A múlt hetet újra végig Prágában töltöttem, ahol a CEELI Intézet “Legal Skills in a Time of War” című programján vettem részt előadóként, a szervezet központjában, a festői szépségű Grebovka Villában.
A két hetes program célja az volt, hogy a meghívott ukrán hallgatók és fiatal szakemberek számára olyan tudást és ehhez kapcsolódó érvkészletet biztosítson, amit a folyamatban lévő háborúval összefüggésben tudnak felhasználni. Ez magában foglalta nem csupán a joganyag áttekintését, hanem a szervezők nagy figyelmet fordítottak a különböző bírósági eljárások és gyakorlatok, a válsághelyzethez csatlakozó pszichológiai, trauma-kezelési és egyéb ismeretekre.
A második héten csatlakoztam a nagyon erős nemzetközi oktatói gárdához, ahol brit és amerikai bírók, valamint az észt legfőbb ügyész mellett tartottam előadásokat. Ezek témái az erő alkalmazásának lehetőségei a nemzetközi jogban, a hadviselés joga, illetve a háborús bűncselekmények voltak. A többiek a többi nemzetközi bűncselekmény, így az agresszió, a népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmény témáját járták körül, illetve az ilyen cselekményekért való felelősségre vonás lehetőségeit a jelenlegi nemzetközi környezetben. Utóbbiról egy külön panelbeszélgetést is tartottunk, hiszen itt aztán tényleg mindenkinek volt véleménye, amit persze nem is rejtett véka alá.
Az előadások mellett összeraktunk egy szimulált tárgyalást is egy fiktív helyzet alapján, ahol a folyamatban lévő háború eseményeihez nagyon hasonló helyzeteket állítottunk fel, és a résztvevők feladata az volt, hogy az elkövetett jogsértések/bűncselekmények tekintetében vádlóként vagy védőként járjanak el, aminek során számot adhattak az elsajátított ismeretekről. Itt – számomra legalábbis – az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy mennyiben ül meg a résztvevőkben az a tényező, ami a felkészítés során izgalmas észt/magyar – amerikai/brit törést okozott (természetesen jó értelemben és szórakoztató módon). Azaz hogy amikor angolszász kollégáink a bizonyítékok, tanúmeghallgatások értékelése és módszertana kapcsán mutattak be gyakorlatokat, mi többször emlékeztettük őket és a résztvevőket is, hogy sem az ukrán bíróságokon, sem a nemzetközi büntető bíróságok gyakorlatában nem milliméterre ezek a megoldások működnek a legjobban, már csak az esküdtszék intézményének hiányában sem. Szóval szakmai szempontból még számunkra is hihetetlenül izgalmas és szórakoztató volt a programnak ez a része.
Hab a tortán, hogy a program utolsó napjának reggelén tudtuk meg, hogy az orosz főügyészség az intézetet “nem kívánatos szervezetnek” minősítette, ami azt is jelenti, hogy az annak tevékenységében részt vevők akár büntetőjogi felelősségrevonásra is számíthatnak Oroszországban. Adott esetben ezen lehet jókat nevetni, de az intézet orosz állampolgárságú alkalmazottai szempontjából ez lehet kellemetlen. Mondjuk, ahogy ők mondták, mostanában úgysem terveztek Moszkvába utazni… Viszont tény, hogy ők is büszkén tartoznak a “jó” társasághoz inkább.
Nagyszerű élmény volt ez az egy hét, egyrészt mert foglalkozhattam igen magas szinten és gyakorlati összefüggéseiben azzal a jogterülettel, ami a leginkább közel áll a szívemhez. Másrészt pedig azért, és ez most sajnos különösen fontos, mert kicsit így módom volt javítani azon a magyarokról alkotott nem igazán kedvező képen, ami a kormány döntéseinek és kommunikációjának következményeképpen mind az ukrán résztvevők, mind pedig a kollégák szemében él, vagy hát reményeim szerint élt idáig.
Lattmann Tamás honlapja 