Ma reggel beszélgettünk egy kört a Heti TV-n a palesztin államiság témájában, kicsit arra fókuszálva, hogy az egyes integrációs struktúrák hogy állnak a kérdéshez. Míg az államiság a nemzetközi jog előírásai alapján egy objektív jelenség (valami vagy állam vagy nem), annak elismerése a másik államok szuverén politikai aktusa – amit, mint most is láthatjuk, az egyes államok elkezdtek politikai eszközként is használni.
Egyéb bejegyzések a palesztin államiság témájában:
Nemrég született egy igen érdekes ítélet az Emberi Jogok Európai Bíróságán a Păcurar v. Románia ügyben. A bíróság azt mondta ki, hogy a vagyonuk eredetét megmagyarázni nem tudó köztisztviselők érintett vagyona jogszerűen elkobozható, még úgy is, hogy nem állapítanak meg azzal kapcsolatban valamilyen bűncselekményt.
Egyelőre nehéz megjósolni, hogy az ítélet milyen hatással lesz az európai korrupcióellenes politikai erőfeszítésekre, hiszen a strasbourgi döntések egyediek és “csupán” minősítik a létező állami jogszabályi megoldásokat, de azzal, hogy zöld lámpát adott ennek az igen szigorú román megoldásnak, az várhatóan más államok és szabályozók számára is példát tud majd adni. A lényeg, hogy ennek alapján nem lesz elég semmitmondó magyarázatokkal indokolni a fura vagyonnövekedéseket, és lehetségessé válik a megmagyarázhatatlan vagyon elkobzása. Ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy az ügy, és az eset olyan tisztviselőkre alkalmazandó, ahol az adott tisztviselő vagyonnyilatkozati kötelezettsége a kinevezéshez/beosztáshoz kötődik alkalmazási feltételként, tehát pl. választott, politikai pozíciók esetében automatikusan nem – ugyanakkor ha egy állami jogalkotó ahhoz köti, akkor az lehetséges, és nem fogja a tulajdonhoz, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelenteni, amennyiben a végrehajtása a bíróság által korábban körvonalazott kritériumok mentén történik. Ez iránymutatást jelenthet más államok számára is, hogy hasonló jogintézményeket és megoldásokat alkalmazzanak a jövőben.
Beszéltünk kicsit hosszabban erről a 24.hu oldalnak, amit aztán szemlézett a hvg.hu is.
A Klubrádió tegnapi, Reggeli Gyors című adásában beszélgettünk arról, hogy mit jelent, hogy Orbán Viktor mindenféle fenyegetéseket fogalmaz meg a Pride-ra látogatni szándékozó európai politikusok felé. Röviden, nem sokat.
Akit bővebben is érdekel, a beszélgetést meg tudja hallgatni ezen a hivatkozáson.
Zajlik az élet az amerikai-román kapcsolatokban is. Aktuális hír, hogy szinte rekordidő alatt sikerült fordítania az Egyesült Államoknak Románia helyzetén, ami a vízummentességi programban való részvételt illeti.
Alig néhány hónap után a Trump-adminisztráció úgy döntött, hogy kiteszi az államot a vízummentességi programból. Erről beszéltünk tegnap a Marosvásárhelyi Rádión. Érdemes lehet meghallgatni azt a januári beszélgetést is ugyanitt, ahol magáról a programról is beszéltünk kicsit többet.
Az ukrán média által közétett hír, miszerint két kínai állampolgárt ejtettek hadifogságba, akik korábban az orosz egységeknél harcoltak, érthetően felborzolta a kedélyeket. Emellett pedig felvet rengeteg olyan jogi kérdést, amivel érdemes foglalkozni egy kicsit.
Amennyiben a kínai állampolgárok saját akaratukból csatlakoztak az orosz egységekhez – és jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet – akkor az nem teszi Kínát a folyamatban lévő konfliktus részesévé. Amennyiben ő küldte volna őket, vagy valamilyen hivatalos minőségben kötődnének Kínához (pl. annak fegyveres erejének tagjai lennének), akkor az ellenségeskedésekben való részvételük bizony azt jelentené, hogy Kína is hadviselővé válik, bár ennek az Ukrajna-Kína távolság okán inkább csak politikai jelentősége van.
Igen, lehetséges, hogy ők valóban maguktól mentek oda és csatlakoztak az orosz fegyveres erőkhöz, bár a legtöbb állam jogszabályai tiltják, hogy az állampolgárok másik államnál vállaljanak katonai szolgálatot (lásd pl. a magyar Büntető törvénykönyv 146. §-t). Ugyanakkor ennek a tilalomnak az esetleges megsértését a konfliktusban részes ellenséges állam (jelen esetben Ukrajna) az ő foglyul ejtésük esetén nem vizsgálhatja, hiszen ahhoz az állampolgári jogviszonyhoz semmi köze, ő azok tekintetében a hadijog diktálta szabályok alapján köteles bánni velük.
Miután az ismereteink szerint ők maguktól utaztak Oroszországba, és csatlakoztak annak fegyveres erejéhez, helyzetük az orosz katonákkal egyenértékű – tehát amíg az orosz fegyveres erők tagjai, hadifoglyoknak minősülnek, és velük az 1949-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásainak megfelelően kell bánni. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ők Oroszország területén tartózkodva maguktól csatlakoztak, vagy egy tébolyult helyi sorozás eredményeképpen, akaratuk ellenére váltak orosz katonává, a lényeg a hivatalos kapcsolat az állam fegyveres erejével.
Ugyanez lenne a helyzet, ha ők Kína valamilyen “képviseletében” lettek volna jelen, azzal a bonyolultabb politikai háttérrel, hogy – ahogy fentebb leírtam – abban az esetben Kína is hadviselő félnek minősülne.
Jelentősen bonyolítaná a helyzetet ugyanakkor, ha ezek a kínai állampolgárok nem az orosz fegyveres erők tagjaiként kerültek volna ukrán fogságba, hanem magánemberként, vagy adott esetben egy zsoldoscsoport, vagy katonai magánvállalat alkalmazottaiként – tehát közvetlen állami kapcsolat nélkül. Ebben az esetben ugyanis nekik nem jár a hadifogoly státusz, amit általában csak a konfliktusban részt vevő államok fegyveres erői tagjainak tart fenn a hadijog rendszere. Az ilyen személyek a fegyveres konfliktusban a cselekményeiktől függetlenül civilnek minősülnek, ami nekik igazából nagyon nem jó: egyrészt a hadijognak megfelelő ártó cselekményeik büntethetők (ami a katonák esetében logikusan kizárt), másrészt pedig fogva tartásukat nem a fentebb hivatkozott harmadik genfi egyezmény, hanem a civilekre vonatkozó negyedik egyezmény előírásai határozzák meg. Sőt, még annak esélye is megvan, hogy az sem vonatkozik rájuk, ugyanis ez az egyezmény (konkrétan a 4. cikke) kimondja, hogy nem kell alkalmazni olyan fogságban tartott személyek esetében, akik egyik összeütköző félnek sem polgárai és a fogva tartó államnak rendezett diplomáciai kapcsolata van a saját államukkal. Mivel Ukrajna és Kína között megvannak a diplomáciai kapcsolatok, ez a helyzet ennek tankönyvi példája lenne, de mivel a kínai állampolgárok az orosz fegyveres erőknél szolgáltak, az a kapcsolat megalapozza a rendezettebb, hadifogoly státuszt. Ennek a ritkán felhívott rendelkezésnek a lényege az, hogy a konfliktusban állampolgárságuk okán nem érintett személyeket lehetőleg távol tartsa a konfliktustól, beleértve ebbe a hadijogi szabályok alkalmazásának kötelezettségét is. Hogy mi van akkor, ha a saját államuk nem akar tenni semmit a fogva tartó hatalommal szemben, na az pech, ilyenkor a fogva tartó államra egyébként vonatkozó emberi jogi szabályok szabnak valamiféle korlátot a velük való bánásmód tekintetében. Az így amúgy igen könnyen kialakuló joghézag, illetve jogi bizonytalanság tette egyébként lehetővé annak idején az Egyesült Államok számára is, hogy a 2001 szeptember 11-i támadások utáni “terrorizmus elleni háború”-ja során az általa elfogott személyek tekintetében lazítsa az őt kötelező jogi szabályokat… De ezt most ne nyissuk meg.
Nem lehet elmenni ugyanakkor a kínai foglyok interjúztatása mellett, ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény 13. cikkében foglalt tilalom sérelmét jelenti Ukrajna részéről. Ez kimondja, hogy a hadifoglyokat óvni kell a “nyilvános kiváncsiskodástól”, ami nyilván egy, az ő személyüket védeni szándékozó előírás. Felmerülhet persze, hogy ők hozzájárultak ahhoz, de a releváns gyakorlat ezt az érvet jellemzően nem fogadja el, más esetekben sem fogadta el. Ugyanakkor ebben az esetben is felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy “na és akkor mi van”… Lehet, hogy semmi, de azért érdemes lejegyezni a jogsértés tényét.
Egyelőre ennyit lehet tudni, és ennyiből ennyit érdemes rögzíteni. Ha lesznek fejlemények, kitérünk majd még rá.
Miután valóra váltak a legrosszabb elképzeléseim, a magyar kormány valóban meghívta Netanjahut, majd nem tartóztatta le és nem adta ki, sőt, Orbán bejelentette, hogy Magyarország elhagyja a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerét, érdemes egy gyors pillantást vetni rá, hogy mekkora kását sikerült kavarni.
Ezekről a kérdésekről elég sokat beszéltem mostanában, így például a Magyar Közöny Podcast, az Index, az ATV-n, közvetlenül a helyzet előtt a Klubrádión, vagy jóval korábban még a Hírklikk oldalain, valamint emlékeztetnék rá, hogy a hazai kollégákkal közösen kiadtunk egy nyilatkozatot is, ami azóta mértékadó nemzetközi fórumokon (OpinioJuris blog, Völkerrechtsblog) is megjelent.
Amint várható volt, a bíróság a magyar kormány jogsértését észlelve eljárást indított az az által elkövetett szerződésszegés miatt, és erről beszámolt a hazai sajtó is, lásd pl. itt vagy itt. Annyit mindenképpen előrebocsátanék, hogy a cikkben említett “kötelezettségszegési eljárás” nem azonos az EU-s hírekből indult uniós “kötelezettségszegési eljárás”-okkal, semmi köze azokhoz. Ez annyit takar, hogy maga a bíróság ebben az eljárásban meg fogja állapítani, hogy Magyarország megszegte a bíróság alapokányából fakadó kötelezettségeit.
Mi lesz ennek a következménye? A bíróság eddigi gyakorlatában az ilyen esetek utáni eljárások azzal értek véget, hogy a bíróság rögzítette a jogi helyzetet (azaz kimondta az állam jogsértését), majd az ügyet átadta a bíróság főszervének, az ún. Részes Államok Közgyűlésének (illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, ha az olyan helyzettel összefügésben született, amit az utalt a bírósághoz). Miért? Mert az ilyen szerződésszegés lehetséges következményeit a rendszerben részes államoknak (azaz a többi szerződő államnak) kell eldönteniük, a nemzetközi jog eszköztárába tartozó bármilyen módszer alkalmazásával. Miután a Nemzetközi Büntetőbíróság megállapítja, hogy Magyarország nemzetközi jogot sértett, annak áldozatai, azaz a többi részes állam akár az önsegély keretében jogszerűen szinte azt csinál, amit akar, ellenintézkedés keretében.
A nemzetközi jogban az önsegély lényege, hogy a szerződésszegővel szemben a szerződés többi részese akár egy másik szerződés megszegésével is reagálhat, ha azt látja megfelelőnek. Nyilván ennek van valamiféle korlátja, tehát az ellenintézkedésként tett lépés nem sérthet jus cogens normát (tehát nem járhat pl. fegyveres erő alkalmazásával, vagy nem vezetheti be a kötelező rabszolgaságot az adott állam polgárai tekintetében), illetve általánosságban arányosnak kell lennie. A lényeg, hogy a bíróság várható marasztaló ítélete megadja a jogi alapot ehhez, de hogy konkértan mi lesz… Csak találgatni lehet. Az is lehet, hogy semmi, ahogy az eddigi esetekben történt – csakhogy az eddigi esetek nem EU tagállamok voltak, akik tekintetében az EU is csinálhatott volna valamit. Ellenben ha most pl. az EU tagállamok azt mondják, hogy a független igazságszolgáltatás ilyen mértékű ignorálása miatt Magyarország tekintetében törlik az európai letartóztatási parancs intézményét, akkor amiatt egy szavunk sem lehet majd. Nem állítom, hogy ez lesz, csak elsőként most ez jutott eszembe. Sajnos a lehetőségek majdnem korlátlanok.
Arról is már sokat és sokszor beszéltem, hogy a folyamatban lévő jogállamisági vitákban jelentősen rombolja majd a kormány pozícióját az a tény, hogy nyíltan megtagad egy bírósági döntést. De hát a magyar kormányt ez nyilván nem annyira zavarja.
Első körben érdemes rögzíteni, hogy a bíróság alapokmánya alapján egy részes állam bármikor elhagyhatja a bíróság rendszerét, annak van egy előre meghatározott eljárásrendje. Ez azt írja elő, hogy az adott állam a saját alkotmányos előírásainak megfelelően dönt a kilépésről, majd azt közli az ENSZ főtitkárával, és onnantól számított egy év múlva szűnik meg a tagsága.
Ez azt jelenti, hogy a fenti, Netanjahuval kapcsolatos ügyben a kilépés nem segít a kormányon. Az Országgyűlés döntését ugyanis csak most kezdeményezte az örök kezdeményező Semjén Zsolt, szóval még egy évig Magyarország köteles együttműködni a Nemzetközi Büntetőbírósággal, azaz az előző részben említett eljárásban ennek semmi hatása nem lesz.
Utána viszont szabadon jöhet majd akár Orbán Viktor legnagyobb barátja, Vlagyimir Putyin, illetve a földgolyó bármilyen népirtó és egyéb söpredéke, a magyar név nagyobb dicsőségére. Bár azt érdemes megjegyezni, hogy ezek a bűncselekmények a magyar jog szerint is bűncselekmények, de hát a rezsim leghűbb ügyésze, Polt Péter majd nyilván kellő óvatossággal csinálja majd a szokásos semmit, hogy ne zavarja az orbáni diplomáciát a szokásos sikerek sikerre halmozásában.
De önmagában a kilépésnek nincsenek jogi következményei, azon túl, hogy nagyon kellemetlen, és igen rossz megítélést okoz – függetlenül attól, amire a kormány most nagy lelkesen mutogat, nevezetesen a bíróság működésében gyakran tapasztalható kisebb-nagyobb problémáktól. És itt újra felhívnám a figyelmet az előző rész utolsó bekezdésében foglalt, az Európai Unión belüli politikai következményekre. Ezek azért lehetnek érdekesek, mert kevés dolog van, amiben az uniós tagállamok annyira egyetértenek, hogy az közös uniós külpolitikai álláspontokat tud képezni, ezek között az egyik épp a Nemzetközi Büntetőbíróság támogatása. Ami persze továbbra sem érdekli majd a kormányt…
Elérhetővé vált a Magyar Közöny podcast felvétele, aminek során elég sok mindenről beszéltünk. Magyarország kilépése a Nemzetközi Büntetőbíróságból, Netanjahu budapesti látogatása, az állampolgárság felfüggesztésének lehetősége, a magyar vétójog megvonása, Marine Le Pen sikkasztása, vagy hogy le lehet-e váltani Orbánt 2026-ban…?
Tegnap reggel a Klubrádión annak az esetnek a jogi aspektusait jártuk körbe, amikor nemrég az izraeli fegyveres erők egy mentős konvolyon ütöttek rajta. Ezzel kapcsolatban átbeszéltük a hadijogi szabályok alkalmazhatóságát egy olyan konfliktusban, ahol az egyik hadviselő fél folyamatosan a hadijogi szabályok megkerülésével tevékenykedik, és hogy ennek milyen hatása lehet a jogkövetés lehetőségére.
A beszélgetés meghallgatható ezen az oldalon.
Ma egy hosszabb beszélgetésre volt módom a Hit Rádión, kicsit körbejárva az elmúlt időszak eseményeit a globális biztonság területén, aminek meghatározó elemei voltak Trump és Zelenszkij sajtónyilvános vitája a Fehér Házban, illetve az ezt követő zörgések a politikai kommunikációs térben. Musk bejelentése, hogy az Egyesült Államoknak ki kéne lépnie a NATO-ból, igazából semmi újat nem jelent, már megszokott, hogy a republikánus adminisztrációk nekirongyolnak a nemzetközi kapcsolatok fennálló rendszerének és intézményeinek. Ellenben a felélénkülő francia diplomáciai mozgások (kiegészülve a jelenleg még ellenzéki Marine Le Pen kijelentéseivel) arra utalnak következetni, hogy az USA által nyitva hagyott teret hamarosan feltöltheti valami más.
A beszélgetés itt meghallgatható:
Lattmann Tamás honlapja 