A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjára

1944. április 16-án kezdték meg a náci megszállókkal együttműködő magyar közigazgatás és rendvédelem tagjai az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását, így 2001 óta e napot tekintjük a holokauszt magyarországi áldozatai emléknapjának.

Nem tudom, hogy egy olyan társadalmi sokkot, mint ez, mennyiben és hogyan sikerül, ha egyáltalán, valaha feldolgozni – de abban biztosak lehetünk, hogy a képmutatás és a hazudozás nem segít. Még akkor sem, ha az őszinteség egyesekben haragot kelt. Ennek fényében írtam még 2014-ben ezt az írást, amit mindenkinek figyelmébe ajánlok:

https://www.es.hu/cikk/2014-03-14/lattmann-tamas/egy-megszallas-tortenete-8211-vagy-a-tortenelem-megszallasa.html

A cikk közvetlenül utal arra, hogy a magyarországi “jobboldal” – bár nem tudom, hogy vajon ez-e a legjobb megjelölés, ezért is az idézőjel – hogyan próbálja folyamatosan a történelem hamisításával újraírni a saját vélt gyökereit, valamint az országéit – ám ami végül sokszor csak önigazolásként jelenik meg, így például az ország szervezett lerablásának igazolásaként. Ennek jogi csúcstermékeként az Alaptörvény szövegében foglalt egyes blődségek jelentek meg, amikre az írás is utal.

A cikk megjelenése óta elmúlt hat évben változott egy-két dolog. Ezek közül a legszomorúbb, hogy többen elkezdték magyarázni, hogy bizonyos dolgokat el lehet, sőt, el kell felejteni. Listák javasolgatását, cipőbe köpködést, hasonlókat. Nem, nem lehet. Nem szabad. Aki akkor ezt látta előnyösnek a maga számára, azzal nincs, nem lehet közösség, mert mi lesz, amikor majd megint ezt látja annak? Ahol nincs gátlás, azzal szemben nincs felejtés.