A Kaleta-ügyről újra

Ma megjelent az Élet és Irodalomban a Kaleta-üggyel kapcsolatos múlt heti cikkem pontosítása/korrekciója. Aki olvasta, azt is, amit a honlapon már annak megjelenésekor előre jeleztem, kénytelen voltam ezt megírni, miután a kézirat leadása után derültek ki olyan tények, amelyek néhány jelentős szempontból akkor téves következtetésre vezettek.

A cikk elérhető itt:

A Kaleta-ügyről összefoglalóan…

Amikor bekerült a nyilvánosság látókörébe Kaleta Gábor ügye, igyekeztem távol tartani magam tőle. Ahogy az Élet és Irodalomba írt, lentebb hivatkozott cikkben le is írtam, hogy miért. Figyeltem a megszólaló kiváló kollégákat, védőügyvédeket, próbáltam értelmezni az elhangzottakat, összhangba hozva a saját, a nemzetközi joghoz, nemzetközi kapcsolatokhoz kapcsolódó gyakorlati tapasztalataimmal. Mindezzel együtt persze előbb-utóbb megtalált a média az ügy nemzetközi összefüggéseivel, és megpróbáltam a szokásaimnak megfelelően korrekt módon tájékoztatást adni arról, hogy a nemzetközi jog hogyan szabályozza ezt a kérdést, más államokban milyen előírások alkalmazandóak az ilyen cselekményekre.

Közben pedig próbáltam kiállni a bíróság függetlenségével kapcsolatos félreértésekkel, gyakran egyenesen otromba csúsztatásokkal szemben. Miközben semmilyen egyértelmű tájákoztatás nem érkezett az ügyészségtől, az teljesen egyértelmű volt a híradások alapján, hogy az általa emelt vád egy megegyezés alapján született.

Amikor a Blikk is felhívott és interjút kért a témában, majd egy-két napra rá az ATV Híradó, ennek tudatában nyilatkoztam:

Közben viszont folyamatosan munkált bennem egy egyre növekvő rossz érzés, nem is magával a bűncselekménnyel kapcsolatban (az amiatti undor természetesen állandónak tekinthető), hanem az annak kiderülése után történtek miatt, különösen az egyre növekvő politikai zaj miatt. Emiatt kezdtem egy kicsit alaposabb írás elkészítésébe is, ez jelent meg ma az Élet és Irodalom hasábjain.

A cikkben megpróbáltam körvonalazni sok minden mellett a mindenki által kész tényként kezelt ügyészségi megállapodás jogszabályi részleteit, már csak azért is, mert (ahogy a cikkben olvasható) a védők nagy része és a szakma a büntető eljárási törvény ezen újítását már a kezdetektől óvatosságra intve fogadták. A cikk elküldése utáni (ami rossz szokásomnak megfelelően éjjel kettő óra körül történt, de ezúttal muszáj volt tempózni, hogy beférjen az írás a pénteki ÉS-be) reggel (azaz még 8-án) hívott a Blikk újságírója a védelem általi fellebbezés hírével, kérve a véleményemet, ami őszintén meglepett. Ugyanis semmi értelme nem volt annak egy egyezség után, bár kicsit alaposabb utánagondolva, a védő szempontjából teljesen logikus lépés volt. Hiszen a súlyosbítási tilalom okán veszítenie nem volt mit, és tudja a fene, egy ekkora ziccer esetleges kihagyása még akár az ügyvédi műhiba szintjét is elérheti, és egy ügyvéd sem vágyik egy ilyen tárgyú vizsgálatra, tehát valahol volt benne ráció. Erre jutottak azok a büntetős ügyvéd kollégák is, akikkel konzultáltam… Ám ami már akkor is zavaró volt, hogy a büntető eljárási törvény rendelkezései az ügyészségi megegyezés utáni esetre annyira szűken húzzák meg a fellebbezés lehetőségeit, hogy egyszerűen nem állt össze a történet.

És ehhez képest jelent meg aznap délután az ügyészség közleménye, ami bár továbbra sem tette teljesen egyértelművé a történteket (ahogy a lenti interjúban is jeleztem, bármilyen jogszabályi hivatkozás megjelölése nélkül egy ügyészségi nyilatkozat eléggé kapufás jellegű – azok nélkül ugyanis nem egyértelmű, hogy az ügyészség milyen eljárási eszközt alkalmazott), de kezdett úgy kinézni, hogy nem megegyezés történt, hanem ún. “mértékes indítvány” alkalmazására került sor, ami lényegében ugyanúgy az ügyész és a vádlott közötti megállapodásra épül, és köti a bíróságot.

Július 9-én reggel már ennek a gondolatnak a birtokában mentem be a Klub Rádióba, ahol Lampé Ágnes társaságában hosszasan beszélgettünk az ügy több aspektusáról. Beszéltünk az ügyészség kommunikációjáról és vázoltam az egyezség mellett ennek a másik lehetőségnek a körvonalait.

Délutánra Dr. Ésik Sándor ügyvéd a Facebook oldalán nagyon jól összefoglalta mindazt, amit a “mértékes indítványról” tudni érdemes, szóval ezt javaslom elolvasni (valamint gondolatban behelyettesíteni az ÉS-cikkem büntető eljárási törvényt elemző részei helyére, amelyek az utólag kiderült információk fényében ha elméletben helytelennek nem is, de a jelen ügyben irrelevánsnak tekinthetők, különös tekintettel arra, hogy tehetett volna-e mást az eljáró bíróság):

Még aznap este interjúzott az ATV-n Ibolya Tibor fővárosi főügyész, az általa elmondottak alapján most már nagyon úgy tűnik, hogy nem került sor kifejezett, a büntető eljárási törvény szerinti ügyészségi megegyezésre, hanem ezt a másik, Ésik Sándor által fent leírt megoldást alkalmazta az ügyészség. Igazából nagy különbséget ez nem jelent, hiszen mint fentebb írtam, ahhoz kell egy konszenzus, és annak eredménye is köti a bíróságot, még ha az ügyészség fenti nyilatkozata (ahogy a Klub Rádióban is utaltam rá) csúsztat is egy rendes méretűt.

A Blikk aznap este megjelent cikkéhez már hosszasan beszélgettünk arról, hogy mennyiben lehetsége, vagy mi szükséges ahhoz, hogy lehessen “listázni” az ilyen bűnök elkövetőit. Szeretném leszögezni, hogy nem támogatom a teljesen nyilvános listák ötletét, ami ennél is fontosabb, a jelenlegi európai jogi környezetben (a hazait hagyjuk, azt már lassan csak a Fidesz PR-csapata dönti el) nem is nagyon lehet ilyet kialakítani, ellenben a korlátozott nyilvánosságú listáknak szerintem semmi akadálya. Ez azt jelenti, hogy ilyen elkövetők listájához meghatározott hatóság rendelkezik hozzáféréssel, amelyhez fordulhatnak azok, akik legitim érdekkel bírnak az adott információ megismeréséhez. Tehát pl. valaki jelentkezik egy iskolába, és az alkalmazásáról döntő vezető rákérdezhet, hogy az adott személy szerepel-e ebben a nyilvántartásban, vagy maga a jelentkező kell hogy beszerezzen egy nemleges igazolást. A jelenleg is működő bűnügyi nyilvántartás alapján ezt minden további nélkül ki lehetne alakítani.

Orbán Viktor EU elleni harcairól az ATV Start-ban

Ma reggel az ATV Start műsorában arról beszéltem Bombera Krisztinával, hogy jelenleg milyen viták is feszítik Orbán Viktor és a Fidesz viszonyát az Európai Unióval, az Európai Néppárttal, és ezeknek milyen megoldása lehetséges. A beszélgetés során kitértünk arra is, hogy lehetséges-e az uniós támogatások összekötése a jogállamisági kritériumok teljesítésével.

A beszélgetés itt tekinthető meg:

Hasznos lehet emlékeztetni arra, hogy amit az Európai Bizottság képviselői (valamint hazai ellenzéki politikusok) folyamatosan hangoztatnak, azaz hogy valamilyen módon összekapcsolhatók legyenek a támogatások és a jogállami kritériumok, annak alapjául az a jogalkotási folyamat szolgál, amiről már 2019 elején beszéltem az egyik YouTube-videómon:

Hogy ez a két folyamat hogyan kapcsolódik majd össze – ha egyáltalán – azt nemsokára meglátjuk majd.

Mindemellett – csak érdekességképpen – javaslom visszanézni ezt a több mint öt éves interjút, ahol lényegében ugyanezekről a kérdésekről beszéltünk Kálmán Olgával. A problémák lényegében ugyanazok, nem sok minden változott. (Külön érdekes, hogy ekkor épp javában dolgoztam az egy hónappal később bejelentett rendszerbontó népszavazás kérdésein, köztük az Európai ügyészséghez való csatlakozásra a kormányt kötelező kérdésen is. )

Post-truth, alternative “facts” by the Hungarian minister of justice

After the judgment finally rendered by the European Court of Justice on the infringement procedure initiated by the European Commission against Hungary for adoption of the so-called “NGO Transparency Law”, finding it actually being in violation of EU law, the minister of justice has immediately reacted with some strange “explanation”, seemingly arguing it is an actual win for the government.

According to Judit Varga, the court has actually confirmed the position of the Hungarian government, as “the goal of ensuring transparency of NGOs, being the goal of the legislation related to organisations supported from abroad is legitimate, which is confirmed by the judgment of the Court”. She later has posted a ridiculous post on her Facebook page accusing an oppositional MEP and a newsportal with “not being able to interpret a press release correctly”.

Maybe because instead of a “press release”, they were using the actual text of the judgment:

Hungary has introduced discriminatory and unjustified restrictions on foreign donations to civil society organisations, in breach of its obligations under Article 63 TFEU and Articles 7, 8 and 12 of the Charter.

Para 143 of the judgment

No wonder that these “arguments” are only available in Hungarian. It is time to understand who and what level of political shamelessness all the European political partners have to face when it comes to the actual Hungarian government – at least if they have any intentions to understand it.

Végleg elbukott a civiltörvény az EU Bíróságán

Ahogy a januárban elfogadott főtanácsnoki álláspont előre valószínűsítette, a bíróság mai ítélete az Európai Bizottság által kezdeményezett kötelezettségszegési eljárás első bírósági szakaszának végén kimondta, hogy az ún. civiltörvény (szerintem csak megbélyegzőtörvény) sérti az uniós jogot.

Az ítélet semmi újat vagy váratlant nem tartalmazott azokhoz a szempontokhoz képest, amiket a törvény elfogadása, azaz 2017 óta folyamatosan mondunk róla, szóval ezeket nem ismétlem meg, a főtanácsnoki álláspont ez év januári megszületésekor már összefoglaltam egyszer, itt található.

Hogyan tovább? A kormánynak most gondoskodnia kell a törvény hatályon kívül helyezéséről, de nem tudom, hogy ez politikai kommunikációs szempontból nem lesz-e túl drága számára. Ám ha ez nem történik meg, akkor az eljárás következő lépésében már a bíróság pénzügyi szankciókat fogadhat el a Bizottság javaslatára, amik targetálásában az elég nagy szabadságot élvez, szóval az akár nagyon fájdalmas is lehet. Nem lennék meglepve, ha az a trükk lesz majd megjátszva, hogy “hirtelen” aktivizálódik a kérdésben évek óta szánalmasan csicskuló Alkotmánybíróság, és a luxembourgi ítéletre hivatkozva alaptörvény-ellenesnek minősíti majd a törvényt. Persze, szakmai szempontból ez eléggé kiszera méra bávatag megoldás (attól hogy valami sérti az uniós jogot, még nem feltétlenül alaptörvény-ellenes és fordítva), plusz politikailag is elég nevetséges (nesze neked, “nemzetek európája” meg szuverenitás), viszont mindenki nyer rajta: Orbán tarthatja a “kemény” figurát, aki harcol, de hát a bírói ítéleteket betartja (persze csak a hazai, “szuverén”-t), ezzel a jogállamiság képét küldheti kifelé és hazafelé is, a Bizottság megkapja, amit akar, a Tákolmányíróságnak pedig megint meg lesz engedve, hogy úgy csináljon, mintha valódi alkotmánybíróság lenne.

Trianon a trianoniaké

Egy száz éves évforduló, amivel most mindenki foglalkozik Magyarországon és az egész közép- és kelet-európai régióban, mintha más probléma nem is lenne. Pedig van elég, de azok minden jel szerint nem annyira érdekesek, vagy mintha nem érintené annyira az emberek egy jelentős részét, akik inkább már régen kitaláltak maguknak egy, a meglévő melletti új országot, amit úgy hívnak: Trianon.

Van Trianon, ez a varázslatos hely, és lakói, a trianoniak. Mi benne olyan varázslatos? Nincsenek határai, nincs meghatározott helye, lebeg mindannyiunk felett, néha jobban látszik, néha kevéssé. A valóság is másképpen működik arrafelé, ott igaz, hogy egy öreg spekuláns világokat akar leigázni. Első lépésben persze Trianont, de rögtön utána az egész világot, majd határ a csillagos ég, de a Szíriusz biztosan. Ott való igaz, hogy a rendszerváltáskor még meg sem született fiatal emberek hithű kommunisták, és nincs jobb dolguk, mint rég meghalt vén kommunistákat védeni, mert csak. Ahol valóság, hogy a nemváltás betiltása véd a koronavírustól, az ima a ráktól, a házastársi engedelmesség pedig a családon belüli erőszaktól. Ahol a férfi-nő páros alkotta “család” pedig valóban nem bocsát ki magából homoszexuálisokat, hiszen az “természet-ellenes”, azoknak nincsenek is szüleik, ők valahogy keletkeztek, valószínűleg lombikban, simán lehet, hogy a fentebb említett spekuláns spekulálja össze őket. Soha nem lehet tudni. Trianonban valóban ott van a Föld szívcsakrája, van ugyan némi vita a magyar és a román trianoniak között, hogy a Pilisben, vagy a Kárpátokban és/vagy a Havasalföldön, az utóbbiak ráadásul még olyasmit is mondogatnak, hogy a világ 15 csakrája közül 7 náluk van, míg a magyar trianoniak megelégszenek azzal, hogy csak egy (a románoknál persze egy sincs), de abban mindenesetre egyetértenek, hogy Stonehenge, az smafu. És persze az elsődleges cél minden trianoni számára, hogy nehogymár az imperialista brit világbirodalom röhögjön a markába… Ahol valóság, hogy a japán parlament csak a te trianoniságoddal foglalkozik, és az egész Európai Unió is csak a te trianoniságod ellen áskálódik. Ja és ahol persze ahol Trianon 100 év múlva lejár, szóval jobb odafigyelni.

Lakói, a trianoniak fura emberek. Állampolgárságuk változatos lehet, identitásuk mégis erős, annak lényeges eleme a másik hibáztatása, az egyszerre elnyomottság és mindenkinél erősebb lét érzésének zavarodottsága. Egyvalamiben viszont a többség biztos, nevezetesen hogy nem zsidó, akiket valamiért a trianoniak esküdt ellenségének tartanak (ennek alapja valamiféle történelmi rivalizálás), egyebekben a felszínen nem tűnik kirekesztő csoportnak. Nagy előszeretettel tüntetik fel magukat mindenféle moralitás birtokosaként, hisznek a pontosan targetált és jól időzített fájdalom szükségességében, és az abból kivonható politikai profit maximalizásában.

A trianoniság fő szabály szerint megtűri a többes állampolgárságot (amelynek modelljét ügyesen egymásról másolják a különböző trianoniak), fura is lenne, ha nem tenné. Kivéve persze, ha épp a meghatározott helyi trianoniaknak épp előnyösnek tűnik, hogy épp mégse tűrje, ilyenkor vagy dumál össze-vissza, vagy gátlástalanul fosztja meg az embereket a szentségként tisztelt saját világi állampolgárságtól, ha ők tiszteletlen módon felvesznek egy általa nem szimpatizált másik állampolgárságot is – még akkor is, ha ezzel saját alkotmányát sérti. Minősített esete ennek, amikor az áldozatok erre reakcióként úgy kapnak “segítséget” a másik helyi trianoniaktól, hogy annak eredménye ugyan semmi, de elvárják tőlük, hogy hálásak legyenek érte – miközben fel is használják őket gátlás nélkül, no persze azok az áldozatok is kellenek, akik e kihasználásért cserébe azért megkérik a maguk árát. No de ez a felhasználás nem újdonság, ahogy sok trianoni amúgy is csak azért trianoniskodik, mert a többi trianonit akarja meggyőzni a közéjük tartozásról. Így például kevéssé trianonisággal vádolja meg politikai ellenfeleit, majd amikor az így kialakult trianoniság-verseny során azok törvényt fogadnak el Trianon nagyszerűségéről, valamiért azt mégsem hajlandó aláírni. Vagy folyamatosan tagadja trianoniságának jogfosztó esszenciáját, mindezt olyan ügyesen, hogy egészen Strasbourgig kell menni, hogy az világossá váljon.

Trianonivá válni nem könnyű, azokat, akik valamiért hirtelen azt szeretnék, vagy úgy csinálnak, mintha, általában gyanakodva figyelik – de vezérük azért kedvesen kitünteti azok igyekezetét (egy-két jó szóval a sajtótájékoztatókon, parlamenti kézfogással stb.), és ilyenkor egy-egy pillanatra úgy csinálnak, mintha tartanák az ilyet valamire (persze nem, de hát aki hisz benne, az hisz benne). Könnyedén megtehetik, hiszen jellemzően aktuális vezérük sem volt mindig trianoni, de megdolgozott az elismerésükért. Persze tudni kell erről a pozícióról, hogy sűrűn és könnyen változik, így a trianoni vezetők jellemzője a folyamatos gyanakvás és bizalmatlanság – ami amúgy a trianoniság természetes velejárójának is tekinthető, hisz világlátásuk szerint tolvajokkal vannak körülvéve, vagy olyanokkal, akik már loptak, vagy olyanokkal, akik lopni fognak (vagy visszavenni), végülis tökmindegy, minek nevezzük.

Trianon most lett száz éves, és hát valahol érthető, hogy a trianoniak nem engedik bántani azt vagy legalábbis túllépni rajta, hiszen nagyon jól megélnek és profitálnak belőle.

Magyar szempontból viszont van egy igen jelentős szempont, amit nekünk nem szabad elfelejtenünk: Trianon annak idején véget vetett a “történelmi” Magyarországnak, a trianoniak pedig most véget vetnének a “modern” Magyarországnak is.

Trianon a trianoniaké, tartsák meg maguknak, kell a fenének.

A “bocsánatkérésről”…

Ahogy várható volt, ismerve a kormány PR-módszereit, beindult a kommunikációs gőzhenger, egy eléggé meglepő formátumban: Kovács Zoltán nemzetközi főpropagátor irányításával a kormány elkezdte mondogatni, hogy mindenki kérjen tőle bocsánatot a mindenféle gyanúsítgatások miatt. Erreől beszéltünk ma hajnalban, az ATV Start műsorában, ami itt nézhető vissza.

Amire az interjúban nem volt idő kitérni, arra csak itt emlékeztetnék. Amikor többször is szóvá tettem a kritikák egy részének pontatlanságát (lásd itt vagy itt), épp arra figyelmeztettem, hogy azok végül mind-mind a kormány kommunikációs pozícióját fogják erősíteni. Erről beszéltem. Persze, nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek, hogy az levelekben szólítja fel a tudósokat arra, hogy vizsgálják felül álláspontjaikat, meg kérjenek elnézést, ahogy valóban az, de néhány éve még azon is csak nevettünk volna, hogy lesz amerikai elnök, aki a Twitter-en őrjöng folyamatosan, azon meg sírtunk volna, hogy azt sokan komolyan veszik és odafigyelnek rá. Ehhez képest…

A kormány “visszaadja a különleges jogosítványokat”… Hát, ez beismerésnek is jó

Valamivel éjfél előtt vált elérhetővé az Országgyűlés honlapján a törvényjavaslat, amivel a kormány – ahogy szeretik mondani – “visszaadja a különleges jogosítványokat” az Országgyűlésnek, ami mondás továbbra is ugyanannyira értelmetlen, mint eddig volt (most nem írom le újra, tessék visszaolvasni), ebből a törvényjavaslat szövegből-pedig ez még inkább egyértelművé vált. Két javaslatról van szó, a T/10747. sz. a helyzet közjogi “rendezését” célozza, a T/10748. sz. pedig egy hatalmas nagy saláta, rengeteg olyan rendelkezéssel, amik az egyes veszélyhelyzeti intézkedéseket emelik törvényerőre, tartják tovább hatályban, vagy módosítanak létező törvényi előírásokat. Első ránézésre elég sok “érdekes” megoldás van benne (lásd pl. a külképviseleti menedékjogi kérelem benyújtást, amiről hopp, most derül ki, hogy igazából nem is az, hanem csak “szándéknyilatkozat”, ami előfeltétele annak, hogy aztán a határon benyújtható legyen a menedékjogi kérelem, ami után automatikusan elzárásra kerül a menedékkérő, na, hardcore menekültjogos kollégák remélhetőleg majd beszélnek erről, vagy a régi-új “egészségügyi válsághelyzet” intézménye, ami legalább ugyanolyan problémás, mint a puccstörvény – de a léte önmagában árulkodó), most egyelőre csak az első javaslattal szeretnék foglalkozni.

Ami sok szempontból egyedülálló, elsőként amiatt, hogy én törvényszövegben ennyi politikai bullshitet még nem láttam. Van itt minden, mint a búcsúban, a törvényjavaslat szövegének konkrétan a fele a bevezetés, a kormány és “a magyar emberek” nagyszerűsége, az intézkedések hatékonysága, blabla, tipikus politikai PR-termék, végülis méltó az orbáni PR-kormányzáshoz. De nézzük az érdemi részt. Nem hosszú, kimásolom ide:

1. §
Az Országgyűlés felhívja a Kormányt, hogy a veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet szerinti veszélyhelyzetet (a továbbiakban: veszélyhelyzet) az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg.

2. §
Hatályát veszti a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény.

3. §
(1) Ez a törvény – a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel – a kihirdetését követő napon lép hatályba.
(2) A 2. § és a 4. § a veszélyhelyzet megszűnésekor lép hatályba.
(3) A 2. § és a 4. § hatálybalépésének naptári napját a miniszterelnök annak ismertté válását követően a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg.

4. §
E törvény 2. §-a az Alaptörvény XXIX. cikk (3) bekezdése, 2. cikk (1) bekezdése, 24. cikk (9) bekezdése, 31. cikk (3) bekezdése, 35. cikk (1) bekezdése és 54. cikk (4) bekezdése alapján sarkalatosnak minősül.

ad 1. §
Tehát igen, ahogy eddig is mondtam, az Országgyűlés nem szüntet meg semmit, a veszélyhelyzet megszüntetése továbbra is a kormány feladata. A helyzet pedig most annyival még izgalmasabbá vált, hogy a törvényjavaslat szövege szerint “az Országgyűlés felhívja” a Kormányt, amely “felhívás” számomra nagyon nem világos, hogy mit is jelent. Kötelezést? Akkor miért nem azt írja a szöveg? Ugyanakkor a kötelezés nem tűnik jónak, hiszen az Alaptörvény a javaslat által is felhívott 54. cikk (3) bekezdése szerint a veszélyhelyzetet a Kormány akkor szünteti meg, “ha kihirdetésének feltételei már nem állnak fenn”, nem pedig akkor, ha arra őt bárki “felhívja”. Értelmezhetjük úgy, és azt hiszem, ez a reális minden szempontból, hogy ez a “az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg” kitétel azt jelenti, hogy az Országgyűlés nem akarja (helyesen) elvonni a Kormány Alaptörvényben foglalt mérlegelési jogát a kihirdetés feltételeinek fennállása tekintetében, ez viszont azt jelenti, hogy ez alapján a törvény alapján a Kormány nem köteles megszüntetni a veszélyhelyzetet, azaz pestiesen szólva, az Országgyűlés most ad a sz.rnak egy pofont. Viszont a 15 naponkénti ellenőrzési jogáról a puccstörvény elfogadásakor már lemondott, ezzel tökéletesen megvalósítva az akkor írt, idegennek a PIN-kóddal együtt átadott bankkártyás hasonlatomat… Ez már csak abból is gyönyörűen látszik, hogy a javaslat 3. §-a a Kormány e döntésétől teszi függővé a puccstörvény hatályvesztését, nézzük csak:

ad 2. §
E szerint hatályát veszíti a puccstörvény, mégpedig akkor, ha a Kormány úgy dönt, véget vet a veszélyhelyzetnek. Oké. Mit jelent ez? Az általános felhatalmazás megszűnésével megszűnik az az Alaptörvény-ellenes helyzet, hogy az Országgyűlés nem ellenőrzi a kormányt, ez pozitív. Végiggondolva ugyanakkor, alkotmányosan az egy nagyon visszás helyzet, hogy a Kormány egyéni mérlegelés alapján való döntésének egy különleges jogrendi helyzeten kívül ható törvényalkotási/módosítási hatása legyen – márpedig most lényegében ez történik: e törvényjavaslat szövege alapján, ha a Kormány szíveskedik véget vetni a veszélyhelyzetnek (amire semmi határidőt nem szab neki senki), annak közvetlen következményeképpen lépnek hatályba azok a törvénymódosítások is, amik az e javaslat melletti saláta-javaslatban szerepelnek, akkor amikor ő akarja – azaz a Kormány de facto törvényalkotóvá válik. Mindezt ráadásul teljesen indokolatlanul és értelmetlenül. Egyáltalán nem világos, hogy mi szükség van e két dolog összekapcsolására és a Kormány kezébe helyezésére. Ezzel alkotmányosan még inkább visszás helyzet áll elő, mint a puccstörvénnyel.

És akkor egy kicsit talán provokatív, de mégis érdemi kérdés: miért nem tartalmaz ez az egész javaslat egy olyan passzust, ami egyszerűen azt mondja ki, hogy az Országgyűlés felhívja a puccstörvény 3. § (2) bekezdésében foglalt lehetőséget, és visszavonja az általános felhatalmazását még most, a veszélyhelyzet megszűnte előtt? Vagy egy még inkább provokatív: a puccstörvény 8. § azt mondja, hogy “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.“, ami számomra nagyon nem azt jelenti, hogy az Országgyűlés lemond a döntés jogáról. Ez az előírás azt jelenti, hogy ha megszűnik a veszélyhelyzet (mert a Kormány azt megszünteti), utána az Országgyűlés külön kell rendelkezzen a törvény hatályvesztéséről – amit kritizáltam is rendesen amiatt, hogy véleményem szerint az a felelősség mamelukokra tolását jelentette. A mostani javaslat szerint viszont nem ez történik: az Országgyűlés annak elfogadásával kimondja a hatályvesztést, de az a Kormány döntésétől függően válik majd valósággá, ha az úgy dönt valaha. És mi történik, ha soha nem dönt úgy? A migrációs válasághelyzetet is gátlás nélkül fenntartja évek óta úgy, ahogy annak jogszabályi előfeltételei nem teljesülnek… Miért is jó az, hogy az Országgyűlés, immáron a puccstörvény idézett előírását is megsértve, a jelen javaslat elfogadásával az önálló külön döntése helyett a Kormány kezébe helyezi még annak a törvénynek a hatályvesztését is, ezzel áttételesen a helyzet rendezésének teljességét minden további ellenőrzési jog fenntartása nélkül a kormány kezébe helyezi? Na, ezzel valósulhat meg a valódi, kontroll nélküli teljhatalom: az Országgyűlésnek ebben a pillanatban már semmi jogosítványa, papíron sem.

Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolunk a kormány diktatorikus hajlamairól (nem ismételném meg az előző hivatkozáson elérhető, általam korábban e tárgyban írottakat), egy ilyen alkotmányos helyzetet senki ép ésszel nem állíthat elő. Akkor sem, ha nincs vele semmi különleges szándéka.

Az azeri baltás gyilkos ügye Strasbourgban

Megszületett az ítélet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán abban az ügyben, amit 2013-ban indítottak a hazánkban 2004-ben brutálisan meggyilkolt örmény katonatiszt hozzátartozói Azerbajdzsán és Magyarország ellen amiatt, hogy az elkövető Ramil Szafarovot 2012 nyarán a kormány átadta Azerbajdzsán számára (nem “kiadta”). Bár az állam vállalta, hogy a magyar bíróság által korábban kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását folytatja, ennek ellenére a földet érése pillanatában elnöki kegyelmet és előléptetést kapott, megkapta a teljes elmaradt fizetését, valamint egy házat, a továbbiakban pedig nemzeti hősként kezelték – ahogy amúgy addig is.

Az eset nem kis felháborodást váltott ki, itthon és nemzetközi szinten is, én magam is sokat kellett foglalkozzak vele, és már akkor előre jeleztem, hogy a kialakult magyar-azeri vita nem lesz rendezhető, de az áldozat hozzátartozói minden bizonnyal elmennek majd Strasbourgba, függetlenül attól, hogy az azeriek megsértették-e Magyarországgal szemben a nemzetközi jogot. (itt a honlapomon ajánlom is minden érdeklődő figyelmébe a vonatkozó aktát, különös tekintettel az első helyen elérhető munkaanyagra, valamint a 2013-as, Ügyvédvilágban közzétett interjúra). A ma megjelent ítélet nagyjából mindenben megfelel annak, amit akkor nyilatkoztam: a bíróság megállapította Azerbajdzsán felelősségét az élethez való jog sérelmében azzal, hogy nem alkalmazott megfelelő büntetést, megállapította, hogy Magyarország az átadás tényével önmagában nem sértette meg semmilyen jogot, beleértve ebbe az áldozat élethez való jogát – tehát mi ezt szerencsére “megúsztuk”. A politikai felelősség persze megvan, de csak egy bíró látta úgy a héttagú tanácsból (és ennek a különvéleményében elég világosan hangot is adott), hogy ez konkrét jogi felelősséggé is transzformálható. Érvelését jelentős részben alapozta arra a nagyon balszerencsés orbáni kijelentésre, amely szerint “nem történt semmi, amire ne számítottunk volna előre, hogy történhet”, érdemes rögzíteni, hogy ezen simán elmehetett volna a magyar álláspont is. Ugyanis az olvasható ki belőle, hogy a magyar döntéshozó minden eshetőséggel számolt, szemben azzal, amit egészen addig kommunikált kifelé és befelé is.

Ennek eredetileg az volt a lényege, hogy Magyarország álláspontja szerint az azeriek kiszúrtak velünk – és lényegében ez egy az egyben annak a (többség által csak kinevetett, pedig az adott körülmények között az egyetlen működőképes) “Merjünk buták lenni” stratégiának köszönhető, amit még annak idején a szép emlékű Magyar Külügyi Intézet nevet viselő, 2014 során szétvert kutató-elemző közösség alakított ki. (Érdemes elolvasni annak “búcsúztatóját” a kiváló Rácz András tollából.)

Az eljárásnak még nincs vége, lehetőség van az ítélet felülvizsgálatát kérni a bíróság nagytanácsától (hivatalos magyar fordításban “nagykamara”, de én ezt a szót le nem írom, ha nem nagyon muszáj, mert fájdalmat okoz), meglátjuk, hogy sor kerül-e rá. Ha valamiért ez megtörténhet, és Magyarország rosszabbul jöhet ki a dologból a végén, akkor az a fenti orbáni kijelentés lesz (ami nyilván akkor és ott alapvetően belpolitikai céllal hangzott el), ami jó leckét jelent majd arról, hogy kényes külpolitikai helyzetekben milyen nyilatkozatokat érdemes tenni.

Újabb “Civil” az ATV-n, egy kis kínai vasút és puccstörvény-magyarázat

Elérhetővé vált a szombat este élőben leadott “Civil a pályán” műsor, a két rész egyben visszanézhető itt. Ezúttal kicsit kevesebb szó esett magáról a koronavírusról, annál több annak hatásairól, illetve az általa kiváltott (illetve az arra hivatkozással bevezetett) intézkedésekről, szóval egy kicsit “magabiztosabbnak” éreztem magam, legalábbis a múltkori adáshoz képest.

Két dologra szeretnék itt kitérni: egyrészt az általam a kínai gyorsvasút kapcsán említett nevetséges, a törvényjavaslatot ért módosításra, amely szerint a beruházással kapcsolatos adatok kiadásához Kína hozzájárulását kell majd kérnie a büszke magyar szuverénnek, akit érdekel, eredetiben itt találja. És igen, nem leszünk gyarmat, kivéve minden jel szerint azt az esetet, ha valaki valamilyen formában jól megfizeti. Végülis semmi újdonság nincs ebben, megmondta Orbán Viktor annak idején, hogy ha Európa nem ad hitelt, majd kérünk Kínától, az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy ilyen magyar szempontból értelmetlen dolog miatt a fejünk búbjáig eladósodnunk, ha ennek a dolognak bármi tényleges haszna lenne, akkor európai források is rendelkezésre állnának.

A másik pedig a “pluszjogok visszaadása” kérdése, illetve az azt körülvévő zűrzavar.

Mivel van gondom? Azzal, hogy ha a kormány megítélése szerint nincs szükség a veszélyhelyzet, azaz a különleges jogrend fenntartására, ahhoz semmilyen parlamenti jogszabályra nincs szükség, az Alaptörvény szerint továbbra is a kormány szünteti meg a veszélyhelyzetet, nem az Országgyűlés. A veszélyhelyzetet nem törvény (különösen nem a puccstörvény/felhatalmazási törvény) hirdette ki, hanem a kormány, rendelettel, az Alaptörvénybe foglaltakra hivatkozással (később többek által is megerősített álláspontom szerint alaptörvény-ellenesen, de ezt most hagyjuk), a puccstörvény 8. § szabálya “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.” NEM a veszélyhelyzet megszűnését jelenti. Ez a jogszabályhely azt mondja ki, hogy maga a puccstörvény NEM veszíti hatályát automatikusan a veszélyhelyzet megszűnésével, és mivel ez a törvény “megerősítette” (amit senki nem tudja, mint jelent, de logikusan azt, hogy törvényerőre emelte) a kormány veszélyhelyzeti rendeleteit, azok SEM veszítik hatályukat az Alaptörvény szerinti 15 nap után. Ami azt jelenti, hogy a veszélyhelyzet joghatásai NEM múlnak el az Alaptörvény szerinti 15 nap után, hanem állandósulnak, egészen addig, amíg az Országgyűlés úgy nem dönt. Amire viszont semmi garancia, hogy meg fogja tenni – a vicces pont az, hogy a kormány kimondhatja, hogy már nincs veszélyhelyzet, pontosabban az Alaptörvény szerint CSAK ő mondhatja ki. Emiatt teljesen értelmetlen, hogy ahhoz minek is akar az Országgyűléshez fordulni. Amihez kell az Országgyűlés, az az, ami a puccstörvény nélkül AUTOMATIKUS lenne, azaz különleges jogrendi rendeletek hatályvesztése, azaz a fent hivatkozott 8. § alkalmazása. Szóval ha a kormány valamivel az Országgyűléshez akar menni, akkor ezzel kell. Ellenkező esetben az a fura helyzet áll elő, hogy a veszélyhelyzet véget érhet, de a joghatásai fennmaradnak – erről írtam átfogóan az Index által visszautasított, végül az Azonnali által lehozott írásomban, próbálva felhívni a figyelmet a helyzet abszurditására. Csak érdekességképpen, az osztrák közszolgálati televízió a helyzet bemutatásához az én itt alkalmazott bankkártya/PIN-kód hasonlatomat használta fel…

Na most nekem az elejétől kezdve nem tetszik, ahogy ebben a témában a kormány kommunikál – ha valahol ennyire össze-vissza beszélnek, az nekem bűzlik, de nagyon. Ennél már csak az rosszabb, hogy az ellenzék mennyire nem csinál semmit (erre is utaltam a műsorban), illetve ahogy ők bántóan leegyszerűsítik a kormány által keltett problémákat, amivel véleményem szerint nagyon komolyan segítik azt. Utóbbi gondolatom a 24.hu-n Pető Péter ma megjelent nagyon jó írásában is vissza lett igazolva, örülök neki, hogy nem csak én látom így a dolgot. Annyiban vitatkoznék vele, hogy azért érdemes odanézni, hogy miért is olyan felszínes néha az a “nyugati kritika”, nyilván nem magától…

Felmerült még a kérdés, hogy a veszélyhelyzet esetleges visszavonásának milyen konkrét jogi hatásai lennének. Fő szabály szerint a kormány az Alaptörvény szerinti veszélyhelyzetben elfogadott rendeletei mindenképpen hatályukat kellene hogy veszítsék – ám épp itt kavar be a puccstörvény, amely szerint (lásd a fentebb írottakat) viszont ez nem egyértelmű, merthogy annak alapján az Országgyűlésnek külön azokat is vissza kell vonnia azzal, hogy a 8. § szerint kimondja a hatályvesztést, amennyiben az az által említett “megerősítés”-t törvényi erőre emelésként értelmezzük. Ahol még rosszabb a helyzet, azok a veszélyhelyzet alatt elfogadott törvények, amik mindenképpen hatályban maradnak, hiába “a koronavírus helyzet miatt” fogadta el azokat az Országgyűlés. Itt érdemes arra gondolni, hogy mi szükség volt a puccstörvénnyel a kormány korlátozás nélküli felhatalmazására, ha amúgy az Országgyűlés jól láthatóan vidáman tudott mindenféle törvényt elfogadni. Ahogy arra is, hogy mi szükség volt magának a veszélyhelyzetnek az (alaptörvény-ellenes) kihirdetésére, amikor egyetlenegy olyan, a járvánnyal szembeni fellépéshez szükséges intézkedésre nem került sor, amit ne lehetett volna az egészségügyi törvényben foglaltak alapján szabályosan végrehajtani. De ez már egy másik történet…