Miközben mindenki a koronavírus-válságra figyel, azért ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy az élet nem állt meg, és a kormány migrációval kapcsolatos korábbi őrültségei sorban buknak el az európai bírói fórumok előtt. Ahogy azt már 2015-ben és 2016-ban is előre megmondtuk többen (lásd pl. itt és itt, illetve a honlapomon nemrég megnyitott, még mindig messze nem teljes tematikus gyűjteményt), ezek a megoldások nem állják majd ki az európai jogszerűség próbáját.
Nemrég, egy március 19-i ítéletében az Európai Unió Bírósága agyonvágta a kormány “Szerbia biztonságos tranzitország” című mondókáját (helyesen), egy másikban pedig azt mondta ki, hogy a magyar bíróság nyugodtan felülírhatja a menekültügyi hatóság jogellenes határozatát.
A mai napon pedig, egy másik ügyben főtanácsnoki állásfoglalás született arról, hogy egyrészt – újra – a magyar kormány által kitalált “biztonságos tranzitország” koncepció úgy kuka, ahogy van (helyesen), másrészt pedig – és ez jóval érdekesebb kérdés – úgy foglalt állást, hogy a tranzitzónába kényszerített eljárás fogva tartásnak minősül. Ez azért érdekes, mert még tavaly novemberben a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága úgy találta, hogy a magyar tranzitzónás eljárás jogsértő ugyan (és kártérítést is megítélt az azt panaszolóknak), ám az nem minősül fogva tartásnak – amit a kormánypropaganda nem is győzött eléggé hangsúlyozni mindenfelé, a jogsértés tényét egyébként nem megemlítve. Jellemző, hogy Varga Judit mai Facebook-bejegyzésében is csak erre az egy elemre utal, érdemi válasz nélkül hagyva a lényegi, valódi kérdést, azaz a “biztonságos tranzitország” bukását.
A főtanácsnok állásfoglalása, mint a honlapom olvasói már nyilván jól tudják, nem kötelező a bíróság számára, de a menekültjoggal kapcsolatos kérdésekben született ítéletek idáig mindig megegyeztek azokkal. Pár hét múlva megtudjuk, de a jelen helyzetben nem tartom kizártnak, hogy a fogva tartás kérdése kivételt hoz majd. Azt érdemes rögzíteni, hogy a luxembourgi Európai Unió Bíróságát közvetlenül nem köti a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának korábbi ítélete, ahogy a főtanácsnok maga is utal rá, a luxembourgi fórum kialakíthat szigorúbb emberi jogi gyakorlatot, mint a strasbourgi – ami amúgy logikus is, hiszen nem lenne idegen az Európai Unió tagállamaitól, hogy az Európa Tanács más tagállamainál több emberi jogi korlátot vállalnak magukra, ahogy az pl. az EU Alapjogi Chartájából is látszik.
Ami pedig a magyar kormányt és a képviselőit illeti… Amikor már öt évvel ezelőtt is teljesen világossá tettük, hogy bukás lesz ezekből a jogalkotási megoldásokból, ennek ellenére átmentek, majd most jönnek a bukások, akkor azért felmerül az igazságügyminiszterek felelőssége. Trócsányi Lászlóról tudni lehetett, hogy ő az igazságügyminiszteri tevékenységét sokkal inkább ügyvédi tevékenységként látta: azaz úgy gondolta, hogy az a dolga, hogy a kormány álláspontjait jogilag megvédje. Ez az ő esetében annyiban érthető volt, hogy egy sikeres ügyvédi karrier után állt bele egy olyan kihívásba, amibe csak belebukni lehetett, és legalább megkérte az árát – az már személyes kellemetlenség, hogy végül nem kapta meg, nem lett uniós biztos. Számomra nem világos, hogy Varga Judit milyen szerepfelfogásban gondolkodik, de egyvalami biztos: egyelőre nagyon-nagyon gyenge “ügyvéd”.
Április 15-én, 18.30 időpontban kerül sor a IV. SECUSzerda programra, a kijárási korlátozásokra tekintettel online formában. A téma az adatvédelem, különös tekintettel a járvány kapcsán felvetett kérdésekre.
Kalamény Eszter, Kiss Edit és Szabó Endre Győző társaságában, Pataki Gábor témavezetése mellett járjuk körül a témát, én a nemzetközi és emberi jogi kérdésekre fogok fókuszálni.
Az ENSZ honlapjának beszámolója szerint az OPCW (a nemzetközi vegyifegyver-tilalmi egyezmény ellenőrző testülete) jelentést tett közzé, ami amellett szóló bizonyítékokat tartalmaz, hogy 2017 március végén a szír kormányzati erők vetettek be szarin és klórgáz tartalmú bombákat civil objektumok ellen.
A vegyifegyverek alkalmazása az ENSZ keretében 1993-ban elfogadott vegyifegyver-tilalmi egyezmény alapján tilos, az egyezményhez Szíria is csatlakozott, igaz, igen későn, 2013 őszén. Az államról már addig is széles körben ismert volt, hogy jelentős vegyifegyver-készletekkel rendelkezik, ami miatt különös aggodalommal figyelte mindenki a 2011 óta zajló polgárháborút. Annak során az összeütköző felek többször és kölcsönösen is vádolták egymást vegyifegyver alkalmazásával, amely vádaskodásban természetesen azok külpolitikai szövetségesei is részt vettek.
Az OPCW e támadásokkal kapcsolatos vizsgálatait sokáig a tényállások felderítése érdekében végezte, egy ENSZ-szel közös vizsgálati mechanizmust is létrehozott az ENSZ BT határozata alapján, de ennek megújítása 2017-ben orosz vétó miatt elmaradt. A mostani jelentést a 2019-ben létrehozott vizsgálati és azonosítási csoportja
Tegnap az a megtiszteltetés ért, hogy előadást tarthattam a Magyar Biztonsági Fórum X. konferenciáján. Az előadás tárgya a szervezők felkérésére az volt, hogy járjuk körül röviden, milyen lehetőségeket, módszereket ismer a nemzetközi és az európai uniós jog például a mostani, koronavírus által okozott, és hasonló jellegű helyzetekben.
Az előadás során az ENSZ, az Európa Tanács, majd az Európai Unió jogrendjének sajátosságai ismertetése mellett próbáltam bemutatni a rendelkezésre álló lehetőségeket. Röviden összefoglalva: a legfontosabb döntések, így például bármilyen rendkívüli intézkedések kötelező hatályú elrendelésének lehetősége továbbra is az államok kezében van, a nemzetközi és az uniós jog legfeljebb az állami intézkedések koordinálására és támogatására alkalmas, de nem lép azok helyébe, és pláne nem veszi ki az irányítást az államok kezéből.
Hogy ez jó, vagy nem, na abban a kérdésben nem tisztem dönteni. 🙂
A konferencián használt prezentáció letölthető a Researchgate illetve az academia.edu oldalamról.
Miután a FIDESZ kis házi élősködője, a KDNP nevet viselő alakulat elkezdte mondogatni, hogy ki kéne lépni a strasbourgi bíróság rendszeréből, a kérdés, beleértve az Emberi jogok európai egyezményének felmondását, megint az érdeklődés homlokterébe került. Két napja nyilatkoztam a témában a Klub Rádiónak, tegnap a Civil Rádiónak, ezek itt meghallgathatók:
Ám ezen túlmenően, érdemes kiemelni egy-két dolgot, amire az interjúkban időhiányában nem tértünk ki, legfeljebb említés szintjén.
Ez a felvetés nem új, és nem is különösebben kell komolyan venni. Hogy a strasbourgi bíróságot el kell hagyni, sok európai állam közbeszédében megjelenik kisebb-nagyobb intenzitással, különösen olyan helyzetekben, amikor az adott államot egy annak politikuma vagy közvéleménye számára kínos-kényes-jelentős kérdésben megtalálja a bíróság. Persze, van egy jelentős különbség abban, hogy azok az ilyen mondásokat hogy kezelik, vagy hogy ki mondja azokat. Nagy-Britannia esetében például elég régóta, már a Brexit őrülete előtt, de annak kitörése után már azzal szorosan összefonódva jelent meg, és a Brexit lezárulta után várhatóan megint felerősödik, különösen az olyan ügyek kapcsán, mint amilyenben pár napja megint pert veszített az állam.
Magyarországon még annak idején az európai szélsőjobbos trendeknek megfelelően a Jobbik pörgött ezen a témán komolyabban, mielőtt a Fidesz maga is elkezdte nyomni a témát pár éve. A Jobbik azért elég súlyos színvonalon tolta, vidám emlékem ebből az időszakból, amikor azt kiszervezték az egyik parlamenti gyakornokuknak, hogy mondja meg, hogy szakmailag az hogyan lenne a legjobb. 🙂 Amit nem tudtak szegények, hogy az érintett lány, akinek nem mellesleg a hócsukája tele volt a frakció egyes tagjai részéről őt ért folyamatos szexuális zaklatásokkal, informálisan tőlem kért ehhez segítséget, és egy pillanatig nem bánta, hogy így “meghackeljük” a témával kapcsolatos kommunikációjukat, úgysem tervezte életét és vérét adni azért a társaságért. Maradjunk annyiban, hogy van abban valami szórakoztató, amikor bemész interjúzni egy televíziós csatornához egy adott témában, és előtted az általad finoman szólva nem kedvelt politikus fogalmatlan módon azokat a szakmai szempontból őrületes marhaságokat adja elő nagy magabiztossággal, amiket pár napja Te vetettél papírra vicces kedvedben. No igen, akkor még nem az volt a domináns mondás az Orbánnal ellentétes oldalon, hogy majd a nácikkal váltjuk le a fasisztákat… Régi szép idők, na.
Amit viszont a viccen túlmenően látni kell, hogy az orbáni rezsim a témát akkor még csak kiszervezte a Jobbiknak, mert számukra túl erős lett volna. Később ez kezdett megváltozni, de utána már közelebb húzták magukhoz: még nem a KDNP-nek adták ki, hanem a mindenki kedvence “Alapjogokért Központ” nevű izének adták oda, hogy futtassa a közbeszédben. Hát, jó gyenge színvonalon tolták (Tudták volna vajon másmilyenen is?), de arra pont jó volt, hogy teszteljék a közvéleménynél.
Ennek első esete az volt, amikor Magyarország 2017 márciusában – előre megjósolt módon – pert veszített a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán a migrációval összefüggésben alkotott jogszabályok alkalmazása okán, és az Alapjogokért Központ vezetője, Szánthó Miklós jogsértő módon nem csupán az ítélet végre nem hajtása mellett emelt szót, de megpendítette az Emberi jogok európai egyezményének felmondásának lehetőségét (https://hvg.hu/itthon/20170321_Toporzekolva_hisztizik_a_kormany_a_strasbourgi_itelet_miatt), amivel szemben érthetően igen éles elutasítással foglaltam állást. Véleményem szerint maga a bejelentés nem volt más, mint a közvélemény szondázása, ám részvételünk az egyezményben ennél sokkal nagyobb értéket képvisel. Rosszallásomnak a központ saját Facebook oldalán is hangot adtam egy nyilvános kommentben, majd a témában március 22-én televíziós vitára is sor került:
A vita egy kellemetlen pillanata 22:00 magasságában állt be, amire a Magyar Narancs fentebb már hivatkozott, 2017 május 18-i cikke is kitért:
„Lattmann Tamás nemzetközi jogász, aki különböző tévéműsorokban többször is együtt szerepelt Szánthó Miklóssal, úgy véli, nem az igazgató képességeivel van baj. „Érezni, hogy törekszik a felkészültségre, de ha valaki ennyire függ a politika napi témáitól, illetve nem az érdeklődés, hanem a megbízás vezeti, akkor nem tud elmélyülni egy-egy témában, így alapfelkészültsége bizonyos pontokon megbicsaklik.” Példaként említi: úgy látta, Szánthót Baló György műsorában meglepetésként érte, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) az eljárási szabályokat, intézményeket meghatározó kiegészítő jegyzőkönyvei csak teljes konszenzussal módosíthatók.”
Megjegyezném, hogy e konkrét szakmai hiba észrevételezése mellett sem az interjú során, sem később, a Magyar Narancsnak nyilatkozva nem sértegettem Szánthó Miklóst, mind szakmai, mind pedig emberi szempontból maximális korrektséggel jártam el, a szervezettel kapcsolatban ekkor már nyilvánvalóan fennálló negatív véleményem ellenére. Jó, akkor még nem tudtam, hogy két és fél évvel később az ürge és/vagy politikai megrendelői/szövetségesei minden követ meg fog(nak) mozgatni annak érdekében, hogy majdnem húsz évnyi egyetemi oktatói-kutatói jogviszonyom véget érjen, hát ebből is az látszik, hogy ki mennyit ér, és mennyire érdemes korrekt módon viselkedni az ilyenekkel. Ennyire. 😀
No, de most úgy látszik, hogy megint szintlépés van, a KDNP egyes, az igazságügyi tárca környékére teleportált arcai már pedzegették ezt a témát korábban is, de “politikai igényként” most jelenik meg először. Nem tudom, mennyire érdemes komolyan venni, személyes véleményem szerint a kormányzati döntéshozatal közelében még mindig bőven vannak olyan szakemberek, akik szerepe nem a nyilvánosság előtti bohóckodás, azaz fel tudják mérni, hogy a strasbourgi bíróság elhagyása nem csupán káros ötlet, de a gyakorlatban szinte kivitelezhetetlen. Sokkal több esélyét látom az orosz modell alkalmazásának, ami szakmai szempontból ugyanilyen zöldség, de praktikusan kivitelezhetőbb: beírni az Alaptörvénybe valami Strasbourg-ellenes hülyeséget, kreálni egy kamu eljárást az Alkotmánybíróság számára, amivel “felülvizsgálhatják”, mondjuk az “alkotmányos önazonosság” jegyében az egyes strasbourgi ítéleteket, egyrészt ezt jól meg tudják magyarázni a velük szimpatizáló közvéleménynek, másrészt pedig van elég csomagnyi harminc ezüstpénz még a raktárban, hogy találjanak elég jogvégzett figurát, aki hajlandó hajbókolni ehhez a marhasághoz, akár még tudományosnak is tűnő módszerekkel megmagyarázni azt. Én már semmin nem leszek meglepve, a könyvtáramban már gyűlnek az ilyen anyagok szép számmal, egyszer még szégyellni fogják ezt páran.
Addig is viszont, akit érdekel az emberi jogok európai jogvédelmi rendszerének működése, a kapcsolat az Európa Tanács és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, valamint az EU között, annak összes trükkjével és kérdésével, azt szívesen látjuk az EU jog workshop programunk pár nap múlva esedékes újabb rendezvényén, ahol ezt a témát járjuk körbe, és nem csupán tolmácsoknak vagy fordítóknak lehet érdekes és hasznos, hanem mindenki számára, aki kicsit jobban látni akar a pályán. Bővebb információ itt elérhető:
A híradások szerint van rá esély, hogy a közeljövőben a Nemzetközi Büntetőbíróság elé kerüljön Szudán tavaly áprilisban megbuktatott diktátora, Omar al-Basír.
Az országban történt népirtás, háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt a hágai székhelyű büntetőbírói fórum 2005 óta folytat vizsgálatokat, amikor az ENSZ Biztonsági Tanács – első alkalommal a bíróság alapokmányának 1998-as elfogadása valamint működésének 2002-es megkezdése után – az ENSZ Alapokmány VII. fejezete alapján elfogadott, azaz kötelező erejű, történelmi jelentőségű 1593. sz. határozatával a Szudánban (különös tekintettel a darfúri régióban) kialakult helyzetet a bíróság elé utalta. Ezek után 2009-ben, majd 2010-ben adtak ki letartóztatási parancsot az államfő ellen, természetesen az állam ezeknek nem tett eleget. Ez a helyzet viszont a tavalyi szudáni események, al-Basír bukása és elzárása eredményeképpen várható volt, hogy változni fog.
Mivel Szudán nem részese a bíróságot létrehozó, 1998-ban elfogadott egyezménynek, az ún. Római statútumnak, a BT utaló határozata volt az egyetlen lehetőség, hogy a fórum foglalkozhasson az itt történtekkel. Az elmúlt évek során több magyar és angol nyelvű írásomban is megfogalmaztam aggályokat azzal kapcsolatban, hogy ez a lehetséges módszer összességében árt vagy segít a bíróságnak (lásd pl. itt, itt, vagy itt), alapvetően pesszimista következtetésekkel. Tavaly, olvasva a Szudánból érkező híreket, komoly aggodalmaim voltak, hogy esetleg Szudánban is a líbiaihoz hasonló forgatókönyv fog megvalósulni (lásd pl. itt, illetve itt, már a címben is a “kudarc fokozatait” emlegetve), de ha a most érkező hírek valósak, akkor talán ez elkerülhető, a nemzetközi büntetőjog területe pedig egy igen fontos üggyel fog gazdagodni.
Ami viszont biztos, hogy nekem az idei évre nagyjából elkészült, az állami szuverenitás nemzetközi intézményekre átruházott egyes elemeivel foglalkozó habilitációs dolgozatomhoz hozzá kell nyúlnom. 🙂
Szeretem, amikor az aktuális politikai, közéleti témákhoz képest inkább szakmai kérdésekkel keres meg a sajtó, ennek egyre ritkább példájaként merült fel az autonóm fegyverrendszerek problémája, amivel a Euronews jelentkezett nemrég.
Persze a gyilkos robotokon és a terminátorokon túl a kérdés jóval bonyolultabb, ha valakit mélyebben is érdekel a téma, nemsokára lesz egy szakmai konferencia az NKE (és más, általam egyébként sűrűn kritizált intézmények, de ez igazából irreleváns) szervezésében, ahol a témát jóval mélyebben fogom kifejteni a 9. szekcióban “Autonóm fegyverrendszerek alkalmazása és az alapjogok, különös tekintettel az élethez való jogra” cím alatt, majd utána terveim szerint valamilyen írásos formában közzétenni. (Érdekesség, hogy a konferencia programjának összeállítása még a jogsértő kirúgásom előtt történt, a nemzetközi sztenderdeknek megfelelő nyilvános felhívás és előadás-szelekció után, emiatt döntöttem úgy, hogy a szervező kollégák iránti tiszteletből nem vonom vissza a jelentkezésemet, ellenben a saját szekciómon kívül más programon nem veszek részt.)
Az állandó kritizálásom mellett mindig örömmel látom, amikor a sajtóban szakmai szempontból is jó, helytálló írások, elemzések jelennek meg, ha pedig élvezetes stílus is járul hozzájuk, még jobb. Emiatt javaslom elolvasni ezt a tegnap az Azonnali c. online kiadványban megjelent írást:
A még 2013-ban megindított ún. “Minority Safepack” európai polgári kezdeményezés lényege, hogy az európai államokban élő kisebbségek védelmére ne csupán a rendelkezésre álló, Európa Tanács (a másik “nagy” európai integrációs szervezet, 47 tagállammal) keretében elfogadott nemzetközi egyezmények rendszerében foglalt viszonylag laza előírások legyenek alkalmazhatóak, hanem maga az Európai Unió is alkosson jogszabályokat a területen. A probléma, ahogy arra a cikk is kitér, hogy az alapító szerződések alapján az EU-nak nincs ilyen hatásköre, (részben) emiatt pedig a magam részéről az elmúlt években magát a kezdeményezést mindig is kicsit ferde szemmel figyeltem. Nem a céljával volt soha gondom, ám a kezdeményezők Fidesz- és kormányközeli köre, a kezdeményezés jogi értelemben nyilvánvalóan aggályos jellege számomra azt vetítette előre, hogy egy előre kiszámítható kudarc újabb EU-ellenes eszközként fog működni a politikai kommunikációs térben (és ennek okán többször keveredtem néhol nyilvános vitába is a kezdeményezést támogató ellenzéki szereplőkkel is, így pl. az Azonnali tulajdonosával, Ungár Péterrel).
Nos, akár igazam lesz a végén, akár nem, a mostani konkretizált előterjesztés-csomag, amit a szervezők letettek az asztalra, tartalmaz komolyan vehető elemeket, amelyek tekintetében lehetséges, hogy az Európai Bizottság kézzelfogható, konkrét javaslatokat tegyen le az asztalra. Aztán persze érdekes kérdés lesz, hogy azokat sikerül-e az uniós jogalkotáson “áterőltetni”, de egyvalami biztos: ha nem, akkor az megint nem az “EU hibája” lesz, hanem a tagállamok egyéni, vélt vagy valós érdekeiből fakadó, a kormányzat és körei által az egekig magasztalt és állítólag nagyban fenyegetett állami szuverenitás újabb diadalaként értelmezhető rögvalóság következménye. Az uniós jogalkotás ugyanis nem “Brüsszel döntése”, hanem hosszú folyamat, amelyben a Tanácson és az Európai Parlamenten keresztül a tagállamok vesznek részt.
A Nemzetközi Bíróság ma kihirdette végzését a Mianmar ellen Gambia által, a Népirtás elleni egyezmény megsértése miatt indított peres eljárásban, amelyben arról határozott, helyt ad-e a felperes állam által indítványozott ideiglenes intézkedések iránti kérelemnek. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy a felperesre nézve kedvező a döntés, sőt, a magyar média – sajnálatos szokásához híven – leegyszerűsítő és hozzá nem értő módon már az ügyet is érdemben eldöntő címekkel (lásd pl. itt vagy itt) tálalja a hírt, azért érdemes alaposabban is megvizsgálni.
A határozat maga itt elérhető és teljességében elolvasható. Lényegében a bíróság abban megismételte a Népirtás elleni egyezmény előírásai alapján Mianmar (és minden más állam) tekintetében amúgy is fennálló kötelezettségeket, így bár úgy tűnhet, hogy a felperes állam kérését teljesítette, igazából – ha összevetjük a végzés 2. bekezdésében olvasható kérelmekben foglaltakat az annak 86. bekezdésében látható tényleges rendelkezésekkel – semmilyen új kötelezettséget nem telepített Mianmarra. Sőt, a legélesebb…
Lattmann Tamás honlapja 