Ma reggel a Heti TV Pirkadat című műsorában kicsit hosszabban beszélgettünk a magyar kormány washingtoni tárgyalásairól és azok eredményeiről. Ennek alkalmával sikerült – a lehetőségekhez képest – egyenesbe tenni a Trump által adott mentesség határozatlan, vagy egy éves határozott ideje kérdését (határozott, el is mondom, hogy miért), tisztázni, hogy mi köze az amerikai szankcióknak az európai uniós szankciókhoz (semmi, el is mondom, hogy miért), stb.
Kategória: nemzetközi szerződés
Minden, amit Ukrajna uniós csatlakozásáról tudni akartál…
Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…
Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.
A tagfelvételi eljárás folyamata
Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:
Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.
Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.
És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.
A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.
A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.
Van-e olyan, hogy gyorsított felvétel?
Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.
Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.
Netanjahu ki nem adásának, illetve a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyásának következményei
Miután valóra váltak a legrosszabb elképzeléseim, a magyar kormány valóban meghívta Netanjahut, majd nem tartóztatta le és nem adta ki, sőt, Orbán bejelentette, hogy Magyarország elhagyja a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerét, érdemes egy gyors pillantást vetni rá, hogy mekkora kását sikerült kavarni.
Ezekről a kérdésekről elég sokat beszéltem mostanában, így például a Magyar Közöny Podcast, az Index, az ATV-n, közvetlenül a helyzet előtt a Klubrádión, vagy jóval korábban még a Hírklikk oldalain, valamint emlékeztetnék rá, hogy a hazai kollégákkal közösen kiadtunk egy nyilatkozatot is, ami azóta mértékadó nemzetközi fórumokon (OpinioJuris blog, Völkerrechtsblog) is megjelent.
A letartóztatási parancs nem teljesítése
Amint várható volt, a bíróság a magyar kormány jogsértését észlelve eljárást indított az az által elkövetett szerződésszegés miatt, és erről beszámolt a hazai sajtó is, lásd pl. itt vagy itt. Annyit mindenképpen előrebocsátanék, hogy a cikkben említett “kötelezettségszegési eljárás” nem azonos az EU-s hírekből indult uniós “kötelezettségszegési eljárás”-okkal, semmi köze azokhoz. Ez annyit takar, hogy maga a bíróság ebben az eljárásban meg fogja állapítani, hogy Magyarország megszegte a bíróság alapokányából fakadó kötelezettségeit.
Mi lesz ennek a következménye? A bíróság eddigi gyakorlatában az ilyen esetek utáni eljárások azzal értek véget, hogy a bíróság rögzítette a jogi helyzetet (azaz kimondta az állam jogsértését), majd az ügyet átadta a bíróság főszervének, az ún. Részes Államok Közgyűlésének (illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, ha az olyan helyzettel összefügésben született, amit az utalt a bírósághoz). Miért? Mert az ilyen szerződésszegés lehetséges következményeit a rendszerben részes államoknak (azaz a többi szerződő államnak) kell eldönteniük, a nemzetközi jog eszköztárába tartozó bármilyen módszer alkalmazásával. Miután a Nemzetközi Büntetőbíróság megállapítja, hogy Magyarország nemzetközi jogot sértett, annak áldozatai, azaz a többi részes állam akár az önsegély keretében jogszerűen szinte azt csinál, amit akar, ellenintézkedés keretében.
A nemzetközi jogban az önsegély lényege, hogy a szerződésszegővel szemben a szerződés többi részese akár egy másik szerződés megszegésével is reagálhat, ha azt látja megfelelőnek. Nyilván ennek van valamiféle korlátja, tehát az ellenintézkedésként tett lépés nem sérthet jus cogens normát (tehát nem járhat pl. fegyveres erő alkalmazásával, vagy nem vezetheti be a kötelező rabszolgaságot az adott állam polgárai tekintetében), illetve általánosságban arányosnak kell lennie. A lényeg, hogy a bíróság várható marasztaló ítélete megadja a jogi alapot ehhez, de hogy konkértan mi lesz… Csak találgatni lehet. Az is lehet, hogy semmi, ahogy az eddigi esetekben történt – csakhogy az eddigi esetek nem EU tagállamok voltak, akik tekintetében az EU is csinálhatott volna valamit. Ellenben ha most pl. az EU tagállamok azt mondják, hogy a független igazságszolgáltatás ilyen mértékű ignorálása miatt Magyarország tekintetében törlik az európai letartóztatási parancs intézményét, akkor amiatt egy szavunk sem lehet majd. Nem állítom, hogy ez lesz, csak elsőként most ez jutott eszembe. Sajnos a lehetőségek majdnem korlátlanok.
Arról is már sokat és sokszor beszéltem, hogy a folyamatban lévő jogállamisági vitákban jelentősen rombolja majd a kormány pozícióját az a tény, hogy nyíltan megtagad egy bírósági döntést. De hát a magyar kormányt ez nyilván nem annyira zavarja.
A Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása
Első körben érdemes rögzíteni, hogy a bíróság alapokmánya alapján egy részes állam bármikor elhagyhatja a bíróság rendszerét, annak van egy előre meghatározott eljárásrendje. Ez azt írja elő, hogy az adott állam a saját alkotmányos előírásainak megfelelően dönt a kilépésről, majd azt közli az ENSZ főtitkárával, és onnantól számított egy év múlva szűnik meg a tagsága.
Ez azt jelenti, hogy a fenti, Netanjahuval kapcsolatos ügyben a kilépés nem segít a kormányon. Az Országgyűlés döntését ugyanis csak most kezdeményezte az örök kezdeményező Semjén Zsolt, szóval még egy évig Magyarország köteles együttműködni a Nemzetközi Büntetőbírósággal, azaz az előző részben említett eljárásban ennek semmi hatása nem lesz.
Utána viszont szabadon jöhet majd akár Orbán Viktor legnagyobb barátja, Vlagyimir Putyin, illetve a földgolyó bármilyen népirtó és egyéb söpredéke, a magyar név nagyobb dicsőségére. Bár azt érdemes megjegyezni, hogy ezek a bűncselekmények a magyar jog szerint is bűncselekmények, de hát a rezsim leghűbb ügyésze, Polt Péter majd nyilván kellő óvatossággal csinálja majd a szokásos semmit, hogy ne zavarja az orbáni diplomáciát a szokásos sikerek sikerre halmozásában.
De önmagában a kilépésnek nincsenek jogi következményei, azon túl, hogy nagyon kellemetlen, és igen rossz megítélést okoz – függetlenül attól, amire a kormány most nagy lelkesen mutogat, nevezetesen a bíróság működésében gyakran tapasztalható kisebb-nagyobb problémáktól. És itt újra felhívnám a figyelmet az előző rész utolsó bekezdésében foglalt, az Európai Unión belüli politikai következményekre. Ezek azért lehetnek érdekesek, mert kevés dolog van, amiben az uniós tagállamok annyira egyetértenek, hogy az közös uniós külpolitikai álláspontokat tud képezni, ezek között az egyik épp a Nemzetközi Büntetőbíróság támogatása. Ami persze továbbra sem érdekli majd a kormányt…
Jelentéktelenné válik a NATO? Hogyan? Mi lehet helyette?
Ma egy hosszabb beszélgetésre volt módom a Hit Rádión, kicsit körbejárva az elmúlt időszak eseményeit a globális biztonság területén, aminek meghatározó elemei voltak Trump és Zelenszkij sajtónyilvános vitája a Fehér Házban, illetve az ezt követő zörgések a politikai kommunikációs térben. Musk bejelentése, hogy az Egyesült Államoknak ki kéne lépnie a NATO-ból, igazából semmi újat nem jelent, már megszokott, hogy a republikánus adminisztrációk nekirongyolnak a nemzetközi kapcsolatok fennálló rendszerének és intézményeinek. Ellenben a felélénkülő francia diplomáciai mozgások (kiegészülve a jelenleg még ellenzéki Marine Le Pen kijelentéseivel) arra utalnak következetni, hogy az USA által nyitva hagyott teret hamarosan feltöltheti valami más.
A beszélgetés itt meghallgatható:
A svéd NATO-csatlakozásról Erdogan hozzájárulása után – vol. 2.
Amint arra számítottam, a tegnapi posztban bemutatott interjú valóban keltett némi érdeklődést. Emiatt itt szükségesnek látom reagálni egy-két dologra.
Szükségesnek tartom most azzal kezdeni, amivel tegnap befejeztem. Emlékeztetőül:
“Nem állítom, hogy ez fog történni, a NATO-főtitkár mai kijelentése alapján úgy tűnik, hagynak még időt a magyar kormánynak a ratifikációra, hogy arcvesztés nélkül kiállhasson a vereségből. De lehet, hogy nem az ő döntése lesz az irányadó…”
A sok reakció közül, amire mindenképpen érdemes reagálni, az a Szenes Zoltánnal ugyanott, másnap közölt interjú, itt olvasható. Egyrészt a régi személyes ismeretség okán, másrészt pedig azért, mert itt megjelenik egy igen fontos, bizonytalan szempont, amire épp a fentebbi bekezdésben utaltam.
Először is, a cikk tartalmaz olyan zavaros mondatokat, amik egészen biztosan nem szó szerint Szenes Zoltántól származnak, és kicsit értelemzavaróak, amik a beszélő üzenetét – az ő szándéka ellenében – igencsak összezavarják. Így például a “Szenes Zoltán szerint a szerződés szövegét ugyan nem módosították, de csak a szervezet megalakulásakor alkalmazták, azóta más a gyakorlat.” mondat önmagában nem értelmezhető.
Ez és még néhány más dolog nem a nyilatkozótól származik, annak pontatlansága és zavarossága nem az ő hibája. A cikk alapos olvasásával a későbbiekből azért kiderül, hogy Szenes Zoltán is világosan látja, hogy az Észak-atlanti Szerződés 11. cikke csak a NATO megalakulására vonatkozik, szóval felejtsük is el azt gyorsan. (Ahogy azt a mondatot is, hogy “Eszerint valóban elégséges a tagállamok több mint felének hozzájárulása ahhoz, hogy a szerződés életbe lépjen a csatlakozó új tagállam és a NATO között.”, mert ekkora marhaságot senki nem mondott, én különösen nem.) Az új tagállamok csatlakozására a 10. cikk vonatkozik, ami – ahogy bemutattam – teljesen egyértelműen fogalmaz, az igazi kérdés nem is az.
Ahogy a tegnapi bejegyzésben is világosan leírtam, aminek a ratifikációján megy a rugózás jelenleg, az nem maga az Észak-atlanti Szerződés, hanem az ún. csatlakozási jegyzőkönyv megerősítése. Ez formailag egy külön nemzetközi szerződés, amire viszont a Szerződés alapján NINCS szükség. Az egy valóban létező gyakorlat, hogy születik ilyen (a NATO honlapon el is érhetők, hivatkoztam is példaként a magyart), de az állításom lényege – újra -, hogy ettől a gyakorlattól adott esetben bármikor el lehet térni, jogilag ez teljes mértékben lehetséges. Ez kb. olyan, mint amikor a társasházi szeméttároló ajtajára kiírják, hogy “kérjük becsukni”, a társasház házirendjébe pedig, hogy “csukva kell tartani”, de mindenki bezárja kulcsra. Nem lesz kötelező kulcsra zárni csak azért, mert megszokásból mindenki úgy csinál…
Az a nyilatkozói kijelentés ugyanakkor, hogy “ez egy értelmezés, amit kőkeményen betartanak a tagállamok”, konkrétan értelmezhetetlen nemzetközi jogi szempontból. Nem tudom, milyen a “kőkemény”, de bizonyítani kéne tudni, hogy egy contra legem (azaz egy nemzetközi szerződéssel ellentétes, vagy annak nem megfelelő, vagy az által nem előírt stb.) gyakorlat kötelező erejűvé vált, ami egy nemzetközi jogásznak sem biztos, hogy menne… Nem lett kötelező – ha az összes NATO-tagállam úgy dönt, hogy “kőkeményen” megkerülik Orbánt, akkor ő “kőkeményen” meg lesz kerülve, különösen, hogy – mint a 10. cikk szövegén látszik – ez az alkalmazott eljárás teljesen megfelel az írott jognak. Az, hogy egy nemzetközi szervezet működésében annak alapító szerződésének nem megfelelő gyakorlat alakul ki a tagok imperatív, vagy annak vélt érdekeinek megfelelve, nem újdonság és nem egyedülálló. Jó példa erre az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol a mai napig az Alapokmánytól eltérően történnek a szavazások, egészen pontosan a tartózkodás/távolmaradás értelmezése: a tartózkodást/távolmaradást az Alapokmány szövege alapján vétónak kellene tekinteni, mégsem tekintik annak. Erről bővebben írtam egy fejezetet egy olyan biztonságpolitikai kötetbe, amiben Szenes Zoltán épp a NATO-ról írt egyet (érdekességképpen, itt olvasható az én fejezetem, itt pedig az egész könyv, mindenképpen érdekes olvasmány), sajnos a bővítésre nem tért ki külön. A lényeg, hogy nincs olyan gyakorlat, ami ne változhatna meg, ha minden részes fél akarja és különösen akkor, ha az amúgy sem felel meg a szervezetre vonatkozó előírásoknak. A magyar kormányt pedig már eddig is megkerülték a NATO-ban minden további nélkül, ami miatt utána az már tiltakozni, meg vétózni sem akart, láthatóan beletörődött. Ennyit a nagy vétófenyegetésről.
Hasonlóképpen problémás az a kijelentés, hogy “jelenleg a tagállamok felvételének feltétele az egyhangú ratifikáció”. Nem. Nem az. Ez sehol nem jelenik meg az Észak-atlanti Szerződésben, sőt, a 10. cikk konkrétan nem ezt mondja. Ez a kijelentés így, ebben a formában teljesen megalapozatlan. Azt ki lehet jelenteni, hogy “a jelenlegi gyakorlat csatlakozási jegyzőkönyv elfogadását alakította ki”, de ez nem “feltétel”. Egyetlen “feltétel” van a Szerződésben, a meghívás. Az pedig megtörtént, ahogy a tegnapi posztban a hivatalos forrásokra is rámutattam.
Emellett külön örömmel láttam, hogy a beszélgetés felemlítette a Brüsszeli szerződést (a NATO elődjét, bár ez így nagyon bántó leegyszerűsítés, de most elmegy) és annak megkötésének körülményeit, bár ugyancsak téves kontextusban, az alapítással kapcsolatban – de akkor talán viszont érdemes lett volna azt is megnézni, hogy a Brüsszeli szerződés szó szerint teljesen ugyanezt a megoldást alkalmazza az utólagos csatlakozásra. (Ott a IX. cikk felel meg az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkének.) A Brüsszeli Szerződés alapján végül semmilyen gyakorlat nem alakult ki (maga a szerződés is lényegében elhalt, miután kifejezetten Németország ellen irányult, amit az USA nem akart támogatni, ezért lett helyette a NATO), ahhoz senki nem csatlakozott utólag, de a tény, hogy abban a szerződésben is ezt a megoldást alkalmaztak, nem lehet véletlen.
Szóval még egyszer: ez egy lehetőség a magyar kormány jogszerű megkerülésére. Hogy megpróbálnak-e majd élni vele, az egy másik, politikai kérdés.
A svéd NATO-csatlakozásról Erdogan hozzájárulása után
Most jelent meg egy interjúm a Szeretlek Magyarország oldalon:
Ez megint kiverte a biztosítékot egyeseknél, ami engem egyáltalán nem zavar, viszont muszáj nehány tényt lefektetni és megjelölni, amelyek ismerete szükséges ahhoz, hogy bármilyen módon értékelhető álláspontot alakítsunk ki a kérdésben. Tudom, hogy a tények ismerete nem divat, egyes helyeken nem is elvárás, de nem baj.
A beszélgetés tárgya a magyar diplomácia újabb orra esése volt, miután Törökország döntése után sikerült Magyarországnak mégis utolsóvá válnia a svéd NATO-csatlakozás támogatása tekintetében. Sokak számára meglepő és újszerű lehet az a kijelentés, hogy a magyar ratifikáció nélkül is megtörténhet Svédország NATO-csatlakozása. Jelezném, hogy ezt a kialakult feszültség első pillanatától mondom, csak éppen senki nem kérdezte, azonkívül pedig mindenki megint olyan boldog volt a féltudásával, hogy sem kedvem, sem energiám, sem szívem nem volt elrontani mindenki örömét… Ha valaki veszi a fáradságot, és ténylegesen elolvassa a NATO alapító szerződését, az ún. Észak-atlanti Szerződést (vagy Washingtoni szerződés), konkrétan annak 10. cikkét (ezt amúgy helyesen a cikkhez is betette a szerkesztő), akkor ott a következőt találja:
“A Felek egyhangú megegyezéssel a Szerzõdéshez való csatlakozásra hívhatnak meg minden más európai államot, amely képes arra, hogy elõsegítse a Szerződés elveinek továbbfejlesztését és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához. Minden ekként meghívott állam részesévé válhat a Szerződésnek, ha csatlakozási okiratát az Amerikai Egyesült Államok kormányánál letétbe helyezi. E kormány a Felek mindegyikét értesíti az egyes csatlakozási okiratok letétbe helyezéséről.”
Ebben világosan le van írva, hogy mi a menet. Meghívás, majd utána az érintett állam egyoldalú aktussal, ún. csatlakozással az egyezmény részesévé válik, és nem kell hozzá semmiféle megerősítés a már részes államoktól.
Ami külön megerősítés tárgyát képezheti, az nem maga az Észak-atlanti Szerződés, hanem az ún. csatlakozási jegyzőkönyv (ezeket is meg lehet találni a fentebb linkelt oldalon), ennek megerősítésével játszadozhat egy tagállam (most is ez történik igazából), de a Szerződés szerint ez nem akadálya a taggá válásnak. Sőt, ha valaki veszi a fáradságot, és megnéz egy ilyet, lásd pl. a magyar csatlakozási jegyzőkönyv szövegét, ennek I. cikke is nagyon világosan azt mondja ki, hogy “In accordance with article 10 of the Treaty, the Republic of Hungary shall become a Party on the date when it deposits its instrument of accession with the Government of the United States of America“, azaz a meghívás után EGYOLDALÚ aktussal csatlakozik az új tagállam. Na és most mi történik, ha nem lesz ilyen csatlkozási jegyzőkönyv? Semmi…
(Kiegészítés: a 11. cikk nem az utólagos csatlakozásról, hanem az aláíró államok, azaz az eredeti tagok a szerződés létrehozásakor irányadó kötelezettségéről szól.)
Történt ilyen meghívás? Igen. A formális meghívás megtörtént 2022 júniusában, a madridi NATO-csúcson, csak a magyar média nem számolt be róla, szóval aki csak onnan tájékozódik, annak ez az információ meglepő lehet.
Itt a csúcs hivatalos honlapja:
https://www.nato.int/cps/en/natohq/news_196144.htm
Ott van a “Finland and Sweden membership” alatt világosan, hogy “official invitation”, illetve ha valakinek ez nem elég, akkor itt a hivatalos záró nyilatkozat is, ennek lásd 18. pontját:
https://www.nato.int/cps/en/natohq/official_texts_196951.htm?selectedLocale=en
Idézem: “Today, we have decided to invite Finland and Sweden to become members of NATO, and agreed to sign the Accession Protocols.”
És akkor szerintem ennyi bőven elég is ebben a kérdésben…
Egyszerűen az történt, hogy Orbán meg noob külpolosai ezt megint csúnyán benézték, és most fogalmuk sincs, hogy mit tudnak csinálni. És ezt el lehetett volna kerülni, én magam is többeknek elmondtam, hogy ez így nagyon rizikós játék, amiből csak akkor lehet jól kijönni, ha odafigyelnek. Nem figyeltek. Ennyi a történet.
Miután Törökország kilépett a történetből, a magyar kormány most bármikor kaphat egy hivatalos levelet Washingtonból, hogy “helló, akkor csak úgy szólunk, hogy mostantól Svédország NATO-tag, mert tegnap letették a papírokat”. Ankarának valószínűleg nem szívesen küldenek az amerikaiak egy ilyen levelet, hiszen a NATO kb. második legerősebb haderejét birtokló államról van szó, megkerülhetetlen geopolitikai helyzetben. Budapestnek ellenben minden gond nélkül, aztán nyugodtan lehet huszárvagdalkozni mindenki legnagyobb további derültségére.
Nem állítom, hogy ez fog történni, a NATO-főtitkár mai kijelentése alapján úgy tűnik, hagynak még időt a magyar kormánynak a ratifikációra, hogy arcvesztés nélkül kiállhasson a vereségből. De lehet, hogy nem az ő döntése lesz az irányadó…
Lattmann Tamás honlapja 