Egy száz éves évforduló, amivel most mindenki foglalkozik Magyarországon és az egész közép- és kelet-európai régióban, mintha más probléma nem is lenne. Pedig van elég, de azok minden jel szerint nem annyira érdekesek, vagy mintha nem érintené annyira az emberek egy jelentős részét, akik inkább már régen kitaláltak maguknak egy, a meglévő melletti új országot, amit úgy hívnak: Trianon.
Van Trianon, ez a varázslatos hely, és lakói, a trianoniak. Mi benne olyan varázslatos? Nincsenek határai, nincs meghatározott helye, lebeg mindannyiunk felett, néha jobban látszik, néha kevéssé. A valóság is másképpen működik arrafelé, ott igaz, hogy egy öreg spekuláns világokat akar leigázni. Első lépésben persze Trianont, de rögtön utána az egész világot, majd határ a csillagos ég, de a Szíriusz biztosan. Ott való igaz, hogy a rendszerváltáskor még meg sem született fiatal emberek hithű kommunisták, és nincs jobb dolguk, mint rég meghalt vén kommunistákat védeni, mert csak. Ahol valóság, hogy a nemváltás betiltása véd a koronavírustól, az ima a ráktól, a házastársi engedelmesség pedig a családon belüli erőszaktól. Ahol a férfi-nő páros alkotta “család” pedig valóban nem bocsát ki magából homoszexuálisokat, hiszen az “természet-ellenes”, azoknak nincsenek is szüleik, ők valahogy keletkeztek, valószínűleg lombikban, simán lehet, hogy a fentebb említett spekuláns spekulálja össze őket. Soha nem lehet tudni. Trianonban valóban ott van a Föld szívcsakrája, van ugyan némi vita a magyar és a román trianoniak között, hogy a Pilisben, vagy a Kárpátokban és/vagy a Havasalföldön, az utóbbiak ráadásul még olyasmit is mondogatnak, hogy a világ 15 csakrája közül 7 náluk van, míg a magyar trianoniak megelégszenek azzal, hogy csak egy (a románoknál persze egy sincs), de abban mindenesetre egyetértenek, hogy Stonehenge, az smafu. És persze az elsődleges cél minden trianoni számára, hogy nehogymár az imperialista brit világbirodalom röhögjön a markába… Ahol valóság, hogy a japán parlament csak a te trianoniságoddal foglalkozik, és az egész Európai Unió is csak a te trianoniságod ellen áskálódik. Ja és ahol persze ahol Trianon 100 év múlva lejár, szóval jobb odafigyelni.
Lakói, a trianoniak fura emberek. Állampolgárságuk változatos lehet, identitásuk mégis erős, annak lényeges eleme a másik hibáztatása, az egyszerre elnyomottság és mindenkinél erősebb lét érzésének zavarodottsága. Egyvalamiben viszont a többség biztos, nevezetesen hogy nem zsidó, akiket valamiért a trianoniak esküdt ellenségének tartanak (ennek alapja valamiféle történelmi rivalizálás), egyebekben a felszínen nem tűnik kirekesztő csoportnak. Nagy előszeretettel tüntetik fel magukat mindenféle moralitás birtokosaként, hisznek a pontosan targetált és jól időzített fájdalom szükségességében, és az abból kivonható politikai profit maximalizásában.
A trianoniság fő szabály szerint megtűri a többes állampolgárságot (amelynek modelljét ügyesen egymásról másolják a különböző trianoniak), fura is lenne, ha nem tenné. Kivéve persze, ha épp a meghatározott helyi trianoniaknak épp előnyösnek tűnik, hogy épp mégse tűrje, ilyenkor vagy dumál össze-vissza, vagy gátlástalanul fosztja meg az embereket a szentségként tisztelt saját világi állampolgárságtól, ha ők tiszteletlen módon felvesznek egy általa nem szimpatizált másik állampolgárságot is – még akkor is, ha ezzel saját alkotmányát sérti. Minősített esete ennek, amikor az áldozatok erre reakcióként úgy kapnak “segítséget” a másik helyi trianoniaktól, hogy annak eredménye ugyan semmi, de elvárják tőlük, hogy hálásak legyenek érte – miközben fel is használják őket gátlás nélkül, no persze azok az áldozatok is kellenek, akik e kihasználásért cserébe azért megkérik a maguk árát. No de ez a felhasználás nem újdonság, ahogy sok trianoni amúgy is csak azért trianoniskodik, mert a többi trianonit akarja meggyőzni a közéjük tartozásról. Így például kevéssé trianonisággal vádolja meg politikai ellenfeleit, majd amikor az így kialakult trianoniság-verseny során azok törvényt fogadnak el Trianon nagyszerűségéről, valamiért azt mégsem hajlandó aláírni. Vagy folyamatosan tagadja trianoniságának jogfosztó esszenciáját, mindezt olyan ügyesen, hogy egészen Strasbourgig kell menni, hogy az világossá váljon.
Trianonivá válni nem könnyű, azokat, akik valamiért hirtelen azt szeretnék, vagy úgy csinálnak, mintha, általában gyanakodva figyelik – de vezérük azért kedvesen kitünteti azok igyekezetét (egy-két jó szóval a sajtótájékoztatókon, parlamenti kézfogással stb.), és ilyenkor egy-egy pillanatra úgy csinálnak, mintha tartanák az ilyet valamire (persze nem, de hát aki hisz benne, az hisz benne). Könnyedén megtehetik, hiszen jellemzően aktuális vezérük sem volt mindig trianoni, de megdolgozott az elismerésükért. Persze tudni kell erről a pozícióról, hogy sűrűn és könnyen változik, így a trianoni vezetők jellemzője a folyamatos gyanakvás és bizalmatlanság – ami amúgy a trianoniság természetes velejárójának is tekinthető, hisz világlátásuk szerint tolvajokkal vannak körülvéve, vagy olyanokkal, akik már loptak, vagy olyanokkal, akik lopni fognak (vagy visszavenni), végülis tökmindegy, minek nevezzük.
Trianon most lett száz éves, és hát valahol érthető, hogy a trianoniak nem engedik bántani azt vagy legalábbis túllépni rajta, hiszen nagyon jól megélnek és profitálnak belőle.
Magyar szempontból viszont van egy igen jelentős szempont, amit nekünk nem szabad elfelejtenünk: Trianon annak idején véget vetett a “történelmi” Magyarországnak, a trianoniak pedig most véget vetnének a “modern” Magyarországnak is.
Trianon a trianoniaké, tartsák meg maguknak, kell a fenének.
Lattmann Tamás honlapja 