Pénteken a nagy vihart kavart elnöki kegyelemről beszéltem a Klubrádión. Nem ez az első alkalom, tavaly decemberben még a Blikk is megkeresett a témában, amikor még csak Budaházy György bűntársai kaptak kegyelmet Novák Katalintól. Fontos rögzíteni, hogy ezekben az esetekben csak a kegyelemről, annak jogi természetéről és az azzal kapcsolatos kérdésekről beszéltünk, Budaházyék cselekményeiről nem volt szó, így természetesen magáról az érintett büntető eljárásról is csak az alkalmazott kegyelem kontextusában.
Az elnöki kegyelem intézményéről elég régóta ismert az álláspontom, ami itt lényeges, hogy az nem a jog- vagy az eljárásrend rendszerszintű hibáinak orvoslásának eszköze (ha valakit érdekel az itt is, és a klubrádiós interjúban általam is felhozott Agrobank-ügy, arról itt lehet bővebben olvasni). Ennek megfelelően azt indokolni sem kell, hogy időnként mégis megteszik, az csak egyfajta politikai megfelelési kényszer hatására szokott megtörténni, jellemzően a kegyelmi döntéseket nem is szokták érdemben megindokolni azokban az esetekben, amikor azoknak nincs politikai hatása, mert mondjuk teljesen ismeretlen az elítélt – magyarul az esetek döntő többségében.
Még annyit fűznék hozzá a témához – a kegyelem jogintézményének értelmezésén túlmutatóan – hogy szerintem masszívan téves az a sokak által képviselt elképzelés, hogy Budaházy azért “kell” a Fidesznek, hogy a “csőcseléket utcára vigye”, ha kell. Egyrészt azt a börtönből talán még hatékonyabban is lehet, másrészt pedig ha kell, a csőcselék csődül magától is, 2002-ben és 2006-ban is ment, nem kellett hozzá Budaházy. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Fidesz és csahosai valóságot akarnak konstruálni a 2006-os balhékkal kapcsolatos folyamatos hazugságaikból, ahhoz meg kellenek az ilyen konstruált “hősök”, és Novák Katalin jó pártkatonaként ennek megfelelően is alkalmazza az egyébként másra való köztársasági elnöki jogosítványokat.
Amikor bekerült a nyilvánosság látókörébe Kaleta Gábor ügye, igyekeztem távol tartani magam tőle. Ahogy az Élet és Irodalomba írt, lentebb hivatkozott cikkben le is írtam, hogy miért. Figyeltem a megszólaló kiváló kollégákat, védőügyvédeket, próbáltam értelmezni az elhangzottakat, összhangba hozva a saját, a nemzetközi joghoz, nemzetközi kapcsolatokhoz kapcsolódó gyakorlati tapasztalataimmal. Mindezzel együtt persze előbb-utóbb megtalált a média az ügy nemzetközi összefüggéseivel, és megpróbáltam a szokásaimnak megfelelően korrekt módon tájékoztatást adni arról, hogy a nemzetközi jog hogyan szabályozza ezt a kérdést, más államokban milyen előírások alkalmazandóak az ilyen cselekményekre.
Közben pedig próbáltam kiállni a bíróság függetlenségével kapcsolatos félreértésekkel, gyakran egyenesen otromba csúsztatásokkal szemben. Miközben semmilyen egyértelmű tájákoztatás nem érkezett az ügyészségtől, az teljesen egyértelmű volt a híradások alapján, hogy az általa emelt vád egy megegyezés alapján született.
Amikor a Blikk is felhívott és interjút kért a témában, majd egy-két napra rá az ATV Híradó, ennek tudatában nyilatkoztam:
Közben viszont folyamatosan munkált bennem egy egyre növekvő rossz érzés, nem is magával a bűncselekménnyel kapcsolatban (az amiatti undor természetesen állandónak tekinthető), hanem az annak kiderülése után történtek miatt, különösen az egyre növekvő politikai zaj miatt. Emiatt kezdtem egy kicsit alaposabb írás elkészítésébe is, ez jelent meg ma az Élet és Irodalom hasábjain.
A cikkben megpróbáltam körvonalazni sok minden mellett a mindenki által kész tényként kezelt ügyészségi megállapodás jogszabályi részleteit, már csak azért is, mert (ahogy a cikkben olvasható) a védők nagy része és a szakma a büntető eljárási törvény ezen újítását már a kezdetektől óvatosságra intve fogadták. A cikk elküldése utáni (ami rossz szokásomnak megfelelően éjjel kettő óra körül történt, de ezúttal muszáj volt tempózni, hogy beférjen az írás a pénteki ÉS-be) reggel (azaz még 8-án) hívott a Blikk újságírója a védelem általi fellebbezés hírével, kérve a véleményemet, ami őszintén meglepett. Ugyanis semmi értelme nem volt annak egy egyezség után, bár kicsit alaposabb utánagondolva, a védő szempontjából teljesen logikus lépés volt. Hiszen a súlyosbítási tilalom okán veszítenie nem volt mit, és tudja a fene, egy ekkora ziccer esetleges kihagyása még akár az ügyvédi műhiba szintjét is elérheti, és egy ügyvéd sem vágyik egy ilyen tárgyú vizsgálatra, tehát valahol volt benne ráció. Erre jutottak azok a büntetős ügyvéd kollégák is, akikkel konzultáltam… Ám ami már akkor is zavaró volt, hogy a büntető eljárási törvény rendelkezései az ügyészségi megegyezés utáni esetre annyira szűken húzzák meg a fellebbezés lehetőségeit, hogy egyszerűen nem állt össze a történet.
És ehhez képest jelent meg aznap délután az ügyészség közleménye, ami bár továbbra sem tette teljesen egyértelművé a történteket (ahogy a lenti interjúban is jeleztem, bármilyen jogszabályi hivatkozás megjelölése nélkül egy ügyészségi nyilatkozat eléggé kapufás jellegű – azok nélkül ugyanis nem egyértelmű, hogy az ügyészség milyen eljárási eszközt alkalmazott), de kezdett úgy kinézni, hogy nem megegyezés történt, hanem ún. “mértékes indítvány” alkalmazására került sor, ami lényegében ugyanúgy az ügyész és a vádlott közötti megállapodásra épül, és köti a bíróságot.
Július 9-én reggel már ennek a gondolatnak a birtokában mentem be a Klub Rádióba, ahol Lampé Ágnes társaságában hosszasan beszélgettünk az ügy több aspektusáról. Beszéltünk az ügyészség kommunikációjáról és vázoltam az egyezség mellett ennek a másik lehetőségnek a körvonalait.
Délutánra Dr. Ésik Sándor ügyvéd a Facebook oldalán nagyon jól összefoglalta mindazt, amit a “mértékes indítványról” tudni érdemes, szóval ezt javaslom elolvasni (valamint gondolatban behelyettesíteni az ÉS-cikkem büntető eljárási törvényt elemző részei helyére, amelyek az utólag kiderült információk fényében ha elméletben helytelennek nem is, de a jelen ügyben irrelevánsnak tekinthetők, különös tekintettel arra, hogy tehetett volna-e mást az eljáró bíróság):
Még aznap este interjúzott az ATV-n Ibolya Tibor fővárosi főügyész, az általa elmondottak alapján most már nagyon úgy tűnik, hogy nem került sor kifejezett, a büntető eljárási törvény szerinti ügyészségi megegyezésre, hanem ezt a másik, Ésik Sándor által fent leírt megoldást alkalmazta az ügyészség. Igazából nagy különbséget ez nem jelent, hiszen mint fentebb írtam, ahhoz kell egy konszenzus, és annak eredménye is köti a bíróságot, még ha az ügyészség fenti nyilatkozata (ahogy a Klub Rádióban is utaltam rá) csúsztat is egy rendes méretűt.
A Blikk aznap este megjelent cikkéhez már hosszasan beszélgettünk arról, hogy mennyiben lehetsége, vagy mi szükséges ahhoz, hogy lehessen “listázni” az ilyen bűnök elkövetőit. Szeretném leszögezni, hogy nem támogatom a teljesen nyilvános listák ötletét, ami ennél is fontosabb, a jelenlegi európai jogi környezetben (a hazait hagyjuk, azt már lassan csak a Fidesz PR-csapata dönti el) nem is nagyon lehet ilyet kialakítani, ellenben a korlátozott nyilvánosságú listáknak szerintem semmi akadálya. Ez azt jelenti, hogy ilyen elkövetők listájához meghatározott hatóság rendelkezik hozzáféréssel, amelyhez fordulhatnak azok, akik legitim érdekkel bírnak az adott információ megismeréséhez. Tehát pl. valaki jelentkezik egy iskolába, és az alkalmazásáról döntő vezető rákérdezhet, hogy az adott személy szerepel-e ebben a nyilvántartásban, vagy maga a jelentkező kell hogy beszerezzen egy nemleges igazolást. A jelenleg is működő bűnügyi nyilvántartás alapján ezt minden további nélkül ki lehetne alakítani.
Lattmann Tamás honlapja 