Kategória: Isztambuli egyezmény

A román Alkotmánybíróság tanít minket…?

2006. decemberének elején előadást tartottam egy konferencián a román parlament épületében.

Igen, tobb hajam volt, és még nem ősz. 🙂

Az akkor éppen EU-csatlakozás előtt álló Romániában épp még mindig tartott a Babes-Bolyai Egyetemen kialakult magyar nyelvű táblák körüli emlékezetes balhé (ennek egyes elemeinek megértéséhez ajánlom ezt az akkori cikket is Parászka Borókától), és nem bírtam ki, hogy miután az előadásom az EU antidiszkriminációs kérdéseit járta körül, kicsit oda ne szúrjak a vendéglátóknak. Kifejeztem abbéli reményemet, hogy a csatlakozás után a hivatalát elfoglaló román biztos, Leonard Orban, aki a többnyelvűségért lett felelős, nem azzal fogja kezdeni tevékenységét, hogy körbejár a Berlaymont épületben (az Európai Bizottság székházában), és mindenhonnan leszedi vagy lekaparja a magyar feliratokat…

A Berlaymont 2006. februárjában

Szerencsére a poén ült, senki nem vette halálosan, persze, nagyjából erre számítottam, talán mondanom sem kell, hogy nem a Nagy-Románia Párt meghívására voltam ott… A Bukaresti Egyetem jogi karának ELSA szervezete számára szerveztem egy képzési programot, ennek oldalágán kértek fel az előadás megtartására, úgyhogy a közönség is nagyjából fiatal, igen haladó szellemiségű arcokból állt össze.

Majdnem másfél évtizede volt. Őszinte leszek: élveztem, hogy “előrébb tartunk”.

A tegnapi napon a román Alkotmánybíróság közzétette, hogy az elnök által kért előzetes normakontroll eredményeképpen kikukázzák szerdán az oktatási törvény idei nyári javasolt módosítását, amely megtiltotta volna a genderelmélet oktatását. Mert az ellentétes sok minden mellett (szabad tanuláshoz való jog, szabad véleménynyilvánításhoz való jog, lelkiismereti szabadság, egyetemi autonómia stb.) a Magyarországgal Románia által majdnem egyidejűleg aláírt, ám Bukarestben 2016 szeptemberében már ratifikált Isztambuli egyezmény előírásaival is.

Szomorú vagyok. Már nem tartunk előrébb.

Az első MultiLATerál az HBC-n

Ma délután öt órától hallgatható meg a saját “MultiLATerál” műsorblokkom első kiadása az új HBC News online rádión.

A korábban rögzített beszélgetés témája az Isztambuli egyezmény egyes kérdései lesznek, kicsit ellépve a szokásos politikai elemektől, inkább annak tartalmára fókuszálva.

Újra az Isztambuli egyezményről

Miután a koronavírus-válság során a kormány minden létező energiáját az alapos védekezésre és az okozott károk enyhítésére fordítja (nem), annak féregnyúlványa, a soha senki által semmire meg nem választott KDNP újra úgy döntött, hogy valami egészen fontos dologra koncentrál, és országgyűlési határozatban foglalt állást az Isztambuli egyezménnyel szemben. Ezzel kapcsolatban az elmúlt napokban két interjút is adtam, amiben ki tudtam térni egyes kérdésekre:

  • 2020-05-07 – A Fidesz és a KDNP tudomásul veszi a nők testi fenyítését és a családon belüli erőszakot (HírKlikk)
  • 2020-05-06 – „Ideologikus alapú gumicsont” az isztambuli egyezmény megtagadása (Népszava)

Új érdemi dolgot a KDNP-sek nem adtak elő a múltkori futamukhoz képest, úgyhogy itt csak utalnék mindarra, amit még januárban írtam a témához. Közben viszont az egész országot megrázta Szilágyi István halála, akit a saját otthonában vert agyon a saját fia. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnék rá, hogy ha az Isztambuli egyezmény hatályban lenne és annak prevenciós előírásait az elmúlt években átültettük volna a magyar jogba, valamint ha a megfelelő hatóságok azokat megfelelően alkalmazták volna, talán, talán (nagyon hangsúlyos “talán”, hiszen a jog nem mindenható) még mindig életben lenne a népszerű művész. Így viszont az “utca hírmondójából” a tragikus magyar rögvalóság örök hírmondójává vált.

Aminek a lényege a következő: az Isztambuli egyezmény nem tökéletes jogi szöveg. Nem tudom, valaha, bárhol születhet-e olyan, de ez nem az lett. A jelen helyzetben viszont a sok politikai idióta a sok idiótasággal effektív lehetetlenné teszi, hogy értelmes szakmai vita legyen a dologról valaha is. És mit nyerünk vele? Semmit, miközben a témája, a családon belüli erőszak, az egyik legkomolyabb és legnagyobb látenciával bíró problémája az elmúlt éveknek. Nők kárára, gyerekek kárára, férfiak kárára.

Itt most nem állok neki az egyezmény összes – szerintem – büntetőjogi szempontból aggályos eleme részletezésének, pedig lenne mit. A kormány sem ezekkel foglalkozik, hanem felhozza például a migrációt, mert azt még a leghülyébb választó is megérti (talán), márpedig ő a célpont (ez biztos). Meg a feminista veszélyt, amitől, pontosabban az arról kialakított képtől éppen csak például az életben egyszer-kétszer pofára ejtett férfiak (azaz kb. a 90%-uk) kevésbé szerencsés, frusztált fele retteg, meg amire az amúgy vagy megfélemlített, vagy szerencsésebb társaikra egyszerűen irigy nők fújnak veszettül, de ha megcsináljuk a matekot, ez már épp elég. Az érdemi kérdések meg pont le vannak tojva magasról: ez a “PR-kormányzás” lényege. Azért az nagyon szép, hogy most az Azonnali megkereste az egyezményt 2014-ben igazságügyi miniszterként aláíró Navracsics Tibort, hogy ugyan már árulja el, mi is olyan trükkösen Alaptörvény-ellenes abban az egyezményben, amit akkor nem sikerült észrevenni, és ebből konkrétan az derült ki, hogy nem csak hogy most fogalma sincs, de anno igazságügyi miniszterként lényegében bemondásra elfogadta a külügytől, hogy a szerződés amúgy tök oké, és aláírta – ennyit a szakmai előkészítésről.

És ha már a kormányzásról beszélünk, érdemes tisztázni, hogy sajnos a legtöbb ellenzékinek sem más ez a téma, mint egyszerű kommunikációs eszköz… Lángot okádtam, amikor valamikor 2015 márciusában csak azért vették elő az Országgyűlésben, hogy öt percig rugdoshassák vele Orbán Viktort… Amit persze megértek, hogy jó mulatság, de összesen annyit értek el vele, hogy az akkor már Trócsányi László vezette igazságügyi minisztériumban azonnal levették a ratifikációt megelőző implementációs munkacsoport gondolatát az asztalról, amit onnan tudok, hogy külsősként esélyes, hogy benne lettem volna… Egyetlen kérés volt addig a minisztériumi jogász kollégák részéről, hogy ne politizálódjon át a történet, mert “akkor a jobbikos meg a KDNP-s hülyék meg fognak vadulni miatta, és kampó, viszont ha sikerül csendben összerakni a dolgot, majd valami nagy salátába csomagolva egyben át tudjuk nyomni”. Hát, ezt nem igazán sikerült, két percen belül Dúró Dóra (az akkor még épp nem annyira – állítólag – ellenzéki Jobbikból, most épp a nagyon független és ellenzéki Mi Hazánk című izéből) már arról futotta az őrült köröket a kupoldában, hogy “az igazi nők elleni erőszak az abortusz”, miközben a KDNP-sek sűrűn vetették magukra a kereszteket. Amikor pár évvel később beszéltem erről az egyik érintett ellenzéki képviselővel, azzal védekezett, hogy “de hát úgysem volt komoly ratifikációs szándék a kormány részéről”, nos, ez már soha nem fog kiderülni, hogy igaz volt-e.

Amit én biztosan tudok, és ezt a fenti Navracsics-interjú is megerősíti, hogy -több más nemzetközi szerződéshez hasonlóan – a kormányzati apparátuson belül a ratifikációt előkészítő alapos szakmai munka az aláírás előtt még nem kezdődött el, viszont ha azt komolyan akarják csinálni, az időigényes, különösen egy olyan komplex szerződés esetében, mint az Isztambuli egyezmény. Nem csak a magyar jogrend büntetőjogi részei érdekesek (sőt, a jelen helyzetben talán azok a legkevésbé, nem véletlen, hogy a kormány állandóan azokra mutogat), hanem az eljárásjogi, az oktatási, a prevenciós és áldozatvédelmi és más egyéb területek is, a költségvetési vonzatokról nem is beszélve.

Nagyon sajnálom, hogy ennek a munkának annak idején egyáltalán nem állt neki az apparátus, a magam részéről nagyon szívesen vettem volna részt benne – nem véletlen, hogy némileg trollkodás-jelleggel ugyan, de amikor megindult az állítólagos szexista megszólalásom miatti kirúgattatásom folyamata az NKE-n, akkor a “vizsgálat” során a rektor által tett képmutató felhívására, mely szerint szükség van „a felmerülő probléma általános, szervezeti szintű kezelésére vonatkozó javaslatokra”, én azt a javaslatot tettem a válaszomban, hogy “az NKE Szenátusa hívja fel a kormány figyelmét az Európa Tanács CETS No. 210. számú, a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló egyezménye (Isztambuli egyezmény) megerősítésének fontosságára, amelynek implementációjához felajánlja az Egyetem szakértelmét.”, de valamiért ez végül nem történt meg.

Nem is értem. 😀

Lehet, hogy tényleg nincs komoly szándék rá?

Az Isztambuli egyezményről és annak ratifikációjáról…

Tegnap az ATV híradó kérésére reflektáltam arra, amit Varga Judit igazságügyi miniszter az Isztambuli egyezménnyel kapcsolatban elmondott. Ennek kapcsán érdemes leírni néhány olyan dolgot, amire az interjú rövidsége okán nem volt módom kitérni.

Elsőként talán érdemes megnézni az egyezmény szövegét, itt elérhető egy magyar fordítás. Soha nem árt tudni, miről beszélünk, bár hiszek abban az ősi jogász-mondásban, miszerint “soha ne hagyjuk, hogy a jogszabály szövegének ismerete megzavarja az egészséges jogérzékünket”, néha ennek ellenére jó látni azt.

Kezdjük a legizgalmasabb elemmel, az igazságügyminiszter közölte, hogy nem fogják ratifikálni, mert a migrációval kapcsolatos részek nem állnak összhangban a kormány migrációs politikájával. Ezen őszintén megdöbbentem. Egyrészt mert eddig ezt még nem nagyon hallottuk érvként, az egyezmény 2014-es aláírása utáni időszakban a migráció még csak mint “migráns erőszakos elkövetők” termelőjeként jelent meg a hazai politikai kommunikációs térben, egészen tavalyi nyárig, egy parlamenti képviselői kérdésig kellett várni, amíg megjelent az érv, miszerint az egyezménynek a kormány által elfogadhatatlan eleme a menekültüggyel foglalkozó fejezet, amíg ez nem tisztázódik, “nem kerülhet sor az egyezmény ratifikációjára”.

Hát, akkor tisztázzuk. Az Isztambuli egyezmény a migrációval kapcsolatban alapvetően a már létező menekültjogi korpuszra épít, érdemben azt nem bővíti. Egyetlen látszólagos újítása, hogy előirányozza, hogy nemi üldöztetés alapján is biztosítani kellene a menedékjogot (60. cikk), amivel őszintén nem értem, mi a gond, hiszen egyrészt ez a létező szabályok (Genfi menekültjogi egyezmény, illetve alkalmazandó uniós joganyag) értelmezéséből is levezethető, másrészt pedig épp az volt a kormányzati mondás ebben a témában idáig, hogy a menedékjog annak “jár”, akit “üldöznek”, ehhez képest az ezzel tökéletesen összhangban álló egyezményi rendelkezés Varga Judit szerint hirtelen nincs összhangban a kormányzati politikával. Érdekes.

Mi az, amiben amúgy a kormánynak igaza van? Ami tény, hogy a magyar büntetőjogban már az egyezmény 2014-es aláírása előtt megjelentek azok a büntető rendelkezések, amelyeket az előirányoz. Tehát látszólag valóban felesleges lenne ratifikálni. No de ha felesleges, akkor miért is ne? Itt már jó eséllyel kilóg a lóláb mindenki számára. A válasz nyilván megint a részletekben rejlik, illetve abban a problémában, hogy nem mindig a jogalkotás a megoldás mindenre, sőt, igazából a politikusok által kedvelt, a büntetőjogi szankciók variálgatásával operáló megoldások a legtöbb esetben lényegében hatástalanok. Míg a hatályos Büntető törvénykönyv tartalmazza a releváns bűncselekményeket, büntetéseket, azok végrehajtása, kikényszerítése, valamint a legfontosabb, azok megelőzése terén hihetetlen hiányosságok mutatkoznak. És ezen a ponton válik világossá, hogy az egyezménynek e kérdéseket szabályozó területein (ami annak anyagának nagyobb részét fedi le, mint az egyszerű büntetőjogi rész) nagyon-nagyon komoly elmaradásaink vannak, a szükséges csatlakozó gyakorlatról és know-how-ról nem is beszélve. És ezt a kormány környékén is mindenki nagyon jól tudja, az már más kérdés, hogy beszélni nem akar róla.

Mi az a “gender”, és miért van rá szükség? Ahogy az egyezmény 3. cikk c) pontja meghatározza a “gender”, azaz “társadalmi nem” fogalmát, az nem más, mint “azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”, ami azért fontos, mert ezek a szerepminták azok, amik gyakran kapcsolati erőszakhoz vezetnek. Leegyszerűsítve: az asszony azért kapja a verést, mert nincs vacsora, pedig “az a dolga, hogy legyen”. Miért lenne az? Ennek tisztázása leginkább a megelőzés biztosítása érdekében, az egyezmény 6-7. cikkeibe foglalt szakpolitikai koordinációk miatt fontos. Amit sokan már az aláíráskor (és most is) úgy adnak elő, hogy “a fiúkat majd babázni tanítják az iskolában” meg “megmondják nekik, hogy ők maguk döntenek arról, hogy fiúk vagy lányok”, és ehhez kapcsolódóan gender-őrületről beszélnek, igazából nem más, mint félreértése, majd rosszindulatú elővezetése az egyezmény megelőző mechanizmusai legfontosabbjának, az oktatásnak, azaz arra nevelésnek, hogy nincs olyan, hogy “a nő dolga”. Például erre utal a “gender perspective”, azaz a nemi dimenzió, amire a 6. cikk utal, nem pedig arra, hogy egy férfi öltözhet-e nőnek, vagy fordítva, vagy hogy minek érezze magát.

Nagyon sokat tudnék még írni az Isztambuli egyezményről, valószínűleg fogok is a későbbiekben. Ahogy az interjúban is utaltam rá, az egyezmény ratifikációját jelenleg elsősorban politikai okok hátráltatják, hogy a 2014-ben a ratifikáció előkészítésére az akkori Igazságügyi Minisztérium által létrehozott munkacsoport végül milyen színvonalú előkészítő munkát végzett, nem tudom, de abból kiindulva, hogy a büntetőjog területén kívül (ahol sok munka ugye láthatóan nem volt) mennyire nem történt semmi csatlakozó jogalkotás, sajnos nincsenek illúzióim.