A chapter of mine with the title above has just recently been published in a book titled “Russia’s Imperial Endeavor and its Geopolitical Consequences: The Russia-Ukraine War”, edited by Bálint Madlovics and Bálint Magyar, with CEU Press.
The book is available in an ebook format on the website of the publisher, You can download my chapter from my Academia page.
Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.
Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.
Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)
Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.
Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.
Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.
Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.
Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:
A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.
Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.
Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.
Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.
A magyar médiában nem keltett feltűnést, de még március 8-án tette közzé a luxembourgi Európai Unió Bíróságának első fokú intézménye, az ún. Törvényszék az ítéletét, amelyben megsemmisítette a Violetta Prigozsinára kivetett uniós szankciókat (Case T-212/22, Prigozhina v Council). Prigozsina a Wagner néven ismert katonai magánvállalkozás (köznyelvben és médiában „zsoldoscsoport”, ennek pontosságát most hagyjuk) Jevgenyij Prigozsin édesanyja, akik nem csak a Wagner-en keresztül, de amúgy is komoly szerződéseket kap az orosz védelmi minisztériumtól, különösen a 2014 óta zajló, Ukrajna elleni agressziós műveletek, illetve szeparatisták támogatásának megkezdése óta.
Violetta Prigozsinát február 23-án, a nyílt orosz támadás másnapján helyezték a listára, vele szemben is beutazási tilalmat és az elérhető vagyonának a befagyasztását rendelték el a Tanács 2022/265. sz. határozatával. A Tanács azzal indokolta a szankciók elrendelését, hogy Violetta Prigozsina a korábban a fia által alapított Concord Management and Consulting LLC és más vállalkozások tulajdonosa, emiatt pedig felelős olyan cselekmények támogatásában, amelyek a határozat szerint a szankciós körbe tartoznak, azaz alkalmasak Ukrajna területi integritásának, függetlenségének és szuverenitásának károsítására.
Ezt támadta meg a ő egy ún. semmisségi vagy megsemmisítési eljárás keretében. (Ez az az eljárás, amikor egy uniós jogi aktus vagy jogszabály megsemmisítését kérelmezi valaki, a hazai közönség számára ennek ismerős példája az, amikor a magyar kormány támadta meg pl. a kondicionalitási/jogállamisági rendeletet, hogy megakadályozza annak hatályba lépését.) A keresetlevél a jelzett tanácsi határozat és annak végrehajtási rendelete a felperesre vonatkozó rendelkezéseinek törlését kérte érdemben, emellett külön feladatot jelentett a felperes ún. perbéli legitimációjának biztosítása, azaz keresetindítási jogát is el kellett ismernie a bíróságnak, ezért első kérelemként ez jelent meg (hiszen bárki nem terjeszthet elő ilyen keresetet, például személyes érintettséget kell igazolni). Emellett természetesen kérte az eljárás költségeinek megítélését.
A keresetlevél érvelése szerint
A Törvényszék az eljárás során megállapította, hogy a felperes 2017 óta már nem a Concord Management and Consulting tulajdonosa, bár még rendelkezett részesedéssel a cégben, valamint hogy a Tanács nem tudta bizonyítani, hogy a felperes 2022 februárjában még a fiával kapcsolatban álló más cégek tulajdonosa is volt.
Ennek megfelelően ítéletében azt mondta ki, hogy önmagában a tény, hogy a felperes az édesanyja egy olyan személynek, aki esetében indokolt lehet a szankcionálás, azaz a családi kötelék nem alapozza meg az adott személy szankcionálásának lehetőségét. Maga a bíróság nem vonta kétségbe a felperes fiának felelősségét az Ukrajna elleni cselekményekben, de az anyja tekintetében csak a családi kapcsolatot látta igazoltnak, amit nem tartott elegendőnek. Következtetésképpen a bíróság ítéletében rendelkezett Violetta Prigozsina asszony szankciós listáról való eltávolításáról.
Ugyanakkor az ítélettel kapcsolatban fontos rögzíteni, hogy az döntően nem emberi jogi szempontok alapján vált kedvezővé a felperesre nézve, hanem a fentebb részletezett tényekre építkezett. Bár az ítélet kitért emberi jogi mérlegelésekre, a bíróság nem végzett el átfogó, mindenre kiterjedő szükségesség-arányosság alapjogi tesztet, azaz nem foglalt állást a szankciós politika általános emberi jogi megfelelőségéről. Döntését csupán a fent rögzített tényekre alapozta, azaz miután tényként fogadta el, hogy a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem volt tényleges köze Jevgenyij Prigozsin vállalkozásaihoz, a mérlegelése a bíróság korábbi gyakorlata alapján logikusan csak arra a következtetésre vezethetett, hogy jogellenesnek találja családtagok szankcionálását, ha közvetlen személyes részvételük nem igazolható. Önmagában a jelen ítéletből nem következtethetünk a bíróság általános, a jövőben várható gyakorlatára, bár az látszik, hogy az ilyen és ehhez hasonló semmisségi eljárásokban az Európai Unió Bírósága emberi jogi szempontokat is figyelembe fog venni, ami azt jelenti, hogy a tagállamok, illetve a nevükben eljáró Tanács mozgástere messze nem lesz korlátlan.
Az ítéletet a Törvényszék elsőfokon eljárva hozta meg, így azzal szemben az Európai Bírósághoz lehet fellebbezni.
Pénteken a Nemzetközi Büntetőbíróság pénteken kiadta az első letartóztatási parancsait az Ukrajna területén zajló háborúval kapcsolatban. Azok címzettjei Vlagyimir Putyin orosz elnök, valamint a hivatalában dolgozó orosz gyermekjogi ombudsman, Marija Lvov-Belova. Összefoglalóan adnék most információkat erről a kérdésről, felhasználva ahhoz az elmúlt néhány nap médiamegjelenéseit is.
A hágai székhelyű bírói fórum eljárásának jogalapját, az azzal kapcsolatos fontosabb információkat már leírtam itt, illetve elmondtam itt (0:41-től), azokat itt most nem ismétlem meg. A kiadott parancsról az ATV híradójának nyilatkoztam másnap:
Érdekes módon, a letartóztatási parancs alapjául szolgáló vád a rengeteg, az elmúlt hónapban megfogalmazott állításhoz képest elég specifikus. Miközben az utóbbi időszakban folyamatosan fogalmazódtak meg vádak nagyon sokféle nemzetközi jogsértéssel és lehetséges bűncselekménnyel kapcsolatban, a bíróság most csak a konfliktus során elhurcolt ukrán gyerekekkel kapcsolatos háborús bűncselekmény tekintetében emelt vádat. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az elmúlt hónapok során ebben a kérdésben sikerült kellő bizonyítékmennyiséget összegyűjteni, tehát várhatóan lesznek még később vádemelések más cselekményekkel összefüggésben is. Azt is érdemes lehet halkan megjegyezni, hogy a vád tárgyává tett cselekmény az ügyészi álláspont szerint háborús bűncselekménynek minősül, de könnyen valósíthat meg népirtást is, ahogy erre egy későbbi interjúban Hoffmann Tamás is felhívta a figyelmet.
Azt mindenképpen hozzátenném, hogy e bűncselekmény különleges jellege indokolja a gyermekjogi biztos asszony megjelölését is, ám annak a későbbiekben lehet akár politikai-taktikai oka is, csúnyán megfogalmazva, kell egy olyan figura is a képbe, akit akár feláldozhatónak is ítélhet az orosz oldal, ha úgy alakul…
Mit jelent egy ilyen letartóztatási parancs a gyakorlatban?
A letartóztatási parancs egyetlen – viszont jelentős – kötelezettséget ró azok az országokra, amelyek részei a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerének, akik megerősítették annak alapító szerződését: ha arra lehetőségük nyílik, kötelesek a bíróság letartóztatási parancsa által érintett személy(eke)t lefogni és átadni a bíróságnak, azaz Putyin elnök és Lvov-Belova jobban teszi, ha nem lép ilyen államok területére.
Persze, a helyzet nem mindig vegytiszta, a bíróság tevékenysége régóta vált ki vitákat, adott esetben ellenállást, most is elég vad dolgok is megjelentek, elég talán a Medvegyev-féle rakétatámadás belebegtetésére gondolni. Annyit érdemes rögzíteni, hogy ha nem is ennyire élesen, de azért az sajnos bevett dolog, hogy a bíróság intézkedésével érintett, vagy attól tartó államok valamiféle ellenintézkedéseket jelentenek be, vagy fenyegetőznek például a bíróság elhagyásával. Erről a témáról még 2017-ben írtam egy tanulmányt a prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének, amiben már akkor kitértem a bíróságról való orosz kivonulásra is, amire épp a korábban már említett ukrán alávetési nyilatkozat miatt került sor. Később, 2020-ban hosszasan beszéltem az HBC-n fenntartott podcast-csatornámon a Trump-adminisztrációnak a bíróság elleni fellépéséről, miután az bejelentette, hogy az Afganisztán területén elkövetett lehetséges bűncselekmények miatt fog vizsgálatokat folytatni. És ha már mosolygunk az orosz rakétán, érdemes lehet emlékeztetni, hogy húsz éve az Egyesült Államokban konkrétan törvényt fogadott el a Kongresszus, amiben felhatalmazta a mindenkori elnököt arra, hogy akár fegyveres erőt is alkalmazzon annak érdekében, hogy kiszabadítson a Nemzetközi Büntetőbíróság elé került amerikai állampolgárt.
Mindezekről beszéltünk hétfő este az ATV Egyenes beszéd c. műsorában is:
Mi a helyzet Magyarországgal?
Magyarország még az elsők között írta alá, majd erősítette meg a Római statútumot, így annak előírásai ránk kötelezőek, és ugyanazok a fent leírt kötelezettségek terhelnek minket, mint a többi részes államot. Természetesen nem tudjuk előre, hogy Oroszország, illetve Putyin elnök hová tervez utazni (a leginkább valószínű következő úticél a BRICS-országok dél-afrikai csúcstalálkozója lesz), de Magyarország – ahogy arra utaltam a fenti interjúban is – kellemetlen helyzetben találhatja magát, ha valamiért felkerül az úticélok listájára. Könnyen alakulhat ki ugyanis szakítópróba-jellegű helyzet, amiben Oroszország és Putyin válaszút elé állítja Magyarországot és Orbán Viktort: teljesíti-e vagy megpróbálja-e teljesíteni e kötelezettségét, vagy vállalja-e a jogsértést. (Érdeklődve várom, mi lesz Dél-Afrikában, ugyanis az az állam részes a büntetőbíróság statútumában…)
Ez már csak azért is kellemetlen, mert a jogsértés lehetősége nálunk sajnos szándék nélkül is fennáll. Felmerült egy régóta fennálló gyakorlati probléma, amire a letartóztatási parancs kiadása utáni napon Varga Réka hívta fel a figyelmet a médiában, aminek lényege, hogy a mai napig nincs kihirdetve és megfelelően átültetve a magyar jogba a bíróságot létrehozó nemzetközi szerződés, ami kérdésessé teszi annak gyakorlati alkalmazhatóságát. Ez egy valós, 2001 óta létező, szakmai körökben jól ismert probléma, amit már többször jártunk körbe különböző szakmai fórumokon, sajnos nem sok gyakorlati eredménnyel, e kérdésben a megfogalmazott kritikáink és észrevételeink az elmúlt húsz évben folyamatosan lepattantak minden kormányról és releváns döntéshozóról. Erre is kitértünk a Klubrádiónak a témában adott hétfői reggeli interjúban, majd este, a fenti Egyenes beszéd műsorban.
Akit a részletek is érdekelnek, még 2011-ben írtam erről egy tanulmányt, amikor még nem lehetett tudni, hogy az új Alaptörvény, majd minden létező kapcsolódó jogszabály újraírása milyen hatással lesz az akkor már tíz éve fennálló problémára, csak remélni lehetett, hogy segít rajta. Nem segített. Hiába született új büntető törvénykönyv, új büntető eljárási törvény stb., a probléma továbbra is megoldatlan. 2018 októberében a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetben, majd 2021 júniusában a Leideni Egyetemen tartott nemzetközi kutatói konferencián beszéltem a témáról. Érdekességképpen ajánlom még az MTA konferenciáról Prof. Kovács Péter, a Nemzetközi Büntetőbíróság magyar bírójának előadását, amit utána írásos formában közzé is tett, ami ad némi betekintést a kialakult helyzet okairól.
Természetesen folyamatosan figyeljük a további eseményeket.
Tegnap jelent meg a hvg.hu fizetős felületén egy, a közreműködésemmel született cikk a mindig kiváló Eurológustól, ami azt járja körbe, hogy hogy állnak a háborúval kapcsolatos büntetőjogi felelősségre vonatkozó vizsgálatok, milyen lehetőségek vannak tényleges eljárásokra, milyen intézmények állnak ehhez rendelkezésre, stb.
A cikk elérhető itt:
https://hvg.hu/360/20230302_Felelossegre_vonhatjake_a_haborus_bunosoket
Tegnap megjelent az Élet és Irodalom aktuális száma, amiben írtam egy elemzést a Lengyelországban becsapódott rakéták miatt kialakult helyzetről. Kitértem arra, hogy milyen esetben milyen lehetőségekkel lehet számolni, szem előtt tartva, hogy a NATO-tagság okán milyen esetleges érintettsége lehet Magyarországnak is.
Szerencsére azt láthatjuk, hogy azóta a helyzetet sikerült némileg lehűteni, tehát a konfliktus nem eszkalálódott tovább.
Az írást az ÉS honlapján előfizetéssel vagy egy rövid reklám után online is el lehet olvasni.
Tegnap kora reggel az ATV Start műsorában kezdtem a napot, a visszatartott uniós pénzekkel kapcsolatban kaptam kérdéseket – ezzel összefüggésben pedig tudtam arról beszélni egy kicsit, hogy mi a valóság és mi a mondott valóság, és akkor miről is vitatkozunk igazából? Szeretném itt is rögzíteni, ami itt elmondtam, meg már több helyen is: a kormány “vállalásait” nem a Bizottság diktálta. Azokkal a kormány állt elő, mi külső szereplőkkén még azt sem tudjuk, hogy a Bizottság elfogadta-e vagy nem, beleértve pl. a minden szempontból fura integritás hatóságot is (amelyről azért korábban már ejtettem itt egy-két keresetlen szót és kritikus megjegyzést), tehát amikor a kormány arról panaszkodik, hogy a Bizottság folyamatosan változtatja, hogy mit akar, azt nem nagyon kell elhinni neki.
Emellett beszélgettünk egy kicsit a Lengyelországban becsapódott rakétákról, és hogy milyen hatással lehetnek a NATO-orosz kapcsolatra a folyamatban lévő háború tekintetében – valamint hogy hova vezet, hogy egyes államok és az Európai Parlament terrorista államnak, vagy terrorizmust támogató államnak minősíti Oroszországot.
Kihasználva, hogy pár napig most itthon voltam, tegnap részt vettem az ATV délutáni “A nap híre” c. műsorában. Több témáról beszélgettünk, így például a rezsikorrekció és ársapkák, valamint a 88 forintos “költségvetési csalásért” a NAV által bezáratott tejbár kérdésében liberáliskodhattam, az egészségügyi szakdolgozók októberi béremelésének elmaradásával kapcsolatban baloskodhattam, az ukrajnai rakétatámadások ügyében pedig szakmázhattam egy sort. Végülis, egész jó kör volt. 🙂
Az adás visszanézhető ezen a hivatkozáson. Régebben a YouTube-ra is felrakták az egyes adásokat egy külön lejátszási listára (így felkerültek az én csatornámra is), de valamiért ezt február óta nem csinálja az ATV. Kár…
A múlt hetet újra végig Prágában töltöttem, ahol a CEELI Intézet “Legal Skills in a Time of War” című programján vettem részt előadóként, a szervezet központjában, a festői szépségű Grebovka Villában.
A két hetes program célja az volt, hogy a meghívott ukrán hallgatók és fiatal szakemberek számára olyan tudást és ehhez kapcsolódó érvkészletet biztosítson, amit a folyamatban lévő háborúval összefüggésben tudnak felhasználni. Ez magában foglalta nem csupán a joganyag áttekintését, hanem a szervezők nagy figyelmet fordítottak a különböző bírósági eljárások és gyakorlatok, a válsághelyzethez csatlakozó pszichológiai, trauma-kezelési és egyéb ismeretekre.
A második héten csatlakoztam a nagyon erős nemzetközi oktatói gárdához, ahol brit és amerikai bírók, valamint az észt legfőbb ügyész mellett tartottam előadásokat. Ezek témái az erő alkalmazásának lehetőségei a nemzetközi jogban, a hadviselés joga, illetve a háborús bűncselekmények voltak. A többiek a többi nemzetközi bűncselekmény, így az agresszió, a népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmény témáját járták körül, illetve az ilyen cselekményekért való felelősségre vonás lehetőségeit a jelenlegi nemzetközi környezetben. Utóbbiról egy külön panelbeszélgetést is tartottunk, hiszen itt aztán tényleg mindenkinek volt véleménye, amit persze nem is rejtett véka alá.
Az előadások mellett összeraktunk egy szimulált tárgyalást is egy fiktív helyzet alapján, ahol a folyamatban lévő háború eseményeihez nagyon hasonló helyzeteket állítottunk fel, és a résztvevők feladata az volt, hogy az elkövetett jogsértések/bűncselekmények tekintetében vádlóként vagy védőként járjanak el, aminek során számot adhattak az elsajátított ismeretekről. Itt – számomra legalábbis – az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy mennyiben ül meg a résztvevőkben az a tényező, ami a felkészítés során izgalmas észt/magyar – amerikai/brit törést okozott (természetesen jó értelemben és szórakoztató módon). Azaz hogy amikor angolszász kollégáink a bizonyítékok, tanúmeghallgatások értékelése és módszertana kapcsán mutattak be gyakorlatokat, mi többször emlékeztettük őket és a résztvevőket is, hogy sem az ukrán bíróságokon, sem a nemzetközi büntető bíróságok gyakorlatában nem milliméterre ezek a megoldások működnek a legjobban, már csak az esküdtszék intézményének hiányában sem. Szóval szakmai szempontból még számunkra is hihetetlenül izgalmas és szórakoztató volt a programnak ez a része.
Hab a tortán, hogy a program utolsó napjának reggelén tudtuk meg, hogy az orosz főügyészség az intézetet “nem kívánatos szervezetnek” minősítette, ami azt is jelenti, hogy az annak tevékenységében részt vevők akár büntetőjogi felelősségrevonásra is számíthatnak Oroszországban. Adott esetben ezen lehet jókat nevetni, de az intézet orosz állampolgárságú alkalmazottai szempontjából ez lehet kellemetlen. Mondjuk, ahogy ők mondták, mostanában úgysem terveztek Moszkvába utazni… Viszont tény, hogy ők is büszkén tartoznak a “jó” társasághoz inkább.
Nagyszerű élmény volt ez az egy hét, egyrészt mert foglalkozhattam igen magas szinten és gyakorlati összefüggéseiben azzal a jogterülettel, ami a leginkább közel áll a szívemhez. Másrészt pedig azért, és ez most sajnos különösen fontos, mert kicsit így módom volt javítani azon a magyarokról alkotott nem igazán kedvező képen, ami a kormány döntéseinek és kommunikációjának következményeképpen mind az ukrán résztvevők, mind pedig a kollégák szemében él, vagy hát reményeim szerint élt idáig.
Egy, az Amnesty International által pár napja közzétett jelentés szerint a Harkivban zajló műveletek során az orosz erők több esetben is alkalmaztak kazettás bombákat, aminek következtében civilek haltak, vagy sebesültek meg.
Ezzel kapcsolatban kérdezett ezekről a fegyverekről a HírKlikk, amiből egy hosszabb interjú lett. Meg kell mondanom őszintén, jól esett végre a hazai médiának a legszűkebb szakterületemhez tartozó témáról beszélni… Értem én, hogy a többséget annak politikai összefüggései okán az EU szankciós meg egyéb politikái és hasonló témák érdeklik, ugyanakkor ez legalább olyan fontos.
Lattmann Tamás honlapja 