Azt mindenki sokszor hallotta már, egyfajta közhelynek is számít, hogy “az uniós alapító szerződések nem tartalmaznak rendelkezést egy tagállam kizárásáról”, emiatt pedig kialakult az a kép, hogy ez teljességgel kizárt, hogy megtörténjen. Ugyanakkor időnként megjelenik egy másik lehetőség is, ezt szeretném egy kicsit körbejárni.
Ez a lehetőség az uniós alapító szerződések helyett, egészen pontosan mellett a nemzetközi jogra alapoz. Lényege, hogy Magyarország és minden más tagállam csatlakozása nemzetközi szerződéssel történt, és annak esetleges felbontása logikusan az ország tagságának végét jelenti. Tehát ténylegesen ki lehet zárni egy tagállamot azzal hogy a többi tagállam felbontja ezt a szerződést.
Röviden nézzük meg ennek hátterére: az tény, hogy a nemzetközi szerződéseket fel lehet bontani egy fél súlyos szerződésszegése esetén, és ez bizony a csatlakozási szerződésre is igaz. A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény 60. cikkének 2. a) (i) pontja erre kifejezetten tartalmaz rendelkezést, a nemzetközi szervezetek tekintetében annak 5. cikke pedig külön kitér a “nemzetközi szervezeteket létrehozó” szerződésekre, és kimondja, hogy az egyezmény előírásai azokra is vonatkoznak. Ez azt jelenti, hogy az EU alapító és csatlakozási szerződéseiből “kimaradó” passzusok helyén és a szerződések mögött háttérszabályként továbbra is ott állnak a bécsi egyezmény fentebb hivatkozott előírásai. Tehát igen, szerződésszegés esetén elméletben lehetséges, hogy a többi szerződő fél felbontja a csatlakozási szerződést az adott tagállammal, lényegében kizárják azt.
No de van ennek értelme? És itt van néhány szempont, amit nem mérlegelnek azok, akik lelkesen, de valódi hozzártés nélkül kezdik hangoztatni ezt a lehetőséget.
Az egyik, hogy egy tagállamot kizárni az EU-ból alapvetően teljesen értelmetlen dolog: azzal ugyanis annyi történik, hogy a tagállam tagsági jogai és kötelességei is megszűnnek. Márpedig ez lehet, hogy adott esetben éppen elfogadható opció egy olyan kormányzat számára, ami azzal kell számoljon, hogy egyszerűen nem jön majd több pénz… Ehhez képest már sokkal inkább az állandóan lesajnált 7. cikk szerinti eljárás jár hatékony eredménnyel, mert annak alapján a tagsági jogokat meg lehet vonni (beleértve a különböző pénzek megvonását), a kötelezettségeket viszont továbbra is be lehet vasalni, ezzel pedig éppenhogy az érintett, renitens tagállam kerülhet olyan helyzetbe, hogy magától elkezd gondolkodni a kilépésen. Neki ugyanis sokkal rosszabb lehet egy végigvitt 7. cikk szerinti eljárás, mint egy kizárás, hiszen annak eredményeképpen a Tanács bármilyen tagsági jogosultság-korlátozást alkalmazhat, nem csupán az alapító szerződések által példaként említett, de a hazai médiában folyamatosan legsúlyosabbnak beállított szavazati jog megvonását. Ez egy olyan dolog, amivel már-már kétségbeesetten küzdök évek óta a médiában is: felejtsük már el ezt a szavazat-megvonást, persze, rosszul hangzik, de nem ez a legrosszabb, ami egy tagállammal, pontosabban annak kormányával, különösen az uniós pénzekért rajongó kormányával történhet.
Második, igen jelentős szempont, pláne ha valaki a 7. cikk szerinti eljárás megkerülésében gondolkodik, hogy a szerződés felbontása ugyanúgy az összes többi tagállam döntését igényli, mint a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszának egyhangúságot igénylő megoldása. Semmi különbség. Na most, ha egy tagállami kormány- vagy államfő valamiért nem akarja megszavazni a szankciókat az Európai Tanácsban, akkor az miért állna neki a szerződés felbontásának sokkal hosszabb és bonyolultabb folyamatának? Semmivel sem egyszerűbb, mint a 7. cikk szerinti eljárás, sőt…
Már csak azért is, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy nem olyan egyszerű a csatlakozási szerződés felbontásának technikája sem. Egészen konkrétan a 7. cikk szerinti eljárás végigvitele a büntetni kívánó tagállamok részéről kevesebb erőfeszítést igényel. A szerződés felbontásához ugyanis kell a tagállamok kormányzatának döntése mellett a parlamentek közreműködése is, hiszen ha alkotmányos rendjeik szerint e szerződés megerősítéséhez kellett a parlamentek döntése, logikusan a felbontáshoz is kell. Ez azért igen komoly kockázatot jelent a kormányok számára, mert nem mindenhol a miniszterelnök által személyesen összeválogatott minionok ülnek a parlamenti padsorokban… Ezzel ellentétben, a 7. cikk alkalmazásával kapcsolatos uniós szavazásokat a tagállami kormányok saját jogon tudják megtenni, akár a Tanács, akár az Európai Tanács szintjén.
Szóval a kommunikáció szintjén jól hangzó duma, hogy ki lehet zárni egy tagállamot, nem is kell a 7. cikkel vacakolni, meg lehet kerülni az egészet, de mint elég világosan látszik, ez a “kirúgás” politikailag sokkal nehezebb és kockázatosabb a tagállami kormányok számára (együtt kell működniük a parlamentjeikkel), egyáltalán nem hajtható végre könnyebben (ugyanúgy egyhangúság kell hozzá), a gyakorlatban pedig semmi értelme vagy haszna nincs (a renitens állam tagsági jogai mellett a kötelességeit is megszünteti) – szóval jó eséllyel nem fog sor kerülni rá, meg sem próbálják majd. Fenyegetőzés lesz, mert az mindig van, de annyi.
Lattmann Tamás honlapja 