Kategória: diplomáciai jog

Újabb visszaélési kísérlet egy NER-kegyencnek adott diplomata útlevéllel

Ráadásul már “visszaeső” elkövetőről van szó, hiszen Lénárd András, a Csíki Sör tulajdonosa esetében a média már korábban is beszámolt ilyesmiről.

A diplomata útlevelekről beszéltem ennek kapcsán az RTL-nek, itt nézhető meg.

Lényegi újdonságot nem mondtam a korábbiakhoz képest: régebben Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik. Ugyanezt elmondtam akkor is, amikor kiderült, hogy a Schadl/Völner botrány érintettjei is kaptak korábban diplomata-útlevelet, itt még konkrét javaslatot is tettem, hogy hogy lehetne kezelni, normalizálni a diplomata útlevelek kiadásának teljesen eszeveszetté vált rendszerét. Persze, azóta sem változott semmi, a mostani helyzet pedig nagyjából ugyanez.

Egyszerűen szánalmas az egész, és persze nagyon vicces lesz, amikor a román hatóságok magasról tesznek majd a “diplomata útlevélre”, és beindul majd a románozós, magyargyűlölős jajveszékelés.

Erdogan testőreinek budapesti verekedéséről

Most beszéltem Erdogan ügyeletes Rambóinak budapesti akciójáról, pontosabban annak jogi kereteiről a HírKlikk-nek és az RTL-nek.

Ennek illusztrációjaként hagyom itt ezt a videót, mielőtt valaki azt gondolja, hogy esetleg a budapesti levegő vadította meg szegény testőr-akárkit. Nem, ezeknek mindegy, akár az egyenruhás ENSZ-biztonságiaknak is nekimennek az ENSZ-székházban, ha olyanjuk van.

Konklúzió: az érintett személyek akciója semmilyen szempontból nem volt jogszerű. Nemzetközi eljárási lehetőségekre akkor van lehetőség (pl. strasbourgi bíróság emberi jogi jogsérelem miatt), ha a honi jogorvoslati lehetőségek kimerítésre kerülnek. Az áldozat döntése, hogy milyen jogorvoslati utat kíván igénybe venni.

A Jeruzsálembe költöztetett/költöztetni tervezett nagykövetségek kérdéséről…

Tegnap jelent meg a Magyar Hang “Reptér” című podcast-felvétele, amiben arról beszélgettünk, hogy mit is jelent, ha egy állam Jeruzsálemet “ismeri el” Izrael fővárosaként, és ennek jeleként oda költözteti a nagykövetségét Tel-Avivból? Mi történne, ha oda költözne a magyar nagykövetség is, sért-e ezzel valamiféle közös uniós álláspontot? Van-e arra nemzetközi jogi lehetőség, hogy a palesztinok elérjék azt, hogy az Egyesült Államokat kötelezzék diplomáciai képviseletük elköltöztetésére onnan?

Mindezeket és még sok más csatlakozó kérdést jártunk körül Balogh Rolanddal, a Magyar Hang külpolitikai újságírójával egy kifejezetten jól sikerült, tartalmas beszélgetés során.

Ha valakit érdekel a kérdés tágabb történelmi-jogi-politikai kontextusa, akkor még 2018 végén tartottam erről a kérdésről egy hosszabb előadást, ami lefedte azokat is, ennek videofelvétele két részben megtekinthető:

A diplomáciai útlevelekről újra, most a Völner/Schadl-botrány kapcsán

Újra megjelent a sajtóban a diplomáciai útlevelek kérdése egy újabb kormányzati botrány kapcsán. Korábban Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik.

Persze, ettől függetlenül van valamiféle vonzódásuk a rezsim ilyen-olyan kegyenceinek ehhez a dokumentumhoz (nem szeretnek sorba állni a reptereken például, csak hogy ne valami rosszindulatú feltételezéssel éljek, bár ugye a Csíki Sör tulajdonosánál igen konkrét visszaélésekről adott hírt a média korábban), szóval igazából meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Schadl Györgynek és feleségének is volt ilyenje, amiket most kutyafuttyában vont vissza a külügy. Többek közt erről is beszéltem ma reggel a Klub Rádiónak, ez itt érhető el, 79:48-tól. Ezzel kapcsolatban vagy egy-két dolog, amit szeretnék kiemelni, vagy kiegészítésképpen leírni.

Jó-e a jelenleg hatályos szabályozási megoldás?

Ahogy elmondtam korábban is, a hatályos jogszabály alapján a külügyekért felelős miniszternek van mérlegelési jogköre abban a tekintetben, hogy kinek ad ilyen útlevelet. Érvényes vitát lehet lefolytatni arról, hogy ezt akarjuk-e valamikor szigorúbban szabályozni vagy nem – én ebben a kérdésben (sajnálatos, de büszkén viselt szokásomhoz híven) attól tartok, megint szembehelyezkedem a prognosztoziálható ellenzéki állásponttal: amellett ugyanis, hogy a hivatkozott jogszabály e részét borzalmas kodifikációs fércmunkának tartom (ez külön bejegyzést érdemelne, de hagyjuk), egyetértek azzal, hogy a miniszternek legyen ilyen jogköre.

Miért? Mert kell legyen ennyi flexibilitás a kormány kezében. Nem azért, mert személy szerint ennyire kedvelném a mai kormányt, vagy úgy en bloc a kormány intézményét (lol), hanem mert számos olyan helyzet vagy cselekmény áll a mindenkori kormány előtt (a sportdiplomáciától a kereskedelempolitikán át a hírszerzésig), aminek ellátásához adott esetben ez hasznos eszköz lehet. Amennyiben megpróbáljuk előre definiálni az összes ilyen lehetőséget, jó eséllyel csak újabb kodifikációs szörnyszülöttet gyártunk le, ami aztán a legelső gyakorlati helyzetben alkalmazhatatlannak bizonyul.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már megint azt látjuk, hogy nem feltétlenül a szabály rossz, hanem annak alkalmazása. Ahogy a mai interjúban is jeleztem, az a magyarázat, hogy Schadl György “nemzetközi konferenciákon vehessen részt a pandémiás időszakban”, egyrészt nevetséges (ezzel az erővel nekem és még számos tudós kollégámnak is járna, akik valóban próbálunk nemzetközi konferenciákon részt venni, amelyek ráadásul valóban alkalmasak az ország hírnevének növelésére), másrészt valótlan (nagyon gonosz dolog lenne utána nézni, ugye, hogy hány ilyenen is vett részt, vagy hogy ezek mennyire szolgáltak országos érdeket), harmadrészt pedig nem teljeskörű (hiszen a feleség diplomata útlevelét nem magyarázza). Ráadásul van itt egy másik probléma is: a jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy “kizárólag utazásának időtartamára” kaphat valaki ezen az alapon diplomáciai útlevelet, ebben az esetben teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ez a kitétel nem teljesült, hiszen Schadl maga általánosságban vett lehetőségről beszélt – bukta. Halkan jegyzem meg, ennek az előírásnak az újragondolása sem lenne butaság, az életszerűség jegyében.

Összegzésképpen: a külügy a jelenlegi hatályos szabályokat sem tartotta be Schadl esetében, ahogy a korábbi, hasonlóan vitatható esetekben sem. Erre pedig nem az a megoldás, hogy rohamból módosítjuk a jogszabályokat, ami számos hiba lehetőségét hordozza magában.

Növeljük az alkalmazás garanciáit!

Annak biztosítása, hogy ne kerülhessen sor a bemutatottakhoz hasonló visszaélésszerű alkalmazásra, a legegyszerűbben a transzparencia növelésével lehetséges, erre pedig van egy nagyon konkrét, egyszerű javaslatom. A kiadott diplomáciai (és egyéb) útlevelekről a miniszter legyen köteles tájékoztatni az Országgyűlés külügyi és/vagy nemzetbiztonsági bizottságát.

Innen információ elvileg úgysem kerülhet ki, a gyakorlatban viszont valamiféle plusz politikai ellenőrzés alá kerülhetne ez a kormányzati cselekmény. Nem szeretném elvenni ezt a lehetőséget a külügyekért felelős minisztertől, de szükségesnek tartom, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a botrányos, a közvéleményt is teljesen feleslegesen – de teljes joggal – felháborító, amúgy teljesen értelmetlen esetek.

A “diplomata útlevéllel rendelkező hétköznapi” magyar állampolgár…

A 444.hu beszámolója szerint “A Nemzeti Sportnak nyilatkozó focista azt mondta, hálás a Külügyminisztériumnak, hogy a segítségükre sietett. “Merthogy nem Dzsudzsák Balázsként jelentkeztem náluk, hanem hétköznapi magyar állampolgárként” – közölte. A külügy egyébként azt elárulta kedden, hogy Dzsudzsák rendelkezik diplomata útlevéllel tekintve, hogy a magyar labdarúgó válogatott csapatkapitánya.”

Ebben a három mondatban annyi szépség van egyszerre, hogy csak még. A legszebb, a diplomata útlevéllel rendelkező hétköznapi magyar állampolgár. 😃

Agyam eldobom, kell az a fenének ebben az országban.

Jogi-politikai patthelyzet: Julian Assange Ecuador nagykövetségén

Eredeti megjelenés: Külpraktika blog ( https://kprax.blog.hu/2012/08/17/jogi-politikai_patthelyzet_julian_assange_ecuador_nagykovetsegen )

Minden jel szerint ideiglenes nyugvópontra jutott az ausztrál Julian Assange, a Wikileaks oldal alapítójának kergetőzése a svéd, majd a brit hatóságokkal. A nemi erőszakkal kapcsolatos vádakkal illetett Assange – sokak szerint ugyanakkor modern korunk egyik ikonikus ellenálló figurája -, valamint védői attól tartanak, hogy a svéd hatóságok elfogása esetén kiadhatnák őt az Egyesült Államoknak. Itt pedig elméletben akár a halálbüntetés is kiszabható lenne a vele kapcsolatban megfogalmazott vádak tárgyát képező cselekmények tekintetében, és emiatt mindenképpen próbálják elkerülni a kiadatást. Az utolsó két hónapot Assange Ecuador londoni nagykövetségén töltette, majd az utolsó hír az volt, hogy a miután a kiadatási ügye eredménytelenül ért véget, a dél-amerikai állam menekültstátuszt, a nagykövetségen pedig menedéket nyújt számára, kihasználva a diplomáciai jog nyújtotta mentességet. A brit hatóságok reakciójából egyértelmű volt, hogy nem ismerik el a védettséget, és gondoskodnak arról, hogy a bírói döntés teljesüljön, azaz Assange kiadatásra kerüljön Svédország számára.

Első lépésben vizsgájuk meg, hogy Ecuador cselekménye összhangban áll-e a nemzetközi joggal, majd ennek függvényében a lehetséges brit reakciókat.

Bár az, hogy egy állam politikai okokból a nagykövetségén nyújtson diplomáciai védelmet a fogadó állam polgárának nem újszerű magatartás (a magyar történelmet ismerők számára rögtön eszébe juthat Mindszenty bíboros esete, aki az 1956-os forradalom után egészen 1971-ig tartózkodott a budapesti amerikai nagykövetségen), annak általános értelemben vett lehetőségét soha nem ismerték el sem a nemzetközi jog írott normái, sem pedig a gyakorlata. A kérdést 1950-ben vette górcső alá a Nemzetközi Bíróság, épp dél-amerikai államok vitája eredményeképpen: 1949-ben Victor Raúl Haya de la Torre, az egyik perui politikai vezető Kolumbia limai nagykövetségén kapott menedéket, miután az államban kialakult zavargások miatt menekülni kényszerült, majd éveket töltött a nagykövetség épületében, miután Peru megtagadta, hogy szabad utat biztosítson számára Kolumbiába. A vita zárásaként a bíróság azt állapította meg, hogy nincs olyan általános nemzetközi jogi norma, ami Kolumbia számára megengedné a diplomáciai menedék nyújtását, és erre az általa felhívott, korábban megkötött amerikai nemzetközi egyezmények sem biztosítanak lehetőséget. Annak lehetőségét ugyanakkor elismerte, hogy meghatározott helyzetekben erre nyílhat mód, ám ez eseti mérlegelést igényel.

Érdemes lehet megjegyezni, hogy az ítélet után, 1954-ben egyes amerikai államok az Amerikai Államok Szervezete (Organisation of American States – OAS) keretében külön nemzetközi szerződést kötöttek egymással a diplomáciai menedékről, annak II. cikkében általában kimondva e lehetőséget. Ugyanakkor e szerződés III. cikke konkrétan megtiltja, hogy olyan személy számára nyújtson menedéket egy állam, akivel szemben köztörvényes bűncselekmény miatt van folyamatban bírósági eljárás, az ilyen személyt ki kell adni a helyi hatóságoknak – ám a IV. cikk a menedéket nyújtó állam számára hagyja meg annak lehetőségét, hogy minősítse a védelem alá vont személy elleni eljárás természetét.

A diplomáciai menedék kérdése amúgy fel sem merül a diplomáciai kapcsolatokról szóló, az ENSZ keretei között 1961-ben elfogadott Bécsi egyezményben, amelyet mind Ecuador, mind pedig Nagy-Britannia megerősített, és amely ma a diplomáciai kapcsolatok szabályainak alapvető gyűjteményének tekinthető. Hasonlóképpen hallgat róla az 1963-ban ugyanitt elfogadott konzuli kapcsolatokról szóló egyezmény is, ami azt igazolja, hogy e jogintézmény elfogadottsága univerzális szinten kérdésesnek tekinthető. Mindazonáltal érvelhető, hogy ez helyi szokásjogi alapon tekinthető létező intézménynek (a Nemzetközi Bíróság Haya de la Torre-ügyben hozott ítélete ezt alátámasztja), ám ez, az amerikai államok között esetleg kitapintható helyi szokásjog nem jelent kötelezettséget Nagy-Britannia számára.

Mérlegeljünk hát! Ecuador cselekményét a fenti szempontok alapján kell megítélnünk.

A fent említett amerikai egyezményben foglalt menedékjog biztosítása véleményem szerint nem lehetséges érv. Elsősorban azért, mert e jogi megoldás elfogadottsága még a saját földrajzi régióján belül sem vált teljessé, még az amerikai kontinens államainak is kevesebb mint a fele erősítette meg azt. Nagy-Britanniával szemben pedig nyilván bajosan lenne alkalmazható, más kontinensen pedig ilyen jellegű nemzetközi egyezmény egyáltalán nem született.

A helyzet sem azonos. A történelmi példában, Haya de la Torre esetében politikai bűncselekmény vádja feküdt az asztalon, Assange esetében viszont erről szó sincs: a svéd hatóságok által megfogalmazott, nemi erőszakkal kapcsolatos vádak tisztán köztörvényesek. Az Egyesült Államok állítólagos szándékaival kapcsolatban megfogalmazott kijelentések Assange és támogatói oldaláról pedig nem csupán bizonytalanok és alátámasztatlanok, de nem is bírnak relevanciával. A jelen helyzetben nem az Egyesült Államoknak, hanem a Svédországnak való kiadatást akadályozza Ecuador, amellyel szemben úgy vélem, hogy a menedékjog alkalmazása – tekintettel az érintett államok emberi jogi helyzetére – legalábbis megmosolyogtató. Különös pikantériája az ügynek, hogy miközben Assange védelmének egyik oszlopos tagja, az általam egyébként nagyra becsült amerikai Michael Ratner látványosan félti ügyfelét a Guantánamo támaszpont rémségétől, elfelejteni látszik, hogy Svédország volt az egyike azon kevés államoknak, akik a nyolcvanas évek végétől folyamatosan szót emeltek az Egyesült Államok egyes emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződéseket kísérő fenntartási gyakorlatával szemben. Összességében véleményem szerint Ecuador nem tud olyan nemzetközi jogi normát felhívni, amely a diplomáciai védelem nyújtását alátámasztja, sem pedig olyan tényt (pl. üldöztetést), amely azt hitelesen igazolja.

Milyen megoldásokkal élhet Nagy-Britannia a kialakult helyzetben?

A híradások szerint a brit kormányzat az 1984-es, a líbiai nagykövetség előtt történt incidens után elfogadott, a diplomáciai és a konzuli létesítményekről szóló törvény (Diplomatic and Consular Premises Act – DCPA) alkalmazásának felhívásával fenyegeti Ecuador nagykövetségét és az ott ez idáig menedéket lelt Julian Assange-t. Az említett, 1984-es esetben az történt, hogy a líbiai nagykövetségről a Kadhafi-rezsim ellen tüntető tömeg felé automata fegyverből leadott lövések megölték az egyébként éppen a képviselet védelmére kirendelt Yvonne Joyce Fletcher rendőrnőt, majd az eset következményeképpen a brit rendőrök tizenegy napon át tartó ostromgyűrű alá vették az épületet, valamint hosszú időre megszűntek a diplomáciai kapcsolatok is a két állam között. Bár a líbiai rezsim később elismerte felelősségét és kártérítést fizetett, az elkövető személye a mai napig bizonytalan.

E törvény alkalmazásának felvetése annak lehetőségét villantja fel, hogy ha kell, erőszakkal is kihozzák Assange-t a nagykövetségről, hogy kiadhassák Svédországnak. A szóban forgó brit jogszabály ugyanis lehetővé teszi, hogy egy adott létesítmény diplomáciai vagy konzuli státuszát, valamint az ezzel együtt járó mentességeket megvonják, amennyiben annak használata nem áll összhangban annak eredeti rendeltetésével, vagy amennyiben ez nemzetbiztonsági, közbiztonsági (vagy éppen várostervezési szempontokra) tekintettel szükséges. Ugyanakkor a törvény I. rész 1. (4) bekezdése is kimondja azt a jogi evidenciát, hogy a státusz megvonása csak akkor lehetséges, ha az a „nemzetközi jog szerint megengedett”. Ez azt jelenti, hogy a brit hatóságok a törvény alkalmazása során nem térhetnek el a nemzetközi jog irányadó normáitól, ami rögtön nehezen értelmezhető helyzetre vezet.

A már említett Bécsi egyezmény ugyanis szigorú sérthetetlenséget állapít meg a nagykövetség helyiségei tekintetében, azaz a brit hatóságok oda nem hatolhatnak be, függetlenül attól, hogy állításuk szerint ez szükséges a kiadatás tekintetében fennálló kötelezettség teljesítéséhez. Így a helyzet patt állássá alakul: Ecuador jogsértő módon tartja ugyan a nagykövetségén azt, akit a brit hatóságok szeretnének letartóztatni, ám azok nem tudnak bemenni érte. Viszont nem is kötelesek szabad utat engedni neki Ecuadorba, hiszen ilyen mentesség és jog a Bécsi egyezmény szerint csak a diplomáciai személyzet tagjait illeti meg, akik közé a „menekült” nem tartozik. Még akkor sem tehető azzá, ha hirtelen valami trükk útján megkapja Ecuador állampolgárságát, hiszen az Egyesült Királyság területén érvényes mentességekhez az általa biztosított külön akkreditáció szükséges, ami nyilván esélytelen.

Ráadásul a józan ész alapján többen is óva intik a brit hatóságokat bármilyen meggondolatlanságtól, emlékeztetve arra, hogy egy nemzetközi jogi szempontból kétes akció nem csupán kellemetlen, de a világon máshol jelen lévő brit diplomáciai képviseletek biztonsága szempontjából is veszélyes következményekkel járna.

Ugyanakkor a helyzet jogilag nem feloldhatatlan. Mind Ecuador, mind pedig az Egyesült Királyság megerősítette a diplomáciai kapcsolatokról szóló Bécsi egyezmény vitarendezésről szóló kiegészítő jegyzőkönyvét, ami lehetővé teszi számukra, hogy a vitát a Nemzetközi Bíróság elé terjesszék. E jegyzőkönyv kimondja ugyanis, hogy az egyezmény értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos államok közötti vitát a bíróság kötelező ítélettel eldöntheti. Így itt és most lehetőség van arra, ami általában az államok közi vitákban nem túl gyakori, hogy minden további nélkül megnyíljon az út a Nemzetközi Bíróság számára. Nagy-Britannia egyoldalú keresettel pert tud indítani Ecuador ellen, felróva vele szemben az egyezmény megsértését.

Véleményem szerint e megoldás lenne a felek számára a leginkább kívánatos is. Úgy vélem, Assange személye nem olyan fontos a briteknek, hogy látványos nemzetközi jogsértésbe bonyolódjanak miatta. A svéd hatóságok számára sem létfontosságú, ők tenni pedig amúgy sem tudnak sokat. Ecuador pedig nyilván szívesen sütkérezik a gonosz Egyesült Államokkal szembeszálló bátor állam szerepében, miközben politikusai kiélvezik a nagykövetségen rostokló modern „forradalmár” kétes dicsfényéből rájuk vetülő sugarakat. Akárhogyan is, egyvalami biztosnak látszik: Julian Assange várhatóan egy jó ideig nem lép Ecuador földjére, hacsak védelmezői nem találnak ki valamilyen, a nemzetközi jog által a brit hatóságok elől védett szállítási módszert: