanácsnok maga is utal rá, a luxembourgi fórum kialakíthat szigorúbb emberi jogi gyakorlatot, mint a strasbourgi – ami amúgy logikus is, hiszen nem lenne idegen az Európai Unió tagállamaitól, hogy az Európa Tanács más tagállamainál több emberi jogi korlátot vállalnak magukra, ahogy az pl. az EU Alapjogi Chartájából is látszik.
Ami pedig a magyar kormányt és a képviselőit illeti… Amikor már öt évvel ezelőtt is teljesen világossá tettük, hogy bukás lesz ezekből a jogalkotási megoldásokból, ennek ellenére átmentek, majd most jönnek a bukások, akkor azért felmerül az igazságügyminiszterek felelőssége. Trócsányi Lászlóról tudni lehetett, hogy ő az igazságügyminiszteri tevékenységét sokkal inkább ügyvédi tevékenységként látta: azaz úgy gondolta, hogy az a dolga, hogy a kormány álláspontjait jogilag megvédje. Ez az ő esetében annyiban érthető volt, hogy egy sikeres ügyvédi karrier után állt bele egy olyan kihívásba, amibe csak belebukni lehetett, és legalább megkérte az árát – az már személyes kellemetlenség, hogy végül nem kapta meg, nem lett uniós biztos. Számomra nem világos, hogy Varga Judit milyen szerepfelfogásban gondolkodik, de egyvalami biztos: egyelőre nagyon-nagyon gyenge “ügyvéd”.
Miután a FIDESZ kis házi élősködője, a KDNP nevet viselő alakulat elkezdte mondogatni, hogy ki kéne lépni a strasbourgi bíróság rendszeréből, a kérdés, beleértve az Emberi jogok európai egyezményének felmondását, megint az érdeklődés homlokterébe került. Két napja nyilatkoztam a témában a Klub Rádiónak, tegnap a Civil Rádiónak, ezek itt meghallgathatók:
Ám ezen túlmenően, érdemes kiemelni egy-két dolgot, amire az interjúkban időhiányában nem tértünk ki, legfeljebb említés szintjén.
Ez a felvetés nem új, és nem is különösebben kell komolyan venni. Hogy a strasbourgi bíróságot el kell hagyni, sok európai állam közbeszédében megjelenik kisebb-nagyobb intenzitással, különösen olyan helyzetekben, amikor az adott államot egy annak politikuma vagy közvéleménye számára kínos-kényes-jelentős kérdésben megtalálja a bíróság. Persze, van egy jelentős különbség abban, hogy azok az ilyen mondásokat hogy kezelik, vagy hogy ki mondja azokat. Nagy-Britannia esetében például elég régóta, már a Brexit őrülete előtt, de annak kitörése után már azzal szorosan összefonódva jelent meg, és a Brexit lezárulta után várhatóan megint felerősödik, különösen az olyan ügyek kapcsán, mint amilyenben pár napja megint pert veszített az állam.
Magyarországon még annak idején az európai szélsőjobbos trendeknek megfelelően a Jobbik pörgött ezen a témán komolyabban, mielőtt a Fidesz maga is elkezdte nyomni a témát pár éve. A Jobbik azért elég súlyos színvonalon tolta, vidám emlékem ebből az időszakból, amikor azt kiszervezték az egyik parlamenti gyakornokuknak, hogy mondja meg, hogy szakmailag az hogyan lenne a legjobb. 🙂 Amit nem tudtak szegények, hogy az érintett lány, akinek nem mellesleg a hócsukája tele volt a frakció egyes tagjai részéről őt ért folyamatos szexuális zaklatásokkal, informálisan tőlem kért ehhez segítséget, és egy pillanatig nem bánta, hogy így “meghackeljük” a témával kapcsolatos kommunikációjukat, úgysem tervezte életét és vérét adni azért a társaságért. Maradjunk annyiban, hogy van abban valami szórakoztató, amikor bemész interjúzni egy televíziós csatornához egy adott témában, és előtted az általad finoman szólva nem kedvelt politikus fogalmatlan módon azokat a szakmai szempontból őrületes marhaságokat adja elő nagy magabiztossággal, amiket pár napja Te vetettél papírra vicces kedvedben. No igen, akkor még nem az volt a domináns mondás az Orbánnal ellentétes oldalon, hogy majd a nácikkal váltjuk le a fasisztákat… Régi szép idők, na.
Amit viszont a viccen túlmenően látni kell, hogy az orbáni rezsim a témát akkor még csak kiszervezte a Jobbiknak, mert számukra túl erős lett volna. Később ez kezdett megváltozni, de utána már közelebb húzták magukhoz: még nem a KDNP-nek adták ki, hanem a mindenki kedvence “Alapjogokért Központ” nevű izének adták oda, hogy futtassa a közbeszédben. Hát, jó gyenge színvonalon tolták (Tudták volna vajon másmilyenen is?), de arra pont jó volt, hogy teszteljék a közvéleménynél.
Ennek első esete az volt, amikor Magyarország 2017 márciusában – előre megjósolt módon – pert veszített a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán a migrációval összefüggésben alkotott jogszabályok alkalmazása okán, és az Alapjogokért Központ vezetője, Szánthó Miklós jogsértő módon nem csupán az ítélet végre nem hajtása mellett emelt szót, de megpendítette az Emberi jogok európai egyezményének felmondásának lehetőségét (https://hvg.hu/itthon/20170321_Toporzekolva_hisztizik_a_kormany_a_strasbourgi_itelet_miatt), amivel szemben érthetően igen éles elutasítással foglaltam állást. Véleményem szerint maga a bejelentés nem volt más, mint a közvélemény szondázása, ám részvételünk az egyezményben ennél sokkal nagyobb értéket képvisel. Rosszallásomnak a központ saját Facebook oldalán is hangot adtam egy nyilvános kommentben, majd a témában március 22-én televíziós vitára is sor került:
A vita egy kellemetlen pillanata 22:00 magasságában állt be, amire a Magyar Narancs fentebb már hivatkozott, 2017 május 18-i cikke is kitért:
„Lattmann Tamás nemzetközi jogász, aki különböző tévéműsorokban többször is együtt szerepelt Szánthó Miklóssal, úgy véli, nem az igazgató képességeivel van baj. „Érezni, hogy törekszik a felkészültségre, de ha valaki ennyire függ a politika napi témáitól, illetve nem az érdeklődés, hanem a megbízás vezeti, akkor nem tud elmélyülni egy-egy témában, így alapfelkészültsége bizonyos pontokon megbicsaklik.” Példaként említi: úgy látta, Szánthót Baló György műsorában meglepetésként érte, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) az eljárási szabályokat, intézményeket meghatározó kiegészítő jegyzőkönyvei csak teljes konszenzussal módosíthatók.”
Megjegyezném, hogy e konkrét szakmai hiba észrevételezése mellett sem az interjú során, sem később, a Magyar Narancsnak nyilatkozva nem sértegettem Szánthó Miklóst, mind szakmai, mind pedig emberi szempontból maximális korrektséggel jártam el, a szervezettel kapcsolatban ekkor már nyilvánvalóan fennálló negatív véleményem ellenére. Jó, akkor még nem tudtam, hogy két és fél évvel később az ürge és/vagy politikai megrendelői/szövetségesei minden követ meg fog(nak) mozgatni annak érdekében, hogy majdnem húsz évnyi egyetemi oktatói-kutatói jogviszonyom véget érjen, hát ebből is az látszik, hogy ki mennyit ér, és mennyire érdemes korrekt módon viselkedni az ilyenekkel. Ennyire. 😀
No, de most úgy látszik, hogy megint szintlépés van, a KDNP egyes, az igazságügyi tárca környékére teleportált arcai már pedzegették ezt a témát korábban is, de “politikai igényként” most jelenik meg először. Nem tudom, mennyire érdemes komolyan venni, személyes véleményem szerint a kormányzati döntéshozatal közelében még mindig bőven vannak olyan szakemberek, akik szerepe nem a nyilvánosság előtti bohóckodás, azaz fel tudják mérni, hogy a strasbourgi bíróság elhagyása nem csupán káros ötlet, de a gyakorlatban szinte kivitelezhetetlen. Sokkal több esélyét látom az orosz modell alkalmazásának, ami szakmai szempontból ugyanilyen zöldség, de praktikusan kivitelezhetőbb: beírni az Alaptörvénybe valami Strasbourg-ellenes hülyeséget, kreálni egy kamu eljárást az Alkotmánybíróság számára, amivel “felülvizsgálhatják”, mondjuk az “alkotmányos önazonosság” jegyében az egyes strasbourgi ítéleteket, egyrészt ezt jól meg tudják magyarázni a velük szimpatizáló közvéleménynek, másrészt pedig van elég csomagnyi harminc ezüstpénz még a raktárban, hogy találjanak elég jogvégzett figurát, aki hajlandó hajbókolni ehhez a marhasághoz, akár még tudományosnak is tűnő módszerekkel megmagyarázni azt. Én már semmin nem leszek meglepve, a könyvtáramban már gyűlnek az ilyen anyagok szép számmal, egyszer még szégyellni fogják ezt páran.
Addig is viszont, akit érdekel az emberi jogok európai jogvédelmi rendszerének működése, a kapcsolat az Európa Tanács és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, valamint az EU között, annak összes trükkjével és kérdésével, azt szívesen látjuk az EU jog workshop programunk pár nap múlva esedékes újabb rendezvényén, ahol ezt a témát járjuk körbe, és nem csupán tolmácsoknak vagy fordítóknak lehet érdekes és hasznos, hanem mindenki számára, aki kicsit jobban látni akar a pályán. Bővebb információ itt elérhető:
Tegnap az ATV híradó kérésére reflektáltam arra, amit Varga Judit igazságügyi miniszter az Isztambuli egyezménnyel kapcsolatban elmondott. Ennek kapcsán érdemes leírni néhány olyan dolgot, amire az interjú rövidsége okán nem volt módom kitérni.
Elsőként talán érdemes megnézni az egyezmény szövegét, itt elérhető egy magyar fordítás. Soha nem árt tudni, miről beszélünk, bár hiszek abban az ősi jogász-mondásban, miszerint “soha ne hagyjuk, hogy a jogszabály szövegének ismerete megzavarja az egészséges jogérzékünket”, néha ennek ellenére jó látni azt.
Kezdjük a legizgalmasabb elemmel, az igazságügyminiszter közölte, hogy nem fogják ratifikálni, mert a migrációval kapcsolatos részek nem állnak összhangban a kormány migrációs politikájával. Ezen őszintén megdöbbentem. Egyrészt mert eddig ezt még nem nagyon hallottuk érvként, az egyezmény 2014-es aláírása utáni időszakban a migráció még csak mint “migráns erőszakos elkövetők” termelőjeként jelent meg a hazai politikai kommunikációs térben, egészen tavalyi nyárig, egy parlamenti képviselői kérdésig kellett várni, amíg megjelent az érv, miszerint az egyezménynek a kormány által elfogadhatatlan eleme a menekültüggyel foglalkozó fejezet, amíg ez nem tisztázódik, “nem kerülhet sor az egyezmény ratifikációjára”.
Hát, akkor tisztázzuk. Az Isztambuli egyezmény a migrációval kapcsolatban alapvetően a már létező menekültjogi korpuszra épít, érdemben azt nem bővíti. Egyetlen látszólagos újítása, hogy előirányozza, hogy nemi üldöztetés alapján is biztosítani kellene a menedékjogot (60. cikk), amivel őszintén nem értem, mi a gond, hiszen egyrészt ez a létező szabályok (Genfi menekültjogi egyezmény, illetve alkalmazandó uniós joganyag) értelmezéséből is levezethető, másrészt pedig épp az volt a kormányzati mondás ebben a témában idáig, hogy a menedékjog annak “jár”, akit “üldöznek”, ehhez képest az ezzel tökéletesen összhangban álló egyezményi rendelkezés Varga Judit szerint hirtelen nincs összhangban a kormányzati politikával. Érdekes.
Mi az, amiben amúgy a kormánynak igaza van? Ami tény, hogy a magyar büntetőjogban már az egyezmény 2014-es aláírása előtt megjelentek azok a büntető rendelkezések, amelyeket az előirányoz. Tehát látszólag valóban felesleges lenne ratifikálni. No de ha felesleges, akkor miért is ne? Itt már jó eséllyel kilóg a lóláb mindenki számára. A válasz nyilván megint a részletekben rejlik, illetve abban a problémában, hogy nem mindig a jogalkotás a megoldás mindenre, sőt, igazából a politikusok által kedvelt, a büntetőjogi szankciók variálgatásával operáló megoldások a legtöbb esetben lényegében hatástalanok. Míg a hatályos Büntető törvénykönyv tartalmazza a releváns bűncselekményeket, büntetéseket, azok végrehajtása, kikényszerítése, valamint a legfontosabb, azok megelőzése terén hihetetlen hiányosságok mutatkoznak. És ezen a ponton válik világossá, hogy az egyezménynek e kérdéseket szabályozó területein (ami annak anyagának nagyobb részét fedi le, mint az egyszerű büntetőjogi rész) nagyon-nagyon komoly elmaradásaink vannak, a szükséges csatlakozó gyakorlatról és know-how-ról nem is beszélve. És ezt a kormány környékén is mindenki nagyon jól tudja, az már más kérdés, hogy beszélni nem akar róla.
Mi az a “gender”, és miért van rá szükség? Ahogy az egyezmény 3. cikk c) pontja meghatározza a “gender”, azaz “társadalmi nem” fogalmát, az nem más, mint “azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”, ami azért fontos, mert ezek a szerepminták azok, amik gyakran kapcsolati erőszakhoz vezetnek. Leegyszerűsítve: az asszony azért kapja a verést, mert nincs vacsora, pedig “az a dolga, hogy legyen”. Miért lenne az? Ennek tisztázása leginkább a megelőzés biztosítása érdekében, az egyezmény 6-7. cikkeibe foglalt szakpolitikai koordinációk miatt fontos. Amit sokan már az aláíráskor (és most is) úgy adnak elő, hogy “a fiúkat majd babázni tanítják az iskolában” meg “megmondják nekik, hogy ők maguk döntenek arról, hogy fiúk vagy lányok”, és ehhez kapcsolódóan gender-őrületről beszélnek, igazából nem más, mint félreértése, majd rosszindulatú elővezetése az egyezmény megelőző mechanizmusai legfontosabbjának, az oktatásnak, azaz arra nevelésnek, hogy nincs olyan, hogy “a nő dolga”. Például erre utal a “gender perspective”, azaz a nemi dimenzió, amire a 6. cikk utal, nem pedig arra, hogy egy férfi öltözhet-e nőnek, vagy fordítva, vagy hogy minek érezze magát.
Nagyon sokat tudnék még írni az Isztambuli egyezményről, valószínűleg fogok is a későbbiekben. Ahogy az interjúban is utaltam rá, az egyezmény ratifikációját jelenleg elsősorban politikai okok hátráltatják, hogy a 2014-ben a ratifikáció előkészítésére az akkori Igazságügyi Minisztérium által létrehozott munkacsoport végül milyen színvonalú előkészítő munkát végzett, nem tudom, de abból kiindulva, hogy a büntetőjog területén kívül (ahol sok munka ugye láthatóan nem volt) mennyire nem történt semmi csatlakozó jogalkotás, sajnos nincsenek illúzióim.
Folytatjuk a sikeres EU jog workshop sorozatunk tematikus előadásainak sorát. December 7-i foglalkozásunk témája a menekültek és a migráció európai jogi környezete, annak tartalma és terminológiája. Előadónk a téma hazai vezető szakértője, Nagy Boldizsár.
Az eseményről többet az alábbi hivatkozáson lehet megtudni, jelentkezés és egyéb információ pedig itt, a honlapon megadott információk szerint lehetséges.
Lattmann Tamás honlapja 