Kategória: Személyes

Program- és filmajánlók

Nem annyira közismert tény, de szeretem a filmeket, és sokakkal ellentétben, akik sznobériából vagy egyéb okokból tesznek így, nem vetem meg, sőt, kifejezetten kedvelem a látványfilmeket is – életben tartják a mozit. Persze a szívemhez igazán azok a filmek állnak közel, amiknek valami misszióik is vannak, a szórakoztatáson túlmenően. Emiatt most két programot ajánlanék.

Ma este a hvg360-on megnézhetik a Kilenc hónap háború című, díjnyertes magyar dokumentumfilmet (bővebben lásd: https://www.facebook.com/ninemonthwar/ illetve https://hvg.hu/kultura/20200124_Kilenc_honap_haboru_a_doku360ban), ami egy, az orosz-ukrán konfliktusba magyarként besorozott srác életét, helyzetét mutatja be, mindenféle hatásvadászat és felesleges sallang nélkül. Személyes – marginális – hozzájárulásom a filmhez, hogy a készítők felkérésére annak idején a végleges vágás előtt végignézhettem azt annak céljából, hogy jogászként adhassak tanácsokat, hogy nehogy olyasmi jelenjen meg, ami utána a készítők vagy a szereplők tekintetében veszélyt, gondot okozott volna.

A másik pedig a most hétfőn kezdődő, az Aréna Plaza Cinema City mozijában egészen héten zajló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (a Facebookon: https://www.facebook.com/bidf.hu ) programja, amely az eddigiekhez hasonlóan tele van izgalmas filmekkel, szakértői beszélgetésekkel, találkozókkal a filmek készítőivel, szóval egyedülálló élményt biztosít. Ideális lehet például a vizsgaidőszak értelmesebb levezetésére is. 🙂

A jelen posztban kiemelt film, az “Egy haldokló kollaboráns ágyánál” pedig nem csak témája miatt rettenetesen izgalmas (és nehéz) darab, hanem számomra azért is különösen az, mert a jövő hét szombat délutáni vetítésen a film utáni beszélgetésen meghívott szakértőként vehetek majd részt, ami – ismerve a filmet – sem unalmas, sem pedig könnyű nem lesz.

Az esemény itt elérhető: https://www.facebook.com/events/2589887807897486/

Az oktatási jogok biztosához benyújtott panasz és az eljárás

A felmentésem kézhez vétele után nem sokkal rögtön panasz nyújtottam be az oktatási jogok biztosához, a felmentéshez vezető “eljárás” jogellenességének megállapítása iránt. Aki olvasta az előzőleg már közzétett, december 2-i keltezésű válaszomat, az ennek részletes indokait már ismeri.

Miért fontos ez? Azért, mert akármit mondogat a kormánypropaganda, akármit epehányhat ki magából Bayer Zsolt, az ügy nem arról szól, hogy én mit írtam, vagy nem írtam. Szólhat(na), szólhat(ott volna) arról, de azzal, hogy Koltay András rektor egy koncepciós eljárást kerekített a dologból, ezen a problémán már túlvagyunk. Az Egyetem szabályozói rendelnek megfelelő eljárást arra, ám a rektor annak alkalmazásától önkényesen és jogsértő módon nemcsak egyszerűen elzárkózott, de még csak meg sem indokolta azt, a vádjaival kapcsolatos érdemi ellenvetéseimre pedig semmilyen módon nem reagált. Leegyszerűsítve a dolgot: nem létező eljárásnak nem lehet jogkövetkezménye. Ez ennyire egyszerű, és ennek kimondását kérem az oktatási jogok biztosától, akinek egyik jogszabályi feladata a hazai oktatási rendszer működésében a jogszerűség biztosítása. Az eset konkrét munkajogi következményeit egy másik, bírósági eljárásban fogom érvényesíteni, de ami velem történt, nem csupán az én személyes helyzetem miatt jelentős, hanem rámutat egy nagyon súlyos strukturális hiányosságra is a hazai felsőoktatási intézmények jelentős részénél. Ebben az eljárásban a fent lefektetett alapelvi szintű tétel kimondását szeretném elérni, természetesen egyben a velem történtekre is vonatkoztatva.

Hogy a dolog még viccesebb legyen, közben a rektor maga is elismerte eljárása koncepciós jellegét. Amint azt már korábban közzétettem, december 7-én egy kör e-mailt küldtem az egyetemi kollégáknak, az erre válaszként pánikszerűen kiküldött rektori válasz simán tekinthető annak, hiszen a rektor abban világosan elismeri, hogy igazából tök mindegy, hogy mit írtam, az csak “magyarázkodás”, plusz “hiteltelen” is – amik jogászként minden szinten értelmezhetetlen kijelentések. Ő maga kezdeményez egy “eljárást” egy másfél oldalas firkálmányban, majd az arra válaszként előterjesztett, szakmailag alapos, a megfogalmazott vádak minden elemére kiterjedő nyolc oldalas védekezést “magyarázkodásnak” nevezi, anélkül, hogy érdemben reagálna rá. Plusz, az emberi minőséget is jól mutatja, hogy ezt már személyesen sem meri vállalni, hanem ahogy a “vizsgálóbizottságba” is belerángatott két “ártatlan” tábornokot, az e-mailjébe is aláíróként odacitálja az összes egyetemi vezetőt, hogy ne legyen már annyira egyértelmű a dolog, hogy valamiféle közösséginek tűnő döntés mögé tudja bújtatni személyes felelősségét. Szánalmas, ahogy az is, hogy ekkorra már törölték a hozzáférésemet a kari e-mail terjesztési listához is, így a rektor hamis állításokkal, csúsztatásokkal és becsületsértésre alkalmas kijelentésekkel terhelt e-mailjére már nem tudtam érdemben reagálni, miközben oktatói jogviszonyom még egészen hétfőig fennállt (ami újabb jogsérelmet jelent, külön talán nem is kell mondanom).

Viszont mindez tökéletes alapjául szolgált a biztoshoz benyújtott panaszom másnapi kiegészítésének. Ebből az e-mailből világosan látszik, hogy az egész “eljárás” mindenről szólt, csak arról nem, hogy az én állítólagos felelősségemet komolyan megvizsgálja valaki, amit az oktatási jogok biztosának megfelelően, bizonyítékként értékelnie kell.

Tehát, a csatolt olvasnivalók:

Kirúgva még úgysem voltam…

Némi meglepetéssel tapasztaltam, hogy sokan a hírekből értesültek róla, hogy az NKE rektora felmentéssel megszüntette a közalkalmazotti jogviszonyomat, valamiért ezt nagyon fontos volt azonnal az MTI-vel is közölni. És emiatt szögezzünk le valamit nagyon gyorsan az elején: nagyon-nagyon sok mindent meg lehet csinálni, nagyon-nagyon sok mindent eltűrök és elviselek. De az, hogy a saját anyám félig sírva hív fel kétségbeesetten, mert a propagandamédia közvetítésével tudja meg, hogy ki lettem rúgva, na azt nem. Ez olyan mértékig az alja mindennek, hogy mindenki, aki ebben részes, megnyugodhat: ezt egészen biztosan nem fogom nektek elfelejteni.

Magán az eljáráson annyira nem voltam meglepve, az elmúlt éveim az NKE-n, legalábbis 2014 nyara óta, amikor megjelent egy tanulmányom Magyar Bálint első Magyar polip könyvében, folyamatosan azzal teltek (még ha ezt jellemzően soha nem is tártam a nyilvánosság elé), hogy az egyetemi vezetés ott tett keresztbe, ahol tudott, mind szakmai mind pedig előmenetel tekintetében (egyszer majd azokat a sztorikat is megírom, lesz móka-kacagás, és alapvetően az egész mostani balhé legjobb eleme, hogy végre nem kell foglalkoznom az “NKE-n sunnyogó Orbán-ügynök” hülyeségekkel), legjobb esetben pedig egyszerűen próbáltak távol maradni tőlem. Amin viszont komolyan meglepődtem, az ennek az egész “eljárásnak” a színvonala.

A tisztán látás kedvéért itt most közzéteszem az üggyel kapcsolatban született össze dokumentumot, hogy akiket valóban érdekel, hogy ez miről szól, hogy mik a tények, közvetlenül tudjanak tájékozódni. Sokat írni ide most sajnos nincs időm, mert emiatt a cirkusz miatt semmi kedvem lekésni az esti repülőmet, a dokumentumokban minden, részletesen megtalálható.

Tehát.

  • rektor értesítő levelét az “érdemtelenségi eljárás” megindításáról,
  • december 2-i válaszom (minden “vád” részletes érdemi cáfolatával, illetve azzal a jelzéssel, hogy az eljárás jogalapja is súlyosan problémás, ugyanis az Egyetem szabályozói nem ismernek ilyen eljárást), arra gondolván, hogy az NKE rektora azért mégiscsak egy szaktekintély e jogterületen,
  • az aznap reggeli meghallgatás jegyzőkönyve,
  • miután december 4-én (tőlem teljesen függetlenül) kipattant a Rácz Zsófi-botrány, rögtön írtam egy e-mailt a bizottságnak és a rektornak, emlékeztetve őket a véleménynyilvánítás szabadságára, és arra, hogy miért nem valósítja meg az NKE jóhírnevének sérelmét, ha bármi rosszat mondok a kialakult helyzetre (jelzem, az illetőre személyesen soha semmit, azóta sem mondtam),
  • a bizottság december 6-i “jelentését”, amire a rektor ma kézhez vett, felmentést kimondó határozata utal, nem láttam, nem kaptam meg (de kötve hiszem, hogy a jogi végzettséggel nem rendelkező tagok bármilyen következtetése releváns lehet), így sajnos nem tudom közzétenni,
  • ma reggel kézhez vett, felmentést kimondó rektori határozat, amire kifejezetten felhívom a figyelmet, hogy mennyire nem tér ki semmire, amire felhívtam a figyelmét a válaszomban, sőt, itt már többes számban ír az állítólagos “gyalázkodó” megjegyzéseimről, ami azért is izgalmas, mert az első levélben még csak egy komment volt az “eljárás” tárgya,
  • tekintettel arra, hogy az Egyetem oktatói közül többek is barátaim, valamint a nemrég újjáalakított kari struktúrában is sokan, a többség, megtisztelt azzal idén ősszel, hogy újraválasztott a Szenátusba, a mai napon ők is kaptak tőlem egy e-mailt, amit érdemesnek látok megosztani.

Úgy gondolom, teljesen nyilvánvaló – ahogy a rektornak címzett válaszomban is jeleztem – hogy koncepciós eljárásról van szó, aminek, ha komolyan vesszük a jogszabályokat, elindulnia sem lett volna szabad. Nyilván mostanra érett be, hogy évek óta minden lehetséges fórumon kiálltam és szembe szálltam az “Alapjogokért Központ” és hasonló propagandaintézményekkel, nem is elsősorban politikai okokból, hanem a szakma integritásának védelme okán. A FB oldalamon erről mindig beszámoltam, ha van rá érdeklődés, majd összefoglalom itt is, egy másik bejegyzésben.

Talán mondanom sem kell, hogy sajnos a kialakult helyzet arra kényszerít, hogy a súlyosan jogsértő eljárás miatt a mai nappal az oktatási jogok biztosához forduljak panasszal, a felmentéssel szemben pedig munkaügyi bírósághoz, de előtte most elutazom egy pár napra, jól esik majd kiszellőztetni a fejem.

November 9, a berlini fal leomlásának 30. évfordulója

Az én saját kis darabom a berlini falból, amit pár héttel annak ledöntése előtt szedtem ki pimasz kölyökként. A szüleim beleraktak egy eredeti 10 illetve 1 kelet-német pfenniges érmét, hogy egyben maradjanak az emlékek. A 30 évvel ezelőtti mai napon ez a kis házi műtárgy elnyerte valódi értékét. 🙂

A váltás szükségességéről

Az írás eredetileg a Facebook oldalamon jelent meg jegyzetként, a honlap üzembe helyezése előtt. Miután a Facebook megszüntette a jegyzetek lehetőségét, és bizonytalan, hogy a korábban készültek meddig lesznek elérhetők, a jelentősebbeket áthelyeztem ide.
A jegyzet eredetiben itt olvasható (amíg még elérhető).

Igen, láttam a hírt Botka László visszalépéséről. Nem, nem vagyok boldog. Talán egy kicsit kevésbé boldogtalan. Mondhatjuk, hogy ez is valami, de igazából nagyon kevés. Eddig azért nem reagáltam, mert hétfőn egész nap egy régóta szervezett, fontos prágai konferencián voltam, kedden megbeszéléseim voltak és így nem volt lehetőségem összefoglalóan elmondani, mit gondolok. Emiatt telefonon sem tudtam reagálni a megkeresésekre, de talán nem baj, azt hiszem, sokak számára nem biztos, hogy most az én véleményem lett volna kívánatos, lett épp elég zaj e nélkül is. Ráadásul akkor és ott nem tudtam és nem akartam volna többet mondani, mint amit már előtte is. De a kezdeti reakciók után már érdemes lehet.

Először is tisztázzunk néhány dolgot. Azok számára, akik Botka László esetében a korpa és a disznók viszonyát emlegetik, talán érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy ő sajnos ebben a költői képben a disznók közé tartozik. 1994 óta országgyűlési képviselő, lehet ezen további definíciós vitákat lefolytatni, csak nem érdemes. A párton belül ismert, a jelöltsége nem volt előzmény nélküli. És ami a legszebb, azoknak, akik most az MSZP-s kamarillapolitizálást átkozzák a bukásáért, érdemes lehet emlékezniük arra, hogy pont ezzel a fajta kamarillapolitizálással szerezte meg magát a jelöltséget is. Ami – mivel politikai pártról beszélünk – teljesen rendben van, mondhatnám, ügyes volt. Egészen addig a pontig. Utána viszont már éppen hogy nem erre lett volna szükség, de éppen ebben nem lett változás. Sem a potenciális szövetségeseket nem sikerült megszólítania, sem a választókat. Az a “program”, amit felvázolt, az első pillanattól kezdve sikertelenségre volt kárhoztatva, és ezt sokan, többek között én magam személyesen is elmondtam neki. Amikor nyilvánvalóvá vált ez a sikertelenség, ugyanaz a kamarillapolitizálás lehetetlenítette el, ami először lehetőséget biztosított számára, amivel végül nem tudott élni. A népszerűségi mutatók egy idő után nem rejthetők el. Ugyanazokat a számokat láttuk, régóta, csak idő kérdése volt, hogy a pártja mikor unja meg a fedezet nélküli csekkeket. Ezekhez az eredményekhez senkinek, különösen párton kívülről, de még belülről sincs, nem is lehet sok köze. Mind a potenciális szövetségesek, mind a választók irányából érkező elutasítás a valóság jele, nem pedig valami nagy összeesküvés része. Lehet összeesküvés-elméleteket gyártani, valahol szórakoztat, hogy az elmúlt időszakban egyszerre voltam fideszes és DK-s ügynök, az LMP és Szél Bernadett titkos támogatója, egyáltalán nem zavar, hogy újságírók és magukat újságírónak képzelők tesznek kísérleteket vélt vagy valós összefonódások feltárására, sőt. De azért ne essünk már át a ló túlsó oldalára, jó?

Mi volt a baj a programmal? Még csak program sem volt igazából, csak egy politikai kommunikációs elképzelés. Annak nem is lett volna rossz, de az volt a probléma, hogy koncepcionálisan volt tökélesen elhibázott a jelen helyzetben. Röviden összefoglalva: nem attól lesz valami hiteles baloldali, hogy elmegy a leginkább leszakadt rétegekhez, és elkezdi hergelni őket (különösen erős kommunikációs hiba, hogy mindezt milliós Rolexszel a csuklón, ami nyilván a nem mindig tisztán játszó politikai kommunikációs térben a hitelesség azonnali kivégzésére vezet). Mindezt azért, hogy aztán az ily módon a Jobbiktól “visszaszerzett” támogatókkal sikerüljön domináns baloldali szereplőként diktálni egy – amúgy vitathatatlanul szükséges – együttműködés vagy összefogás feltételeit. Egyrészt, mert nem fog működni. Világosan látni kell, hogy a korábban MSZP-támogató, most pedig már jobbikosnak tartott térségekben nem az okozta a támogatás MSZP-től Jobbik felé áramlását, hogy hirtelen mindenki náci lett, majd úgy maradt, és most meg kell őket győzni arról, hogy már mégse legyenek azok. Ennek a folyamatnak strukturális okai vannak, nevezetesen az, hogy az állampárti múlt okán a helyi hálózatok, gócpontok (mint pl. helyi fodrász, boltos stb.) volt MSZMP-sekbol a rendszerváltáskor MSZP-ssé lényegültek át, majd ez a struktúra kb. 2006-ig kitartott. Az őszödi beszéd, és annak következményeinek MSZP-re gyakorolt politikai hatásai közül a legsúlyosabb ennek a struktúrának az elolvadása volt, illetve a párt akkori halálos bűne, hogy a helyi és megyei vezetők ennek megtartása és fejlesztése helyett kétsésbeesetten azzal voltak elfoglalva, hogy saját magukat még megpróbálják befutó helyekre tolni a 2010-es választásokra, oszt’ jónapot. Közben ebbe a vákuumba pedig benyomult az ezeken a területeken újszerűnek tűnő Jobbik. Számomra az a különösen szomorú, hogy tudom, hogy ezt nem csak én tudom. Már 2015-ben egyetértőleg beszéltünk erről egy fiatalabb, közepesen ismert MSZP-s politikussal is, aki világossá tette, hogy az egyik legfontosabb stratégiai cél ennek megváltoztatása (és ezen a ponton le kell szögezni, hogy igenis, az MSZP-n belül vannak tettre kész, felkészült, a kormányváltásért, egy élhető ország kialakításáért őszintén tenni akaró emberek). Aki azt gondolta, hogy itt egy “Fizessenek a gazdagok!” mondással majd az MSZP fog erősödni, az nem ebben a világban él. És itt jön az ehhez csatlakozó másik, talán még nagyobb probléma: ettől a mondástól jó eséllyel lábrázást kap az ún. “középosztály”, vagy annak maradéka, vagy ami az lehetne a mai magyar rögvalóságban. Számos ügyvéd, az átlagnál jobban kereső cégvezető ismerősöm és barátom mondta nekem nyár elején, hogy eszük ágában sincs ezek után az MSZP-re szavazni, ami utólag sajnos be is igazolódott a népszerűségi mutatókkal. Botka László ezt tudta, én biztosan elmondtam neki áprilisban, így ahogy most le lett írva. Még meg is ígértem neki, hogy emiatt a kampány miatt nem fogom elővenni vele szemben a populizmus kritikáját, azt sajnos nem ígérhettem meg, hogy mások sem fogják, véleményformáló már csak ilyen, ha olyanja van, engem is ledorongol. Én végül nem is tettem, mert szerettem volna, ha működik a dolog. Ő döntést hozott, kockázatot vállalt, nem jött be. Úgy gondolom, ez valahol tiszteletre méltónak tekinthető, bár hibás döntés volt, az viszont már nem az, hogy utána az óhatatlanul bekövetkező, és előre kiszámítható kudarcért mindenki mást felelőssé próbál tenni.

Lehetett volna egy hiteles, baloldali programmal előállni? Úgy gondolom, hogy igen, de ahhoz néhány tényezőt figyelembe kell venni, elsőként a hitelességet. A helyzet az, hogy az elmúlt sok év kommunikációs terében a politikai jobboldal sajnos úgymond előfoglalta a baloldali témákat (lásd: szociális népszavazás, rezsicsökkentés a Fidesznél, most pedig a bérunió című átverés a Jobbiknál, amit abszurd módon egyes, magukat “balosnak” tartó kétségbeesett populisták is támogatnak), és ez nem hozható vissza egyik pillanatról a másikra, különösen nem az MSZP számára. A magyar “baloldal” az MSZP vezetésével 2010-ig jellemzően inkább jobboldali gazdaságpolitikát vitt, a “jobboldal” részéről elhangzó baloldali kritikákkal. Ha ezt 2010 után elkezdte volna az MSZP átépíteni a kommunikációjában, ami ellenzékben viszonylag könnyen és kockázatmentesen megtehető, akkor sikeres lehetett volna a párt tisztán baloldali alapon történő újra pozicionálása. Úgy gondolom, hogy ezt 2017-től sikeresen már nem lehetett megtenni, függetlenül attól, hogy esetleg úgy véljük, hogy amúgy ez lenne a helyes irány. Akkor igen, ha Botka László kijelenti, hogy nem 2018, hanem 2022 a cél, ám a vállalása nem erre szólt (ahogy 2017 januárjában még arra is, hogy 5 hét alatt tető alá hozza a pártok közötti együttműködést, de ezt most már hagyjuk). Meg lehetett volna építeni ezt az MSZP számára, de nem ilyen kevés idővel a választások előtt. Az erre tett kísérlet arra vezet, hogy sok más szavazói csoportot vész el ezzel egyidejűleg, különösen ha kénytelen igazán mélyre menni a populizmusban (“Fizessenek a gazdagok!”). A számok ezt most már sajnos világosan mutatják. Ezt a problémát az oldhatta volna meg, hogy egy pártok közötti együttműködésben egy baloldali program jobban hitelesíthető, mint egy egyedülálló MSZP esetében, így az együttműködés valamilyen formájának kialakítása ténylegesen létfontosságú lett volna a párt számára. Ehhez képest Botka László ajánlatai a többi párt számára (különös tekintettel a legutolsó, szeptember 25-ire) nem ezt a realitást, hanem valami egészen fura hozzáállást tükröztek: a többiek számára vállalhatatlan, szinte azonnal visszautasított feltételek erőltetése azt a gondolatot keltette, mintha nem is lenne szándék az együttműködésre. És akkor a választásmatematikai kérdésekre még ki sem tértünk, ahogy arra sem, hogy az ellenzéki térfél minden szereplője ténylegesen érdekelt lenne-e egy kormányváltó együttműködésben, és ha nem, akkor mivel lehettek volna meggyőzhetők…

Mindezek a szempontok, több más mellett együttesen vezettek a kialakult helyzethez, ami szomorú, de még szomorúbb, hogy elkerülhető lett volna. Mindenesetre Botka László visszalépése olyan hatású esemény, hogy furcsa módon valamiért a Fidesz is rögtön válságülést hívott össze. Ennek tudatában és innen kell most tovább lépni.

Az írás eredetileg a Facebook oldalamon jelent meg jegyzetként, a honlap üzembe helyezése előtt. Miután a Facebook megszüntette a jegyzetek lehetőségét, és bizonytalan, hogy a korábban készültek meddig lesznek elérhetők, a jelentősebbeket áthelyeztem ide.
A jegyzet eredetiben itt olvasható (amíg még elérhető).