Sajnos a napokban, megdöbbentő terrortámadásokkal kiújult izraeli-palesztin konfliktusban egy újabb fejezet nyílt meg, aminek következményeit most még csak találgatni tudjuk.
Itt most nem akarok hosszasan írni annak nemzetközi jogi körülményeiről, azt már megtettem, elmondtam számos helyen és alkalommal. Itt elérhető egy összefoglaló írásom még 2021 májusából (itt egy másik), amelyek egyrészt mindenféle hivatkozásokat tartalmaznak pl. olyan interjúkhoz, ahol nagyon sok csatlakozó kérdést körbejártunk. Ezekhez most még hozzátenném ezt az idei márciusi hosszabb beszélgetést, ahol kellemesen tág időkeretben beszéltük át azokat, kiegészítve pl. a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségek kérdésével.
Amit viszont mindenképpen rögzíteni kell: a Hamász fegyveresei által civilek ellen elkövetett cselekmények kivétel nélkül háborús bűncselekményt valósítanak meg (ez a kategória egy fegyveres konfliktusban magába foglalja azokat a bűncselekményeket is, amelyek a köznyelv “terrorista bűncselekményként” emleget). Azokat semmi nem igazolja, azokkal szemben Izraelnek vitathatatlan joga van az önvédelemre. Az én véleményem szerint még akkor is joga van hozzá, ha a Hamász akciói szigorúan katonai célpontok ellen irányultak volna, de így ez most kiegészül egy nagyon veszélyes megtorlás/bosszú-elemmel is. És ez a történet másik oldala: miközben nem kérdés, hogy Izraelnek joga van az önvédelemre, az sem kérdés, hogy bármilyen katonai műveletét a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok mentén kell lefolytatnia. Egyelőre elég aggasztó fogadkozások hangzanak el izraeli politikai vezetők részéről, és amikor olyanokat hallok, hogy “a terrorista nem katona, őt nem védi a nemzetközi jog”, olyankor kicsit aggódni kezdek, nem csak azért, mert én azért írtam egy PhD-disszertációt pár éve arról, hogy de igen (csak ugye pont az az érdekes kérdés, hogy melyik, miképpen és milyen mértékig), hanem azért is, mert azt világosan látjuk évtizedek óta, hogy Izraelnek hiába van igaza nagyon sok kérdésben ebben a hosszú konfliktusban, a hadviselés jogának és az emberi jogok sérelmének esetei – vagy azok gyanúi – okán folyamatosan defenzívában van a nemzetközi politika terepén.
Erről pont beszéltem is ebben az interjúban ma korán reggel:
Ami a további aktualitásokat érinti, két dologra szeretnék itt most kitérni, ami a korábbiakhoz képest újszerű. Egyszer a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának lehetőségére, másrészt pedig a Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-megállapodásokra.
A Nemzetközi Büntetőbíróság is nagyon furcsa helyzetben van. A palesztin fél annak létrehozása óta minden megtesz, hogy valamilyen úton-módon kiterjessze annak joghatóságát az Izraellel szembeni konfliktusára, míg Izrael az egyik állam azok között, akik a kezdetektől ellenállnak bármiféle olyan kísérletnek, amivel a bíróság el tudna járni. Ez egy hosszú folyamat, amiben 2021 februárjában született egyfajta áttörés, amikor a bíróság (épp a magyar bíró, Prof. Dr. Kovács Péter vezette tanácsa) úgy döntött, hogy a bíróság gyakorolhatja joghatóságát az 1967-ben, a hatnapos háború során Izrael által birtokba vett (“megszállt”) területeken. (Erről bővebben itt lehet olvasni, ha valakit érdekel.) Ugyanakkor most az a helyzet, hogy miután a Hamász cselekményei – mint fentebb jeleztem – mind háborús bűncselekményt valósítanak meg, érzésem szerint már a palesztin fél sem fogja erőltetni a bíróságot…
Az Ábrahám-megállapodásokról már 2021-ben, a fent hivatkozott posztomban a következőt írtam, igen kritikusan. Ezt érdemesnek tartom most szó szerint idézni:
“Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.”
Amit akkor állítottam, sajnos maradéktalanul valósággá vált. Azzal, hogy a palesztinok a megállapodások miatt elbukták az arab támogatóik jelentős részét, nem csupán további radikalizácójukra került sor, hanem a Hamász és egyéb szervezetek kontrollálatlan módon kezdtek sodródni Irán felé. Ráadásul pont akkor, amikor a perzsa állam és az öböl-menti arab államok viszonya is romlani kezdett. A hírekből tudjuk, hogy a mostani ellenségeskedések kirobbanása előtt a Hamász vezetői látogatást tettek Teheránban (és Moszkvában, de ezt most egyelőre pláne hagyjuk, ennyi gond elég egy napra), és mostanra már az iráni vezetés is nyíltan üdvözli a műveleteket. Hát ezt nagyon sikerült elrontani, külön gratulálok az annak akkor biodíszletként alájátszó magyar diplomáciai vezetésnek is.
Lattmann Tamás honlapja 