Reális, hogy Magyarországot kizárják az EU-ból?

Azt mindenki sokszor hallotta már, egyfajta közhelynek is számít, hogy “az uniós alapító szerződések nem tartalmaznak rendelkezést egy tagállam kizárásáról”, emiatt pedig kialakult az a kép, hogy ez teljességgel kizárt, hogy megtörténjen. Ugyanakkor időnként megjelenik egy másik lehetőség is, ezt szeretném egy kicsit körbejárni.

Ez a lehetőség az uniós alapító szerződések helyett, egészen pontosan mellett a nemzetközi jogra alapoz. Lényege, hogy Magyarország és minden más tagállam csatlakozása nemzetközi szerződéssel történt, és annak esetleges felbontása logikusan az ország tagságának végét jelenti. Tehát ténylegesen ki lehet zárni egy tagállamot azzal hogy a többi tagállam felbontja ezt a szerződést.

Röviden nézzük meg ennek hátterére: az tény, hogy a nemzetközi szerződéseket fel lehet bontani egy fél súlyos szerződésszegése esetén, és ez bizony a csatlakozási szerződésre is igaz. A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 60. cikkének 2. a) (i) pontja erre kifejezetten tartalmaz rendelkezést, a nemzetközi szervezetek tekintetében annak 5. cikke pedig külön kitér a “nemzetközi szervezeteket létrehozó” szerződésekre, és kimondja, hogy az egyezmény előírásai azokra is vonatkoznak. Ez azt jelenti, hogy az EU alapító és csatlakozási szerződéseiből “kimaradó” passzusok helyén és a szerződések mögött háttérszabályként továbbra is ott állnak a bécsi egyezmény fentebb hivatkozott előírásai. Tehát igen, szerződésszegés esetén elméletben lehetséges, hogy a többi szerződő fél felbontja a csatlakozási szerződést az adott tagállammal, lényegében kizárják azt.

No de van ennek értelme? És itt van néhány szempont, amit nem mérlegelnek azok, akik lelkesen, de valódi hozzártés nélkül kezdik hangoztatni ezt a lehetőséget.

Az egyik, hogy egy tagállamot kizárni az EU-ból alapvetően teljesen értelmetlen dolog: azzal ugyanis annyi történik, hogy a tagállam tagsági jogai és kötelességei is megszűnnek. Márpedig ez lehet, hogy adott esetben éppen elfogadható opció egy olyan kormányzat számára, ami azzal kell számoljon, hogy egyszerűen nem jön majd több pénz… Ehhez képest már sokkal inkább az állandóan lesajnált 7. cikk szerinti eljárás jár hatékony eredménnyel, mert annak alapján a tagsági jogokat meg lehet vonni (beleértve a különböző pénzek megvonását), a kötelezettségeket viszont továbbra is be lehet vasalni, ezzel pedig éppenhogy az érintett, renitens tagállam kerülhet olyan helyzetbe, hogy magától elkezd gondolkodni a kilépésen. Neki ugyanis sokkal rosszabb lehet egy végigvitt 7. cikk szerinti eljárás, mint egy kizárás, hiszen annak eredményeképpen a Tanács bármilyen tagsági jogosultság-korlátozást alkalmazhat, nem csupán az alapító szerződések által példaként említett, de a hazai médiában folyamatosan legsúlyosabbnak beállított szavazati jog megvonását. Ez egy olyan dolog, amivel már-már kétségbeesetten küzdök évek óta a médiában is: felejtsük már el ezt a szavazat-megvonást, persze, rosszul hangzik, de nem ez a legrosszabb, ami egy tagállammal, pontosabban annak kormányával, különösen az uniós pénzekért rajongó kormányával történhet.

Második, igen jelentős szempont, pláne ha valaki a 7. cikk szerinti eljárás megkerülésében gondolkodik, hogy a szerződés felbontása ugyanúgy az összes többi tagállam döntését igényli, mint a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszának egyhangúságot igénylő megoldása. Semmi különbség. Na most, ha egy tagállami kormány- vagy államfő valamiért nem akarja megszavazni a szankciókat az Európai Tanácsban, akkor az miért állna neki a szerződés felbontásának sokkal hosszabb és bonyolultabb folyamatának? Semmivel sem egyszerűbb, mint a 7. cikk szerinti eljárás, sőt…

Már csak azért is, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy nem olyan egyszerű a csatlakozási szerződés felbontásának technikája sem. Egészen konkrétan a 7. cikk szerinti eljárás végigvitele a büntetni kívánó tagállamok részéről kevesebb erőfeszítést igényel. A szerződés felbontásához ugyanis kell a tagállamok kormányzatának döntése mellett a parlamentek közreműködése is, hiszen ha alkotmányos rendjeik szerint e szerződés megerősítéséhez kellett a parlamentek döntése, logikusan a felbontáshoz is kell. Ez azért igen komoly kockázatot jelent a kormányok számára, mert nem mindenhol a miniszterelnök által személyesen összeválogatott minionok ülnek a parlamenti padsorokban… Ezzel ellentétben, a 7. cikk alkalmazásával kapcsolatos uniós szavazásokat a tagállami kormányok saját jogon tudják megtenni, akár a Tanács, akár az Európai Tanács szintjén.

Szóval a kommunikáció szintjén jól hangzó duma, hogy ki lehet zárni egy tagállamot, nem is kell a 7. cikkel vacakolni, meg lehet kerülni az egészet, de mint elég világosan látszik, ez a “kirúgás” politikailag sokkal nehezebb és kockázatosabb a tagállami kormányok számára (együtt kell működniük a parlamentjeikkel), egyáltalán nem hajtható végre könnyebben (ugyanúgy egyhangúság kell hozzá), a gyakorlatban pedig semmi értelme vagy haszna nincs (a renitens állam tagsági jogai mellett a kötelességeit is megszünteti) – szóval jó eséllyel nem fog sor kerülni rá, meg sem próbálják majd. Fenyegetőzés lesz, mert az mindig van, de annyi.

Huxit?

Fricz Tamás csúsztatásoktól és ostobaságoktól hemzsegő írása a propagandamédia zászlóshajójának fedélzetén megint fókuszba állította Magyarország esetleges kilépését az Európai Unióból.

Amit ebben a témában érdemes elmondani, azt már elmondtam itt, utoljára tavaly decemberben. Úgy látom, jelentős mértékben még mindig aktuális, az ott megpedzett népszavazási kezdeményezés pedig még mindig lehet aktuális.

Mást nem érdemes. Megismételni azt, hogy a kormány hazudik és csal, hergel és uszít, nem csak bizonyos emberek, hanem szervezetek és intézmények ellen, már unalmas és szükségtelen.

Európai jog és pedofiltörvény – hosszú idő után újra a FIX TV-ben jártam

De milyen hosszú idő után, te jó ég. 🙂

Még annak idején, a ködös őskorban, valamikor 2001 őszétől az akkor még eléggé más modellben működő fix.tv csatornán indult egy műsor, minden tiltakozásom ellenére “Paragrafus” címmel, aminek egy jó ideig én voltam az állandó szakértője, egy akkor szerkesztőként ott dolgozó jó barátom ötletére. Ez a műsor addig tartott, amíg a vezetés valamilyen, általam részleteiben nem ismert ok miatt eltávolította a barátomat, és bár engem marasztaltak kitartóan, eszem ágában sem volt tovább csinálni a kialakult körülmények között. Az akkori adások (szerencsére) nem maradtak fenn nyilvánosan elérhető módon, pedig biztosan kiválóan szórakoznánk rajta ma már…

Épp ezért is vettem örömmel, amikor nemrég meghívást kaptam a csatornához azzal, hogy kicsit át kéne beszélni a közvéleményben pörgő pedofil-törvényt, meg annak uniós jogi kapcsolódásait.

Az első beszélgetés során az uniós jog, az EU működésével kapcsolatos alapvető kérdéseket beszéltük át, amennyire az idő engedte keretekbe befért:

A második, egy héttel később adásba került programban pedig már kicsit szűkebben, magáról a pedofil-törvényről volt szó:

Nem mondom, hogy nem volt erős nosztalgia-érzésem, de igazából ez a csatorna már nagyon nem ugyanaz, mint ami annak idején volt. Mondjuk, ez nem biztos, hogy baj. 🙂

Kormányhatározat arról, hogy a kormánynak igaza van

Csak hogy a mai nap is vidáman kezdődjön… Reggel a Spirit FM csatornáján kérdezték a véleményemet arról a 1527/2021. sz. kormányhatározatról, amiben a kormány kimondja, hogy márpedig neki igaza van.

Itt meghallgatható:

A lényeg, hogy ez a jogszabály egy tipikus politikai kommunikációs termék, kötelező szabályalkotásra nem alkalmas, abból konkrét kötelezettségek nem keletkeznek. Néhány korábbi példát is felhoztam, hogy megpróbáljam érthetővé tenni, hogy a kormány miért fogad el ilyen, látszólag teljesen értelmetlen dolgokat. Ezeket jellemzően olyan strasbourgi ítéletek kapcsán fogadták el, amelyekkel a kormány valamilyen oknál fogva nem értett egyet.

Beszélgetés az új szerzői jogi szabályokról – alkalmasak lesznek napjaink kérdéseire válaszokat adni?

Tegnap egy, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) szervezésében egy nagyon érdekes online “kerekasztal” beszélgetésen vettem részt. László József moderációja mellett Gordon Eszter, Kovács Tibor és Dévényi István társaságában beszélgettünk az új, uniós irányelvek alapján nemrég hatályba lépett szerzői jogi szabályokról, azok megfelelőségéről, hiányosságairól és a szerzői jogok védelmével kapcsolatos egyéb kérdésekről.

A kánikula ellenére kifejezetten jól éreztem magam a beszélgetésben, sok kérdést sikerült felvetni, volt idő azok kibeszélésére, és még az aktuálpolitikát is sikerült az éppen szükséges mértékűre szorítani. Ritka élmény ez manapság…

A beszélgetés itt megnézhető, mindenkinek ajánlom, akit érdekel és rá tud szánni egy órát az életéből:

A 862 eurós blöff

Nemrég jelent meg a hír, hogy a 2006-os rendőri erőszak áldozatainak újabb kártérítést fizetne ki a kormány, és természetesen Varga Judit azonnal le is fordította azt a fideszesek által értett nyelvre.

Azon túl, hogy érdekes módon a Fidesz jó ideje megint előveszi ezt a politikai kártyát, jogászként az ember ilyenkor csak elkezd azon gondolkodni, hogy ez most mégis hogyan fog történni, másfél évtizeddel az események után, különösen, hogy összes tudomásom szerint az akkor a panaszosokat képviselő ügyvédek minden kártérítési ügyben megállapodtak a rendőrséggel, legkésőbb a hatóság ellen indított perek bírósági szakaszában. Ráadásul nagyon furcsa dolgok jelentek meg a témával kapcsolatos kormányzati kommunikációban (862 EUR fejenként? Miért pont annyi? Honnan jön ez?), amire csak “szagot fog” az ember, hogy itt valami már megint nem stimmel.

A megszokott politikai rizsát engedjük el, nem érdemel különösebb figyelmet. Maradjunk a jognál, és a tényeknél. Nézzük meg a Közlönyt, amiben megjelent a témában releváns kormányhatározat. Már itt kezdődnek az izgalmak, az ugyanis hivatkozik egy strasbourgi perre, nevezetesen az “az Emberi Jogok Európai Bíróságának 20424/10. számú, a G. A. és társai kontra Magyarország ügy”-re és azt az állítást teszi, hogy annak alapján vannak megalapozott, de “eljárásjogi okból ki nem fizetett kártérítési igények”, amiket most már nagyon rendezni kéne. Ezen a ponton az izgalmak fokozódnak, ugyanis eddig nem tudtam róla, hogy a strasbourgi bíróság valaha ilyen igényeket állapított volna meg. Nem azért, mert nem lehetett volna ilyeneket érdemben megállapítani, hanem pont azért, amit fentebb írtam, mert az ilyen igények mind rendeződtek itthon, legkésőbb a rendőrség ellen indított perek során, megállapodással. És az ilyen megállapodás logikus következménye, hogy a panasz nem tud kimenni Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bírósága nem hozhat ítéletet az ügyben.

Erről tavaly novemberben az ATV Csatt című, akkor éppen borzalmasan sikerült műsorában szívesen beszéltem volna bővebben is, el is kezdtem, de miután Deutsch Tamás szétüvöltözte az egészet, konkrétan két mondatot alig sikerült összeraknom (kétségbeesett kísérleteim megtekinthetők 15:38-17:11 között). A lényeg, hogy a 2010-2014 között jobbikos parlamenti képviselő Gaudi-Nagy Tamás vezette Nemzeti Jogvédő Szolgálat néven futó jobbikos-fideszes ügyvédmaffia minden lehetséges panaszt megkísérelt megállapodással, pénzügyi kártérítésekkel rövidre zárni. Ebben többnyire sikeres is volt, nagyon sok ügyben a kialakult helyzetben politikai okokból megbénult rendőrség egyszerűbbnek látta azt. Miért a megállapodások erőltetése? Mert az ügyvédek azt látták a korábban Grespik László által Strasbourgig elvitt Bukta-ügyből (amiben érdemben amúgy teljesen igaza volt), hogy a strasbourgi pereskedés nem kifejezetten rentábilis, a megítélt 2000 EUR összegű perköltség nem áll arányban a befektetett munkával, sokkal egyszerűbb a “strasbourgi fenyegetéssel” megállapodásra jutni a rendőrséggel. Akárhogyan is, a lényeg, hogy végül nem is mentek ki az ügyek Strasbourgba, ezért volt számomra különösen meglepő, amit most a Közlönyben olvastam.

Szóval lelkesen rákerestem az kormányhatározat által felhívott “20424/10. számú, a G. A. és társai kontra Magyarország ügy”-re, de bánatos és zavarodott lettem, mert nem találtam ilyet a bíróság ítéletei között. Nem adtam fel, és végül sikerült zöldágra vergődni a dologgal, azonos ügyszámon van egy “L.G. és társai kontra Magyarország” ügyben hozott végzés, itt meg lehet nézni. Hogy hogy lett az L.G.-ből G.A. a kormányhatározatban, azt inkább nem akarom tudni, G.A. a panaszosok listájában sem szerepel sehol, de ezt tudjuk be a kormányhatározat szövegezőjének “igényes” munkájának, láttunk már ilyet, na. Hogy miért fontos, hogy ez egy végzés, nem pedig ítélet? Nagyon egyszerű, a strasbourgi bíróság, mint minden más bírói fórum, elmarasztalni ítéletben szokott, nem végzésben, szóval akkor nagy újdonság itt sem lesz.

Ami végzésből kiderül (a többi dokumentum nem elérhető nyilvánosan), hogy 2010 márciusában, azaz érdekes módon az Orbán-kormány hivatalba lépését közvetlenül megelőzően a fent említett Grespik László egy nagyobb csoportba foglalt panaszos ügyét mégis kivitte Strasbourgba, majd 2016 végi halála után ezt átvette Gaudi-Nagy Tamás. A végzésből nem állapítható meg, hogy ezek az ügyek korábban megjárták-e már a magyar bíróságokat. Az viszont igen, hogy a kormány érdemben nem védekezett a panaszokkal szemben (szép is lett volna, ha az Orbán-kormány elkezdi védeni a Gyurcsány-kormány 2006-os cselekményeit), illetve úgy tűnik, hogy azt sem tette szóvá, hogy jó eséllyel a követelések már nem is előterjeszthetők, hiszen az arra nyitva álló fél éves időtartam már eltelt. Ellenben mi történt? Igen, kitalálták. 2018 májusában végül megállapodás született, miután a bíróság 2017-ben (sic!) felhívta a kormányt, hogy ugyan már legyen oly jó állást foglalni ezekben a nem lényegtelen kérdésekben. A megállapodás szerint a kormány fejenként 862 euró értékben ad kárpótlást a képviselteknek. Szóval innen a szám. Tehát a bíróság nem vizsgálta érdemben a panaszokat, nem állapított meg semmit, egyszerűen végzésével jóváhagyta a jobbikos-fideszes ügyvédek és a Fidesz-kormány megállapodását. Amivel összességében nem lenne baj, de ezt azért csak nem kéne másnak beállítani, mint ami.

A Gaudi-Nagy által képviselt, 862 euróban részesült személyek kezdőneveit a végzéshez csatolt “A” lista tartalmazza. A Varga Judit által is felhívott “53 áldozat” azokat takarja, akik a végzés “B” listáján szerepelnek, akik Grespik László halála után, ahogy a bíróság végzéséből kiolvasható, egyszerűen eltűntek a bíróság elől. Azóta egyáltalán nem jelentkeztek, nem csatoltak újabb meghatalmazást Gaudi-Nagy Tamásnak vagy másik ügyvédnek, sőt, még Gaudi-Nagy sem találta meg őket sem Grespik nyilvántartása, sem pedig a hivatalos népességnyilvántartó alapján.

Ebből az következik, hogy ezeknek a (kérdéses, hogy egyáltalán létező) embereknek semmilyen kártérítés nem jár. Ezt maga a Bíróság mondta ki a végzésben, hozzátéve, hogy “semmilyen, az Egyezmény szerinti emberi jogi körülmény nem indokolja a panasz további vizsgálatát”:

The Court therefore concludes that they may be regarded as no longer wishing to pursue the application (Article 37 § 1 (a) of the Convention). Furthermore, in accordance with Article 37 § 1 in fine, the Court finds no special circumstances regarding respect for human rights as defined in the Convention and the Protocols thereto which require the continued examination of the application.

http://hudoc.echr.coe.int/fre?i=001-186653

Na, ezért lett törölve az eljárás, végzéssel, ahelyett, hogy érdemi ítéletet hozott volna benne, az érdemi ítélet pedig igen jó eséllyel elutasítás lett volna. És most ebből az “ügyből” bábozna el a kormány valami komoly drámát.

Ahogy Varga Judit fogalmazott: “Nem felejtünk!” Én is csak remélni tudom, hogy nem felejtjük el, kik szórták ki az adófizetői pénzeket propagandára és hazugságokra. A jelen esetben 120*862 + 53*862 eurót, azaz valamivel több, mint 51 millió forintot.

És vajon mennyi ebből Gaudi-Nagy Tamás sikerdíja?

Az Európai Parlament beperelné az Európai Bizottságot, amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust?

A mindig kiváló Eurológus adott róla hírt ma, hogy az Európai Parlament (EP) arról készül szavazni, hogy beperelje az Európai Bizottságot (EB), amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust. Nézzünk egy kicsit a hír mögé! Lehetséges ez? Mi az értelme? Mi lehet belőle?

Először is szögezzük le: igen, ez lehetséges. Az Európai Unió Bírósága előtt van lehetőség ún. mulasztási kereset benyújtására az uniós intézményekkel szemben, így az EP is kezdeményezhet ilyen eljárást a Bizottsággal szemben. Egy ilyen eljárás eredményeképpen a bíróság megállapítja az intézmény által elkövetett mulasztást, és ilyenkor az általa elmarasztalt intézmény köteles megtenni az ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

A jelen esetben ez azt jelentené, hogy a Bizottság köteles lenne a Tanácshoz fordulni, és javasolni, hogy az indítsa meg az eljárást Lengyelországgal és Magyarországgal szemben, aminek eredményeképpen lehetőség nyílik arra, hogy vágják meg vagy fagyasszák be az uniós költségvetésből járó forrásokat. A Tanácsnak ezt követően egy hónap áll rendelkezésére, hogy minősített többségi szavazással (ami a tagállamok leglább 55 százalékának a szavazatát jelenti, úgy, hogy a szavazatok az Unió lakosságának 65 százalékát is képviseljék) döntsön a javasolt intézkedésekről.

Elsőre ez jó ötletnek tűnik, ahogy általában beszélünk erről már régóta, hogy igenis, anyagi oldalon fájjon az érintett tagállami kormányoknak, amit a jogállamiság tekintetében művelnek. Ez, az idei év elején megszületett jogállamisági eljárás pedig ugyan jóval gyengébb lett, mint az eredetileg tervezett, még 2018-ban előterjesztett verzió, mégis több mint a semmi. Mindennek ellenére, itt most ambivalens érzéseim vannak, hogy ez jó ötlet-e az EP részéről, mind jogi, mind politikai szempontok alapján.

Mi a jogi probléma? Elsősorban az, hogy mulasztási kereset olyan esetben nyújtható be, ha egy intézmény valamit köteles megtenni, és e kötelességét szegi meg. A Bizottságnak pedig a jogállamisági rendelet alapján mérlegelési joga van, hiszen úgy fogalmaz a rendelet, hogy “Amennyiben a Bizottság megállapítja”, illetve “Amennyiben a Bizottság úgy ítéli meg”, szóval érzésem szerint nagy gondban lesz az EP, ha a Bizottság kötelezettségszegésére hivatkozik, hiszen az bármikor előadhatja, hogy azonnal megindítja majd, ha már úgy ítéli meg, hogy indokolt. Szemben az egyes európai parlamenti képviselők által hangoztatottakkal, a Bizottságnak valóban meg kell győzödnie arról, amit például ezek a képviselők is (nem minden politikai érdektől mentesen) állítanak. Ezért is mondja a Bizottság lényegében, hogy gyűjtik az adatokat már most is, hiába a politikai alku az Európai Tanácsban arról, hogy annak megindításával megvárják az Európai Bíróság ítéletét abban a másik bírói eljárásban, amit magának ennek a jogállamisági eljárásnak az érvényességével kapcsolatban indított a magyar és a lengyel kormány (lengyel-magyar semmisségi per). Ezzel kapcsolatban pedig már látszik, hogy nem lesz olyan gyorsan eredménye, mint egyesek remélték és nagy hangon mondogatták is (volt itt szó optimista fél évről is, ehhez képest fél év volt csak arról dönteni, hogy sürgősséggel tárgyalják), szóval az EP soraiban nyilván egyfajta sürgető érzés alakult ki. Teljesen nyilvánvaló volt decemberben, hogy Orbán időt akart nyerni, és azzal az alkuval sikerült is neki, nem akart a 2022-es választások előtt ezzel foglalkozni, pontosabban azt nem akarta, hogy ez téma legyen a kampányidőszakban. Szóval minden esély megvan rá, hogy a Bizottság fenti érvelését a Bíróság csont nélkül elfogadja, megállapítja, hogy a Bizottság nem “köteles” megindítani az eljárást, és vége is a pernek.

(Az egy érdekes kérdés, hogy ha a Bizottság ezzel szemben arra a politikai alkura hivatkozik, hogy megígérték, hogy megvárják a bírósági döntést, akkor bizony lábon lőhetik magukat, de megnyugodhatunk: a Bizottság jogászai nem fognak ilyen hibát elkövetni.)

Ez átvezet minket a politikai problémához. Teljesen érthető, hogy az EP szeretné felgyorsítani, a magyar ellenzéki képviselők pedig optimális esetben még a hazai választási kampány kezdete előtt, vagy azzal egyidejűleg ezt a témát fókuszba helyezni. Ez magyarázza az ő cselekvésüket, és hogy támogatják a Bizottság elleni perindítást. Ennek természetes kommunikációs kelléke, hogy a Bizottságot is Orbán szövetségesévé festik, ugyanakkor ez egy igen leegyszerűsítő álláspont. És amire sokszor szoktam utalni, itt most hatványozottan érvényes: a magyar belpolitika nem döntő szempont az európai politikában. Egy, az EP által megindított per esetében a Bizottság nem Orbán Viktor vagy a magyar ellenzék érdekeit fogja figyelembe venni, ahogy a mostani magatartását sem ezek határozzák meg.

Miért nem indította meg a Bizottság az eljárást eddig? A fentebb már leírt jogi ok mellett van egy sokkal nyilvánvalóbb, egyszerűbb politikai ok: azért nem, mert az volt az alku a tagállamokkal, hogy nem fogja. Ennyi. Szemben a magyar belpolitikával, az uniós politikában a megkötött alku számít. Nem azért, mert az európai politika szebb, tisztességesebb vagy jobb lenne, hanem azért, mert a rendszer így működik, megegyezésekkel, és ha valaki elkezdi felrugdosni azokat, maga a rendszer dől be a végén, válik működésképtelenné – amit senki nem akar. Nyilván ez teljesen értelmezhetetlen olyasvalaki számára, aki nem ismeri mélyen az európai politikát, az uniós intézmények működését, különösen ha az illető a magyar belpolitikában “edződött”, ahol ennek gyökeres ellentéte az alapnorma (olyan is). A témában most aktívkodó EP-képviselők jó eséllyel nem gondolják végig, hogy mibe próbálják belehajszolni a Bizottságot: ha az most hirtelen megindítja a jogállamisági eljárást, a Tanácshoz kell fordulnia, ahol azok a tagállami miniszterek ülnek, amelyeknek vezetői decemberben megállapodtak, hogy nem foglalkoznak ezzel, amíg a bíróság állást nem foglal. A következtetések levonását ráhagyom mindenkire, maradjunk annyiban, hogy a Bizottság nem véletlenül szeretné elkerülni ezt a helyzetet, ki tudja, hogy a tagállami kormányok hogyan reagálnak egy ilyenre. És a Bizottságban azt is végiggondolják, hogy ha nem tartják be az alkut, Orbán és az illiberális cimborái azonnal újabb pert indítanak a Bizottság erről való döntésének semmissége kimondása érdekében, valami olyasmi kiszeramérabávatag pszeudo-jogi érveléssel, hogy “a Bizottság megsértette az alapító szerződéseket azzal, hogy megszegte a szuverén állami vezetők szuverén megállapodását”, aztán lehet várni arra is, amíg Luxembourgban megtalálják a finom nyelvezetet, amivel megint hazaküldhetik őket – de addig is a téma ott fog pörögni az asztalon az orbáni narratíva mentén, ami senkinek nem jó.

És hát azért van itt egy “biztonsági” elem azért. Mégpedig az, hogy a Bizottság fenti, a tagállami kormányokkal kapcsolatos aggodalma jó eséllyel elméleti marad, mivel a gyakorlatban ez a helyzet nem fog előállni az EP által indított per sikeressége esetében sem. Hiszen mire abban megszületne az őt elmarasztaló ítélet, addigra már kipörög a lengyel-magyar semmisségi per is, és a Bizottság végre politikai értelemben büntetlenül is megindíthatja a jogállamisági eljárás(oka)t – amivel persze az EP által most indítandó per maga is okafogyottá válik.

Szóval az Európai Parlament részéről ez a lépés semmilyen konkrét eredménnyel nem kecsegtet, politikai kommunikációs célokat viszont remekül szolgál. Tudja ezt jól persze mindenki, szóval arra nem érdemes számítani, hogy érdemben bármi is megváltozik majd tőle.

A különböző védettségi/oltási igazolványok kétféle felhasználásáról

Az oltottság növekedésével és a szolgáltatások fokozatos nyitásával egyre inkább előkerül egy olyan kérdés, amiről eddig csak nagyon szőrmentén beszéltünk nyilvánosan, illetve ami minden uniós tagállamban gyorsan növi ki magát gyakorlati problémává. Nevezetesen a tagállami oltási/védettségi igazolványok/igazolások illetve az uniós “vakcinaigazolvány” kettősségéről. Márpedig ez a kettősség fontos következményekkel jár.

De először az alapokat tegyük gyorsan egyenesbe: a széles körben elterjedt, általam (is) folyamatosan és kétségbeesetten cáfolt tévhit ellenére, az EU nem szabályoz bármit, amit akar. Csak olyasmit tud szabályozni, ami a hatáskörébe tartozik. Az Európai Unión belüli utazás, a szabad mozgás joga ilyen kérdés, ugyanakkor az, hogy ki milyen feltételekkel mehet kocsmába, moziba, színházba, strandra, akárhova, az nem – az továbbra is a tagállamok szabályozási jogköre.

Ennek logikus következménye, hogy a már itt is gyakran emlegetett uniós vakcinaigazolvány/vakcinaútlevél (ami elvileg és a várakozások szerint júliustól jelenik meg, ha addig végigfut az uniós jogalkotási eljárás és hatályba lép az azt létrehozó rendelet) csak és kizárólag az unión belüli utazásokra vonatkozik, azaz az uniós tagállamok kötelesek annak felmutatása esetén eltekinteni pl. a karanténra, vagy a tesztelésre kötelezéstől. Ugyanakkor az országon belüli szabályokat minden tagállam szabadon állapítja meg és kapcsolja a saját maga által kiállított oltási/védettségi igazolványokhoz. Emiatt állhat elő az a fura helyzet, hogy a jelen helyzet alapján egy német állampolgár beléphet Magyarországra karantén nélkül, de nem mehet be egy fürdőbe, mert a magyar szabályozás ahhoz magyar védettségi igazolványt vár el. Persze, ez előbb-utóbb amúgy is meg fog szűnni, mert a szabályozás mindig utoléri a valóságot, de a lényeg, hogy igazából semmi akadálya nincs annak, hogy a tagállamok a saját igazolványukhoz kötött lehetőségeket a nemsokára megszülető uniós vakcinaútlevélhez kössék. Ahogy – mint látjuk – azt is megteheti egy állam, hogy focimeccs-jegyeket fogadjon el saját védettségi igazolványával egyenrangú dokumentumként, akármennyire is abszurdnak tűnik.

Erről beszéltem ma az ATV Híradójának röviden. Úgy gondolom, hogy a magyar kormány is rájött ennek a praktikus megoldásnak az előnyeire – már csak azért is, mert vastagon érdekeltek vagyunk a hazai turizmus felpörgetésében – és erre utalt a mai kormányzati bejelentés, emiatt pedig meg fog jelenni az oltóanyag is az adatok között.

Végre valami, amivel egyet tudok érteni. 🙂

Létrejött az Európai Ügyészi Hivatal

A mai nappal megkezdte működését az Európai Ügyészi Hivatal, nem hivatalos nevén az “európai ügyészség”. Ennek alkalmából az index.hu közölt egy cikket, amihez engem is megkérdeztek, ez elérhető itt.

Ennek örömére visszanéztem ezt a 2015. februári interjúmat, ebben az időszakban került először a hazai figyelem érdeklődésének homlokterébe ez az intézmény, amikor az Angela Merkel látogatására időzített civil tüntetésen (aminek az előkészítésében nyilván volt némi szerepem, bár ez nem volt ismert, és az interjút készítő Kálmán Olga sem tudott róla) megjelent az ahhoz való csatlakozás követelése. Az interjúban 3:34-tól van szó erről, valahol szórakoztató, hogy annak idején mennyire ismeretlen volt ez az intézmény itthon, és ehhez képest viszonylag rövid idő alatt mennyire népszerű témává alakult. Ennél már csak az szórakoztatóbb, hogy ha valaki ezt a hat éves (sic!) interjúmat összeveti a tegnapelőtti, ATV Start-os interjúmmal, lényegében ugyanazt mondtam akkor, mint most. Mondjuk, ez sajnálatos “rossz” tulajdonságom, hogy általában mindig ugyanazt szoktam mondani…

A magam részéről nagy érdeklődéssel fogom figyelni, hogy az új hivatal mennyiben váltja majd be a hozzá fűzött reményeket.

Az izraeli-palesztin konfliktus nemzetközi jogi aspektusairól

A Hit Rádió mai adásában beszélgettünk egy kicsit az aktuális izraeli-palesztin konfliktus nemzetközi jogi kapcsolódásairól. A műsor hossza miatt előállt az a ritka, de örvendetes helyzet, hogy volt idő kicsit alaposabban átbeszélni a felmerülő kérdéseket.

A hanganyag visszahallgatható itt:

A témával kapcsolatos korábbi posztok: