Tegnap a Tilos Rádión beszélgettünk az Erasmus-ügyről, ami csupán az egyik – de látványos – olyan problémaként jelenik meg, aminek rendezését az Európai Bizottság a források megnyitásának feltételéül támasztja. Sok kérdés mellett az is felmerül, hogy vajon jelent-e fordulatot, ha a miniszterek lemondanak a kuratóriumi tagságaikról? Ónody- Molnár Dóra társaságában beszélgettünk erről a “Brüsszeli diktátum” című műsor szerkesztőivel.
Amióta az év elején kirobbant a hír, hogy az Európai Bizottság befagyasztja az Erasmus+ és a Horizont Európa programok finanszírozását azokon az egyetemeken és egyéb intézményeken, amelyeket a kormány az elmúlt időszakban ún. “közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok” irányítása alá szervezett ki a kormány, folyamatosan megy a kommunikációs háború a kormány és a… majdnem azt mondtam, hogy az ellenzék, de igazából a kormány és a valóság között. A mai hír, miszerint „a politikusok hajlandóak visszalépni”, várhatóan nem fog nagy változást okozni. Lássunk kicsit tisztábban!
Orbán Viktor a brüsszeli döntés után pár nappal azzal reagált arra, hogy “hogy politikusok ülnek egy egyetem kuratóriumában, Nyugat-Európában egy általános gyakorlat, semmi rendkívüli nincs benne”, amit rögtön elkezdett ismételgetni a kormánypárti propagandamédia. Rögzítsük gyorsan az elején: a Bizottságnak, akármit is állít a kormány, és az általa kitartott propagandisták, nem azzal van gondja, hogy politikusok, kormányzati emberek is részt vesznek az egyetemek ellenőrzésében. Ez a hazug duma csak arra jó, hogy a kedvenc kommunikációs játékot játszhassák: kettős mércére hivatkozhassanak, erőltessék a szokásos sérelmi politizálást, amire oly vevők a tudatlan, tájékozatlan hír- és politikafogyasztók. Megkockáztatom, a Bizottságnak még azzal sincs komoly gondja, hogy ezekben a zavaros testületekben milliós juttatásokat vesznek fel a kormány aktorai és nyaloncai, bármi ellenszolgáltatás, az adott intézmény működéséhez való bármiféle érdemi hozzájárulás nélkül.
Akkor viszont mivel van gondja? Miért látja ebben az uniós pénzek ellopásának veszélyét, ha egyszer állítólag ez a nyugati állami egyetemeken is bevett gyakorlatnak számít?
A válasz nagyon egyszerű: a Bizottság az uniós források elköltésének jogszerűségét azért látja veszélyben Magyarországon azzal, hogy kormányzati politikusok ülnek a kuratóriumokban, mert ezek a kuratóriumok nagyon sok különbséget mutatnak a nyugati egyetemi “társaikhoz” képest. E különbségek miatt pedig ezek a kormányközeli döntéshozók a kormány által kialakított szabályok szerint döntő, zavartalan és megkerülhetetlen befolyással bírnak az adott egyetemre, kutatóintézetre érkező uniós források elköltésére, ami a korrupció melegágya.
Hogy ez világos legyen, vegyük számba, hogy a kormány által példaként hangoztatott nyugat-európai állami egyetemeken működő modell milyen pontokon különbözik a magyar kormány által bevezetett borzalomtól:
A magyar rendszerben ezek a kuratóriumok rendkívül széles jogköröket kaptak az egyetemek fölött, lényegében azok tulajdonosaivá váltak. Állami vagyonból keletkezett magánvagyon. Máshol ilyen formát nem látunk. Ez a kvázi-tulajdonosi pozíció egészen más, mint a nyugat-európai gyakorlat, ahol az ilyen testületek maximum jóváhagyhatják vagy elutasíthatják az egyetem döntéseit, megfelelő indok megléte esetén.
Míg nálunk ezek a kuratóriumok tényleges döntési jogot, irányítási lehetőséget kapnak az egyetemek felett, a nyugati egyetemeken az egyetemek szenátusai megtartják a tényleges döntéshozó szerepet, beleértve abba az ellenőrzési jogot maguknak a kuratóriumoknak a működése felett is. Azokon a nyugati egyetemeken pedig, ahol van egy-két politikus, ők egy nagyobb testület tagjai között foglalnak helyet, azaz a döntéshozatalban nincs befolyásoló jelentőségük.
A magyar rendszerben a kuratóriumok tagjai a kormány kinevezettjei, a legtöbb nyugati egyetemen az egyetemi szenátusoknak is van beleszólásuk a személyi összetétel kérdéseibe.
A nyugati egyetemek kuratóriumaiban a tagság általában időhöz kötött, nálunk viszont élethosszig tart, aminek semmi észszerű indoka nincs. Az lenne teljesen logikus, ha egy, a politikai szféra által kinevezett tagot ugyanaz el is távolíthatna bármikor (arról nem is beszélve, hogy a politikai kinevezéseknek illenék konszenzusosnak lenniük, ahogy jobb helyeken szokás ebben a kérdésben), de az teljesen abszurd, hogy a kormány pillanatnyi (kegyúri) döntése élethosszig tartó kinevezést jelent a közvagyon terhére.
Ráadásul a kuratóriumi tagság a legtöbb nyugati egyetem esetében a politikusoknál nem valamiféle kegyadomány a rendszert felrajzoló miniszterelnöktől, hanem az adott politikus által választások eredményeképpen betöltött pozícióhoz kötődik és értelemszerűen addig is tart.
Azt már mondani sem merem, hogy nem jellemző, hogy a kuratóriumi tagságot az adott állam átlagfizetésének tízszeresének megfelelő összeggel honorálná bárki is a tagságot betöltő személy számára. Egy ilyen tagság ott nem jutalom, kegyadomány, hanem általában felelősséggel járó, a közösség érdekében végzett feladat.
Ezek a pontok teljesen világossá teszik, hogy mi a probléma. És legyünk őszinték: ezen nem fog segíteni, hogy most a kegyúri döntéssel kinevezett arcok kegyúri érdekből lemondanak esetleg a kinevezésükről. A problémát nem fogja megoldani, és ha van egy kis esze, az Európai Bizottság sem fogja elfogadni, azzal ugyanis jó eséllyel csak életben tartaná a kormány “kettős mércét” emlegető hazugságát.
A rendszert magát kell megszüntetni, úgy ahogy van, vagy legalábbis tisztességessé alakítani.
Tegnap az ATV maiTéma című műsorában jártuk körbe a címben jelzett kérdést. Fogalmazzunk finoman, nem fogtam vissza magam a műsorban.
Azért valamikor a közeljövőben azt hiszem, muszáj lesz közzétennem egy összefoglaló jellegű írást arról, hogy pontosan miért is hazugság, amit a kormány állít, miszerint itt “kettős mérce” van, és a nálunk lévő kuratóriumi rendszer “ugyanolyan, mint minden nyugat-európai”…
In recent days, events around the EU’s new rule of law instrument seem to have accelerated, following the publication of the Advocate General’s Opinion of the European Court in the annulment proceedings brought by the Polish and Hungarian governments. This did not, in essence, brought any surprise, the AG has found all the arguments of these governments as essentially unfounded.
These are understandably summarized in the opinion, so I would not go into them in detail here. At the same time, it is necessary to draw attention again to the fact that the new mechanism is informally called a “rule of law” procedure, in fact it is a control-sanctioning tool for the protection of the EU budget, EU public funds, as even the title of an early 2019 shorter study of mine on the subject has shown it: “Better protection of the rule of law – or of European taxpayers’ money” Linking the mechanism to EU budget was necessary for more reasons: 1) to create the link to EU competence, 2) to distance the new mechanism from Article 7 procedure, often criticized for its ineffective and political nature.
If the court reaches the same conclusion as the Advocate General (as in most cases) this means that the regulation adopted last year, which entered into force on 1 January 2021, will not be annulled by the court. As a result, all obstacles will be removed from the European Commission to take already well-visible formal steps in this procedure towards Hungary. So far, only one communication has been made public, which is obviously the first step in such a procedure anyway. When is this expected? I think the court’s verdict is expected in February at the earliest, so the proceedings will end roughly in a way that the 2022 Hungarian elections are unlikely to be affected by it. Contrary to the hopes of many, and sadly to the rampant corruption situation within the country, the campaign period will not see vast amounts of support money withdrawn by the EU yet. Obviously one of the most important strategic goals of the Orbán-led government was to avoid this anyway, that is why Viktor Orbán has threatened with the use of the veto during the 2020 negotiations of the MFF, cleverly using the immense political mistake of linking the adoption of MFF and the legislative process of the regulation creating this proceeding, initiated in 2018.
This is shown by reviewing the rules of the procedure itself. It is not particularly complicated: if the European Commission encounters a rule of law-related problem in the management of EU funds (detailed by the regulation itself), it can propose to the Council to adopt certain measures, including withholding of funds. This is one of the most significant changes from the original proposal of 2018, according to which, in essence, the Commission itself could have taken these measures (with the presumption of adoption by the Council), now it requires a separate decision.
Before making its proposal to the Council, the Commission must formally notify the Member State concerned, giving it at least one month to submit its position, additionally it also has to inform the European Parliament and the Council itself. Of course, some time already passes before this, as informal communications, collection of information etc. must take place, as the current Hungarian situation shows, requesting information and other communication is possible even before the formal notification. In the case of the Member State concerned fails to comply with the problems identified by the formal notification, the Commission may propose various measures, which it shall also communicate to the Member State concerned, allowing again at least one month to react to it. After that it sends its proposal to the Council, which has a period of one, exceptionally two months to adopt the proper decision, and if it wants to change it, it can do so by a qualified majority.
From this it is logical, that even if we optimistically expect the Court’s judgment to come in February, and that the Commission and the Council will act immediately, it will still take at least three-four months until the needed decision is adopted, which is already slipping out of the election campaign period of the 2022 elections.
The most unfortunate fact is, that if the elections bring a change in the Hungarian government, the new government will get all the trouble coming with this mechanism – well, at least You can be sure that there will be a serious political ambition to get things right with rule of law in Hungary. Based on communications of the opposition, it seems clear that they are ready to implement serious steps to handle these issues, e.g. there is seemingly a strong commitment to join the EPPO – which I am sure that the Constitutional Court (filled up with hand-picked orbanist jurists) will do its best to try to block, but this is a battle for that time…
Az elmúlt napokban komoly, néhol feszültségeket is kiváltó kérdéssé vált, hogy az uniós jogállamisági rendelet ha hatályossá is válik 2021. január 1-től, vajon mennyi idő után kerülhet majd ténylegesen alkalmazásra is. Miután az elfgadott alku alapján az Európai Bizottság az eljárások kezdeményezésével meg fogja várni, amíg az Európai Bíróság állást foglal a friss rendelet uniós joggal való összeférhetőségével kapcsolatban, felmerült a kérdés, hogy ez kb. mennyi idő lehet, és ezzel kapcsolatban pedig nagyon sokféle, erősen széttartó álláspont jelent meg, köztük vezető helyen egy “azokban az estekben, amikor egy tagállam kormánya egy uniós jogszabályt támad meg, az Európai Bíróság átlag 10 hónap alatt dönt” mondással, de hallottunk már két hónapot is emlegetni.
Miért releváns ez? Attól függően, hogy ez mennyire nyúlhat el, válik értelmezhetővé, hogy ennek az alkunak Orbán Viktor mennyiben tekinthető a nyertesének vagy vesztesének. És miután hajlamosak vagyunk ezt az egész nagy kérdést e részkérdés tekintetében megítélni, hirtelen ez annyira fontossá vált, hogy mond benne mindenki mindent.
Tegyük egyenesbe a kérdést – már amennyire lehetséges a rendelkezésre álló információk alapján.
Pár napja szóba került ez az ATV Start interjújában, ahol néhány mondattal rövidre zártuk (a teljes interjún belül 2:30-tól):
Mire alapozom, amit mondok? Miután a jövőt előre nem lehet látni, a létező gyakorlatból kell kiindulni, aminek feltárásában segítségünkre van az Európai Bíróság honlapján működő adatbázis, amiben rá tudunk keresni az államok által az uniós intézmények ellen indított megsemmisítési eljárásokra, és meg tudjuk nézni azok hosszát.
Hát akkor nézzünk példákat, az egyszerűség kedvéért csak a magyarokat az utóbbi időből: kezdeetnek legyen pl. a híres “kvóta-per”, amikor a 2015. szeptemberi tanácsi döntés után a bíróság 2017. szeptemberében, tehát pont két év után hozta meg az ítéletét – mire már le is járt annak alkalmazhatósága (Pedig annál kevés fontosabb dolog volt az elmúlt években, politikai értelemben is.) A Sargentini-jelentés híres EP-beli megszavazása 2018 szeptemberében volt, aminek érvénytelensége megállapítása érdekében perelte be Orbán kormánya az EP-t, és még mindig nem született ítélet (csak a főtanácsnoki állásfoglalás nemrég), pedig már jócskán túlvagyunk a két éven. Nemrég született ítélet a C-620/18. sz. ügyben, ami 2018 szeptemberében indult, ez megint több mint két évet jelent. A C-456/18 P. sz. ügyben 2018 augusztusi perindítás után 2020 júliusi ítéletet látunk, az már csak majdnem két év. Folytathatjuk a sort, de ezt látjuk.
Persze, ez nem jó hír, de nem csak a “részkérdés” tekintetében, hanem magának a bíróságnak, és az elé vitt ügyeknek sem tesz jót. A fent említett kvótahatározattal kapcsolatos ügye során már a megindításakor felmerült, hogy meddig húzódhat el, majd amikor ebben az ügyben az óvatosan optimista akkori jóslataim nem jöttek be, 2017 májusában, majd nyáron szóvá tettem több formában, hogy ilyen jellegű ügyekben nem csak indokolatlan az ügyek elhúzódása, de káros is.
Lehetne-e gyorsabb az eljárás? Elvileg ennek semmi akadálya: az ilyen ügyekben a bíróságnak “csak” döntenie kell. Ahogy azt hallhattuk EP-képviselőktől, a Parlament kérni fogja a gyorsított eljárás alkalmazását, ennek a lehetőségét a bíróság szabályzata tartalmazza, de abban nem tudok előre állást foglalni, hogy ezt a kérést a bíróság teljesíti-e. Mint a fentebb írottakból talán kiolvasható, nem bánnám, ha megtenné, de nem látok rá garanciát, hogy valóban megteszi. Indokoltnak és szükségesnek látnám, ebben az esetben lehet reális a tíz hónap, akár még rövidebb időtartam is. Politikai értelemben ugyanakkor nagyon óvatosan fogalmaznék az ellenzéki EP-képviselők helyében, mert ha a bíróság biztosítja a gyorsított eljárást, akkor ezek a mostani mondások magas labdát jelenthetnek Orbánéknak, hogy utána az ítéletet azzal hiteltelenítsék, hogy “lám, ennyire független ez a bíróság, az EP ugráltatja”.
Egy másik felmerült ötlet volt, ami már nem csupán a bírósági eljárás lehetséges időtartamával, hanem magával az elfogadott alkuval kapcsolatos ellenérzésekből fakad. Hallhattunk olyat is, hogy “ha a Bizottság nem kezdi el az eljárást, majd az Európai Parlament őt is a bíróság elé citálja”. A politikai alku lényege, hogy annak betartásához politikai érdek fűződik. Az Európai Bizottság jó eséllyel tartani fogja az alkut, mert ha megszegi, a Tanács előtt jóval nehezebb dolga lesz: a tagállami kormányok számára a Bizottság ilyen jellegű “szószegése” hosszú távon kiszámíthatatlan hatásokkal járna, amit nem fog megkockáztatni. Még az is kétséges, hogy egy ilyen izmozáshoz (az Európai Bizottság bíróság elé viteléhez) az Európai Parlamentben meglesz a szükséges többség, több okból is. Egyrészt a tagállami fővárosok sem érdekeltek egy ilyen konfliktusban, másrészt pedig abban a pillanatban, amint megvan a hétéves költségvetési keret és a koronavírus-segélycsomag, a nem magyarországi EP-képviselők számára az egész magyarországi jogállamisági kérdés nagyot csúszik hátra a prioritáslistán. És azt sem szabad elfelejteni, hogy még ha sikerül is, a Bizottság ellen az Európai Parlament által megindított eljárás sem két napig fog tartani…
Szóval összességében, hogy mikortól lesz működő jogállamisági eljárás, mikortól karmolhat a vadmacska? A 2022-es választások előtt nemigen, ami nem jó hír nekünk, ellenzékieknek. Ebből a szempontból Orbán Viktor mindenképpen nyertese a helyzetnek – időt nyert. Hosszú távon részben veszített, ugyanis a jogállamisági eszköz megszületett, azt nem tudta megakadályozni, igaz, oroszlán helyett vadmacska formában. Ugyanakkor azt nekünk el kell fogadnunk, hogy egy-két év európai szempontból nem idő – a jogállamisági eszköznek majdnem mindegy, hogy mikortól válik működőképessé. Hogy magyarországi politikai szereplőknek, így Orbán rezsimjének vagy az ellenzéknek viszont az életet jelenti, az nem az EU és a többi tagállam problémája.
Az elmúlt napokban, különösen azzal, ahogy Orbán Viktor az uniós többéves pénzügyi keret vétójával kezdett fenyegetőzni, felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a célja, hogy kivigye Magyarországot az EU-ból. Ez mostanában láthatóan sokszor kiegészül a “Szájer az Alaptörvénybe írta, hogy az Országgyűlés 2/3-os többséggel jóváhágyhatja a kilépést a népszavazás helyett” mondásokkal. Én magam sem tartom kizártnak, hogy Orbán az EU-ból való kilépéssel kacérkodik, sőt, erre már 2016-ban, a kvótanépszavazáskor igyekeztem több módon is felhívni a figyelmet, mindezzel együtt érdemesnek tartom tisztába tenni a dolgokat.
Természetesen az Alaptörvény nem tartalmaz ilyesmit, pláne nem Szájer írta bele most hirtelen. Értem, hogy Szájer brüsszeli akrobata-mutatványa miatt hirtelen megint tökéletes célpontjává vált minden kritikának, ebből magam is kiveszem a részem, de ilyen butaságot nem kellene terjeszteni. Az Alaptörvényben nem szerepel ilyesmi ilyen kifejezett formában – hiszen nem is kell, attól függetlenül így van, a korábbi Alkotmány alapján is így lett volna, a világ minden országának összes alkotmánya alapján a parlamentnek kell döntenie ebben a kérdésben, ahogy végül Nagy-Britanniában is az döntött a Brexit véglegesítéséről.Ehhez semmilyen módosítás nem kell, és semmilyen kétharmados törvényt nem kell most stikában átvinni. A csatlakozás annak idején egy nemzetközi szerződés elfogadását jelentette, aminek a megkötéséhez kellett az Országgyűlés döntése, az erre rendelt eljárásrend alapján. A kilépés (sajnos) ugyanezt igényli, a kormány kezdeményezi és aláírja a megfelelő nemzetközi szerződést annak másik oldalán az Európai Unióval (annak saját szabályai alapján), az Országgyűlés megerősíti (ehhez kétharmados többségre van szükség), a köztársasági elnök ratifikálja, és ehhez minden adott.
Érdemes beszélni pár szót a népszavazásról, mert eléggé elterjedtek az ezzel kapcsolatos mondogatások, elsősorban a toxikus hatású kvótanépszavazás, másrészt pedig a Brexit miatt. Utóbbival kapcsolatban muzáj rögzíteni, hogy az nem használható analógiaként a hazai helyzethez, ugyanis nagyon komoly különbségek vannak a brit és a magyar alkotmányos rendszer között – a legfontosabb, hogy Nagy-Britanniában a népszavazás jogilag soha nem kötelező eredményű. Hogy egy jogilag nem kötelező népszavazástól hogy tolta el magát Monty Python dicső népe az arccal előre való kitántorgásig, annak bővebb kifejtésére majd máskor kerítünk sort, ha egyáltalán.
Ami minket most érdekel, hogy Magyarország esetleges kilépéséhez népszavazásra nemhogy szükség nincs, de annak eléréséhez nem is lehet, mert a rendszerváltás óta alkotmányos tilalom a népszavazás tárgya tekintetében a “nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettség”. Szóval egy eseteleges kilépés megakadályozásához a megoldás nem az, hogy a kilépésről kell népszavazást követelni – már csak azért sem, mert ez politikailag csak a kormányt segítené. Félő, hogy az ellenzéki pártok gondolkodásában a népszavazás elérése válna az ambíciómaximummá, annak elérését tekintenék politikai célnak, ami azzal járna, hogy ahelyett, hogy arról szólna a politika, hogy NEM akarunk kilépni, arról kezdene szólni, hogy hogyan FOGUNK kilépni. Ez, talán mondanom sem kell, hatalmas hiba lenne. Ellenben, amit meg lehet tenni, az egy olyan népszavazást kezdeményezése, ami nem engedi meg, hogy az Országgyűlés a kilépés mellett döntsön. Ez nem érint semmilyen nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettséget, az Országgyűlést kötelezi, és kellően egyértelmű.
Több kollégával, politikai szereplővel egyeztetve és együttműködve megfogalmaztunk egy olyan lehetséges népszavazási kérdést, ami ennek elérésére alkalmas lehet, ám azt jelenleg a veszélyhelyzet fennállása alatt nem tudjuk kezdeményezni. Ami aggodalomra ad okot, hogy a kormányt bármilyen, esetleges kilépés irányába tett lépés végrehajtásában ugyanez nem akadályozza. Emiatt viszont felkészültünk arra, hogy amennyiben ennek jelét látjuk, mégis benyújtjuk azt, és a várható elutasítás eredményeképpen – mivel az már személyes érintettséget fog generálni – ha szükséges, az általam már többször igazolt és áttételesen már a kormány által is beismerten Alaptörvény-ellenes, visszaélésszerűen alkalmazott veszélyhelyzettel szemben is fel fogunk lépni az Alkotmánybíróság, valamint a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága előtt.
Nem engedhetjük, hogy európai uniós tagságunk elvesszen Orbán Viktor öncélú és ostoba politikájának kudarca miatt.
Tele vannak a mai hírek a “Brüsszelben megszületett a megegyezés a jogállami feltételekről”jellegű címekkel, és nem egy helyen jelenik meg utalás az EU hétéves költségvetésére – ami miatt úgy tűnhet, hogy itt valamiféle kapcsolat van ezek között a dolgok között. Érdemes egyenesbe tenni a dolgokat.
Ahogy már itt, júliusban, a költségvetésről szóló tanácsi megállapodás kapcsán hosszasan írtam róla, “szigorú magánvéleményem, hogy nem volt jó ötlet összekötni a jogállamiság kérdését a többéves pénzügyi kerettel”, továbbra is fenntartom. Ennek kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy ez ebben a formában nem is történt meg. A mostani megállapodásnak jogi kapcsolódása a költségvetéshez nincs, és azt kell mondanom, hála az égnek, hogy nincs. A ma bejelentett megállapodás az Európai Parlament és a Tanács soros elnöksége között arra a jogalkotási eljárásra vonatkozik, ami 2018-ban indult, és amiről szintén sokat beszéltem, írtam stb. korábban (lásd a hivatkozásokat a fenti linkben, valamint átfogóan itt is látható), amely 2019 tavaszán akadt el, amikor az Európai Parlament módosítási javaslataira a Tanács (egészen pontosan az ott ülő tagállamok) érdemben nem reagált. A mostani megállapodás ezt a témát zárja le, az ennek eredményeképpen remélhetőleg talán már hamarosan elfogadott új uniós rendelet pedig a költségvetéstől és annak elfogadásától teljesen függetlenül tud majd működni – és erre utaltam többször, több helyen is, hogy ezzel kikerülhető az orbáni vétó az uniós költségvetés és a helyreállítási segélyprogram keretében.
Utóbbi azért fontos, mert megjelent olyan tudósítás, ahol leírták, hogy igen ám, de kell még Orbán Viktor hozzájárulása, sőt a magyar Országgyűlésé is, de nem, ehhez nem kell. Az uniós jogalkotási szabályok szerint most a Tanács minősített többségi döntésével ez az uniós rendelet létrehozható, és jó eséllyel meg is fog történni. Messze nem olyan oroszlán-vadságú és erejű eszközként, mint ahogy arról én is még 2019 januárjában beszéltem (Bizottság döntése a pénzek felfüggesztésről, Tanács minősített többségű döntése annak megfordításáról), de nem is fogatlan oroszlán lesz, hanem mondjuk vadmacska, fájdalmas sebek okozására alkalmas, de azért mégsem halálos karmokkal. És ez azért jó hír – legalábbis azok számára, akik védeni akarják az uniós pénzeket attól, hogy gátlástalanul ellopják azokat.
Ugyanakkor ez nem oldja meg az uniós költségvetés és a helyreállítási segélyprogram problémáját. Ott ugyanis az összes eddigi orbáni zsarolási lehetőség továbbra is nyitva áll. Az lehetséges, hogy a háttérben született egy számomra (egyelőre) nem ismert politikai alku az európai vezetők között az Európai Tanácsban még nyáron, aminek eredményeképpen Orbán Viktor kénytelen elfogadni a vadmacskát egy valódi oroszlán helyett, emiatt pedig nem fogja megvétózni e két alapvető fontosságú dokumentumot. Ez már csak azért sem lehetetlen, mert a ma bejelentett, elfogadott megállapodás alapján az eljárás a Tanács kezében marad (az Európai Parlament nem kap benne szerepet), azaz továbbra is a tagállam-közi politikai térben fog mozogni, és ez azzal járhat, hogy a magyar miniszterelnök esetleges szószegése, további fenyegetőzése és kavarása szinte azonnali megtorlást vonhat maga után – de ez egyelőre csak spekuláció. Az is lehetséges, hogy semmilyen megállapodás nincs, azokkal kapcsolatban még lesz küzdelem, és Orbán Viktor zsarolni fogja a többi tagállamot továbbra is a saját, vagy az Országgyűlés vétójával.
De ha ez megtörténik, igazából már csak nekünk fog fájni. A nettó befizető államok pénze, köszönhetően a ma bejelentett megállapodásnak, és az annak alapján elfogadható új uniós rendeletnek, jó eséllyel nagyobb biztonságban lesz a jövőben. Ha meg nincs új költségvetés, nincs helyreállítási segélycsomag, nos, az jellemzően nem a nettó befizetőknek lesz probléma. És tudom, hogy lesz, aki megint csalódik, de hadd emlékeztessek mindenkit: az európai uniós politika jellemzően nem a mi nyomorunkkal van elfoglalva, a magyarországi jogállamiság a többi európai államot annyiban érdekli, amennyiben az az ő pénzükbe kerül, de megoldani a problémát helyettünk nem fogják.
Így működik a politika európai uniós szinten. Ha szabad a magyar politika egy élő klasszikusát némi módosítással idéznem: “Orbán Viktor olyan mint egy kiégett olajfúró torony: nem lehet elásni, nem lehet átugrani, hát ki kell kerülni.”
Elérhetővé vált az HBC News múlt hét csütörtökön leadott MultiLATerál műsora, amiben rögtön annak lezárása után azt vettük górcső alá, hogy az Európai Tanácsban elfogadott egyezség szerint hogy alakult az EU következő hét éves költségvetési terve.
A labda ezután az Európai Parlament térfelén pattog, az eddigi hírek szerint van némi ellenállás az uniós tagállami vezetők által összerakott megegyezéssel szemben. A témához külön kapcsolódnak a jogállamisággal kapcsolatos kérdések, amiről egyrészt már korábban is írtam itt, másrészt pedig a műsor e heti, csütörtökön 10 órakor adásba kerülő része kifejezetten erre a témára fog koncentrálni.
A műsor, valamint a korábbi adások elérhetők az Anchor és Spotify csatornámon is.
Na, ezen is túlvagyunk. A modern EU működésének egyik legizgalmasabb mozzanata, amikor össze kell állítani a következő “hétéves költségvetést”, azaz amikor a pénzek allokálásával megszületik a döntés a következő időszak prioritásairól. Természetesen ez soha nem egyszerű, hiszen nagyon sok érdeket kell valahogy kiegyensúlyozni, idén pedig, az ilyen tárgyalások történetében először, komoly politikai szempontként jelent meg a jogállamiság védelmének és az uniós pénzek hatékony felhasználásának erősítésének igénye. Ezek hozzáadódtak az ilyenkor amúgy sem egyszerű helyzethez…
Itt most összefoglalóan tenném közzé a témában az elmúlt napokban adott nyilatkozataimat, plusz röviden az észrevételeimet (utóbbiakat majd később talán sikerül bővebben összefoglalva is).
Először is szeretném rögzíteni, hogy a mostani alku lehet, nem végleges, hiszen azt az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia – ám nem számítok arra, hogy az nem fog megtörténni. Másodszor pedig, az eredményről azt, hogy nagyjából a várható kompromisszum született, ez még akkor is így van, ha nagy zaj kísérte már a felkészülést is (lásd pl. a vétóval való fenyegetést a magyar kormány oldaláról).
Szigorú magánvéleményem, hogy nem volt jó ötlet összekötni a jogállamiság kérdését a többéves pénzügyi kerettel, különös tekintettel arra, hogy 2018 óta van folyamatban egy attól független külön jogalkotási folyamat is, ami egy, a Bizottság kezébe koncentrált jogállamisági eszközt céloz meg, amit ráadásul a magyar kormány nem igazán tud blokkolni, mert az nem konszenzust igényel. Erről már 2019 elején csináltam egy videót (annak leírásában sok információval, hivatkozásokkal stb.):
Meggyőződésem, hogy azt kellett volna hagyni végigmenni (jelenleg a Tanácsnál van elakadva, miután az Európai Parlament már elfogadta), de aktuálpolitikai okokból, a hétéves költségvetéshez kötéssel sajnos szét lett hoppmesterkedve a dolog: az Orbán-ellenesek jó része úgy volt vele, hogy “nagyot” akartak, úgy gondolták, hogy jobban fog kinézni, ha összekötik a két dolgot – ezzel viszont eszközt adtak Orbán (és mások) kezébe, hiszen a hétéves költségvetés esetében tényleg vétójoga van minden EU-tagállam kormányának. Erre több helyen, többször is felhívtam a figyelmet, ahogy arra is, hogy ilyenkor a politikusi mondásokat (így például a vétóval való fenyegetést) érdemes legalább kettővel osztani, és a magyar kormány mozgástere messze nem olyan nagy, az Országgyűlés által elfogadott határozatot pedig egyáltalán nem kell komolyan venni.
Július 15-én az ATV híradójában arról beszéltem, hogy a kormány nincs egyszerű helyzetben, a keménykedésnek komoly ára lehet, emiatt egyáltalán nem biztos, hogy a vétóhoz nyúl.
Július 16-án az HBC MultiLATerál-ban alaposan körbejártuk a kérdéseket Tóth Mónikával, majd másnap az EUfória-ban Nagy Eszter tett fel olyan kérdéseket, amik kifejezetten a magyar Országgyűlés szerepét próbálták feltárni:
Július 20-án az ATV Start műsorában vettük egy gyors látleletet a tárgyalások állásáról.
Július 21-én reggel jelentették be a megállapodást, amit persze rögtön mindenki a maga számára leginkább kedvező módon minősített és értékelt. Miután tartalmilag számomra semmi meglepőt nem tartogatott, én – és emiatt elnézést kérek – nem bírtam ki, hogy az Országgyűlés fentebb említett határozatának teljesüléséből induljak ki, ami, mondanom sem kell talán, egyáltalán nem történt meg:
Emellett az ATV Híradónak nyilatkoztam a megegyezésről, és mondtam el, hogy aki a jogállamiság védelmének újabb eszközét vélte vagy szerette volna látni az uniós hétéves költségvetésben, miért kell hogy csalódjon.
Fontos tisztázni, hogy ha valaki csalódást érez, akkor az nem egyszerűen az “EU” hibája, hanem az egesz politikai berendezkedésé, amelyik még mindig nem jött rá, hogy hogy működnek az Orbán-féle arcok. Minden politikai aktor, aki izgalomba jött attól, hogy lesz három perce a tévében, amikor elmondhatja a költségvetés kapcsán, hogy na most majd mekkora harc lesz, elgondolkodhat, hogy mennyi értelme is volt. De – ami a jó hír – legalább sikerült döntetlenre hozni a meccset, lehetett volna nagyobb baj is. Igazából azzal, hogy sikerült elfogadni az új hétéves tervet (ne felejtsük el, ehhez még kell majd az Európai Parlament is), az EU túlvan a nehezén, és mint a fenti Facebook-bejegyzésben írtam, a lehetőség adott, hogy kialakítson egy kemény jogállamisági eszközt (akár a jelen poszt elején említett folyamat folytatásával), aminek elméleti lehetőségét ráadásul a megállapodás is tartalmazza.
Még délután voltam bent a Tilos Rádióban is, ahol a kedvenc Bádogdob című műsorban beszélgettünk kimerítően és hosszan az elfogadott egyezségről (valamint szükségképpen kitértünk némi uniós alapokra is):
Talán nem hagytam ki semmit, aminek van jelentősége… Az HBC-n elérhető lesz még egy összefoglaló beszélgetés hanganyaga, azt külön közzé fogom tenni majd.
Lattmann Tamás honlapja 