Címke: hadifogoly

Az ukrán hadifogságba esett kínaiakról

Az ukrán média által közétett hír, miszerint két kínai állampolgárt ejtettek hadifogságba, akik korábban az orosz egységeknél harcoltak, érthetően felborzolta a kedélyeket. Emellett pedig felvet rengeteg olyan jogi kérdést, amivel érdemes foglalkozni egy kicsit.

Kína hadviselővé válik?

Amennyiben a kínai állampolgárok saját akaratukból csatlakoztak az orosz egységekhez – és jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet – akkor az nem teszi Kínát a folyamatban lévő konfliktus részesévé. Amennyiben ő küldte volna őket, vagy valamilyen hivatalos minőségben kötődnének Kínához (pl. annak fegyveres erejének tagjai lennének), akkor az ellenségeskedésekben való részvételük bizony azt jelentené, hogy Kína is hadviselővé válik, bár ennek az Ukrajna-Kína távolság okán inkább csak politikai jelentősége van.

Igen, lehetséges, hogy ők valóban maguktól mentek oda és csatlakoztak az orosz fegyveres erőkhöz, bár a legtöbb állam jogszabályai tiltják, hogy az állampolgárok másik államnál vállaljanak katonai szolgálatot (lásd pl. a magyar Büntető törvénykönyv 146. §-t). Ugyanakkor ennek a tilalomnak az esetleges megsértését a konfliktusban részes ellenséges állam (jelen esetben Ukrajna) az ő foglyul ejtésük esetén nem vizsgálhatja, hiszen ahhoz az állampolgári jogviszonyhoz semmi köze, ő azok tekintetében a hadijog diktálta szabályok alapján köteles bánni velük.

Milyen szabályok vonatkoznak ezekre a személyekre?

Miután az ismereteink szerint ők maguktól utaztak Oroszországba, és csatlakoztak annak fegyveres erejéhez, helyzetük az orosz katonákkal egyenértékű – tehát amíg az orosz fegyveres erők tagjai, hadifoglyoknak minősülnek, és velük az 1949-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásainak megfelelően kell bánni. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ők Oroszország területén tartózkodva maguktól csatlakoztak, vagy egy tébolyult helyi sorozás eredményeképpen, akaratuk ellenére váltak orosz katonává, a lényeg a hivatalos kapcsolat az állam fegyveres erejével.

Ugyanez lenne a helyzet, ha ők Kína valamilyen “képviseletében” lettek volna jelen, azzal a bonyolultabb politikai háttérrel, hogy – ahogy fentebb leírtam – abban az esetben Kína is hadviselő félnek minősülne.

Jelentősen bonyolítaná a helyzetet ugyanakkor, ha ezek a kínai állampolgárok nem az orosz fegyveres erők tagjaiként kerültek volna ukrán fogságba, hanem magánemberként, vagy adott esetben egy zsoldoscsoport, vagy katonai magánvállalat alkalmazottaiként – tehát közvetlen állami kapcsolat nélkül. Ebben az esetben ugyanis nekik nem jár a hadifogoly státusz, amit általában csak a konfliktusban részt vevő államok fegyveres erői tagjainak tart fenn a hadijog rendszere. Az ilyen személyek a fegyveres konfliktusban a cselekményeiktől függetlenül civilnek minősülnek, ami nekik igazából nagyon nem jó: egyrészt a hadijognak megfelelő ártó cselekményeik büntethetők (ami a katonák esetében logikusan kizárt), másrészt pedig fogva tartásukat nem a fentebb hivatkozott harmadik genfi egyezmény, hanem a civilekre vonatkozó negyedik egyezmény előírásai határozzák meg. Sőt, még annak esélye is megvan, hogy az sem vonatkozik rájuk, ugyanis ez az egyezmény (konkrétan a 4. cikke) kimondja, hogy nem kell alkalmazni olyan fogságban tartott személyek esetében, akik egyik összeütköző félnek sem polgárai és a fogva tartó államnak rendezett diplomáciai kapcsolata van a saját államukkal. Mivel Ukrajna és Kína között megvannak a diplomáciai kapcsolatok, ez a helyzet ennek tankönyvi példája lenne, de mivel a kínai állampolgárok az orosz fegyveres erőknél szolgáltak, az a kapcsolat megalapozza a rendezettebb, hadifogoly státuszt. Ennek a ritkán felhívott rendelkezésnek a lényege az, hogy a konfliktusban állampolgárságuk okán nem érintett személyeket lehetőleg távol tartsa a konfliktustól, beleértve ebbe a hadijogi szabályok alkalmazásának kötelezettségét is. Hogy mi van akkor, ha a saját államuk nem akar tenni semmit a fogva tartó hatalommal szemben, na az pech, ilyenkor a fogva tartó államra egyébként vonatkozó emberi jogi szabályok szabnak valamiféle korlátot a velük való bánásmód tekintetében. Az így amúgy igen könnyen kialakuló joghézag, illetve jogi bizonytalanság tette egyébként lehetővé annak idején az Egyesült Államok számára is, hogy a 2001 szeptember 11-i támadások utáni “terrorizmus elleni háború”-ja során az általa elfogott személyek tekintetében lazítsa az őt kötelező jogi szabályokat… De ezt most ne nyissuk meg.

Nem lehet elmenni ugyanakkor a kínai foglyok interjúztatása mellett, ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény 13. cikkében foglalt tilalom sérelmét jelenti Ukrajna részéről. Ez kimondja, hogy a hadifoglyokat óvni kell a “nyilvános kiváncsiskodástól”, ami nyilván egy, az ő személyüket védeni szándékozó előírás. Felmerülhet persze, hogy ők hozzájárultak ahhoz, de a releváns gyakorlat ezt az érvet jellemzően nem fogadja el, más esetekben sem fogadta el. Ugyanakkor ebben az esetben is felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy “na és akkor mi van”… Lehet, hogy semmi, de azért érdemes lejegyezni a jogsértés tényét.

Egyelőre ennyit lehet tudni, és ennyiből ennyit érdemes rögzíteni. Ha lesznek fejlemények, kitérünk majd még rá.

A Magyarország által az orosz fegyveres erőktől átvett ukrán hadifoglyokról

Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.

Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.

Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)

Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.

Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.

Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.

Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.

Egy kiegészítő kérdés – jogsértést megvalósító pozitív diszkrimináció?

Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:

A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.

Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.

Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.

Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.