Beszéltem a Népszavának és a 24.hu-nak arról, hogy mit is jelent az, hogy Magyarország “kitiltja” az EU egész területéről a Barátság kőolajvezeték elleni támadásért felelősnek tartott ukrán – nem mellesleg magyar származású – katonai vezetőt.
Megpróbáltam tisztázni a kérdés minden aspektusát, és természetesen megint kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, jelentős részben csak a szokásos izmozás megy már megint – ám ezúttal lehet, hogy más tagállamok akár meg is adják az Orbán-kormány blöffjét.
Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…
Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.
A tagfelvételi eljárás folyamata
Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:
Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.
Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.
És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.
A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.
A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.
Van-e olyan, hogy gyorsított felvétel?
Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.
Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.
A sajtóban pattant fel a címben foglalt lehetőség, érdemes körüljárni egy kicsit. Ami tény, hogy Orbán Viktor számára politikai szempontból nagyon komoly diplomáciai elismerést jelentene, amit kiválóan lehetne belpolitikai előnnyé konvertálni: lám, nálunk történnek, dőlnek el fontos dolgok, és sikeres tárgyalások esetén Budapest ezúttal szó szerint is beírhatná magát a diplomácia és a történelem nagykönyveibe a Budapesti Béke vagy Tűzszünet elérésével. Ez nem csak kül- hanem belpolitikai szempontból is fontos lenne, hiszen Orbán Viktor alá tudná támasztani vele az elmúlt évek külpolitikai ingázásait, gyakran összefüggéstelen lépéseit.
Sőt, itt még értelmezhetővé válna az elmúlt évek általam is intenzíven kritizált legnagyobb szégyene, a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyása. Tévedés ne essék, az elvi álláspontom a kérdésben továbbra is változatlan, viszont a lépés, ha erkölcsössé nem is, de gyakorlatban védhetővé válhatna egy ekkora diplomáciai siker esetén. Jó eséllyel az orosz elnök nem jönne egy olyan EU-tagállamba, amely köteles lenne letartóztatni, ellenben – okoskodhat a magyar diplomácia, valamint Orbán Viktor – ha ennek veszélye már nem áll fenn, akkor nincs akadálya a találkozónak Magyarország területén. És ezért megérheti bevállalni a politikai-diplomáciai kellemetlenségeket, különösen hogy különösebben nagy hátrányokkal nem kellett számolni: a Nemzetközi Büntetőbíróság kimondta Magyarország jogsértését Netanjahu le nem tartóztatása miatt, és megtette az egyetlen dolgot, amit lehetett, a Részes Államok Közgyűlésének elsírta bánatát, és nem történt semmi. Az Európai Unió is – egyelőre – hallgat a kérdésben, láthatóan annyira nem zavarja az uniós intézményeket a felrúgása a nagyon kevés közös külpolitikai értékek egyikének, hogy tegyenek valamit, még azt sem tartom kizártnak, hogy részben osztják a magyar kormány terveit, és nem akarnak keresztbe feküdni azoknak. Ezt nem tudjuk, nem is lényeges, a lényeg, hogy nem “drágították meg” ezt a külpolitikai lépést.
Szóval, úgy tűnhet, hogy akár ez még be is jöhet. Ugyanakkor, mint mindig, megint hibás lehet a számítás.
Ahogy ezt akkoriban is többször, több helyen elmondtam, a Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása nem megy egyik napról a másikra. Miután a kilépésről szóló dokmentum megérkezett az ENSZ főtitkárához, a bíróság statútuma egy évig még mindenképpen kötelezi a részes államot, tehát annak kötelező ereje jövő nyárig, egészen pontosan 2026. június 2-ig nem szűnik meg. A jövő évi magyarországi választásokra viszont még az előtt fog sor kerülni, tehát egy ilyen esetleges diplomáciai siker ott nem lesz használható, arra pedig nem érdemes számítani, hogy az orosz fél félreteszi aggyályait, arra meg pláne nem, hogy az európai integráció felé igyekvő ukrán fél részt vállaljon egy ilyen kutyakomédiában. A fájdalmas valóság az, hogy Orbán Viktor senkinek nem ér annyit, hogy a saját biztos pályájától eltérjen. Mindazonáltal, ha a magyar kormány hosszabb távban gondolkodik, ez még mindig vállalható megoldásnak tűnhet számára (egy őszi budapesti találkozóval), és bár az eddigi időszak gyakorlata alapvetően nem erre enged következtetni, nem zárható ki, hogy külpolitikai területen el tudja engedni a szigorúan választási ciklusokban való gondolkodást. Ez amúgy nem is áll távol Orbán Viktor elmúlt években mutatott politikai arcélétől, és ha abból indulunk ki, hogy a találkozó előkészítésével kapcsolatos híreknek is lehet politikai kommunikációs értéke, akkor egy ilyen megoldás sem életszerűtlen.
Különösen annak fényében, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerébe lényegében ingyen vissza lehet állni bármikor… Ezen a ponton utalnék a Részes Államok Közgyűlése elnöke által elmondottakra, amikor a magyar távozást kommentálta: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. Úgyhogy a következő kérdés az lehet, hogy szerencsés-e, ha az államok pillanatnyi külpolitikai érdekeik miatt el-elengedik a jogszerűség iránti elkötelezettségüket. Ez nem csupán elméleti-filozófiai probléma, hiszen a magyar kormány képviselői is a Nemzetközi Büntetőbíróság témájában való kommunikációjukban folyamatosan állították szemben az “igazság” és a “béke” értékeit, reflektálva ezzel (még ha tudatlanul is) a bíróság statútumának 16. cikkébe foglalt (sokak által a kezdetektől kritizált) lehetőségre, amely szerint az ENSZ Biztonsági Tanács bármikor bármelyik, a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti nyomozást vagy eljárást felfüggesztheti, ha azt a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükségesnek látja.
Szóval a kérdés, amira a jövő fogja megadni a választ: a magyar kormány ilyen fordulót akart-e tenni, és amúgy jónak tartjuk-e az ilyen fordulók lehetőségét.
Tegnap folytattunk egy hosszabb beszélgetést a Hit Rádión az Ukrajnában történtekről, azaz arról, a korrupcióellenes intézményrendszert átalakító törvényről, ami sokak szerint akár Ukrajna európai integrációját is megnehezítheti.
Emellett szóba került sok minden más is, többek között a pár napja elfogadott USA-EU kereskedelmi megállodással kapcsolatos kérdések is.
Újabb hosszabb beszélgetés a KlikkTV-n, amin uniós aktualitásokat lártunk körül, többek között a címben említett kijelentést.
Emellett szó volt még a kormány hazugságairól Ukrajna csatlakozásával kapcsolatban, beszéltünk a tervezett uniós költségvetésről és sok minden más kérdésről…
Elérhető a YouTube felületén az a hosszabb beszélgetés, amit a KlikkTV-n csináltunk aktuális uniós és csatlakozó témákban. Ukrán csatlakozás, orbáni vétópolitika és háttéralkuk, sok minden, ami máshol nem fér be a műsorkeretekbe.
Valóban a kormányváltás a célja az Európai Bizottságnak? Van olyan, hogy “gyorsított csatlakozás”, aminek keretei között meg lehet kerülni a tagállamokat? Hogyan szerelik le folyamatosan Orbán vétófenyegetéseit? És más kérdések…
Az ukrán média által közétett hír, miszerint két kínai állampolgárt ejtettek hadifogságba, akik korábban az orosz egységeknél harcoltak, érthetően felborzolta a kedélyeket. Emellett pedig felvet rengeteg olyan jogi kérdést, amivel érdemes foglalkozni egy kicsit.
Kína hadviselővé válik?
Amennyiben a kínai állampolgárok saját akaratukból csatlakoztak az orosz egységekhez – és jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet – akkor az nem teszi Kínát a folyamatban lévő konfliktus részesévé. Amennyiben ő küldte volna őket, vagy valamilyen hivatalos minőségben kötődnének Kínához (pl. annak fegyveres erejének tagjai lennének), akkor az ellenségeskedésekben való részvételük bizony azt jelentené, hogy Kína is hadviselővé válik, bár ennek az Ukrajna-Kína távolság okán inkább csak politikai jelentősége van.
Igen, lehetséges, hogy ők valóban maguktól mentek oda és csatlakoztak az orosz fegyveres erőkhöz, bár a legtöbb állam jogszabályai tiltják, hogy az állampolgárok másik államnál vállaljanak katonai szolgálatot (lásd pl. a magyar Büntető törvénykönyv 146. §-t). Ugyanakkor ennek a tilalomnak az esetleges megsértését a konfliktusban részes ellenséges állam (jelen esetben Ukrajna) az ő foglyul ejtésük esetén nem vizsgálhatja, hiszen ahhoz az állampolgári jogviszonyhoz semmi köze, ő azok tekintetében a hadijog diktálta szabályok alapján köteles bánni velük.
Milyen szabályok vonatkoznak ezekre a személyekre?
Miután az ismereteink szerint ők maguktól utaztak Oroszországba, és csatlakoztak annak fegyveres erejéhez, helyzetük az orosz katonákkal egyenértékű – tehát amíg az orosz fegyveres erők tagjai, hadifoglyoknak minősülnek, és velük az 1949-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásainak megfelelően kell bánni. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ők Oroszország területén tartózkodva maguktól csatlakoztak, vagy egy tébolyult helyi sorozás eredményeképpen, akaratuk ellenére váltak orosz katonává, a lényeg a hivatalos kapcsolat az állam fegyveres erejével.
Ugyanez lenne a helyzet, ha ők Kína valamilyen “képviseletében” lettek volna jelen, azzal a bonyolultabb politikai háttérrel, hogy – ahogy fentebb leírtam – abban az esetben Kína is hadviselő félnek minősülne.
Jelentősen bonyolítaná a helyzetet ugyanakkor, ha ezek a kínai állampolgárok nem az orosz fegyveres erők tagjaiként kerültek volna ukrán fogságba, hanem magánemberként, vagy adott esetben egy zsoldoscsoport, vagy katonai magánvállalat alkalmazottaiként – tehát közvetlen állami kapcsolat nélkül. Ebben az esetben ugyanis nekik nem jár a hadifogoly státusz, amit általában csak a konfliktusban részt vevő államok fegyveres erői tagjainak tart fenn a hadijog rendszere. Az ilyen személyek a fegyveres konfliktusban a cselekményeiktől függetlenül civilnek minősülnek, ami nekik igazából nagyon nem jó: egyrészt a hadijognak megfelelő ártó cselekményeik büntethetők (ami a katonák esetében logikusan kizárt), másrészt pedig fogva tartásukat nem a fentebb hivatkozott harmadik genfi egyezmény, hanem a civilekre vonatkozó negyedik egyezmény előírásai határozzák meg. Sőt, még annak esélye is megvan, hogy az sem vonatkozik rájuk, ugyanis ez az egyezmény (konkrétan a 4. cikke) kimondja, hogy nem kell alkalmazni olyan fogságban tartott személyek esetében, akik egyik összeütköző félnek sem polgárai és a fogva tartó államnak rendezett diplomáciai kapcsolata van a saját államukkal. Mivel Ukrajna és Kína között megvannak a diplomáciai kapcsolatok, ez a helyzet ennek tankönyvi példája lenne, de mivel a kínai állampolgárok az orosz fegyveres erőknél szolgáltak, az a kapcsolat megalapozza a rendezettebb, hadifogoly státuszt. Ennek a ritkán felhívott rendelkezésnek a lényege az, hogy a konfliktusban állampolgárságuk okán nem érintett személyeket lehetőleg távol tartsa a konfliktustól, beleértve ebbe a hadijogi szabályok alkalmazásának kötelezettségét is. Hogy mi van akkor, ha a saját államuk nem akar tenni semmit a fogva tartó hatalommal szemben, na az pech, ilyenkor a fogva tartó államra egyébként vonatkozó emberi jogi szabályok szabnak valamiféle korlátot a velük való bánásmód tekintetében. Az így amúgy igen könnyen kialakuló joghézag, illetve jogi bizonytalanság tette egyébként lehetővé annak idején az Egyesült Államok számára is, hogy a 2001 szeptember 11-i támadások utáni “terrorizmus elleni háború”-ja során az általa elfogott személyek tekintetében lazítsa az őt kötelező jogi szabályokat… De ezt most ne nyissuk meg.
Nem lehet elmenni ugyanakkor a kínai foglyok interjúztatása mellett, ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény 13. cikkében foglalt tilalom sérelmét jelenti Ukrajna részéről. Ez kimondja, hogy a hadifoglyokat óvni kell a “nyilvános kiváncsiskodástól”, ami nyilván egy, az ő személyüket védeni szándékozó előírás. Felmerülhet persze, hogy ők hozzájárultak ahhoz, de a releváns gyakorlat ezt az érvet jellemzően nem fogadja el, más esetekben sem fogadta el. Ugyanakkor ebben az esetben is felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy “na és akkor mi van”… Lehet, hogy semmi, de azért érdemes lejegyezni a jogsértés tényét.
Egyelőre ennyit lehet tudni, és ennyiből ennyit érdemes rögzíteni. Ha lesznek fejlemények, kitérünk majd még rá.
Nemrég az Ultrahangműsorában beszélgettünk a címben jelzett kérdésről. A beszélgetés kiterjedt arra, hogy mivel jár a kurszki régió megszállása, mit jelent a katonai parancsnokságok létrehozása, és hogy milyen hatással lesz ez az itt élő emberek életére. Alkalom nyílt arra, hogy bizonyos hadijogi alapvetéseket áttekintsünk, mint pl. hogy mi a különbség a tűzszünet és a béke között, és milyen jogi hatásaik vannak. Emellett még az is felmerült, hogy vajon mik lehetnek az Északi Áramlat vezeték felrobbantásának következményei – hozzátéve, hogy egyelőre igencsak hiányosak az ismereteink.
A beszélgetés itt meghallgatható (a beszédem minősége miatt külön elnézést kérek, sajnos hetek óta küszködöm a torkommal):
Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos korábbi bejegyzések:
Beszéltem a Népszavának és a 24.hu-nak arról, hogy mit is jelent az, hogy Magyarország “kitiltja” az EU egész területéről a Barátság kőolajvezeték elleni támadásért felelősnek…
Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe…
A sajtóban pattant fel a címben foglalt lehetőség, érdemes körüljárni egy kicsit. Ami tény, hogy Orbán Viktor számára politikai szempontból nagyon komoly diplomáciai elismerést jelentene,…
Tegnap folytattunk egy hosszabb beszélgetést a Hit Rádión az Ukrajnában történtekről, azaz arról, a korrupcióellenes intézményrendszert átalakító törvényről, ami sokak szerint akár Ukrajna európai integrációját…
Újabb hosszabb beszélgetés a KlikkTV-n, amin uniós aktualitásokat lártunk körül, többek között a címben említett kijelentést. Emellett szó volt még a kormány hazugságairól Ukrajna csatlakozásával…
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
A chapter of mine with the title above has just recently been published in a book titled “Russia’s Imperial Endeavor and its Geopolitical Consequences: The Russia-Ukraine War”, edited by Bálint Madlovics and Bálint Magyar, with CEU Press.
Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.
Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.
Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)
Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.
Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.
Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.
Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.
Egy kiegészítő kérdés – jogsértést megvalósító pozitív diszkrimináció?
Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:
A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.
Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.
Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.
Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.
Lattmann Tamás honlapja 