My latest analyis is available on the c4EP website. It covers the delicate issue of the results to be expected at the upcoming elections of the European Parliament.
I am not a big fan of predictions: however, some trends are clearly visible and may be well worth to take an early look on them. What can go wrong? In the worst case, my not-too-optimistic thoughts will prove to be wrong. The more, the better, if You want my opinion… 😉
Egy-két napja felpattant a téma, hogy a Bizottság valamilyen módon elengedné a Lengyelországgal szemben lassan hetedik éve vánszorgó 7. cikk szerinti eljárást (magáról az eljárásról, annak menetéről, szereplőiről stb. bővebben lásd ezt a régebbi bejegyzést), ami igazából csak idő és időzítés kérdése volt, hogy erre mikor kerül sor. A magyar kormány természetesen rögtön sértetten reagál, kettős mércét emleget, az ilyenkor szokásos…
Természetesen ennek semmi köze a “kettős mércéhez”. Már csak azért nem, mert a Magyarország elleni eljárást nem a Bizottság, hanem az Európai Parlament kezdeményezte, tehát most a magyar kormánynak a Bizottságot piszkálnia tök felesleges dolog. A 7. cikk szerinti eljárásban nincs dolga vele, és semmi köze hozzá, hogy az milyen döntést milyen alapon hoz egy másik állammal szemben. Ennyi.
Ami viszont kifejezetten érdekes kérdés (és most szépen hagyjuk magára a magyar maffiaállamot, hogy hadd puffogjon magában a vélt sérelmein), az az, hogy ha most az Európai Bizottság valóban úgy érzi, hogy meg van győzve a lengyelek által (és nagyvonalúan engedjük el, hogy valós teljesítmény vagy ígéretek alapján, de azért a puffogó maffiaállamot érdemes emlékeztetni, hogy nemrég ő is ígéretre kapott meg egy köteg pénzt a Bizottságtól, ennyit a “kettős mércéről” megint), vajon megteheti-e, hogy visszavonja a 7. cikk szerinti eljárás kezdeményezését. A gondot az okozza, hogy az EUSZ 7. cikke nem tartalmaz erre nézve rendelkezést, az én jellemzően a plain-text-reading-alapokon nyugvó értelmezésem (mekkora republikánus ókonzervatív felsőbíró lennék a SCOTUS-on, te jó ég, még Trump is megénekelne) szerint ezt a Bizottság egyszerűen nem teheti meg. Ha már elindult az eljárás, akkor az arra vonatkozó szabályokat kell annak során alkalmazni, és ott nem találunk olyat, ami kiengedné a döntést a Tanács kezéből. Ezen a kérdésen jelenleg a Tanács jogi szolgálata is gondolkodik a pletykák szerint. Tegyük hozzá, véleményem szerint nem ez az egyetlen konzisztenciazavar a szerződés e ponton igencsak összegányoltnak ható szövegében (számomra például a mai napig nyitott kérdés például, hogy ténylegesen van-e szükség arra, hogy a Tanács az első szakaszban konzultáljon az Európai Parlamenttel akkor is, ha az eljárást az kezdeményezte, az ugyanis elég maszturbatív jellegű jogi megoldásnak látszik), de Lengyelország esetében konkértan ez most igencsak élő kérdéssé vált.
Miért? Mert veszélyeket, ráadásul politikai veszélyeket is hordoz magában. Például, ha a magyar kormány kellően troll, erre a problémára hivatkozva akár még a luxembourgi Európai Unió Bírósága elé is citálhatja majd a Bizottság esetleges ilyen döntését, amely tény mindenképpen óvatosságra kell intse Vera Jourovát és társait. A biztonságos – és az alapító szerződés szövegével is szinkronban álló – megoldás az lenne, ha a Tanács egyszerűen szavazásra bocsátja az eljárás alapjául szolgáló kérdést, és (mivel nem lesz meg a négyötödös többség) megállapítja, hogy nem nem, nem áll fenn az alapértékek veszélyeztetése – aminek kimondásához gond nélkül fel tudják használni azt a tényt, hogy az annak idején az eljárás okaként a Bizottság által megjelölt problémát közben kötelezettségszegési eljárás keretében is megrágta már az uniós intézményrendszer, és abban Lengyelország látványosan engedett, szóval a veszély elhárult, készpassz. Az új lengyel miniszterelnök, Tusk ebben nyilván partner lesz, szóval mindenki jól jár a végén, kerek lesz a sztori, ergo politikai szempontból is ez a jó megoldás.
A magyar puffogás meg megy tovább, de igazából az is mindenkinek jó úgy, ahogy van. Azt a 7. cikk szerinti eljárást nem a Bizottság indította, ergo ilyen befolyása arra elméletben sincs. Amellett annak az eljárásnak a fenntartásához minden jel szerint sokkal több érdeke fűződik sokkal több szereplőnek, mint a lezárásához.
My latest analysis is now available on the C4EP website:
https://c4ep.eu/how-can-social-media-help-political-campaigns/
I have made an overview on actual advantages/disadvantages of the use of modern social media, based on latest experience of the 2019 European elections, getting prepared for the one in June of 2024.
Additionally, if You happen to be in Brussels around the elections, we organise an event for the evening of 12 June, and You are welcome to attend. We will have wine – and cookies, too. 😉
More information and registration (required):
Reading an interview of John Bolton by the le Figaro, You find a statement from him even put into the title by the editor: “Il est très probable que Trump quittera l’Otan s’il est réélu” – “It is very likely that Trump will leave NATO if he is re-elected”
Is this possible?
Regardless of Trump, it is a very interesting question if the US President can really withdraw his/her country from an international organization. Based on the US Constitution, in order to ratify an international treaty, he/she needs the support of two-third of the US Senate: there is no specific rule about this, but I think it would be illogical if he/she could just decide on his/her own to terminate one. As by that way, the President would gain legislative power – as the US Constitution immediately treats the text of ratified international treaties as federal law, if the President could decide to terminate those without the Senate, he/she would essentially change the text of federal laws.
The actual practice has been constant until the twentieth century, until when all treaty terminations have been backed/initiated by the Congress and the Senate accordingly. But after that a new practice have emerged, and the President has started to terminate treaties with his unilateral authority, which has become standard practice, not often challenged by the legislator. Not until 1978, the so-called Goldwater v. Carter case, where the decision of President Jimmy Carter (terminating a mutual defense treaty with the government of Taiwan, as part of the US’ recognition of the government of China) was challenged in front of the US Supreme Court. Unfortunately it has not been dealing with the merits of the constitutional question, some of the justices qualifying it a “nonjusticiable political question”. This position has not changed ever since.
Concluding, Trump could do it, but it is fair to say that a presidential decision of such gravity (taking the US out of NATO) would surely see strong opposition and a possible new round in front of the Supreme Court. Never any terminations before has even come close to the importance of this, so the Court could use this case to finally give a conclusive answer, which – according to my own opinion – should be the one two paragraphs above.
But let’s hope we never have to see it.
Is the European Union able to handle the problem of Russian – or any other – espionage against its institutions? My latest C4EP analysis sheds some light on the issue:
https://c4ep.eu/from-russia-with-love-some-issues-of-espionage-against-the-european-union
Read my analysis on the subject on the C4EP website:
https://c4ep.eu/in-the-final-phase-towards-a-new-eu-migration-system
Amint arra számítottam, a tegnapi posztban bemutatott interjú valóban keltett némi érdeklődést. Emiatt itt szükségesnek látom reagálni egy-két dologra.
Szükségesnek tartom most azzal kezdeni, amivel tegnap befejeztem. Emlékeztetőül:
“Nem állítom, hogy ez fog történni, a NATO-főtitkár mai kijelentése alapján úgy tűnik, hagynak még időt a magyar kormánynak a ratifikációra, hogy arcvesztés nélkül kiállhasson a vereségből. De lehet, hogy nem az ő döntése lesz az irányadó…”
A sok reakció közül, amire mindenképpen érdemes reagálni, az a Szenes Zoltánnal ugyanott, másnap közölt interjú, itt olvasható. Egyrészt a régi személyes ismeretség okán, másrészt pedig azért, mert itt megjelenik egy igen fontos, bizonytalan szempont, amire épp a fentebbi bekezdésben utaltam.
Először is, a cikk tartalmaz olyan zavaros mondatokat, amik egészen biztosan nem szó szerint Szenes Zoltántól származnak, és kicsit értelemzavaróak, amik a beszélő üzenetét – az ő szándéka ellenében – igencsak összezavarják. Így például a “Szenes Zoltán szerint a szerződés szövegét ugyan nem módosították, de csak a szervezet megalakulásakor alkalmazták, azóta más a gyakorlat.” mondat önmagában nem értelmezhető.
Ez és még néhány más dolog nem a nyilatkozótól származik, annak pontatlansága és zavarossága nem az ő hibája. A cikk alapos olvasásával a későbbiekből azért kiderül, hogy Szenes Zoltán is világosan látja, hogy az Észak-atlanti Szerződés 11. cikke csak a NATO megalakulására vonatkozik, szóval felejtsük is el azt gyorsan. (Ahogy azt a mondatot is, hogy “Eszerint valóban elégséges a tagállamok több mint felének hozzájárulása ahhoz, hogy a szerződés életbe lépjen a csatlakozó új tagállam és a NATO között.”, mert ekkora marhaságot senki nem mondott, én különösen nem.) Az új tagállamok csatlakozására a 10. cikk vonatkozik, ami – ahogy bemutattam – teljesen egyértelműen fogalmaz, az igazi kérdés nem is az.
Ahogy a tegnapi bejegyzésben is világosan leírtam, aminek a ratifikációján megy a rugózás jelenleg, az nem maga az Észak-atlanti Szerződés, hanem az ún. csatlakozási jegyzőkönyv megerősítése. Ez formailag egy külön nemzetközi szerződés, amire viszont a Szerződés alapján NINCS szükség. Az egy valóban létező gyakorlat, hogy születik ilyen (a NATO honlapon el is érhetők, hivatkoztam is példaként a magyart), de az állításom lényege – újra -, hogy ettől a gyakorlattól adott esetben bármikor el lehet térni, jogilag ez teljes mértékben lehetséges. Ez kb. olyan, mint amikor a társasházi szeméttároló ajtajára kiírják, hogy “kérjük becsukni”, a társasház házirendjébe pedig, hogy “csukva kell tartani”, de mindenki bezárja kulcsra. Nem lesz kötelező kulcsra zárni csak azért, mert megszokásból mindenki úgy csinál…
Az a nyilatkozói kijelentés ugyanakkor, hogy “ez egy értelmezés, amit kőkeményen betartanak a tagállamok”, konkrétan értelmezhetetlen nemzetközi jogi szempontból. Nem tudom, milyen a “kőkemény”, de bizonyítani kéne tudni, hogy egy contra legem (azaz egy nemzetközi szerződéssel ellentétes, vagy annak nem megfelelő, vagy az által nem előírt stb.) gyakorlat kötelező erejűvé vált, ami egy nemzetközi jogásznak sem biztos, hogy menne… Nem lett kötelező – ha az összes NATO-tagállam úgy dönt, hogy “kőkeményen” megkerülik Orbánt, akkor ő “kőkeményen” meg lesz kerülve, különösen, hogy – mint a 10. cikk szövegén látszik – ez az alkalmazott eljárás teljesen megfelel az írott jognak. Az, hogy egy nemzetközi szervezet működésében annak alapító szerződésének nem megfelelő gyakorlat alakul ki a tagok imperatív, vagy annak vélt érdekeinek megfelelve, nem újdonság és nem egyedülálló. Jó példa erre az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol a mai napig az Alapokmánytól eltérően történnek a szavazások, egészen pontosan a tartózkodás/távolmaradás értelmezése: a tartózkodást/távolmaradást az Alapokmány szövege alapján vétónak kellene tekinteni, mégsem tekintik annak. Erről bővebben írtam egy fejezetet egy olyan biztonságpolitikai kötetbe, amiben Szenes Zoltán épp a NATO-ról írt egyet (érdekességképpen, itt olvasható az én fejezetem, itt pedig az egész könyv, mindenképpen érdekes olvasmány), sajnos a bővítésre nem tért ki külön. A lényeg, hogy nincs olyan gyakorlat, ami ne változhatna meg, ha minden részes fél akarja és különösen akkor, ha az amúgy sem felel meg a szervezetre vonatkozó előírásoknak. A magyar kormányt pedig már eddig is megkerülték a NATO-ban minden további nélkül, ami miatt utána az már tiltakozni, meg vétózni sem akart, láthatóan beletörődött. Ennyit a nagy vétófenyegetésről.
Hasonlóképpen problémás az a kijelentés, hogy “jelenleg a tagállamok felvételének feltétele az egyhangú ratifikáció”. Nem. Nem az. Ez sehol nem jelenik meg az Észak-atlanti Szerződésben, sőt, a 10. cikk konkrétan nem ezt mondja. Ez a kijelentés így, ebben a formában teljesen megalapozatlan. Azt ki lehet jelenteni, hogy “a jelenlegi gyakorlat csatlakozási jegyzőkönyv elfogadását alakította ki”, de ez nem “feltétel”. Egyetlen “feltétel” van a Szerződésben, a meghívás. Az pedig megtörtént, ahogy a tegnapi posztban a hivatalos forrásokra is rámutattam.
Emellett külön örömmel láttam, hogy a beszélgetés felemlítette a Brüsszeli szerződést (a NATO elődjét, bár ez így nagyon bántó leegyszerűsítés, de most elmegy) és annak megkötésének körülményeit, bár ugyancsak téves kontextusban, az alapítással kapcsolatban – de akkor talán viszont érdemes lett volna azt is megnézni, hogy a Brüsszeli szerződés szó szerint teljesen ugyanezt a megoldást alkalmazza az utólagos csatlakozásra. (Ott a IX. cikk felel meg az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkének.) A Brüsszeli Szerződés alapján végül semmilyen gyakorlat nem alakult ki (maga a szerződés is lényegében elhalt, miután kifejezetten Németország ellen irányult, amit az USA nem akart támogatni, ezért lett helyette a NATO), ahhoz senki nem csatlakozott utólag, de a tény, hogy abban a szerződésben is ezt a megoldást alkalmaztak, nem lehet véletlen.
Szóval még egyszer: ez egy lehetőség a magyar kormány jogszerű megkerülésére. Hogy megpróbálnak-e majd élni vele, az egy másik, politikai kérdés.
Most jelent meg egy interjúm a Szeretlek Magyarország oldalon:
Ez megint kiverte a biztosítékot egyeseknél, ami engem egyáltalán nem zavar, viszont muszáj nehány tényt lefektetni és megjelölni, amelyek ismerete szükséges ahhoz, hogy bármilyen módon értékelhető álláspontot alakítsunk ki a kérdésben. Tudom, hogy a tények ismerete nem divat, egyes helyeken nem is elvárás, de nem baj.
A beszélgetés tárgya a magyar diplomácia újabb orra esése volt, miután Törökország döntése után sikerült Magyarországnak mégis utolsóvá válnia a svéd NATO-csatlakozás támogatása tekintetében. Sokak számára meglepő és újszerű lehet az a kijelentés, hogy a magyar ratifikáció nélkül is megtörténhet Svédország NATO-csatlakozása. Jelezném, hogy ezt a kialakult feszültség első pillanatától mondom, csak éppen senki nem kérdezte, azonkívül pedig mindenki megint olyan boldog volt a féltudásával, hogy sem kedvem, sem energiám, sem szívem nem volt elrontani mindenki örömét… Ha valaki veszi a fáradságot, és ténylegesen elolvassa a NATO alapító szerződését, az ún. Észak-atlanti Szerződést (vagy Washingtoni szerződés), konkrétan annak 10. cikkét (ezt amúgy helyesen a cikkhez is betette a szerkesztő), akkor ott a következőt találja:
“A Felek egyhangú megegyezéssel a Szerzõdéshez való csatlakozásra hívhatnak meg minden más európai államot, amely képes arra, hogy elõsegítse a Szerződés elveinek továbbfejlesztését és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához. Minden ekként meghívott állam részesévé válhat a Szerződésnek, ha csatlakozási okiratát az Amerikai Egyesült Államok kormányánál letétbe helyezi. E kormány a Felek mindegyikét értesíti az egyes csatlakozási okiratok letétbe helyezéséről.”
Ebben világosan le van írva, hogy mi a menet. Meghívás, majd utána az érintett állam egyoldalú aktussal, ún. csatlakozással az egyezmény részesévé válik, és nem kell hozzá semmiféle megerősítés a már részes államoktól.
Ami külön megerősítés tárgyát képezheti, az nem maga az Észak-atlanti Szerződés, hanem az ún. csatlakozási jegyzőkönyv (ezeket is meg lehet találni a fentebb linkelt oldalon), ennek megerősítésével játszadozhat egy tagállam (most is ez történik igazából), de a Szerződés szerint ez nem akadálya a taggá válásnak. Sőt, ha valaki veszi a fáradságot, és megnéz egy ilyet, lásd pl. a magyar csatlakozási jegyzőkönyv szövegét, ennek I. cikke is nagyon világosan azt mondja ki, hogy “In accordance with article 10 of the Treaty, the Republic of Hungary shall become a Party on the date when it deposits its instrument of accession with the Government of the United States of America“, azaz a meghívás után EGYOLDALÚ aktussal csatlakozik az új tagállam. Na és most mi történik, ha nem lesz ilyen csatlkozási jegyzőkönyv? Semmi…
(Kiegészítés: a 11. cikk nem az utólagos csatlakozásról, hanem az aláíró államok, azaz az eredeti tagok a szerződés létrehozásakor irányadó kötelezettségéről szól.)
Történt ilyen meghívás? Igen. A formális meghívás megtörtént 2022 júniusában, a madridi NATO-csúcson, csak a magyar média nem számolt be róla, szóval aki csak onnan tájékozódik, annak ez az információ meglepő lehet.
Itt a csúcs hivatalos honlapja:
https://www.nato.int/cps/en/natohq/news_196144.htm
Ott van a “Finland and Sweden membership” alatt világosan, hogy “official invitation”, illetve ha valakinek ez nem elég, akkor itt a hivatalos záró nyilatkozat is, ennek lásd 18. pontját:
https://www.nato.int/cps/en/natohq/official_texts_196951.htm?selectedLocale=en
Idézem: “Today, we have decided to invite Finland and Sweden to become members of NATO, and agreed to sign the Accession Protocols.”
És akkor szerintem ennyi bőven elég is ebben a kérdésben…
Egyszerűen az történt, hogy Orbán meg noob külpolosai ezt megint csúnyán benézték, és most fogalmuk sincs, hogy mit tudnak csinálni. És ezt el lehetett volna kerülni, én magam is többeknek elmondtam, hogy ez így nagyon rizikós játék, amiből csak akkor lehet jól kijönni, ha odafigyelnek. Nem figyeltek. Ennyi a történet.
Miután Törökország kilépett a történetből, a magyar kormány most bármikor kaphat egy hivatalos levelet Washingtonból, hogy “helló, akkor csak úgy szólunk, hogy mostantól Svédország NATO-tag, mert tegnap letették a papírokat”. Ankarának valószínűleg nem szívesen küldenek az amerikaiak egy ilyen levelet, hiszen a NATO kb. második legerősebb haderejét birtokló államról van szó, megkerülhetetlen geopolitikai helyzetben. Budapestnek ellenben minden gond nélkül, aztán nyugodtan lehet huszárvagdalkozni mindenki legnagyobb további derültségére.
Nem állítom, hogy ez fog történni, a NATO-főtitkár mai kijelentése alapján úgy tűnik, hagynak még időt a magyar kormánynak a ratifikációra, hogy arcvesztés nélkül kiállhasson a vereségből. De lehet, hogy nem az ő döntése lesz az irányadó…
A szeretlekmagyarorszag.hu oldalnak adott interjúban elmondtam, miért nem fogja Orbán Viktor megvétózni az Európai Tanács ülésén az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdését. És nem, nem csak azért, mert az arról való döntés nem is az Európai Tanács, hanem az Európai Unió Tanácsa hatáskörébe tartozik, azért is (akármi is dől a médiából ész nélkül), de van erre más, sokkal egyértelműbb politikai ok is.
Ha már beszéltünk, szóba kerültek a hónapok óta terjengő gondolatok is a magyar soros tanácsi elnökség elvétele/átszervezése tekintetében is, talán kicsit sikerült tisztázni annak jelentőségét/működését, mert ezt elég sok félreértés kíséri egy jó ideje, amióta a politika célkeresztjébe került a kérdés…
Az interjú elérhető itt.
Read my analysis on the matter on the C4EP website:
Lattmann Tamás honlapja 