Kategória: Elemzések

Megállapodás az USA-EU kereskedelmi egyezményről

Mai sajtóhír, hogy megszületett a megállapodás Donald Trump és Ursula von der Leyen között egy új USA-EU kereskedelmi egyezményről. Ez persze még nem jelenti annak létrejöttét, hiszen mind a két oldalon ennek megerősítésére van szükség, hiszen az elnök és a Bizottság elnöke csupán tárgyal róla, ugyanakkor a megállapodás ténye nagyon erős üzenetet küld nem csak a világ többi része felé, hanem mindkét oldalon befelé is: Trumpnak és az EU-nak is elemi érdeke, hogy a globális kereskedelmi háborúban nemcsakhogy valamiféle deeszkaláció történjen, hanem hogy egységes front álljon fel a közös ellenféllel, Kínával szemben. Erről persze nem fognak beszélni a magyarországi NER káoszlovagjai, élükön Orbán Viktorral.

A propos, ilyenkor mindig felmerül, hogy hogy lehet, hogy ebből a folyamatból megint kihagyták a kárpátok géniuszát, Donald Trump mentorát, Ursula von der Leyen és minden lopakodóhatáskörbővítő háborúpárti föderalista brüsszeli birodalomépítő rémét, a szuverenitás védelmezőjét, Európa új vezetőjét és gazdasági motorját, Dr. Orbán Viktor főminiszterelnök urat? Nagyon egyszerű, a valóság megint egészen más, mint amit itthon mondanak elég sokan: nem, nem igaz, hogy az EU szar és mindjárt meghal, von der Leyen hülye, a Bizottság szar, Trump csak röhög rajta, és a többi marhaság. Egyszerűen az van, hogy konkrétan senkit nem érdekel, hogy Orbán Viktor mit puffog a Kárpát-medence mélyén (néha a Kárpátok ormain, mindenféle táborokban), végtelen állítólagos bölcsességében. Az élet megy tovább, Magyarország pedig legfeljebb kénytelen lesz alkalmazkodni – tudjátok, ahol elefántok verekszenek, vagy dugnak, ott jobb, ha a kisegér óvatos.

Viszont még jobb kérdés, hogy a magyar kormány erre mit fog erre lépni a Tanácsban. Ez azért fontos, mert annak a jóváhagyása szükséges lesz a megállapodás tényleges létrehozásához, ahogy az USA-ban a Szenátusé, de ez most minket kevéssé érdekel, bár érdekes lehet az ottani politikai viszonyok ismeretében. Nos, nincs könnyű helyzetben vétóvitézünk, mert a Tanácsban minősített többségi döntéshozatal van ebben a kérdésben. A külkereskedelem uniós hatáskör, ennek megfelelően főszabály szerint nincs vétójog. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) releváns előírásai (207. és 218. cikkek) csak szűk esetkörben irányoznak elő konszenzusos döntéshozatalt az ilyen szerződések tekintetében, ezek fennállását véglegesen majd akkor lehet megmondani, ha ismerjük az elfogadott szöveget, gondolom, a magyar kormány majd kétségbeesetten próbálja megmagyarázni, hogy ez miért olyan… Ugyanakkor valószínűtlennek tartom, hogy cél lenne megtorpedózás, ugyanis Orbán Viktor számára jelenleg nagyon nem jó ötlet összerúgni a port Donald Trumppal, akinek véleményem szerint elemi érdeke a megállapodás létrejötte. Hát igen, megint sikerült olyan röppályára helyeznie magát a főszuverénnek és teljesen inkompetens külügyi csapatának, ami igazából ütközőpálya…

Viszont ennek van egy magyar szempontból pozitív hatása. Ha megszületik egy ilyen egyezmény az USA és az EU között, az jó eséllyel rövidre zárja egy ugyanilyen jellegű USA-Magyarország kétoldalú kereskedelmi megállapodás lehetőségét, ami drasztikusan csökkenti egy esetleges Huxit esélyét. Ellenkező esetben ugyanis egy ilyen egyezményt Donald Trump tudott volna mézesmadzagként huzigálni Orbán előtt, aki szokásának megfelelően telehazudta volna a magyar rögvalóságot arról, hogy gazdaságilag az sokkal jobb, mint az EU-hoz tartozni és blabla. Szerintem az USA-nak (még Trump alatt is) nem érdeke egy Huxit, az EU-val való kapcsolatok rendezése jelentette előnyök bőven felülírják az Orbán Viktorral kapcsolatos esetleges partikuláris érdekeket, feltételezve valamiféle elemi racionalitást – amit én még mindig bőven látok az amerikai külpolitikában, Trump ide vagy oda. Ez azért szerintem bitang jó hír a jelenlegi zavaros időkben.

Vagyonnyilatkozatok értelmezése Strasbourgban

Nemrég született egy igen érdekes ítélet az Emberi Jogok Európai Bíróságán a Păcurar v. Románia ügyben. A bíróság azt mondta ki, hogy a vagyonuk eredetét megmagyarázni nem tudó köztisztviselők érintett vagyona jogszerűen elkobozható, még úgy is, hogy nem állapítanak meg azzal kapcsolatban valamilyen bűncselekményt.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy az ítélet milyen hatással lesz az európai korrupcióellenes politikai erőfeszítésekre, hiszen a strasbourgi döntések egyediek és “csupán” minősítik a létező állami jogszabályi megoldásokat, de azzal, hogy zöld lámpát adott ennek az igen szigorú román megoldásnak, az várhatóan más államok és szabályozók számára is példát tud majd adni. A lényeg, hogy ennek alapján nem lesz elég semmitmondó magyarázatokkal indokolni a fura vagyonnövekedéseket, és lehetségessé válik a megmagyarázhatatlan vagyon elkobzása. Ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy az ügy, és az eset olyan tisztviselőkre alkalmazandó, ahol az adott tisztviselő vagyonnyilatkozati kötelezettsége a kinevezéshez/beosztáshoz kötődik alkalmazási feltételként, tehát pl. választott, politikai pozíciók esetében automatikusan nem – ugyanakkor ha egy állami jogalkotó ahhoz köti, akkor az lehetséges, és nem fogja a tulajdonhoz, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelenteni, amennyiben a végrehajtása a bíróság által korábban körvonalazott kritériumok mentén történik. Ez iránymutatást jelenthet más államok számára is, hogy hasonló jogintézményeket és megoldásokat alkalmazzanak a jövőben.

Beszéltünk kicsit hosszabban erről a 24.hu oldalnak, amit aztán szemlézett a hvg.hu is.

About the Chinese in the custody of the Ukrainians

The news, published by the Ukrainian media, that two Chinese citizens who had previously fought for Russian units had been taken prisoner of war, has understandably stirred up emotions. Additionally, it also raises a number of legal questions that are worth considering.

Is China becoming a belligerent?

If the Chinese citizens joined the Russian armed forces of their own free will – and based on our current knowledge, this is the case – then this does not make China a party to the ongoing conflict. If they had been sent by China, or if they were linked to China in some official capacity (e.g. being members of its armed forces), then their participation in the hostilities would certainly mean that China is also becoming a belligerent, although this is more of a political significance due to the distance between Ukraine and China.

Yes, it is possible that they did indeed go there of their own accord and joined the Russian armed forces, although the laws of most states prohibit citizens from undertaking military service for another state. However, the potential violation of this prohibition cannot be investigated by the enemy state involved in the conflict (in this case, Ukraine) in the event of their capture, since it has nothing to do with that citizen status, and is obliged to treat them in accordance with the rules dictated by the laws of war.

What rules apply to these individuals?

Since, as far as we know, they traveled to Russia of their own accord and joined its armed forces, their situation is equivalent to that of Russian soldiers – as long as they are members of the Russian armed forces, they are considered being prisoners of war and must be treated in accordance with the provisions of the 1949 Geneva Convention III. From this perspective, it is irrelevant whether they joined voluntarily while staying on Russian territory or became Russian soldiers against their will as a result of some crazy local conscription; the important thing is the official connection with the state’s armed forces.

The same would be the case if they had been present in some kind of “representation” of China, only with the more complicated political background that – as I described above – in that case China would also be considered a belligerent party.

However, the situation would be significantly complicated if these Chinese citizens had not been captured in Ukraine as members of the Russian armed forces, but as private individuals, or as employees of a mercenary group or of a private military company – that is, without a direct state connection. In this case, they would not be entitled to the status of prisoner of war, which is usually reserved only for members of the armed forces of the states participating in the conflict by the system of laws of war. Such persons are considered being civilians in the armed conflict regardless of their actions, which can be actually really bad for them: on the one hand, their harmful actions, even if in accordance with the laws of war, become punishable (which is logically not the case with soldiers), and on the other hand, their detention is regulated not by the provisions of the abovementioned Geneva Convention III, but by Convention IV, related to civilians. Moreover, there is a chance that it does not apply to them either, since this convention (specifically its Article 4) states that it should not be applied to persons held in captivity who are not citizens of either party to the conflict and whose state has regular diplomatic relations with the capturing state. Since Ukraine and China have diplomatic relations, this situation would be a textbook example of this, but since the Chinese citizens served in the Russian armed forces, that relationship establishes the more regulated, stronger protected status of prisoner of war. The essence of this rarely invoked provision of Convention IV is to keep persons who are not involved in the conflict because of their nationality as far away from the conflict as possible, including the obligation to apply the rules of war. What if their own state does not want to do anything against the detaining power? Unfortunately, in such cases, only the human rights-related rules that apply to the detaining state impose some kind of limit on their treatment. The legal loophole and legal uncertainty that easily arise from this has allowed the United States to loosen the legal rules binding it with regard to the persons it captured during its “war on terrorism” after the 2001 September 11 attacks… But let’s not open that question here.

At the same time, it is impossible to ignore the interviewing of the Chinese prisoners, which constitutes a violation of the prohibition contained in Article 13 of the Geneva Convention III, governing the treatment of prisoners of war by Ukraine. This provision states that prisoners of war must be protected from “public curiosity”, which is obviously a provision intended to protect their person. It may of course be argued that they consented to the interviews, but the relevant practice typically does not accept this argument, and has not accepted it in other cases either. However, in this case too, the practical question arises: “so what then?”… It may be nothing, but it is worth noting the fact of the violation.

That is all we know for now, and that is all that is worth recording. If there are any developments, we will discuss it further.

Az ukrán hadifogságba esett kínaiakról

Az ukrán média által közétett hír, miszerint két kínai állampolgárt ejtettek hadifogságba, akik korábban az orosz egységeknél harcoltak, érthetően felborzolta a kedélyeket. Emellett pedig felvet rengeteg olyan jogi kérdést, amivel érdemes foglalkozni egy kicsit.

Kína hadviselővé válik?

Amennyiben a kínai állampolgárok saját akaratukból csatlakoztak az orosz egységekhez – és jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet – akkor az nem teszi Kínát a folyamatban lévő konfliktus részesévé. Amennyiben ő küldte volna őket, vagy valamilyen hivatalos minőségben kötődnének Kínához (pl. annak fegyveres erejének tagjai lennének), akkor az ellenségeskedésekben való részvételük bizony azt jelentené, hogy Kína is hadviselővé válik, bár ennek az Ukrajna-Kína távolság okán inkább csak politikai jelentősége van.

Igen, lehetséges, hogy ők valóban maguktól mentek oda és csatlakoztak az orosz fegyveres erőkhöz, bár a legtöbb állam jogszabályai tiltják, hogy az állampolgárok másik államnál vállaljanak katonai szolgálatot (lásd pl. a magyar Büntető törvénykönyv 146. §-t). Ugyanakkor ennek a tilalomnak az esetleges megsértését a konfliktusban részes ellenséges állam (jelen esetben Ukrajna) az ő foglyul ejtésük esetén nem vizsgálhatja, hiszen ahhoz az állampolgári jogviszonyhoz semmi köze, ő azok tekintetében a hadijog diktálta szabályok alapján köteles bánni velük.

Milyen szabályok vonatkoznak ezekre a személyekre?

Miután az ismereteink szerint ők maguktól utaztak Oroszországba, és csatlakoztak annak fegyveres erejéhez, helyzetük az orosz katonákkal egyenértékű – tehát amíg az orosz fegyveres erők tagjai, hadifoglyoknak minősülnek, és velük az 1949-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásainak megfelelően kell bánni. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ők Oroszország területén tartózkodva maguktól csatlakoztak, vagy egy tébolyult helyi sorozás eredményeképpen, akaratuk ellenére váltak orosz katonává, a lényeg a hivatalos kapcsolat az állam fegyveres erejével.

Ugyanez lenne a helyzet, ha ők Kína valamilyen “képviseletében” lettek volna jelen, azzal a bonyolultabb politikai háttérrel, hogy – ahogy fentebb leírtam – abban az esetben Kína is hadviselő félnek minősülne.

Jelentősen bonyolítaná a helyzetet ugyanakkor, ha ezek a kínai állampolgárok nem az orosz fegyveres erők tagjaiként kerültek volna ukrán fogságba, hanem magánemberként, vagy adott esetben egy zsoldoscsoport, vagy katonai magánvállalat alkalmazottaiként – tehát közvetlen állami kapcsolat nélkül. Ebben az esetben ugyanis nekik nem jár a hadifogoly státusz, amit általában csak a konfliktusban részt vevő államok fegyveres erői tagjainak tart fenn a hadijog rendszere. Az ilyen személyek a fegyveres konfliktusban a cselekményeiktől függetlenül civilnek minősülnek, ami nekik igazából nagyon nem jó: egyrészt a hadijognak megfelelő ártó cselekményeik büntethetők (ami a katonák esetében logikusan kizárt), másrészt pedig fogva tartásukat nem a fentebb hivatkozott harmadik genfi egyezmény, hanem a civilekre vonatkozó negyedik egyezmény előírásai határozzák meg. Sőt, még annak esélye is megvan, hogy az sem vonatkozik rájuk, ugyanis ez az egyezmény (konkrétan a 4. cikke) kimondja, hogy nem kell alkalmazni olyan fogságban tartott személyek esetében, akik egyik összeütköző félnek sem polgárai és a fogva tartó államnak rendezett diplomáciai kapcsolata van a saját államukkal. Mivel Ukrajna és Kína között megvannak a diplomáciai kapcsolatok, ez a helyzet ennek tankönyvi példája lenne, de mivel a kínai állampolgárok az orosz fegyveres erőknél szolgáltak, az a kapcsolat megalapozza a rendezettebb, hadifogoly státuszt. Ennek a ritkán felhívott rendelkezésnek a lényege az, hogy a konfliktusban állampolgárságuk okán nem érintett személyeket lehetőleg távol tartsa a konfliktustól, beleértve ebbe a hadijogi szabályok alkalmazásának kötelezettségét is. Hogy mi van akkor, ha a saját államuk nem akar tenni semmit a fogva tartó hatalommal szemben, na az pech, ilyenkor a fogva tartó államra egyébként vonatkozó emberi jogi szabályok szabnak valamiféle korlátot a velük való bánásmód tekintetében. Az így amúgy igen könnyen kialakuló joghézag, illetve jogi bizonytalanság tette egyébként lehetővé annak idején az Egyesült Államok számára is, hogy a 2001 szeptember 11-i támadások utáni “terrorizmus elleni háború”-ja során az általa elfogott személyek tekintetében lazítsa az őt kötelező jogi szabályokat… De ezt most ne nyissuk meg.

Nem lehet elmenni ugyanakkor a kínai foglyok interjúztatása mellett, ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény 13. cikkében foglalt tilalom sérelmét jelenti Ukrajna részéről. Ez kimondja, hogy a hadifoglyokat óvni kell a “nyilvános kiváncsiskodástól”, ami nyilván egy, az ő személyüket védeni szándékozó előírás. Felmerülhet persze, hogy ők hozzájárultak ahhoz, de a releváns gyakorlat ezt az érvet jellemzően nem fogadja el, más esetekben sem fogadta el. Ugyanakkor ebben az esetben is felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy “na és akkor mi van”… Lehet, hogy semmi, de azért érdemes lejegyezni a jogsértés tényét.

Egyelőre ennyit lehet tudni, és ennyiből ennyit érdemes rögzíteni. Ha lesznek fejlemények, kitérünk majd még rá.

Netanjahu ki nem adásának, illetve a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyásának következményei

Miután valóra váltak a legrosszabb elképzeléseim, a magyar kormány valóban meghívta Netanjahut, majd nem tartóztatta le és nem adta ki, sőt, Orbán bejelentette, hogy Magyarország elhagyja a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerét, érdemes egy gyors pillantást vetni rá, hogy mekkora kását sikerült kavarni.

Ezekről a kérdésekről elég sokat beszéltem mostanában, így például a Magyar Közöny Podcast, az Index, az ATV-n, közvetlenül a helyzet előtt a Klubrádión, vagy jóval korábban még a Hírklikk oldalain, valamint emlékeztetnék rá, hogy a hazai kollégákkal közösen kiadtunk egy nyilatkozatot is, ami azóta mértékadó nemzetközi fórumokon (OpinioJuris blog, Völkerrechtsblog) is megjelent.

A letartóztatási parancs nem teljesítése

Amint várható volt, a bíróság a magyar kormány jogsértését észlelve eljárást indított az az által elkövetett szerződésszegés miatt, és erről beszámolt a hazai sajtó is, lásd pl. itt vagy itt. Annyit mindenképpen előrebocsátanék, hogy a cikkben említett “kötelezettségszegési eljárás” nem azonos az EU-s hírekből indult uniós “kötelezettségszegési eljárás”-okkal, semmi köze azokhoz. Ez annyit takar, hogy maga a bíróság ebben az eljárásban meg fogja állapítani, hogy Magyarország megszegte a bíróság alapokányából fakadó kötelezettségeit.

Mi lesz ennek a következménye? A bíróság eddigi gyakorlatában az ilyen esetek utáni eljárások azzal értek véget, hogy a bíróság rögzítette a jogi helyzetet (azaz kimondta az állam jogsértését), majd az ügyet átadta a bíróság főszervének, az ún. Részes Államok Közgyűlésének (illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, ha az olyan helyzettel összefügésben született, amit az utalt a bírósághoz). Miért? Mert az ilyen szerződésszegés lehetséges következményeit a rendszerben részes államoknak (azaz a többi szerződő államnak) kell eldönteniük, a nemzetközi jog eszköztárába tartozó bármilyen módszer alkalmazásával. Miután a Nemzetközi Büntetőbíróság megállapítja, hogy Magyarország nemzetközi jogot sértett, annak áldozatai, azaz a többi részes állam akár az önsegély keretében jogszerűen szinte azt csinál, amit akar, ellenintézkedés keretében.

A nemzetközi jogban az önsegély lényege, hogy a szerződésszegővel szemben a szerződés többi részese akár egy másik szerződés megszegésével is reagálhat, ha azt látja megfelelőnek. Nyilván ennek van valamiféle korlátja, tehát az ellenintézkedésként tett lépés nem sérthet jus cogens normát (tehát nem járhat pl. fegyveres erő alkalmazásával, vagy nem vezetheti be a kötelező rabszolgaságot az adott állam polgárai tekintetében), illetve általánosságban arányosnak kell lennie. A lényeg, hogy a bíróság várható marasztaló ítélete megadja a jogi alapot ehhez, de hogy konkértan mi lesz… Csak találgatni lehet. Az is lehet, hogy semmi, ahogy az eddigi esetekben történt – csakhogy az eddigi esetek nem EU tagállamok voltak, akik tekintetében az EU is csinálhatott volna valamit. Ellenben ha most pl. az EU tagállamok azt mondják, hogy a független igazságszolgáltatás ilyen mértékű ignorálása miatt Magyarország tekintetében törlik az európai letartóztatási parancs intézményét, akkor amiatt egy szavunk sem lehet majd. Nem állítom, hogy ez lesz, csak elsőként most ez jutott eszembe. Sajnos a lehetőségek majdnem korlátlanok.

Arról is már sokat és sokszor beszéltem, hogy a folyamatban lévő jogállamisági vitákban jelentősen rombolja majd a kormány pozícióját az a tény, hogy nyíltan megtagad egy bírósági döntést. De hát a magyar kormányt ez nyilván nem annyira zavarja.

A Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása

Első körben érdemes rögzíteni, hogy a bíróság alapokmánya alapján egy részes állam bármikor elhagyhatja a bíróság rendszerét, annak van egy előre meghatározott eljárásrendje. Ez azt írja elő, hogy az adott állam a saját alkotmányos előírásainak megfelelően dönt a kilépésről, majd azt közli az ENSZ főtitkárával, és onnantól számított egy év múlva szűnik meg a tagsága.

Ez azt jelenti, hogy a fenti, Netanjahuval kapcsolatos ügyben a kilépés nem segít a kormányon. Az Országgyűlés döntését ugyanis csak most kezdeményezte az örök kezdeményező Semjén Zsolt, szóval még egy évig Magyarország köteles együttműködni a Nemzetközi Büntetőbírósággal, azaz az előző részben említett eljárásban ennek semmi hatása nem lesz.

Utána viszont szabadon jöhet majd akár Orbán Viktor legnagyobb barátja, Vlagyimir Putyin, illetve a földgolyó bármilyen népirtó és egyéb söpredéke, a magyar név nagyobb dicsőségére. Bár azt érdemes megjegyezni, hogy ezek a bűncselekmények a magyar jog szerint is bűncselekmények, de hát a rezsim leghűbb ügyésze, Polt Péter majd nyilván kellő óvatossággal csinálja majd a szokásos semmit, hogy ne zavarja az orbáni diplomáciát a szokásos sikerek sikerre halmozásában.

De önmagában a kilépésnek nincsenek jogi következményei, azon túl, hogy nagyon kellemetlen, és igen rossz megítélést okoz – függetlenül attól, amire a kormány most nagy lelkesen mutogat, nevezetesen a bíróság működésében gyakran tapasztalható kisebb-nagyobb problémáktól. És itt újra felhívnám a figyelmet az előző rész utolsó bekezdésében foglalt, az Európai Unión belüli politikai következményekre. Ezek azért lehetnek érdekesek, mert kevés dolog van, amiben az uniós tagállamok annyira egyetértenek, hogy az közös uniós külpolitikai álláspontokat tud képezni, ezek között az egyik épp a Nemzetközi Büntetőbíróság támogatása. Ami persze továbbra sem érdekli majd a kormányt…

Trump kiléptetné az USA-t az ENSZ Emberi Jogi Tanácsból?

Olvasom a reakciókat arra, hogy Donald Trump kilépteti az USA-t az ENSZ Emberi Jogi Tanácsból, és valahol csak mosolyogni tudok rajtuk, különösen az ún. szakértőkön. Hol éltetek eddig? Mit szakértettetek idáig?

We had it coming. És egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz lesz. Márminthogy de, sok szempontból biztosan rossz lesz, de van az ún. “szükséges rossz” kategória. Valamin változtatni kell, nem csak az ENSZ-nek és a nemzetközi kapcsolatok rendszerének, de az USA-nak is, legalább a hozzáállásában. Azért az nem volt realitás, hogy minden úgy menjen tovább, ahogy eddig. Ha valami, akkor ez biztosan várható hatása volt egy sokszor magát a konvenciókon kívül helyezve tevékenykedni kedvelő Trump elnöknek. Továbbra sem lesz valami nagy véleményem róla, de ami most történik, nagyon sok szempontból várható volt. Hogy mi lesz az eredménye ennek az újfajta, látványosan konfrontatívabb hozzáállásnak? Lehet, sőt biztos, hogy rövid távon lesznek problémás következményei, de a nagy helyzet az USA és a nemzetközi kapcsolatok rendszerének viszonyában a mostaninál sokkal rosszabb nem biztos, hogy lehet.

Idézet egy 2009-es (sic! – biztos már akkor is valami bősz trumpista voltam 😀 ) írásomból, amiben utaltam az ENSZ Emberi Jogi Tanács elődje, az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága és az USA problémás viszonyára:

“személyesen úgy vélem, nem kell az Egyesült Államok George W. Bush alatt vitt külpolitikája nagy támogatójának lenni ahhoz, hogy viszonylag nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük: talán érthető, ha az Egyesült Államok a területét 2001. szeptember 11-én ért támadás után nem kívánta különösebben komolyan venni például azt az ENSZ Emberi Jogok Bizottságát, amely 2003 januárjában harminchárom szavazattal három ellenében (tizenhét tartózkodással) képes volt Líbiát elnökévé választani. Mérvadó emberi jogi csoportok szerint már az is elgondolkodtató volt, hogy egyáltalán a testület tagja lehetett, aminek az okát sokan abban látták, hogy az afrikai államok támogató szavazatai az ENSZ Közgyűlésben egyfajta hálát jelentettek a frissiben létrehozott Afrikai Unió anyagi támogatásáért cserében.
Hasonló felzúdulást keltett, amikor egy évvel később ellenszavazat nélkül választották újra a bizottságba Szudánt, ahol már akkor is patakokban folyt a vér a darfúri régióban (Bashir szudáni elnök ellen mellesleg idén nyáron adott ki letartóztatási parancsot a Nemzetközi Büntetőbíróság – azért ugye érezzük azt a fura bizsergést, amit az okoz, hogy egy olyan állam volt újraválasztott tagja az ENSZ legfőbb emberi jogi szervének, amelynek vezetőjével szemben többek között a népirtás vádja merült fel), valamint Kubát, ahol a kommunista rezsim emberi jogi ambíciói finoman szólva sem voltak példaértékűnek minősíthetők”

Ha valakit érdekel, az eredeti, teljes írás (más kollégák gondolataival együtt) elérhető a Széchenyi Könyvtár honlapján, itt:

https://epa.oszk.hu/02300/02334/00035/pdf/EPA02334_Fundamentum_2009_01_049-063.pdf

Nie wywołuj wilka z lasu, Polska – lengyel mentesség izraeli vezetőknek a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága alól?

Az elmúlt napokban mindenféle hírek ütötték fel a fejüket a címben jelzett témában. Bár ezek egyelőre elég kétértelműek (egyelőre nem volt konkrét bejelentés Netanjahu részéről a Lengyelországba látogatásról), azt mindenképpen fontos leszögezni, hogy egy, a statútumban részes állam ilyen mentességeket érvényesen nem garantálhat – a statútum a letartóztatás és átadás kötelezettségét bármilyen kivétel engedése nélkül tartalmazza.

Bár mindenképpen vitathatatlan a helyzet abszurditása – nevezetesen a gondolat, hogy az Auschwitz emlékünnepségre érkező izraeli miniszterelnöknek kell a letartóztatás veszélyével szembenéznie – a Nemzetközi Büntetőbíróság letartóztatási parancsa nem politikai termék, ennek megfelelően az ilyen szempontokra nincs is tekintettel.

Lengyelországnak viszont tekintettel kell lennie fennálló kötelezettségeire, és azok a Statútum alapján egyértelműek.

Személy szerint úgy gondolom, hogy Netanjahu nem fog Lengyelországba utazni, amit most látunk, az nem más, mint a lengyel politikai kommunikációs térben zajló “lökdösődés” – a témában először az a Duda köztársasági elnök szólalt meg, akinek abszolút nem okoz gondot Tusk miniszterelnököt nehéz helyzetbe hozni. Utóbbi pedig reagál erre, miközben nagyon oda kell figyelnie, hogy ne vadítsa el országát sem a nyugati szövetségesektől, sem pedig magától a Nemzetközi Büntetőbíróságtól, aminek fontos szerepe van/lesz a folyamatban lévő orosz-ukrán háborúban, maga is mint egyfajta “szövetséges”, a Putyin ellen kiadott letartóztatási paranccsal.

Nie wywołuj wilka z lasu, Polska – on a possible exemption provided to Israeli politicians from the ICC

There are news going around the Polish government possibly granting immunity for official Israeli visitors from arrest and extradition to the ICC. Although the news is currently quite ambiguous (there has been no concrete announcement from Netanyahu about a visit to Poland), it is important to state that a state party to the Rome Statute cannot validly guarantee such immunities – the Statute contains the obligation to arrest and surrender without any exceptions.

Although the absurdity of the situation is indisputable – namely the idea that the Israeli Prime Minister arriving for the Auschwitz memorial service should face the risk of arrest – the ICC arrest warrant is not a political product, and accordingly, it does not take such aspects into account.

Poland, however, must take into account its existing obligations, and these are clear under the Statute.

Personally, I think that Netanyahu will not travel to Poland, what we are seeing now is nothing more than a “rumble” taking place in the Polish political communication space – the first to speak on the subject was President Duda, who has absolutely no problem putting Prime Minister Donald Tusk in a difficult position. The latter has to respond to this, while having to be very careful not to alienate his country from either the Western allies, the EU or the International Criminal Court itself, which has/will have an important role in the ongoing Russian-Ukrainian war, itself as a kind of “ally”, with the arrest warrant issued against Putin.

Welcome to Schengen, Bulgaria and Romania!

Добре дошли в Шенген, България и Румъния!

Bun venit în Schengen, Bulgaria și România!

An earlier analysis of mine on the matter:

https://c4ep.eu/one-step-towards-the-european-balkans-a-partial-enlargement-of-the-schengen-area-with-romania-and-bulgaria/

Orbán Viktor megint vétóval fenyegetőzik…

Látom, hogy Orbán Viktor a szokásos péntek reggeli kossuthrádiós vizenjárása alkalmából megint felvette az izomtibi-kötényt, és előadta, hogy márpedig ha nem kapja meg az uniós pénzeket, akkor meg fogja vétózni a következő hét éves uniós költségvetést. Merthogy na, keménység van.

Nyilván ez néhány ostobának ilyenkor nagyon tetszik, de érdemes rögzíteni egy-két dolgot:

Elsőként azt, hogy olyan nincs, hogy “az EU-nak nem lesz hét éves költségvetése”. A jelenlegi is megfelel egy jó ideig, ami hatályban fog maradni, ha nem sikerül újat elfogadni. Szoval Orbán fenyegetőzése meg csak komolyan sem vehető. Persze, senki nem lesz boldog a mostanival (és egyelőre ne is nyissunk meg számos problémás kérdést azzal kapcsolatban, amit előbb-utóbb majd meg kell, lásd pl. az annak alapján felvett hitelek kérdését), de az EU köszönettel el fog vele ketyegni, és mindenki tudni fogja, hogy ki miatt nem sikerült korrigálni annak hibáit. És senki nem akarja, hogy ez megtörténjen.

Másodszor, ha Orbán most tényleg elkezd a következő hét éves költségvetés vétójával fenyegetőzni, akkor egyrészt kiröhögteti magát (fenyegetőzött ezzel 2020-ban is, oszt’ mi lett, a jelen poszt aljára betettem a témában korábbi posztjaimat, hogy vissza tudjon olvasni, akit érdekel, költségvetés is lett meg jogállamisági eljárás is, amivel szemben próbált Orbán erősködni), másrészt viszont – és ez neki sokkal rosszabb lesz – várhatóan annyit sikerül majd elérnie, hogy az eddig aggodalmaskodó és emiatt habozgató tagállami kormányok rászánják magukat a 7. cikk szerinti eljárás továbbvitelére (hogy tényleg ne legyen szavazati joga, és ki tudja még, mit fognak szankcióként ránk pakolni), ami jelenleg miattuk van beakadva.

Erről egyébként szinte napra pontosan két éve írtam itt, ezt érdemes elolvasni most, már csak azért is, mert pl. leírtam alaposan a 7. cikkes eljárás menetét, amit most újra nem akarok. Lényegében minden, ami ott van, megfelelően alkalmazandó itt és most is.

Inkább az tűnik valószínűnek, hogy ez a fenyegetőzés megint csak a belföldi hívek előtti izmozgatás, valós komoly szándék nélkül. Ez ugyanis nem reális, és ezt a miniszterelnöknek is tudnia kell. Az egész uniós költségvetés egyedüli blokkolása esetében egyedül fog maradni, és nagyon nem látszik, hogy egy ilyen esetben a 7. cikk szerinti eljárás második szakaszában (ahol konszenzusos a döntés) ki fogja bevédeni. Az a szlovákiai Fico, aki talán még nála is jobban csüng az uniós pénzeken és gazdasági kapcsolatokon, nem mellesleg utálja őt, és az egész politikáját a magyarellenességre építette az elmúlt évtizedekben? Ugyan már. Ezt senki nem gondolhatja komolyan.

Korábbi bejegyzések az oldalon a hétéves költségvetéssel és a vétójoggal kapcsolatban:

Orbán össze fog veszni Trumppal?

Legalábbis a most megjelent Magyar Közöny podcast-beszélgetés címe alapján… Aztán majd meglátjuk, de az tény, hogy az orbáni külpolitika azzal, hogy széttartó folyamatokat próbál a saját érdekében egymáshoz drótozni, na…

Lecsófőzés és külkapcsolatok

Elérhető lett a YouTube-on a múlt hét pénteken a KlikkTV-re felvett beszélgetés, aminek során beszélgettünk Orbán Viktor trükkjeiről, a kormány külpolitikai lehetőségeiről, Trumpról, EU-ról és a jövő évi választások felé…

Orbán Viktor megint vétóval fenyegetőzik…

Látom, hogy Orbán Viktor a szokásos péntek reggeli kossuthrádiós vizenjárása alkalmából megint felvette az izomtibi-kötényt, és előadta, hogy márpedig ha nem kapja meg az uniós pénzeket, akkor meg fogja vétózni…

Erasmus / Horizon Europe-ügyről a Tiloson

Tegnap a Tilos Rádión beszélgettünk az Erasmus-ügyről, ami csupán az egyik – de látványos – olyan problémaként jelenik meg, aminek rendezését az Európai Bizottság a források megnyitása a Tanács felé…

Hogy állunk akkor most az uniós pénzekkel?

Folyamatosan jönnek-mennek a hírek azzal kapcsolatban, hogy hogy áll a kormány és az Európai Bizottság vitája az uniós pénzek tekintetében. Ezzel kapcsolatban nagyon sok olyan szereplő is megszólal, és nagyon…

Írásom a vétójogról az ÉS hasábjain

Az Élet és Irodalom tegnapi számában megjelent az írásom, amiben a vétójoggal kapcsolatos kérdéseket járom körül. Egyre inkább előtérbe kerülnek ugyanis az olyan javaslatok, amelyek uniós szinten a tagállamokat bizonyos…

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.