Miért nem megoldás a 7. cikk szerinti eljárás “felgyorsítása” az orbáni vétóval szemben?

Miután Orbán Viktor vétóval való fenyegetőzése az EU hétéves költségvetésével kapcsolatban sokaknál érthető okokból kiveri a biztosítékot, és annyiszor lehetett már hallani az elmúlt években, hogy a 7. cikk szerinti eljárás eredményeképpen el lehet venni egy tagállam szavazati jogait, hogy érthető, hogy egyre gyakrabban jön szembe valami ilyesmi kijelentés:

“A 7. cikkre való hivatkozással fel kell függeszteni Magyarország (és adott esetben Lengyelország) szavazati jogát – egyből átmegy a költségvetés és a csomag.”

Bár ez egyszerű megoldásnak tűnik, sajnos nem lehetséges, a jelen eljárásban arra még egyelőre nincs lehetőség. A 7. cikk szerinti eljárás ugyanis több szakaszból áll, és hogy odáig eljussunk, az első szakaszban először a Tanács, majd az eljárás második szakaszában az Európai Tanács döntése is kell, hogy aztán a harmadik szakaszban a Tanács dönthessen a lehetséges szankciókról. A teljes eljárás menetét az alábbi ábra mutatja be:

A 7. cikk szerinti eljárás menete – bővebb leíráshoz kattintson ide

A jelenleg Magyarország ellen folyamatban lévő eljárást az Európai Parlament indította (Lengyelországgal szemben a Bizottság), és amint az ábrán is látszik, az csak az eljárás első szakaszát indíthatta el – és az egész jelenleg elakadt a Tanács szintjén, az eljárás Kovács Zoltán tavaly decemberi Twitter-rohamán túlmenően még semmilyen érdemi eredményt nem produkált, így még a Tanács négyötödös többséget igénylő szavazására sem került sor. Hol vagyunk tehát még az Európai Tanács egyhangúságot igénylő döntésétől, amihez ráadásul még arra is szükség van, hogy azt a szakaszt vagy a Bizottság, vagy a tagállamok egyharmada megindítsa, amelynek sikeressége után a Tanács már viszonylag egyszerűen, minősített többséggel szankciókat rendelhetne el…

Gyors tisztázás: mi a különbség a kétfajta “tanács” között? A teljes nevén az Európai Unió Tanácsa, röviden csak Tanács néven emlegetett testületi forma az az EU-tagállamok kormányainak képviseletét ellátó intézmény, mely uniós jogszabályokat fogad el és összehangolja az uniós szakpolitikákat, tagjai pedig az uniós országoknak a megvitatandó szakpolitikai területért felelős miniszterei. Ezt tekinthetjük az EU legfontosabb döntéshozó testületének, mivel amellett, hogy a jogalkotási eljárásban az Európai Parlament mellett társjogalkotóként működik, az alapító szerződések alapján a legtöbb döntést neki kell meghoznia – hiszen az Európai Unió nem föderatív állam, így logikus, hogy a tagállami kormányok képviselete továbbra is vezető szerepet gyakorol a döntéshozatalban. (Érdemes lehet megjegyezni, hogy ez amúgy az abszolút föderatív Amerikai Egyesült Államokban is így van, ahol a tagállamok érdekeinek védelmére rendelt Szenátus a legfontosabb döntéshozó, igaz, ott a tagállamonként két szenátort 1913 óta közvetlenül választják.) Az Európai Tanács, amelynek tagjai az uniós tagállamok állam- illetve kormányfői (valamint a saját elnöke és az Európai Bizottság elnöke) szerepe, hogy vezető politikai intézményként meghatározza az Európai Unió tevékenységének általános politikai irányvonalát és prioritásait, stratégiai döntéseket hozzon. Nem “felettes szerve” a Tanácsnak, de nyilvánvaló, hogy miután a miniszterelnök képvisel egy álláspontot, egy minisztere nem fog annak ellentmondani egy másik testületben, tehát egyfajta politikai “felettes” jelleg természetes módon érvényesül.

Ezért is szerepel a Tanács helyett az Európai Tanács döntéshozóként a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszában, ahol konszenzusra van szükség (persze az érintett állam ilyenkor nem szavaz), hiszen a helyzet súlya ilyenkor a tagállamok vezetőinek, a legmagyasabb politikai szintnek a döntését indokolja. És ezért látták szükségesnek az alapító szerződések szövegezői a konszenzuskényszert is – lehet ezt utólag vitatni, de ez van. Amit nem lehet viszont, megint butaságokat beszélni, mint például hogy trükkösen “mind Magyarország, mind Lengyelország ellen egyszerre kell megindítani az eljárást, és akkor nem tudják keresztbeszavazva megvédeni egymást”, mert bár megint jól hangzik, sajnos az alapító szerződési szöveg ezt egyértelműen nem teszi lehetővé: a 7. cikk szövege minden hivatalos nyelven konzekvensen egyes számban beszél az eljárás alá vont tagállamról. A contra legem értelmezésnek is vannak határai, és nem csupán jogiak, hanem itt a politikai kommunikációs szempontok is jelentősek: minden hiba ezen a területen a kormány érdekeit szolgálja.

Szóval ahhoz, hogy felfüggeszthetők legyenek a magyar kormány szavazati jogai, már túl kéne lennünk az első szakaszon, amiben jelenleg dagonyázunk, meg kellene hogy legyen a konszenzusos döntés az Európai Tanácsban, és akkor lehetne most “sürgetni” a Tanácsot, hogy hozzon szankciós döntést a szavazati jog felfüggesztéséről. De nem tartunk ott.

Ebben igazából az a szomorú, hogy olyanoktól is látom gyakran a fenti kijelentést, akinek nagyon jól kéne tudnia, például azért, mert marha jól megél belőle, hogy az nem stimmel. Ami meg még ennél is nagyobb baj, hogy sokan készpénznek veszik a gátlástalanul terjesztett zöldségeket, aztán jön a csodálkozás és a csalódás, hogy “na de akkor jé, miért nem úgy van mégis, biztos csalt a Soros/Orbán/illuminátus/zsidó/migráns/egyéb” (a nem kívánt elem kihúzható, illetve szabadon helyettesíthető bármi mással), ami csak tovább rongálja azt a polgári tudatosságot, amire Orbán Viktor és a hasonló Cippolák világában mindennél nagyobb szükségünk lenne.

Egy gondolat a(z) “Miért nem megoldás a 7. cikk szerinti eljárás “felgyorsítása” az orbáni vétóval szemben?” című bejegyzésnél

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s