Kategória: Nemzetközi jog

Mi a gond az ENSZ univerzális egészségügyi ellátásról szóló nyilatkozatával?

Miután tegnap New York-ban az államok vezetői elfogadták az ENSZ univerzális egészségügyi ellátásról (universal health care – UHC) szóló nyilatkozatát, a hazai sajtót megint bejárja a NER szelleme képében Szijjártó Péter, aki természetesen megint mindenhol a migránsokat látja. Ahogy megfogalmazta:

Magyarország semmilyen körülmények között nem ismeri el az egyetemes egészségügyi ellátásról szóló ENSZ-nyilatkozat migrációra vonatkozó részeit, amelyek szerint az ENSZ-tagországokban az illegális migránsoknak is az adófizető állampolgárokéval azonos szolgáltatást kellene biztosítani.

Mi az igazság ebből?

Első lépésben érdemes megkeresni magát a dokumentumot, amiről beszélünk. Itt megtalálható.

Majd utána tisztázzuk, hogy a dokumentum címében az “univerzális” nem a nemzetköziségre, hanem arra utal, hogy egy adott országban mindenki hozzáfér az egészségügyi ellátáshoz, azaz épp egy olyan modellre, amely állítólagos érdekében a Fidesz a 2006 utáni magyarországi egészségügyi reformot ott fúrta, ahol érte. De ezt most hagyjuk, rég volt, tán igaz sem volt.

Ezután keressük meg benne azokat az elemeket, amelyek utalnak a külgazdasági és külügyminiszter “leleplezésére”, amely szerint “az ENSZ-ben számos kísérlet zajlik most arra, hogy a globális migrációs csomagot részenként a nemzetközi jog részévé tegyék, az egyes fejezeteket próbálják elrejteni olyan ENSZ-döntésekben, amelyekre később hivatkozni lehet”.

A dokumentum 70-71. pontjaiban jelenik meg a migráció kérdése. A 70. pontban a sérülékeny csoportok támogatása utal az ENSZ 2015-ben elfogadott fenntartható fejlődési céljainak 23. pontjára, ahol viszont azt olvashatjuk, hogy bármilyen további intézkedéseknek a “nemzetközi joggal összhangban állónak” kell lenniük, tehát semmilyen új jogi kötelezettség nem jelenik meg. Ez még inkább nyilvánvaló a 71. pont esetében, ahol a migránsoknak (és más, itt felsorolt csoportoknak) nyújtott egészségügyi szolgáltatások tekintetében a nyilatkozat azt a szöveget tartalmazza, hogy “in line with national contexts and priorities”, azaz nemhogy új, sunnyogó nemzetközi jogi kötelezettségről nincs szó, de kifejezetten elismeri a dokumentum az államok jogát a prioritások felállítására.

Tehát az sem igaz, hogy a kormánynak el kéne fogadnia, hogy “illegális migránsok bármilyen tekintetben ugyanolyan ellátásban részesüljenek, mint a magyar adófizető polgárok”, ahogy természetesen szó sincs arról, hogy “hátrányos megkülönböztetésben részesítené saját állampolgárait”, ami mind nagyon jól hangzik, de ne hatódjunk meg tőle.

Szóval semmi nem igaz az egész dumából, oké, de akkor mi szükség van a színházra? Egyrészt jön az önkormányzati választás, szóval megint kell a migrációval riogatni – ez a belpolitikai cél. Van ugyanakkor egy másik, külpolitikai cél is. A dokumentum körül ugyanis elég komoly viták voltak az elmúlt időszakban, a Trump-adminisztráció pedig – a saját politikai mániáját, az abortusz-ellenességet nyomatva – ebben a kérdésben marcangolta a dokumentum korábbi munkaváltozatait. Valószínűleg a magyar kormány a dokumentum elutasításával azt a politikai szívességet teszi meg a Fehér Háznak, hogy nem csak dél- és közép-amerikai államok fognak “felsorakozni” mellette ebben a kérdésben, miközben erről a témáról itthon még nem mernek nyíltan beszélni, ezért halljuk már megint a migrációt…

A Gruevszki-ügyről

Többfelé nyilatkoztam az elmúlt napokban nagy port kavart Gruevszki-ügyről. Néhány példa:

ATV Start:

ATV Fórum:

Egyenes beszéd:

Miután egyre inkább kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a macedón ex-miniszterelnök Magyarországra érkezésében mennyi magyar kormányzati közreműködés volt, lassan ideje elkezdeni számba venni az okozott károkat, és gondolkodni a következményeken.

Az uniós kötelezettségszegési eljárást a Schengen határőrizeti kódex megsértése miatt borítékolhatjuk, de a fenti tények okán egy újabb probléma is következik: a diplomáciai járműveket és személyzetet a nemzetközi jog, egészen pontosan a diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezmény alapján nem lehet olyasmire használni, ami a fogadó állam közrendje ellen irányul – már pedig ez egyértelműen az. A bécsi egyezmény sérelme esetében pedig különleges helyzet áll fenn, ugyanis az egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve lehetővé teszi, hogy ilyen egyezmény-sértés esetén a sérelmet szenvedett állam azonnal, minden további nélkül a Nemzetközi Bírósághoz forduljon, ami az így megindított peres eljárásban kötelező ítéletben mondja ki a jogsértés tényét. Ilyen módon indított – és nyert – pert az Egyesült Államok Irán ellen a teheráni nagykövetség elleni támadás miatt, Németország az Egyesült Államok ellen a LaGrand-ügyben, és ennek alapján indított nemrég pert Palesztina az Egyesült Államok ellen az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésével kapcsolatban. Tehát ez nem csupán elméleti lehetőség, hanem komoly gyakorlata is van.

És a nagy probléma az, hogy ezt a jegyzőkönyvet mind Magyarország, mind pedig Macedónia megerősítette annak idején, tehát az alkalmazható a jelen helyzetre. Azaz Macedónia akár már ma be is perelhet minket minden további nélkül, és jó eséllyel nyer. Nagyon gáz.

Mindezekről az ENSZ honlapja segítségével kb. 5 perc alatt bárki meggyőződhet. Nekem meg egyre komolyabb kételyeim vannak abban a tekintetben, hogy miért is van a “Külgazdasági és Külügyminisztérium” nevű siralomháznak egy nemzetközi jogi főosztálya. Ne értsen félre senki, azzal semmi gondom, ha valaki őrült tempóval, üvöltve veti bele magát a vasvillába, de ha maga előtt tartja közben az egész országot, akkor ott már muszáj lesz a személyes felelősségről is beszélni.

My reflection: Kurdistan and Catalonia as new states? Caught between sovereignty and peoples’ right to self-determination

During recent weeks, two major referenda have taken place with serious ambition: to create new states by secession, one in Catalonia in Spain, and ano other one in the Kurdish territory in Iraq.

My current analysis, published in the International Law Reflections series (of the Institute of International Relations, Prague) sheds light to the international legal background of similar situations and their possible consequence under the current legal-political circumstances.

You can download the analysis directly from here.

Jogi-politikai patthelyzet: Julian Assange Ecuador nagykövetségén

Eredeti megjelenés: Külpraktika blog ( https://kprax.blog.hu/2012/08/17/jogi-politikai_patthelyzet_julian_assange_ecuador_nagykovetsegen )

Minden jel szerint ideiglenes nyugvópontra jutott az ausztrál Julian Assange, a Wikileaks oldal alapítójának kergetőzése a svéd, majd a brit hatóságokkal. A nemi erőszakkal kapcsolatos vádakkal illetett Assange – sokak szerint ugyanakkor modern korunk egyik ikonikus ellenálló figurája -, valamint védői attól tartanak, hogy a svéd hatóságok elfogása esetén kiadhatnák őt az Egyesült Államoknak. Itt pedig elméletben akár a halálbüntetés is kiszabható lenne a vele kapcsolatban megfogalmazott vádak tárgyát képező cselekmények tekintetében, és emiatt mindenképpen próbálják elkerülni a kiadatást. Az utolsó két hónapot Assange Ecuador londoni nagykövetségén töltette, majd az utolsó hír az volt, hogy a miután a kiadatási ügye eredménytelenül ért véget, a dél-amerikai állam menekültstátuszt, a nagykövetségen pedig menedéket nyújt számára, kihasználva a diplomáciai jog nyújtotta mentességet. A brit hatóságok reakciójából egyértelmű volt, hogy nem ismerik el a védettséget, és gondoskodnak arról, hogy a bírói döntés teljesüljön, azaz Assange kiadatásra kerüljön Svédország számára.

Első lépésben vizsgájuk meg, hogy Ecuador cselekménye összhangban áll-e a nemzetközi joggal, majd ennek függvényében a lehetséges brit reakciókat.

Bár az, hogy egy állam politikai okokból a nagykövetségén nyújtson diplomáciai védelmet a fogadó állam polgárának nem újszerű magatartás (a magyar történelmet ismerők számára rögtön eszébe juthat Mindszenty bíboros esete, aki az 1956-os forradalom után egészen 1971-ig tartózkodott a budapesti amerikai nagykövetségen), annak általános értelemben vett lehetőségét soha nem ismerték el sem a nemzetközi jog írott normái, sem pedig a gyakorlata. A kérdést 1950-ben vette górcső alá a Nemzetközi Bíróság, épp dél-amerikai államok vitája eredményeképpen: 1949-ben Victor Raúl Haya de la Torre, az egyik perui politikai vezető Kolumbia limai nagykövetségén kapott menedéket, miután az államban kialakult zavargások miatt menekülni kényszerült, majd éveket töltött a nagykövetség épületében, miután Peru megtagadta, hogy szabad utat biztosítson számára Kolumbiába. A vita zárásaként a bíróság azt állapította meg, hogy nincs olyan általános nemzetközi jogi norma, ami Kolumbia számára megengedné a diplomáciai menedék nyújtását, és erre az általa felhívott, korábban megkötött amerikai nemzetközi egyezmények sem biztosítanak lehetőséget. Annak lehetőségét ugyanakkor elismerte, hogy meghatározott helyzetekben erre nyílhat mód, ám ez eseti mérlegelést igényel.

Érdemes lehet megjegyezni, hogy az ítélet után, 1954-ben egyes amerikai államok az Amerikai Államok Szervezete (Organisation of American States – OAS) keretében külön nemzetközi szerződést kötöttek egymással a diplomáciai menedékről, annak II. cikkében általában kimondva e lehetőséget. Ugyanakkor e szerződés III. cikke konkrétan megtiltja, hogy olyan személy számára nyújtson menedéket egy állam, akivel szemben köztörvényes bűncselekmény miatt van folyamatban bírósági eljárás, az ilyen személyt ki kell adni a helyi hatóságoknak – ám a IV. cikk a menedéket nyújtó állam számára hagyja meg annak lehetőségét, hogy minősítse a védelem alá vont személy elleni eljárás természetét.

A diplomáciai menedék kérdése amúgy fel sem merül a diplomáciai kapcsolatokról szóló, az ENSZ keretei között 1961-ben elfogadott Bécsi egyezményben, amelyet mind Ecuador, mind pedig Nagy-Britannia megerősített, és amely ma a diplomáciai kapcsolatok szabályainak alapvető gyűjteményének tekinthető. Hasonlóképpen hallgat róla az 1963-ban ugyanitt elfogadott konzuli kapcsolatokról szóló egyezmény is, ami azt igazolja, hogy e jogintézmény elfogadottsága univerzális szinten kérdésesnek tekinthető. Mindazonáltal érvelhető, hogy ez helyi szokásjogi alapon tekinthető létező intézménynek (a Nemzetközi Bíróság Haya de la Torre-ügyben hozott ítélete ezt alátámasztja), ám ez, az amerikai államok között esetleg kitapintható helyi szokásjog nem jelent kötelezettséget Nagy-Britannia számára.

Mérlegeljünk hát! Ecuador cselekményét a fenti szempontok alapján kell megítélnünk.

A fent említett amerikai egyezményben foglalt menedékjog biztosítása véleményem szerint nem lehetséges érv. Elsősorban azért, mert e jogi megoldás elfogadottsága még a saját földrajzi régióján belül sem vált teljessé, még az amerikai kontinens államainak is kevesebb mint a fele erősítette meg azt. Nagy-Britanniával szemben pedig nyilván bajosan lenne alkalmazható, más kontinensen pedig ilyen jellegű nemzetközi egyezmény egyáltalán nem született.

A helyzet sem azonos. A történelmi példában, Haya de la Torre esetében politikai bűncselekmény vádja feküdt az asztalon, Assange esetében viszont erről szó sincs: a svéd hatóságok által megfogalmazott, nemi erőszakkal kapcsolatos vádak tisztán köztörvényesek. Az Egyesült Államok állítólagos szándékaival kapcsolatban megfogalmazott kijelentések Assange és támogatói oldaláról pedig nem csupán bizonytalanok és alátámasztatlanok, de nem is bírnak relevanciával. A jelen helyzetben nem az Egyesült Államoknak, hanem a Svédországnak való kiadatást akadályozza Ecuador, amellyel szemben úgy vélem, hogy a menedékjog alkalmazása – tekintettel az érintett államok emberi jogi helyzetére – legalábbis megmosolyogtató. Különös pikantériája az ügynek, hogy miközben Assange védelmének egyik oszlopos tagja, az általam egyébként nagyra becsült amerikai Michael Ratner látványosan félti ügyfelét a Guantánamo támaszpont rémségétől, elfelejteni látszik, hogy Svédország volt az egyike azon kevés államoknak, akik a nyolcvanas évek végétől folyamatosan szót emeltek az Egyesült Államok egyes emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződéseket kísérő fenntartási gyakorlatával szemben. Összességében véleményem szerint Ecuador nem tud olyan nemzetközi jogi normát felhívni, amely a diplomáciai védelem nyújtását alátámasztja, sem pedig olyan tényt (pl. üldöztetést), amely azt hitelesen igazolja.

Milyen megoldásokkal élhet Nagy-Britannia a kialakult helyzetben?

A híradások szerint a brit kormányzat az 1984-es, a líbiai nagykövetség előtt történt incidens után elfogadott, a diplomáciai és a konzuli létesítményekről szóló törvény (Diplomatic and Consular Premises Act – DCPA) alkalmazásának felhívásával fenyegeti Ecuador nagykövetségét és az ott ez idáig menedéket lelt Julian Assange-t. Az említett, 1984-es esetben az történt, hogy a líbiai nagykövetségről a Kadhafi-rezsim ellen tüntető tömeg felé automata fegyverből leadott lövések megölték az egyébként éppen a képviselet védelmére kirendelt Yvonne Joyce Fletcher rendőrnőt, majd az eset következményeképpen a brit rendőrök tizenegy napon át tartó ostromgyűrű alá vették az épületet, valamint hosszú időre megszűntek a diplomáciai kapcsolatok is a két állam között. Bár a líbiai rezsim később elismerte felelősségét és kártérítést fizetett, az elkövető személye a mai napig bizonytalan.

E törvény alkalmazásának felvetése annak lehetőségét villantja fel, hogy ha kell, erőszakkal is kihozzák Assange-t a nagykövetségről, hogy kiadhassák Svédországnak. A szóban forgó brit jogszabály ugyanis lehetővé teszi, hogy egy adott létesítmény diplomáciai vagy konzuli státuszát, valamint az ezzel együtt járó mentességeket megvonják, amennyiben annak használata nem áll összhangban annak eredeti rendeltetésével, vagy amennyiben ez nemzetbiztonsági, közbiztonsági (vagy éppen várostervezési szempontokra) tekintettel szükséges. Ugyanakkor a törvény I. rész 1. (4) bekezdése is kimondja azt a jogi evidenciát, hogy a státusz megvonása csak akkor lehetséges, ha az a „nemzetközi jog szerint megengedett”. Ez azt jelenti, hogy a brit hatóságok a törvény alkalmazása során nem térhetnek el a nemzetközi jog irányadó normáitól, ami rögtön nehezen értelmezhető helyzetre vezet.

A már említett Bécsi egyezmény ugyanis szigorú sérthetetlenséget állapít meg a nagykövetség helyiségei tekintetében, azaz a brit hatóságok oda nem hatolhatnak be, függetlenül attól, hogy állításuk szerint ez szükséges a kiadatás tekintetében fennálló kötelezettség teljesítéséhez. Így a helyzet patt állássá alakul: Ecuador jogsértő módon tartja ugyan a nagykövetségén azt, akit a brit hatóságok szeretnének letartóztatni, ám azok nem tudnak bemenni érte. Viszont nem is kötelesek szabad utat engedni neki Ecuadorba, hiszen ilyen mentesség és jog a Bécsi egyezmény szerint csak a diplomáciai személyzet tagjait illeti meg, akik közé a „menekült” nem tartozik. Még akkor sem tehető azzá, ha hirtelen valami trükk útján megkapja Ecuador állampolgárságát, hiszen az Egyesült Királyság területén érvényes mentességekhez az általa biztosított külön akkreditáció szükséges, ami nyilván esélytelen.

Ráadásul a józan ész alapján többen is óva intik a brit hatóságokat bármilyen meggondolatlanságtól, emlékeztetve arra, hogy egy nemzetközi jogi szempontból kétes akció nem csupán kellemetlen, de a világon máshol jelen lévő brit diplomáciai képviseletek biztonsága szempontjából is veszélyes következményekkel járna.

Ugyanakkor a helyzet jogilag nem feloldhatatlan. Mind Ecuador, mind pedig az Egyesült Királyság megerősítette a diplomáciai kapcsolatokról szóló Bécsi egyezmény vitarendezésről szóló kiegészítő jegyzőkönyvét, ami lehetővé teszi számukra, hogy a vitát a Nemzetközi Bíróság elé terjesszék. E jegyzőkönyv kimondja ugyanis, hogy az egyezmény értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos államok közötti vitát a bíróság kötelező ítélettel eldöntheti. Így itt és most lehetőség van arra, ami általában az államok közi vitákban nem túl gyakori, hogy minden további nélkül megnyíljon az út a Nemzetközi Bíróság számára. Nagy-Britannia egyoldalú keresettel pert tud indítani Ecuador ellen, felróva vele szemben az egyezmény megsértését.

Véleményem szerint e megoldás lenne a felek számára a leginkább kívánatos is. Úgy vélem, Assange személye nem olyan fontos a briteknek, hogy látványos nemzetközi jogsértésbe bonyolódjanak miatta. A svéd hatóságok számára sem létfontosságú, ők tenni pedig amúgy sem tudnak sokat. Ecuador pedig nyilván szívesen sütkérezik a gonosz Egyesült Államokkal szembeszálló bátor állam szerepében, miközben politikusai kiélvezik a nagykövetségen rostokló modern „forradalmár” kétes dicsfényéből rájuk vetülő sugarakat. Akárhogyan is, egyvalami biztosnak látszik: Julian Assange várhatóan egy jó ideig nem lép Ecuador földjére, hacsak védelmezői nem találnak ki valamilyen, a nemzetközi jog által a brit hatóságok elől védett szállítási módszert:

Kincs, ami nincs? A palesztin államiság a Nemzetközi Büntetőbíróság értelmezésében

Eredeti megjelenés: Külpraktika blog (https://kprax.blog.hu/2012/04/04/kincs_ami_nincs_a_palesztin_allamisag_a_nemzetkozi_buntetobirosag_ertelmezeseben)

2012. április 3-án a hágai székhelyű Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészi hivatala pontot tett egy több mint három éve húzódó bizonytalanság végére. Az innen letölthető határozatában kijelentette, hogy nem áll módjában döntést hozni abban a kérdésben, hogy Palesztina vajon államnak minősül-e vagy nem.

Ennek előzménye az volt, hogy 2009. január 22-én, nem sokkal az izraeli Öntött Ólom Művelet lezárása után a Palesztin Nemzeti Hatóság igazságügyi és külügyminisztere megjelent a bíróságon, ahol átadtak egy nyilatkozatot (itt elérhető), amiben Palesztin Nemzeti Hatóság, mint a bíróság alapító szerződésében (az ún. Statútumban) nem részes fél egyoldalúan elismerte a bíróság joghatóságát Palesztina területe felett. Ennek célja egyértelmű volt: az azt megelőzően végrehajtott izraeli katonai műveletek során elkövetett jogsértések (amelyek közül jó eséllyel több is háborús, illetve emberiesség elleni bűncselekménynek tekinthető) vonatkozásában akarták „helyzetbe hozni” a bíróságot, amelynek Izrael, sok más állammal egyetemben ugyancsak nem részese. Ám annak joghatóságát így – a palesztin okoskodás szerint – ki lehetett terjeszteni az e területeken végrehajtott izraeli műveletekre, és a bíróság akár büntető eljárásokat is kezdeményezhet illetve lefolytathat izraeli katonákkal szemben.

Az, hogy egy, a Statútumban nem részes állam egyoldalú nyilatkozattal ismerje el a Nemzetközi Büntetőbíróság joghatóságát, nem újdonság. 2005-ben Elefántcsontpart járult hozzá ily módon ahhoz, hogy a bíróság vizsgálatot folytasson a területén 2002-ben kirobbant összeütközések során elkövetett cselekményekkel kapcsolatban, miközben nem volt részes állam – korábban aláírta ugyan a Statútumot, ám utána nem erősítette meg. Jogpolitikai szempontból hasznos e rugalmas módszer fenntartása, hiszen bővíti a bíróság eljárási lehetőségét, ugyanakkor a Statútum ezt a lehetőséget hangsúlyozottan „államok” számára tartja fenn.

Tehát a Nemzetközi Büntetőbíróságra hárult a hálátlan feladat, hogy állást foglaljon abban a kényes kérdésben, hogy Palesztina államnak minősül-e. Nyilvánvaló, hogy ebben nem egy büntetőbírói testületnek kell döntenie, ennek ellenére a kérdés számos szervezetet, szakértőt késztetett arra, hogy állást foglaljon, ezeket összegyűjtve itt lehet elérni.

Ugyanakkor tény, hogy e palesztin külpolitikai manőver célja már ekkor is Izrael mozgásterének szűkítése volt. Részben e beadvány erősítése volt a célja annak a kezdeményezésnek is, amikor 2011 őszén Palesztina kérte felvételét az ENSZ-be. A magam részéről már ekkor jeleztem, hogy ez a kérelem igazából egy win-win szituációt eredményez számára, hiszen ha az ENSZ-tagsággal bukik is egy esetleges amerikai vétó miatt, az államiságot a palesztinok az ENSZ Közgyűlés megfigyelői státuszával is biztosíthatják maguknak, amit utána visszaforgathatnak a hágai beadványuk megtámogatására.

Észre kell venni ugyanakkor azt is, hogy ennek sikere esetén a bírósághoz intézett beadvány akár vissza is üthet: az izraeli civil lakott területek ellen a palesztin oldalról elkövetett rakétatámadások ugyanis legalább ugyanannyira felkelthetik a hágai testület érdeklődését, hiszen azok egytől egyig a Statútum alapján háborús bűncselekménynek tekinthetők.

A mostani hágai döntés viszont egyelőre letörte ezt a palesztin ambíciót. Az ügyészi hivatal – véleményem szerint példamutatóan helyesen, ugyanakkor nagyon is taktikusan – kellő tartózkodással kezelte az államiság kérdését, és a döntést az ENSZ intézményei, illetve a Statútumban részes államok felé terelte. Ugyanakkor a 7. bekezdésben maga az ügyészi hivatal is arra hivatkozik, hogy Palesztina státusza „megfigyelő”, nem pedig „tagsággal nem bíró állam”, ami úgy tűnhet, utólag visszaigazolja az ENSZ-béli 2011 őszi palesztin törekvések potenciális politikai hasznosságát. Ezt a lenti YouTube-videóban maga a főügyész is megerősíti, kimondva, hogy „menjenek a Közgyűléshez, majd utána jöjjenek vissza”. Emellett elméleti lehetőségként megemlíti a döntés, hogy az ENSZ Biztonsági Tanács is utalhatná a helyzetet a bíróság elé (hasonlóképpen a szudáni vagy a líbiai esethez), ám ennek lehetőségét rendkívül valószínűtlennek kell tekintenünk. Tehát összességében a Nemzetközi Büntetőbíróság nem látott lehetőséget a helyzet érdemi vizsgálatára.

Várható, hogy e döntés éles kritikák tárgyává válik: egyesek majd azt a palesztin államiság ügyében elfoglalt elutasító álláspontnak fogják tekinteni. (Ezekből jó példát nyújt már most az a csokornyi ostobaság, amit egyesek a fent látható YouTube-videó alatti hozzászólásokban összehordtak.) Ugyanakkor egy bírói fórumnak véleményem szerint nagyon kell vigyáznia arra, hogy csak abban döntsön, amire egyértelmű felhatalmazása van, és ne váljon politikai szereplővé. Minden jel szerint a Nemzetközi Büntetőbíróság ügyészi hivatala jól érzi az intézményre leselkedő politikai veszélyeket, a hivatal éléről idén nyáron távozó, a nemzetközi politika útvesztőiben kiválóan lavírozó argentin Luis Moreno Ocampo pedig nem kíván zavaros „örökséget” hagyni maga után. Mire a palesztinok lefutják a szükséges kört az ENSZ Közgyűlésénél, a probléma jó eséllyel már a következő ügyész vállát terheli majd.