Politika – 9 Oldal – Lattmann Tamás honlapja

Trianon a trianoniaké

Egy száz éves évforduló, amivel most mindenki foglalkozik Magyarországon és az egész közép- és kelet-európai régióban, mintha más probléma nem is lenne. Pedig van elég, de azok minden jel szerint nem annyira érdekesek, vagy mintha nem érintené annyira az emberek egy jelentős részét, akik inkább már régen kitaláltak maguknak egy, a meglévő melletti új országot, amit úgy hívnak: Trianon.

Van Trianon, ez a varázslatos hely, és lakói, a trianoniak. Mi benne olyan varázslatos? Nincsenek határai, nincs meghatározott helye, lebeg mindannyiunk felett, néha jobban látszik, néha kevéssé. A valóság is másképpen működik arrafelé, ott igaz, hogy egy öreg spekuláns világokat akar leigázni. Első lépésben persze Trianont, de rögtön utána az egész világot, majd határ a csillagos ég, de a Szíriusz biztosan. Ott való igaz, hogy a rendszerváltáskor még meg sem született fiatal emberek hithű kommunisták, és nincs jobb dolguk, mint rég meghalt vén kommunistákat védeni, mert csak. Ahol valóság, hogy a nemváltás betiltása véd a koronavírustól, az ima a ráktól, a házastársi engedelmesség pedig a családon belüli erőszaktól. Ahol a férfi-nő páros alkotta “család” pedig valóban nem bocsát ki magából homoszexuálisokat, hiszen az “természet-ellenes”, azoknak nincsenek is szüleik, ők valahogy keletkeztek, valószínűleg lombikban, simán lehet, hogy a fentebb említett spekuláns spekulálja össze őket. Soha nem lehet tudni. Trianonban valóban ott van a Föld szívcsakrája, van ugyan némi vita a magyar és a román trianoniak között, hogy a Pilisben, vagy a Kárpátokban és/vagy a Havasalföldön, az utóbbiak ráadásul még olyasmit is mondogatnak, hogy a világ 15 csakrája közül 7 náluk van, míg a magyar trianoniak megelégszenek azzal, hogy csak egy (a románoknál persze egy sincs), de abban mindenesetre egyetértenek, hogy Stonehenge, az smafu. És persze az elsődleges cél minden trianoni számára, hogy nehogymár az imperialista brit világbirodalom röhögjön a markába… Ahol valóság, hogy a japán parlament csak a te trianoniságoddal foglalkozik, és az egész Európai Unió is csak a te trianoniságod ellen áskálódik. Ja és ahol persze ahol Trianon 100 év múlva lejár, szóval jobb odafigyelni.

Lakói, a trianoniak fura emberek. Állampolgárságuk változatos lehet, identitásuk mégis erős, annak lényeges eleme a másik hibáztatása, az egyszerre elnyomottság és mindenkinél erősebb lét érzésének zavarodottsága. Egyvalamiben viszont a többség biztos, nevezetesen hogy nem zsidó, akiket valamiért a trianoniak esküdt ellenségének tartanak (ennek alapja valamiféle történelmi rivalizálás), egyebekben a felszínen nem tűnik kirekesztő csoportnak. Nagy előszeretettel tüntetik fel magukat mindenféle moralitás birtokosaként, hisznek a pontosan targetált és jól időzített fájdalom szükségességében, és az abból kivonható politikai profit maximalizásában.

A trianoniság fő szabály szerint megtűri a többes állampolgárságot (amelynek modelljét ügyesen egymásról másolják a különböző trianoniak), fura is lenne, ha nem tenné. Kivéve persze, ha épp a meghatározott helyi trianoniaknak épp előnyösnek tűnik, hogy épp mégse tűrje, ilyenkor vagy dumál össze-vissza, vagy gátlástalanul fosztja meg az embereket a szentségként tisztelt saját világi állampolgárságtól, ha ők tiszteletlen módon felvesznek egy általa nem szimpatizált másik állampolgárságot is – még akkor is, ha ezzel saját alkotmányát sérti. Minősített esete ennek, amikor az áldozatok erre reakcióként úgy kapnak “segítséget” a másik helyi trianoniaktól, hogy annak eredménye ugyan semmi, de elvárják tőlük, hogy hálásak legyenek érte – miközben fel is használják őket gátlás nélkül, no persze azok az áldozatok is kellenek, akik e kihasználásért cserébe azért megkérik a maguk árát. No de ez a felhasználás nem újdonság, ahogy sok trianoni amúgy is csak azért trianoniskodik, mert a többi trianonit akarja meggyőzni a közéjük tartozásról. Így például kevéssé trianonisággal vádolja meg politikai ellenfeleit, majd amikor az így kialakult trianoniság-verseny során azok törvényt fogadnak el Trianon nagyszerűségéről, valamiért azt mégsem hajlandó aláírni. Vagy folyamatosan tagadja trianoniságának jogfosztó esszenciáját, mindezt olyan ügyesen, hogy egészen Strasbourgig kell menni, hogy az világossá váljon.

Trianonivá válni nem könnyű, azokat, akik valamiért hirtelen azt szeretnék, vagy úgy csinálnak, mintha, általában gyanakodva figyelik – de vezérük azért kedvesen kitünteti azok igyekezetét (egy-két jó szóval a sajtótájékoztatókon, parlamenti kézfogással stb.), és ilyenkor egy-egy pillanatra úgy csinálnak, mintha tartanák az ilyet valamire (persze nem, de hát aki hisz benne, az hisz benne). Könnyedén megtehetik, hiszen jellemzően aktuális vezérük sem volt mindig trianoni, de megdolgozott az elismerésükért. Persze tudni kell erről a pozícióról, hogy sűrűn és könnyen változik, így a trianoni vezetők jellemzője a folyamatos gyanakvás és bizalmatlanság – ami amúgy a trianoniság természetes velejárójának is tekinthető, hisz világlátásuk szerint tolvajokkal vannak körülvéve, vagy olyanokkal, akik már loptak, vagy olyanokkal, akik lopni fognak (vagy visszavenni), végülis tökmindegy, minek nevezzük.

Trianon most lett száz éves, és hát valahol érthető, hogy a trianoniak nem engedik bántani azt vagy legalábbis túllépni rajta, hiszen nagyon jól megélnek és profitálnak belőle.

Magyar szempontból viszont van egy igen jelentős szempont, amit nekünk nem szabad elfelejtenünk: Trianon annak idején véget vetett a “történelmi” Magyarországnak, a trianoniak pedig most véget vetnének a “modern” Magyarországnak is.

Trianon a trianoniaké, tartsák meg maguknak, kell a fenének.

A “bocsánatkérésről”…

Ahogy várható volt, ismerve a kormány PR-módszereit, beindult a kommunikációs gőzhenger, egy eléggé meglepő formátumban: Kovács Zoltán nemzetközi főpropagátor irányításával a kormány elkezdte mondogatni, hogy mindenki kérjen tőle bocsánatot a mindenféle gyanúsítgatások miatt. Erről beszéltünk ma hajnalban, az ATV Start műsorában, ami itt nézhető vissza.

Amire az interjúban nem volt idő kitérni, arra csak itt emlékeztetnék. Amikor többször is szóvá tettem a kritikák egy részének pontatlanságát (lásd itt vagy itt), épp arra figyelmeztettem, hogy azok végül mind-mind a kormány kommunikációs pozícióját fogják erősíteni. Erről beszéltem. Persze, nyugodtan nevezhetjük nevetségesnek, hogy az levelekben szólítja fel a tudósokat arra, hogy vizsgálják felül álláspontjaikat, meg kérjenek elnézést, ahogy valóban az, de néhány éve még azon is csak nevettünk volna, hogy lesz amerikai elnök, aki a Twitter-en őrjöng folyamatosan, azon meg sírtunk volna, hogy azt sokan komolyan veszik és odafigyelnek rá. Ehhez képest…

A kormány “visszaadja a különleges jogosítványokat”… Hát, ez beismerésnek is jó

Valamivel éjfél előtt vált elérhetővé az Országgyűlés honlapján a törvényjavaslat, amivel a kormány – ahogy szeretik mondani – “visszaadja a különleges jogosítványokat” az Országgyűlésnek, ami mondás továbbra is ugyanannyira értelmetlen, mint eddig volt (most nem írom le újra, tessék visszaolvasni), ebből a törvényjavaslat szövegből-pedig ez még inkább egyértelművé vált. Két javaslatról van szó, a T/10747. sz. a helyzet közjogi “rendezését” célozza, a T/10748. sz. pedig egy hatalmas nagy saláta, rengeteg olyan rendelkezéssel, amik az egyes veszélyhelyzeti intézkedéseket emelik törvényerőre, tartják tovább hatályban, vagy módosítanak létező törvényi előírásokat. Első ránézésre elég sok “érdekes” megoldás van benne (lásd pl. a külképviseleti menedékjogi kérelem benyújtást, amiről hopp, most derül ki, hogy igazából nem is az, hanem csak “szándéknyilatkozat”, ami előfeltétele annak, hogy aztán a határon benyújtható legyen a menedékjogi kérelem, ami után automatikusan elzárásra kerül a menedékkérő, na, hardcore menekültjogos kollégák remélhetőleg majd beszélnek erről, vagy a régi-új “egészségügyi válsághelyzet” intézménye, ami legalább ugyanolyan problémás, mint a puccstörvény – de a léte önmagában árulkodó), most egyelőre csak az első javaslattal szeretnék foglalkozni.

Ami sok szempontból egyedülálló, elsőként amiatt, hogy én törvényszövegben ennyi politikai bullshitet még nem láttam. Van itt minden, mint a búcsúban, a törvényjavaslat szövegének konkrétan a fele a bevezetés, a kormány és “a magyar emberek” nagyszerűsége, az intézkedések hatékonysága, blabla, tipikus politikai PR-termék, végülis méltó az orbáni PR-kormányzáshoz. De nézzük az érdemi részt. Nem hosszú, kimásolom ide:

1. §
Az Országgyűlés felhívja a Kormányt, hogy a veszélyhelyzet kihirdetéséről szóló 40/2020. (III. 11.) Korm. rendelet szerinti veszélyhelyzetet (a továbbiakban: veszélyhelyzet) az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg.
2. §
Hatályát veszti a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény.
3. §
(1) Ez a törvény – a (2) bekezdésben meghatározott kivétellel – a kihirdetését követő napon lép hatályba.
(2) A 2. § és a 4. § a veszélyhelyzet megszűnésekor lép hatályba.
(3) A 2. § és a 4. § hatálybalépésének naptári napját a miniszterelnök annak ismertté válását követően a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg.
4. §
E törvény 2. §-a az Alaptörvény XXIX. cikk (3) bekezdése, 2. cikk (1) bekezdése, 24. cikk (9) bekezdése, 31. cikk (3) bekezdése, 35. cikk (1) bekezdése és 54. cikk (4) bekezdése alapján sarkalatosnak minősül.

ad 1. §
Tehát igen, ahogy eddig is mondtam, az Országgyűlés nem szüntet meg semmit, a veszélyhelyzet megszüntetése továbbra is a kormány feladata. A helyzet pedig most annyival még izgalmasabbá vált, hogy a törvényjavaslat szövege szerint “az Országgyűlés felhívja” a Kormányt, amely “felhívás” számomra nagyon nem világos, hogy mit is jelent. Kötelezést? Akkor miért nem azt írja a szöveg? Ugyanakkor a kötelezés nem tűnik jónak, hiszen az Alaptörvény a javaslat által is felhívott 54. cikk (3) bekezdése szerint a veszélyhelyzetet a Kormány akkor szünteti meg, “ha kihirdetésének feltételei már nem állnak fenn”, nem pedig akkor, ha arra őt bárki “felhívja”. Értelmezhetjük úgy, és azt hiszem, ez a reális minden szempontból, hogy ez a “az Alaptörvény 54. cikk (3) bekezdése szerint szüntesse meg” kitétel azt jelenti, hogy az Országgyűlés nem akarja (helyesen) elvonni a Kormány Alaptörvényben foglalt mérlegelési jogát a kihirdetés feltételeinek fennállása tekintetében, ez viszont azt jelenti, hogy ez alapján a törvény alapján a Kormány nem köteles megszüntetni a veszélyhelyzetet, azaz pestiesen szólva, az Országgyűlés most ad a sz.rnak egy pofont. Viszont a 15 naponkénti ellenőrzési jogáról a puccstörvény elfogadásakor már lemondott, ezzel tökéletesen megvalósítva az akkor írt, idegennek a PIN-kóddal együtt átadott bankkártyás hasonlatomat… Ez már csak abból is gyönyörűen látszik, hogy a javaslat 3. §-a a Kormány e döntésétől teszi függővé a puccstörvény hatályvesztését, nézzük csak:

ad 2. §
E szerint hatályát veszíti a puccstörvény, mégpedig akkor, ha a Kormány úgy dönt, véget vet a veszélyhelyzetnek. Oké. Mit jelent ez? Az általános felhatalmazás megszűnésével megszűnik az az Alaptörvény-ellenes helyzet, hogy az Országgyűlés nem ellenőrzi a kormányt, ez pozitív. Végiggondolva ugyanakkor, alkotmányosan az egy nagyon visszás helyzet, hogy a Kormány egyéni mérlegelés alapján való döntésének egy különleges jogrendi helyzeten kívül ható törvényalkotási/módosítási hatása legyen – márpedig most lényegében ez történik: e törvényjavaslat szövege alapján, ha a Kormány szíveskedik véget vetni a veszélyhelyzetnek (amire semmi határidőt nem szab neki senki), annak közvetlen következményeképpen lépnek hatályba azok a törvénymódosítások is, amik az e javaslat melletti saláta-javaslatban szerepelnek, akkor amikor ő akarja – azaz a Kormány de facto törvényalkotóvá válik. Mindezt ráadásul teljesen indokolatlanul és értelmetlenül. Egyáltalán nem világos, hogy mi szükség van e két dolog összekapcsolására és a Kormány kezébe helyezésére. Ezzel alkotmányosan még inkább visszás helyzet áll elő, mint a puccstörvénnyel.

És akkor egy kicsit talán provokatív, de mégis érdemi kérdés: miért nem tartalmaz ez az egész javaslat egy olyan passzust, ami egyszerűen azt mondja ki, hogy az Országgyűlés felhívja a puccstörvény 3. § (2) bekezdésében foglalt lehetőséget, és visszavonja az általános felhatalmazását még most, a veszélyhelyzet megszűnte előtt? Vagy egy még inkább provokatív: a puccstörvény 8. § azt mondja, hogy “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.“, ami számomra nagyon nem azt jelenti, hogy az Országgyűlés lemond a döntés jogáról. Ez az előírás azt jelenti, hogy ha megszűnik a veszélyhelyzet (mert a Kormány azt megszünteti), utána az Országgyűlés külön kell rendelkezzen a törvény hatályvesztéséről – amit kritizáltam is rendesen amiatt, hogy véleményem szerint az a felelősség mamelukokra tolását jelentette. A mostani javaslat szerint viszont nem ez történik: az Országgyűlés annak elfogadásával kimondja a hatályvesztést, de az a Kormány döntésétől függően válik majd valósággá, ha az úgy dönt valaha. És mi történik, ha soha nem dönt úgy? A migrációs válasághelyzetet is gátlás nélkül fenntartja évek óta úgy, ahogy annak jogszabályi előfeltételei nem teljesülnek… Miért is jó az, hogy az Országgyűlés, immáron a puccstörvény idézett előírását is megsértve, a jelen javaslat elfogadásával az önálló külön döntése helyett a Kormány kezébe helyezi még annak a törvénynek a hatályvesztését is, ezzel áttételesen a helyzet rendezésének teljességét minden további ellenőrzési jog fenntartása nélkül a kormány kezébe helyezi? Na, ezzel valósulhat meg a valódi, kontroll nélküli teljhatalom: az Országgyűlésnek ebben a pillanatban már semmi jogosítványa, papíron sem.

Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolunk a kormány diktatorikus hajlamairól (nem ismételném meg az előző hivatkozáson elérhető, általam korábban e tárgyban írottakat), egy ilyen alkotmányos helyzetet senki ép ésszel nem állíthat elő. Akkor sem, ha nincs vele semmi különleges szándéka.

Az azeri baltás gyilkos ügye Strasbourgban

Megszületett az ítélet a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán abban az ügyben, amit 2013-ban indítottak a hazánkban 2004-ben brutálisan meggyilkolt örmény katonatiszt hozzátartozói Azerbajdzsán és Magyarország ellen amiatt, hogy az elkövető Ramil Szafarovot 2012 nyarán a kormány átadta Azerbajdzsán számára (nem “kiadta”). Bár az állam vállalta, hogy a magyar bíróság által korábban kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását folytatja, ennek ellenére a földet érése pillanatában elnöki kegyelmet és előléptetést kapott, megkapta a teljes elmaradt fizetését, valamint egy házat, a továbbiakban pedig nemzeti hősként kezelték – ahogy amúgy addig is.

Az eset nem kis felháborodást váltott ki, itthon és nemzetközi szinten is, én magam is sokat kellett foglalkozzak vele, és már akkor előre jeleztem, hogy a kialakult magyar-azeri vita nem lesz rendezhető, de az áldozat hozzátartozói minden bizonnyal elmennek majd Strasbourgba, függetlenül attól, hogy az azeriek megsértették-e Magyarországgal szemben a nemzetközi jogot. (itt a honlapomon ajánlom is minden érdeklődő figyelmébe a vonatkozó aktát, különös tekintettel az első helyen elérhető munkaanyagra, valamint a 2013-as, Ügyvédvilágban közzétett interjúra). A ma megjelent ítélet nagyjából mindenben megfelel annak, amit akkor nyilatkoztam: a bíróság megállapította Azerbajdzsán felelősségét az élethez való jog sérelmében azzal, hogy nem alkalmazott megfelelő büntetést, megállapította, hogy Magyarország az átadás tényével önmagában nem sértette meg semmilyen jogot, beleértve ebbe az áldozat élethez való jogát – tehát mi ezt szerencsére “megúsztuk”. A politikai felelősség persze megvan, de csak egy bíró látta úgy a héttagú tanácsból (és ennek a különvéleményében elég világosan hangot is adott), hogy ez konkrét jogi felelősséggé is transzformálható. Érvelését jelentős részben alapozta arra a nagyon balszerencsés orbáni kijelentésre, amely szerint “nem történt semmi, amire ne számítottunk volna előre, hogy történhet”, érdemes rögzíteni, hogy ezen simán elmehetett volna a magyar álláspont is. Ugyanis az olvasható ki belőle, hogy a magyar döntéshozó minden eshetőséggel számolt, szemben azzal, amit egészen addig kommunikált kifelé és befelé is.

Ennek eredetileg az volt a lényege, hogy Magyarország álláspontja szerint az azeriek kiszúrtak velünk – és lényegében ez egy az egyben annak a (többség által csak kinevetett, pedig az adott körülmények között az egyetlen működőképes) “Merjünk buták lenni” stratégiának köszönhető, amit még annak idején a szép emlékű Magyar Külügyi Intézet nevet viselő, 2014 során szétvert kutató-elemző közösség alakított ki. (Érdemes elolvasni annak “búcsúztatóját” a kiváló Rácz András tollából.)

Az eljárásnak még nincs vége, lehetőség van az ítélet felülvizsgálatát kérni a bíróság nagytanácsától (hivatalos magyar fordításban “nagykamara”, de én ezt a szót le nem írom, ha nem nagyon muszáj, mert fájdalmat okoz), meglátjuk, hogy sor kerül-e rá. Ha valamiért ez megtörténhet, és Magyarország rosszabbul jöhet ki a dologból a végén, akkor az a fenti orbáni kijelentés lesz (ami nyilván akkor és ott alapvetően belpolitikai céllal hangzott el), ami jó leckét jelent majd arról, hogy kényes külpolitikai helyzetekben milyen nyilatkozatokat érdemes tenni.

A tranzitzónák után… Hogyan tovább?

A luxembourgi Európai Unió Bíróságának nem meglepő ítélete után a kormány részéről kezdetben érkező nem meglepő reakciók után komoly meglepetést keltő döntést jelentett be annak képviseletében Gulyás Gergely (úgy látszik, az ő feladata, hogy elvigye a főkök számára cikisnek tűnhető visszakozásokat). Ennek lényege, hogy felszámolják a tranzitzónákat, menekült-kérelmeket pedig majd csak a külképviseleteken lehet leadni, a határon nem.

Erről beszéltem kicsit hosszabban Bolgár György meghívására a Klub Rádió műsorán (itt, 12:16-tól), de egy-két gondolattal itt még kiegészíteném az ott elmondottakat. Az ügyről, előzményeiről már korábban többször írtam, beszéltem (lásd fentebb, illetve a honlapon a “migráció, menekültjog” aktát).

Először is szeretném itt is kiemelni, hogy az ítélet lényeges nem eleme nem csupán a tranzitzónák kérdése, egészen konkrétan a bíróság nem is mondta, hogy a tranzitzónákat meg kéne szüntetni. Azok csupán szimbólumává váltak annak a súlyosan aggályos kormányzati jogalkotás-sorozatnak az elmúlt évek során, amely lényegében jogi zsákutcába zárta a Magyarországon keresztül az EU felé érkező menedékkérőket, amelynek a tranzitzóna igazából csak eszköze, érdemi eleme sokkal inkább például a magyar kormány által megalkotott “biztonságos tranzitország” fogalom, amit az uniós jog eddig nem ismert, és igazából azt jelentette, hogy a magyar hatóságoknak nincs dolga olyan menedékkérővel, aki például Szerbián keresztül érkezik. Mivel ennek alapján dobálták vissza a menedékkérelmeket, bármilyen érdemi vizsgálat nélkül, ez sokkal súlyosabb probléma, mint maga a tranzitzóna, vagy akár a fogva tartás kérdése. Nem véletlen, hogy a kormányzati kommunikáció végig a fogva tartás kérdésére irányult (egyrészt mert itt találtak kapaszkodót a strasbourgi bíróság korábbi ítéletében, másrészt – és ez a fontosabb – ezt minden választó meg tudja érteni), ahogy az sem, hogy a mostani cselekménye épp a “szimbólum” ellen irányul – lényegében ennek tartalma egyenértékű azzal, mintha “lebontatnánk velünk a határkerítést”. Aki látta a 2018-as választási kampányt, az nagyon jól érti ennek politikai kommunikációs erejét. Miközben eddig az összes kormányzati kommunikáció hallgatott arról, hogy milyen szabályokat fognak alkalmazni az eddigi “biztonságos tranzitország” koncepció helyett, amit szintén leütött a bíróság…

Amit hallunk még, az az, hogy mostantól a kérelmeket már nem lehet majd a határon leadni, csak külképviseleten, azaz Szerbia területén például a belgrádi nagykövetségen. Összhangban áll-e ez az uniós joggal?

Egyáltalán, vonatkozik egy ilyen helyzetre az ún. eljárási irányelv, azaz az EU azon jogszabálya, ami a menedékkérelmek folyamatát szabályozza, és lehet-e annak alapján ilyen megoldást kialakítani? Ugyanis annak 3. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy “Ez az irányelv nem alkalmazható a tagállamok képviseleteihez benyújtott diplomáciai vagy területi menedékjog iránti kérelmekre.” Erre a gyors válasz, hogy igen, alkalmazható, mert az itt említett “menedékjog” azon másfajta menedékre irányul, aminek legjobb példájaként például Julian Assange londoni ecuadori nagykövetségén történt vendégeskedése hozható fel.

Vajon a belgrádi magyar nagykövetség Magyarország területének minősül? A kérdés azért releváns, mert az (1) bekezdés azt mondja ki, hogy “Ezen irányelvet a tagállamok területén, ideértve a határon, a felségvizeken vagy a tranzitzónákban benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelemre és a nemzetközi védelem visszavonására kell alkalmazni.” (Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy már csak ezért sem kellett volna megszüntetni a tranzitzónákat, hiszen maga az uniós jog rendelkezik azok lehetőségéről!) A felsorolás nem tartalmazza a külképviseleteket, ami első ránézésre problémás. Nemzetközi jogi értelemben a diplomáciai vagy konzuli képviseletek területe (a széles körben elterjedt tévhittel ellentétben) nem minősül államterületnek, így könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a válasz nemleges, de kiterjesztő, teleologikus értelmezéssel az ilyen eljárások szempontjából elfogadhatónak látom, hogy tekintsük annak. Ha nagyon kell, majd legfeljebb a külképviselet maga lesz tranzizónának minősítve, és akkor máris rendben van.

Amúgy pedig azt is érdemes rögzíteni, hogy még ha szűk értelemben is vesszük a külképviselet státuszát, az EU tagállama bármikor alkothat saját szabályozót egy irányelv kiegészítéseképpen, egészen addig, amíg az nem áll azzal ellentétben, vagy nem lehetetleníti annak célját, ez a jelen helyzetre is igaz, ahogy az irányelv 5. cikke is kimondja: “A tagállamok a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó eljárások tekintetében kedvezőbb szabályozást léptethetnek hatályba, vagy tarthatnak hatályban, amennyiben ezek a szabályok ezen irányelvvel összeegyeztethetőek.”. Nyilván itt az lesz a döntő kérdés, hogy a magyar kormány a részletes szabályok kialakítása során tekintettel lesz-e erre. Az elfogadott szabályok nem válnak majd az uniós jog részévé, de ha a külképviseleti kérelem benyújtása a menedékkérők szempontjából plusz lehetőségként fog megjelenni, akkor az 5. cikk fent idézett előírása alapján nem lehetetlen. (Persze, ettől függetlenül probléma lesz a határon való benyújtás megszüntetése, plusz ha változatlan marad a “biztonságos tranzitország” kamu, akkor az a probléma is fennmarad majd.)

Számomra mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy a kormány az Európai Unió Bíróságának ítéletét maradéktalanul be akarná tartani. Az, hogy nagy dérrel-dúrral bezárják a tranzitzónákat, az nem az, már csak azért sem, mert mint a legelején jeleztem, a bíróság ilyen kötelezettséget nem is írt elő. Biztos vagyok benne, hogy továbbra sem akarnak senkit nem hogy beengedni az országba, de a tisztességes eljárást sem akarják biztosítani. Amit viszont igen, az a politikai haszonszerzés, a szokásos PR-kormányzás: a mostani néhány száz menedékkérőt berakják valami városok központjába, hogy aztán másnap tele legyen a propagandamédia azzal, hogy “már megint itt vannak a migráncsok jajajajaj” – miközben effektíve teljes határzárat csinálnak délen, ha kell, újabb jogvitákat vállalva. Olyan ugyanis nincs, hogy határátkelőnél ne lehessen kérelmet beadni – jogilag legalábbis nincs. Amitől tartok, az a visszonyomás lehetősége, már csak azért is, mert politikai kommunikációs okokból ez még jól is jön majd a kormánynak, nincs is annál hálásabb, mint egy újabb “röszkei csata”…

Újabb “Civil” az ATV-n, egy kis kínai vasút és puccstörvény-magyarázat

Elérhetővé vált a szombat este élőben leadott “Civil a pályán” műsor, a két rész egyben visszanézhető itt. Ezúttal kicsit kevesebb szó esett magáról a koronavírusról, annál több annak hatásairól, illetve az általa kiváltott (illetve az arra hivatkozással bevezetett) intézkedésekről, szóval egy kicsit “magabiztosabbnak” éreztem magam, legalábbis a múltkori adáshoz képest.

Két dologra szeretnék itt kitérni: egyrészt az általam a kínai gyorsvasút kapcsán említett nevetséges, a törvényjavaslatot ért módosításra, amely szerint a beruházással kapcsolatos adatok kiadásához Kína hozzájárulását kell majd kérnie a büszke magyar szuverénnek, akit érdekel, eredetiben itt találja. És igen, nem leszünk gyarmat, kivéve minden jel szerint azt az esetet, ha valaki valamilyen formában jól megfizeti. Végülis semmi újdonság nincs ebben, megmondta Orbán Viktor annak idején, hogy ha Európa nem ad hitelt, majd kérünk Kínától, az már egy másik kérdés, hogy miért kell egy ilyen magyar szempontból értelmetlen dolog miatt a fejünk búbjáig eladósodnunk, ha ennek a dolognak bármi tényleges haszna lenne, akkor európai források is rendelkezésre állnának.

A másik pedig a “pluszjogok visszaadása” kérdése, illetve az azt körülvévő zűrzavar.

Mivel van gondom? Azzal, hogy ha a kormány megítélése szerint nincs szükség a veszélyhelyzet, azaz a különleges jogrend fenntartására, ahhoz semmilyen parlamenti jogszabályra nincs szükség, az Alaptörvény szerint továbbra is a kormány szünteti meg a veszélyhelyzetet, nem az Országgyűlés. A veszélyhelyzetet nem törvény (különösen nem a puccstörvény/felhatalmazási törvény) hirdette ki, hanem a kormány, rendelettel, az Alaptörvénybe foglaltakra hivatkozással (később többek által is megerősített álláspontom szerint alaptörvény-ellenesen, de ezt most hagyjuk), a puccstörvény 8. § szabálya “E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.” NEM a veszélyhelyzet megszűnését jelenti. Ez a jogszabályhely azt mondja ki, hogy maga a puccstörvény NEM veszíti hatályát automatikusan a veszélyhelyzet megszűnésével, és mivel ez a törvény “megerősítette” (amit senki nem tudja, mint jelent, de logikusan azt, hogy törvényerőre emelte) a kormány veszélyhelyzeti rendeleteit, azok SEM veszítik hatályukat az Alaptörvény szerinti 15 nap után. Ami azt jelenti, hogy a veszélyhelyzet joghatásai NEM múlnak el az Alaptörvény szerinti 15 nap után, hanem állandósulnak, egészen addig, amíg az Országgyűlés úgy nem dönt. Amire viszont semmi garancia, hogy meg fogja tenni – a vicces pont az, hogy a kormány kimondhatja, hogy már nincs veszélyhelyzet, pontosabban az Alaptörvény szerint CSAK ő mondhatja ki. Emiatt teljesen értelmetlen, hogy ahhoz minek is akar az Országgyűléshez fordulni. Amihez kell az Országgyűlés, az az, ami a puccstörvény nélkül AUTOMATIKUS lenne, azaz különleges jogrendi rendeletek hatályvesztése, azaz a fent hivatkozott 8. § alkalmazása. Szóval ha a kormány valamivel az Országgyűléshez akar menni, akkor ezzel kell. Ellenkező esetben az a fura helyzet áll elő, hogy a veszélyhelyzet véget érhet, de a joghatásai fennmaradnak – erről írtam átfogóan az Index által visszautasított, végül az Azonnali által lehozott írásomban, próbálva felhívni a figyelmet a helyzet abszurditására. Csak érdekességképpen, az osztrák közszolgálati televízió a helyzet bemutatásához az én itt alkalmazott bankkártya/PIN-kód hasonlatomat használta fel…

Na most nekem az elejétől kezdve nem tetszik, ahogy ebben a témában a kormány kommunikál – ha valahol ennyire össze-vissza beszélnek, az nekem bűzlik, de nagyon. Ennél már csak az rosszabb, hogy az ellenzék mennyire nem csinál semmit (erre is utaltam a műsorban), illetve ahogy ők bántóan leegyszerűsítik a kormány által keltett problémákat, amivel véleményem szerint nagyon komolyan segítik azt. Utóbbi gondolatom a 24.hu-n Pető Péter ma megjelent nagyon jó írásában is vissza lett igazolva, örülök neki, hogy nem csak én látom így a dolgot. Annyiban vitatkoznék vele, hogy azért érdemes odanézni, hogy miért is olyan felszínes néha az a “nyugati kritika”, nyilván nem magától…

Felmerült még a kérdés, hogy a veszélyhelyzet esetleges visszavonásának milyen konkrét jogi hatásai lennének. Fő szabály szerint a kormány az Alaptörvény szerinti veszélyhelyzetben elfogadott rendeletei mindenképpen hatályukat kellene hogy veszítsék – ám épp itt kavar be a puccstörvény, amely szerint (lásd a fentebb írottakat) viszont ez nem egyértelmű, merthogy annak alapján az Országgyűlésnek külön azokat is vissza kell vonnia azzal, hogy a 8. § szerint kimondja a hatályvesztést, amennyiben az az által említett “megerősítés”-t törvényi erőre emelésként értelmezzük. Ahol még rosszabb a helyzet, azok a veszélyhelyzet alatt elfogadott törvények, amik mindenképpen hatályban maradnak, hiába “a koronavírus helyzet miatt” fogadta el azokat az Országgyűlés. Itt érdemes arra gondolni, hogy mi szükség volt a puccstörvénnyel a kormány korlátozás nélküli felhatalmazására, ha amúgy az Országgyűlés jól láthatóan vidáman tudott mindenféle törvényt elfogadni. Ahogy arra is, hogy mi szükség volt magának a veszélyhelyzetnek az (alaptörvény-ellenes) kihirdetésére, amikor egyetlenegy olyan, a járvánnyal szembeni fellépéshez szükséges intézkedésre nem került sor, amit ne lehetett volna az egészségügyi törvényben foglaltak alapján szabályosan végrehajtani. De ez már egy másik történet…

Fellegek a hazai önkormányzatiság egén – sajnos várható volt

Aggasztó, ám sajnálatosan megalapozott elemzés látott nemrég napvilágot a 24.hu oldalon, ami azt a kérdést járja körbe, hogy a kormány által előterjesztett, új törvényjavaslati agyrém milyen hatással lesz a magyarországi önkormányzatiságról. Érdemes elolvasni, itt érhető el:

https://24.hu/belfold/2020/05/15/semjen-onkormanyzatok-gazdasagi-ovezet/

Szívemhez mindig közel állt a téma, mert ugyan messze nem tartom magam önkormányzati szakembernek, de szeretem a történelmet és mindig is hittem abban, hogy az önkormányzatok a hatalommegosztás és a demokrácia alapintézményei. És ezt mindenki, beleértve a Fideszt is, nagyon jól tudja. Ha másért nem is, de azért biztosan, mert 2006 után konkrétan a túlélésüket köszönhetik annak. A híres-neves balatonőszödi beszéd utáni földcsuszamlás-szerű önkormányzati győzelem lehetővé tette a nem sokkal korábbi országgyűlési választásokon csúnyán elvert párt számára, hogy bázisokat alakítson ki magának, beleértve ebbe azt is, hogy az önkormányzati forrásokat önnönmaga túlélésére (is) fordíthassa. (Ennek lett amúgy az egyik tragikus eredménye, hogy a fideszes önkormányzatok nagy része 2007-2008 során svájci frank alapú kötvények kibocsátásával a feje búbjáig eladósodott, és 2010 után kormányzati mentőövvel lettek kisegítve, amiről jó eséllyel előre tudhattak. Ennek a kérdésnek a végiggondolását egyébként javaslom mindenki figyelmébe, amikor a devizahitelek a témájában a Fidesz megpróbálja osztani az igazságot.)

Élénken emlékszem rá, hogy ebben az időszakban az egyik, a nyilvánosság elé nagyon látványosan ki nem léptettett nagy vita az volt, hogy a kormányzat milyen mértékig avatkozhat bele az önkormányzatok pénzügyeibe (látván az alakuló gyakorlatot), amit végül az akkor ellenzéki Fidesz azzal a megelőző csapással zárt le, hogy egészen egyszerűen elkezdte az önkormányzatok függetlenségére leselkedő európaiatlan viselkedéssel vádolni az őszödi beszéd és a reformok körüli csetepatákba politikai értelemben amúgy is belerokkant kormányt, így végül az egész téma lekerült az asztalról. Fideszes ismerőseim akkoriban mondták nekem, hogy komolyan számítanak rá, hogy a “Gyurcsányék el akarják majd szedni a pénzüket”, de szerencsére az európai források egy jelentős része közvetlenül érkezik, alkotmányos többsége meg nincs. Az eredményt látjuk, 2010-re előállt egy csődközeli helyzet, amelynek kialakulásában alapvetően volt kormányzati felelősség is, de a helyi döntéshozók is nyakig benne voltak abban.

Emiatt a 2010-ben született alkotmányozó többséggel kapcsolatban nekem az egyik legkomolyabb aggodalmam rögtön az önkormányzatisággal kapcsolatban merült fel. Az Alaptörvény elfogadása előtti viták során nyilvánosan is szükségesnek láttam szót emelni az abban foglalt, az önkormányzati garanciák lebontására irányuló előírásokkal szemben. Napra pontosan kilenc évvel ezelőtt, 2011. május 17-én, a Magyar Szocialista Párt felkérésére a Velencei Bizottság előtt független szakértőként ismertettem a – többek között – ezzel kapcsolatos aggályaimat. A megbeszélés utáni interjú során is ezt tartottam fontosnak kiemelni (a videón 4:20-tól), már csak azért is, mert láthatóan a bizottságot is érdekelte:

Van az a mondás, hogy marhára utálom, amikor igazam van, hát ez most megint “bejött”… És nem véletlen, hogy erre akkor kerül sor, miután fájdalmas vereségeket szenvedett a kormány a 2019-es önkormányzati választásokon, viszont nagyon is átlátszó.

Kategória: Politika