Kategória: Nemzetközi jog

Minden, amit Ukrajna uniós csatlakozásáról tudni akartál…

Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…

Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.

A tagfelvételi eljárás folyamata

Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:

Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.

Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.

És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.

A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.

A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.

Van-e olyan, hogy gyorsított felvétel?

Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.

Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.

Ukrán-orosz csúcstalálkozó Budapesten?

A sajtóban pattant fel a címben foglalt lehetőség, érdemes körüljárni egy kicsit. Ami tény, hogy Orbán Viktor számára politikai szempontból nagyon komoly diplomáciai elismerést jelentene, amit kiválóan lehetne belpolitikai előnnyé konvertálni: lám, nálunk történnek, dőlnek el fontos dolgok, és sikeres tárgyalások esetén Budapest ezúttal szó szerint is beírhatná magát a diplomácia és a történelem nagykönyveibe a Budapesti Béke vagy Tűzszünet elérésével. Ez nem csak kül- hanem belpolitikai szempontból is fontos lenne, hiszen Orbán Viktor alá tudná támasztani vele az elmúlt évek külpolitikai ingázásait, gyakran összefüggéstelen lépéseit.

Sőt, itt még értelmezhetővé válna az elmúlt évek általam is intenzíven kritizált legnagyobb szégyene, a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyása. Tévedés ne essék, az elvi álláspontom a kérdésben továbbra is változatlan, viszont a lépés, ha erkölcsössé nem is, de gyakorlatban védhetővé válhatna egy ekkora diplomáciai siker esetén. Jó eséllyel az orosz elnök nem jönne egy olyan EU-tagállamba, amely köteles lenne letartóztatni, ellenben – okoskodhat a magyar diplomácia, valamint Orbán Viktor – ha ennek veszélye már nem áll fenn, akkor nincs akadálya a találkozónak Magyarország területén. És ezért megérheti bevállalni a politikai-diplomáciai kellemetlenségeket, különösen hogy különösebben nagy hátrányokkal nem kellett számolni: a Nemzetközi Büntetőbíróság kimondta Magyarország jogsértését Netanjahu le nem tartóztatása miatt, és megtette az egyetlen dolgot, amit lehetett, a Részes Államok Közgyűlésének elsírta bánatát, és nem történt semmi. Az Európai Unió is – egyelőre – hallgat a kérdésben, láthatóan annyira nem zavarja az uniós intézményeket a felrúgása a nagyon kevés közös külpolitikai értékek egyikének, hogy tegyenek valamit, még azt sem tartom kizártnak, hogy részben osztják a magyar kormány terveit, és nem akarnak keresztbe feküdni azoknak. Ezt nem tudjuk, nem is lényeges, a lényeg, hogy nem “drágították meg” ezt a külpolitikai lépést.

Szóval, úgy tűnhet, hogy akár ez még be is jöhet. Ugyanakkor, mint mindig, megint hibás lehet a számítás.

Ahogy ezt akkoriban is többször, több helyen elmondtam, a Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása nem megy egyik napról a másikra. Miután a kilépésről szóló dokmentum megérkezett az ENSZ főtitkárához, a bíróság statútuma egy évig még mindenképpen kötelezi a részes államot, tehát annak kötelező ereje jövő nyárig, egészen pontosan 2026. június 2-ig nem szűnik meg. A jövő évi magyarországi választásokra viszont még az előtt fog sor kerülni, tehát egy ilyen esetleges diplomáciai siker ott nem lesz használható, arra pedig nem érdemes számítani, hogy az orosz fél félreteszi aggyályait, arra meg pláne nem, hogy az európai integráció felé igyekvő ukrán fél részt vállaljon egy ilyen kutyakomédiában. A fájdalmas valóság az, hogy Orbán Viktor senkinek nem ér annyit, hogy a saját biztos pályájától eltérjen. Mindazonáltal, ha a magyar kormány hosszabb távban gondolkodik, ez még mindig vállalható megoldásnak tűnhet számára (egy őszi budapesti találkozóval), és bár az eddigi időszak gyakorlata alapvetően nem erre enged következtetni, nem zárható ki, hogy külpolitikai területen el tudja engedni a szigorúan választási ciklusokban való gondolkodást. Ez amúgy nem is áll távol Orbán Viktor elmúlt években mutatott politikai arcélétől, és ha abból indulunk ki, hogy a találkozó előkészítésével kapcsolatos híreknek is lehet politikai kommunikációs értéke, akkor egy ilyen megoldás sem életszerűtlen.

Különösen annak fényében, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerébe lényegében ingyen vissza lehet állni bármikor… Ezen a ponton utalnék a Részes Államok Közgyűlése elnöke által elmondottakra, amikor a magyar távozást kommentálta: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. Úgyhogy a következő kérdés az lehet, hogy szerencsés-e, ha az államok pillanatnyi külpolitikai érdekeik miatt el-elengedik a jogszerűség iránti elkötelezettségüket. Ez nem csupán elméleti-filozófiai probléma, hiszen a magyar kormány képviselői is a Nemzetközi Büntetőbíróság témájában való kommunikációjukban folyamatosan állították szemben az “igazság” és a “béke” értékeit, reflektálva ezzel (még ha tudatlanul is) a bíróság statútumának 16. cikkébe foglalt (sokak által a kezdetektől kritizált) lehetőségre, amely szerint az ENSZ Biztonsági Tanács bármikor bármelyik, a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti nyomozást vagy eljárást felfüggesztheti, ha azt a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükségesnek látja.

Szóval a kérdés, amira a jövő fogja megadni a választ: a magyar kormány ilyen fordulót akart-e tenni, és amúgy jónak tartjuk-e az ilyen fordulók lehetőségét.

Palesztina mint állam – számít-e az elismerés?

Ma reggel beszélgettünk egy kört a Heti TV-n a palesztin államiság témájában, kicsit arra fókuszálva, hogy az egyes integrációs struktúrák hogy állnak a kérdéshez. Míg az államiság a nemzetközi jog előírásai alapján egy objektív jelenség (valami vagy állam vagy nem), annak elismerése a másik államok szuverén politikai aktusa – amit, mint most is láthatjuk, az egyes államok elkezdtek politikai eszközként is használni.

Egyéb bejegyzések a palesztin államiság témájában:

Palesztin államiságról újra

A péntek reggel nem volt elég, ma hajnalban folytattuk a palesztin államiság kérdését a Heti TV-n. Várhatóan az ENSZ Közgyűlésén ez kiemelt téma lesz mostanában, ezért is a kiemelt…

Palesztina mint állam – számít-e az elismerés?

Ma reggel beszélgettünk egy kört a Heti TV-n a palesztin államiság témájában, kicsit arra fókuszálva, hogy az egyes integrációs struktúrák hogy állnak a kérdéshez. Míg az államiság a nemzetközi…

Az izraeli-palesztin konfliktusról a Klubrádión

Tegnap alkalmam volt a Klubrádióban hosszabban beszélgetni Herskovits Eszterrel és Selmeci Jánossal, a témát itt is a közel-keleti konfliktus újabb tragikus körének jogi kérdései adták. Most így visszanézve, a…

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Vagyonnyilatkozatok értelmezése Strasbourgban

Nemrég született egy igen érdekes ítélet az Emberi Jogok Európai Bíróságán a Păcurar v. Románia ügyben. A bíróság azt mondta ki, hogy a vagyonuk eredetét megmagyarázni nem tudó köztisztviselők érintett vagyona jogszerűen elkobozható, még úgy is, hogy nem állapítanak meg azzal kapcsolatban valamilyen bűncselekményt.

Egyelőre nehéz megjósolni, hogy az ítélet milyen hatással lesz az európai korrupcióellenes politikai erőfeszítésekre, hiszen a strasbourgi döntések egyediek és “csupán” minősítik a létező állami jogszabályi megoldásokat, de azzal, hogy zöld lámpát adott ennek az igen szigorú román megoldásnak, az várhatóan más államok és szabályozók számára is példát tud majd adni. A lényeg, hogy ennek alapján nem lesz elég semmitmondó magyarázatokkal indokolni a fura vagyonnövekedéseket, és lehetségessé válik a megmagyarázhatatlan vagyon elkobzása. Ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy az ügy, és az eset olyan tisztviselőkre alkalmazandó, ahol az adott tisztviselő vagyonnyilatkozati kötelezettsége a kinevezéshez/beosztáshoz kötődik alkalmazási feltételként, tehát pl. választott, politikai pozíciók esetében automatikusan nem – ugyanakkor ha egy állami jogalkotó ahhoz köti, akkor az lehetséges, és nem fogja a tulajdonhoz, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelenteni, amennyiben a végrehajtása a bíróság által korábban körvonalazott kritériumok mentén történik. Ez iránymutatást jelenthet más államok számára is, hogy hasonló jogintézményeket és megoldásokat alkalmazzanak a jövőben.

Beszéltünk kicsit hosszabban erről a 24.hu oldalnak, amit aztán szemlézett a hvg.hu is.

“Orbán legfeljebb a szavazóival tudja elhitetni, hogy marhára harcol”

A Klubrádió tegnapi, Reggeli Gyors című adásában beszélgettünk arról, hogy mit jelent, hogy Orbán Viktor mindenféle fenyegetéseket fogalmaz meg a Pride-ra látogatni szándékozó európai politikusok felé. Röviden, nem sokat.

Akit bővebben is érdekel, a beszélgetést meg tudja hallgatni ezen a hivatkozáson.

Románia és az amerikai vízummentességi program

Zajlik az élet az amerikai-román kapcsolatokban is. Aktuális hír, hogy szinte rekordidő alatt sikerült fordítania az Egyesült Államoknak Románia helyzetén, ami a vízummentességi programban való részvételt illeti.

Alig néhány hónap után a Trump-adminisztráció úgy döntött, hogy kiteszi az államot a vízummentességi programból. Erről beszéltünk tegnap a Marosvásárhelyi Rádión. Érdemes lehet meghallgatni azt a januári beszélgetést is ugyanitt, ahol magáról a programról is beszéltünk kicsit többet.

Az ukrán hadifogságba esett kínaiakról

Az ukrán média által közétett hír, miszerint két kínai állampolgárt ejtettek hadifogságba, akik korábban az orosz egységeknél harcoltak, érthetően felborzolta a kedélyeket. Emellett pedig felvet rengeteg olyan jogi kérdést, amivel érdemes foglalkozni egy kicsit.

Kína hadviselővé válik?

Amennyiben a kínai állampolgárok saját akaratukból csatlakoztak az orosz egységekhez – és jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet – akkor az nem teszi Kínát a folyamatban lévő konfliktus részesévé. Amennyiben ő küldte volna őket, vagy valamilyen hivatalos minőségben kötődnének Kínához (pl. annak fegyveres erejének tagjai lennének), akkor az ellenségeskedésekben való részvételük bizony azt jelentené, hogy Kína is hadviselővé válik, bár ennek az Ukrajna-Kína távolság okán inkább csak politikai jelentősége van.

Igen, lehetséges, hogy ők valóban maguktól mentek oda és csatlakoztak az orosz fegyveres erőkhöz, bár a legtöbb állam jogszabályai tiltják, hogy az állampolgárok másik államnál vállaljanak katonai szolgálatot (lásd pl. a magyar Büntető törvénykönyv 146. §-t). Ugyanakkor ennek a tilalomnak az esetleges megsértését a konfliktusban részes ellenséges állam (jelen esetben Ukrajna) az ő foglyul ejtésük esetén nem vizsgálhatja, hiszen ahhoz az állampolgári jogviszonyhoz semmi köze, ő azok tekintetében a hadijog diktálta szabályok alapján köteles bánni velük.

Milyen szabályok vonatkoznak ezekre a személyekre?

Miután az ismereteink szerint ők maguktól utaztak Oroszországba, és csatlakoztak annak fegyveres erejéhez, helyzetük az orosz katonákkal egyenértékű – tehát amíg az orosz fegyveres erők tagjai, hadifoglyoknak minősülnek, és velük az 1949-ben elfogadott harmadik genfi egyezmény előírásainak megfelelően kell bánni. Ebből a szempontból nincs is jelentősége, hogy ők Oroszország területén tartózkodva maguktól csatlakoztak, vagy egy tébolyult helyi sorozás eredményeképpen, akaratuk ellenére váltak orosz katonává, a lényeg a hivatalos kapcsolat az állam fegyveres erejével.

Ugyanez lenne a helyzet, ha ők Kína valamilyen “képviseletében” lettek volna jelen, azzal a bonyolultabb politikai háttérrel, hogy – ahogy fentebb leírtam – abban az esetben Kína is hadviselő félnek minősülne.

Jelentősen bonyolítaná a helyzetet ugyanakkor, ha ezek a kínai állampolgárok nem az orosz fegyveres erők tagjaiként kerültek volna ukrán fogságba, hanem magánemberként, vagy adott esetben egy zsoldoscsoport, vagy katonai magánvállalat alkalmazottaiként – tehát közvetlen állami kapcsolat nélkül. Ebben az esetben ugyanis nekik nem jár a hadifogoly státusz, amit általában csak a konfliktusban részt vevő államok fegyveres erői tagjainak tart fenn a hadijog rendszere. Az ilyen személyek a fegyveres konfliktusban a cselekményeiktől függetlenül civilnek minősülnek, ami nekik igazából nagyon nem jó: egyrészt a hadijognak megfelelő ártó cselekményeik büntethetők (ami a katonák esetében logikusan kizárt), másrészt pedig fogva tartásukat nem a fentebb hivatkozott harmadik genfi egyezmény, hanem a civilekre vonatkozó negyedik egyezmény előírásai határozzák meg. Sőt, még annak esélye is megvan, hogy az sem vonatkozik rájuk, ugyanis ez az egyezmény (konkrétan a 4. cikke) kimondja, hogy nem kell alkalmazni olyan fogságban tartott személyek esetében, akik egyik összeütköző félnek sem polgárai és a fogva tartó államnak rendezett diplomáciai kapcsolata van a saját államukkal. Mivel Ukrajna és Kína között megvannak a diplomáciai kapcsolatok, ez a helyzet ennek tankönyvi példája lenne, de mivel a kínai állampolgárok az orosz fegyveres erőknél szolgáltak, az a kapcsolat megalapozza a rendezettebb, hadifogoly státuszt. Ennek a ritkán felhívott rendelkezésnek a lényege az, hogy a konfliktusban állampolgárságuk okán nem érintett személyeket lehetőleg távol tartsa a konfliktustól, beleértve ebbe a hadijogi szabályok alkalmazásának kötelezettségét is. Hogy mi van akkor, ha a saját államuk nem akar tenni semmit a fogva tartó hatalommal szemben, na az pech, ilyenkor a fogva tartó államra egyébként vonatkozó emberi jogi szabályok szabnak valamiféle korlátot a velük való bánásmód tekintetében. Az így amúgy igen könnyen kialakuló joghézag, illetve jogi bizonytalanság tette egyébként lehetővé annak idején az Egyesült Államok számára is, hogy a 2001 szeptember 11-i támadások utáni “terrorizmus elleni háború”-ja során az általa elfogott személyek tekintetében lazítsa az őt kötelező jogi szabályokat… De ezt most ne nyissuk meg.

Nem lehet elmenni ugyanakkor a kínai foglyok interjúztatása mellett, ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozó genfi egyezmény 13. cikkében foglalt tilalom sérelmét jelenti Ukrajna részéről. Ez kimondja, hogy a hadifoglyokat óvni kell a “nyilvános kiváncsiskodástól”, ami nyilván egy, az ő személyüket védeni szándékozó előírás. Felmerülhet persze, hogy ők hozzájárultak ahhoz, de a releváns gyakorlat ezt az érvet jellemzően nem fogadja el, más esetekben sem fogadta el. Ugyanakkor ebben az esetben is felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy “na és akkor mi van”… Lehet, hogy semmi, de azért érdemes lejegyezni a jogsértés tényét.

Egyelőre ennyit lehet tudni, és ennyiből ennyit érdemes rögzíteni. Ha lesznek fejlemények, kitérünk majd még rá.

Netanjahu ki nem adásának, illetve a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyásának következményei

Miután valóra váltak a legrosszabb elképzeléseim, a magyar kormány valóban meghívta Netanjahut, majd nem tartóztatta le és nem adta ki, sőt, Orbán bejelentette, hogy Magyarország elhagyja a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerét, érdemes egy gyors pillantást vetni rá, hogy mekkora kását sikerült kavarni.

Ezekről a kérdésekről elég sokat beszéltem mostanában, így például a Magyar Közöny Podcast, az Index, az ATV-n, közvetlenül a helyzet előtt a Klubrádión, vagy jóval korábban még a Hírklikk oldalain, valamint emlékeztetnék rá, hogy a hazai kollégákkal közösen kiadtunk egy nyilatkozatot is, ami azóta mértékadó nemzetközi fórumokon (OpinioJuris blog, Völkerrechtsblog) is megjelent.

A letartóztatási parancs nem teljesítése

Amint várható volt, a bíróság a magyar kormány jogsértését észlelve eljárást indított az az által elkövetett szerződésszegés miatt, és erről beszámolt a hazai sajtó is, lásd pl. itt vagy itt. Annyit mindenképpen előrebocsátanék, hogy a cikkben említett “kötelezettségszegési eljárás” nem azonos az EU-s hírekből indult uniós “kötelezettségszegési eljárás”-okkal, semmi köze azokhoz. Ez annyit takar, hogy maga a bíróság ebben az eljárásban meg fogja állapítani, hogy Magyarország megszegte a bíróság alapokányából fakadó kötelezettségeit.

Mi lesz ennek a következménye? A bíróság eddigi gyakorlatában az ilyen esetek utáni eljárások azzal értek véget, hogy a bíróság rögzítette a jogi helyzetet (azaz kimondta az állam jogsértését), majd az ügyet átadta a bíróság főszervének, az ún. Részes Államok Közgyűlésének (illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsnak, ha az olyan helyzettel összefügésben született, amit az utalt a bírósághoz). Miért? Mert az ilyen szerződésszegés lehetséges következményeit a rendszerben részes államoknak (azaz a többi szerződő államnak) kell eldönteniük, a nemzetközi jog eszköztárába tartozó bármilyen módszer alkalmazásával. Miután a Nemzetközi Büntetőbíróság megállapítja, hogy Magyarország nemzetközi jogot sértett, annak áldozatai, azaz a többi részes állam akár az önsegély keretében jogszerűen szinte azt csinál, amit akar, ellenintézkedés keretében.

A nemzetközi jogban az önsegély lényege, hogy a szerződésszegővel szemben a szerződés többi részese akár egy másik szerződés megszegésével is reagálhat, ha azt látja megfelelőnek. Nyilván ennek van valamiféle korlátja, tehát az ellenintézkedésként tett lépés nem sérthet jus cogens normát (tehát nem járhat pl. fegyveres erő alkalmazásával, vagy nem vezetheti be a kötelező rabszolgaságot az adott állam polgárai tekintetében), illetve általánosságban arányosnak kell lennie. A lényeg, hogy a bíróság várható marasztaló ítélete megadja a jogi alapot ehhez, de hogy konkértan mi lesz… Csak találgatni lehet. Az is lehet, hogy semmi, ahogy az eddigi esetekben történt – csakhogy az eddigi esetek nem EU tagállamok voltak, akik tekintetében az EU is csinálhatott volna valamit. Ellenben ha most pl. az EU tagállamok azt mondják, hogy a független igazságszolgáltatás ilyen mértékű ignorálása miatt Magyarország tekintetében törlik az európai letartóztatási parancs intézményét, akkor amiatt egy szavunk sem lehet majd. Nem állítom, hogy ez lesz, csak elsőként most ez jutott eszembe. Sajnos a lehetőségek majdnem korlátlanok.

Arról is már sokat és sokszor beszéltem, hogy a folyamatban lévő jogállamisági vitákban jelentősen rombolja majd a kormány pozícióját az a tény, hogy nyíltan megtagad egy bírósági döntést. De hát a magyar kormányt ez nyilván nem annyira zavarja.

A Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása

Első körben érdemes rögzíteni, hogy a bíróság alapokmánya alapján egy részes állam bármikor elhagyhatja a bíróság rendszerét, annak van egy előre meghatározott eljárásrendje. Ez azt írja elő, hogy az adott állam a saját alkotmányos előírásainak megfelelően dönt a kilépésről, majd azt közli az ENSZ főtitkárával, és onnantól számított egy év múlva szűnik meg a tagsága.

Ez azt jelenti, hogy a fenti, Netanjahuval kapcsolatos ügyben a kilépés nem segít a kormányon. Az Országgyűlés döntését ugyanis csak most kezdeményezte az örök kezdeményező Semjén Zsolt, szóval még egy évig Magyarország köteles együttműködni a Nemzetközi Büntetőbírósággal, azaz az előző részben említett eljárásban ennek semmi hatása nem lesz.

Utána viszont szabadon jöhet majd akár Orbán Viktor legnagyobb barátja, Vlagyimir Putyin, illetve a földgolyó bármilyen népirtó és egyéb söpredéke, a magyar név nagyobb dicsőségére. Bár azt érdemes megjegyezni, hogy ezek a bűncselekmények a magyar jog szerint is bűncselekmények, de hát a rezsim leghűbb ügyésze, Polt Péter majd nyilván kellő óvatossággal csinálja majd a szokásos semmit, hogy ne zavarja az orbáni diplomáciát a szokásos sikerek sikerre halmozásában.

De önmagában a kilépésnek nincsenek jogi következményei, azon túl, hogy nagyon kellemetlen, és igen rossz megítélést okoz – függetlenül attól, amire a kormány most nagy lelkesen mutogat, nevezetesen a bíróság működésében gyakran tapasztalható kisebb-nagyobb problémáktól. És itt újra felhívnám a figyelmet az előző rész utolsó bekezdésében foglalt, az Európai Unión belüli politikai következményekre. Ezek azért lehetnek érdekesek, mert kevés dolog van, amiben az uniós tagállamok annyira egyetértenek, hogy az közös uniós külpolitikai álláspontokat tud képezni, ezek között az egyik épp a Nemzetközi Büntetőbíróság támogatása. Ami persze továbbra sem érdekli majd a kormányt…

Magyar Közöny podcast

Elérhetővé vált a Magyar Közöny podcast felvétele, aminek során elég sok mindenről beszéltünk. Magyarország kilépése a Nemzetközi Büntetőbíróságból, Netanjahu budapesti látogatása, az állampolgárság felfüggesztésének lehetősége, a magyar vétójog megvonása, Marine Le Pen sikkasztása, vagy hogy le lehet-e váltani Orbánt 2026-ban…?