Ma a Hit Rádióban lehetőségem volt kicsit bővebben beszélni a címben jelzett témáról. Két törvényjavaslatról van szó, az egyik a nemzetbiztonsági átvilágítás szabályait módosítja, a másik pedig a minősített adatok automatikus felülvizsgálatát törli el.
Amikor meghallottam a hírt, az első reakcióm nem volt különösebben támogató, sőt. Rögtön az jutott eszembe (és ennek pl. a faszbukkon rögtön hangot is adtam, mindenki legnagyobb örömére), hogy annak idején, amikor a friss kétharmados többségű kormány ennek a témának is nekiállt és eltörölte az “A” és a “B” típusú átvilágítást, ergo mindenkire a “C” típusút kellett tolni, sokan megmondták nekik, hogy nem lesz rá kapacitása az erre a feladatra rendelt Nemzetbiztonsági Szakszolgálatnak, szóval ezt nem kéne csinálni, baromság. Persze ez nem számított, akkor is csinálták. Az ezzel kapcsolatos legkomolyabb aggodalom akkor az volt, hogy ha ebben az időszakban nem építettek be mindenhova mindenkit azok, akiknek a másik oldal(ak)on az a dolga (kihasználva az ekkor keletkezett hézagokat), akkor semmikor. Majd erre most a kormány vissza akarja állítani az egészet. Mi értelme volt az egésznek akkor? Jó kör volt…
Azért utána egy kicsit módom volt gondolkodni rajta (plusz alaposabban belenézni az előterjesztésekbe), és bár sokat nem javult a véleményem az egészről, azért egy jót tudtunk beszélgetni az egész témáról.
A nyártól sikerült emlékezetesen búcsúzni, a múlt hét péntek elég sűrűre sikerült nekem.
Reggel 6-kor az ATV Start felé indítottam a napot, ahol Robert “Magyar” Brovdi kitiltásáról beszélgettünk:
Utána rögtön egy gyors kör következett Tihany irányában a Tranzit fesztiválra, a HírTV Kontra c. műsorának felvételére (ott sem voltam még soha), ahol az aktuális politikai kommunikációs trendekről, módszerekről és ezek következményeiről beszéltünk.
Ezután sovány malac-vágtában vissza Budapestre a KlikkTV-be, ahol Magyar György és Veres Gábor társaságában, Balogh judit vendégeként három részben beszélgettünk a politikai aktualitásokról:
És ha még nem lett volna elég, kora este még volt egy előadásom a Mindenki Szabadegyeteme rendezvényén, ahol mellettem még Palotás János is tartott előadást. A sok logisztika be is ütött, sikerült tíz perc késéssel odaérkezni, de szerencsére megvártak.
És bár fárasztó, de marha jó nap volt, tök jó emberekkel sikerült megismerkedni, mondjuk azért a fáradtság az előadás során már itt-ott beütött, talán emiatt is bizonyos pontokon sikerült a szokásosnál informálisabbnak lenni. 🙂 Beszéltem az uniós jogról, csatlakozásokról, államok elleni eljárásokról, és bár egy bizonyos ponton a számítógépem elfáradt és csendben megadta magát, megszüntetve a vetítésemet, azt le lehet tölteni innen, ha valakit érdekel…
Beszéltem a Népszavának és a 24.hu-nak arról, hogy mit is jelent az, hogy Magyarország “kitiltja” az EU egész területéről a Barátság kőolajvezeték elleni támadásért felelősnek tartott ukrán – nem mellesleg magyar származású – katonai vezetőt.
Megpróbáltam tisztázni a kérdés minden aspektusát, és természetesen megint kiderült, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, jelentős részben csak a szokásos izmozás megy már megint – ám ezúttal lehet, hogy más tagállamok akár meg is adják az Orbán-kormány blöffjét.
Miután állandó jelleggel megy mindenki ijesztgetése (lásd pl. a lenti, a nyár során Dunaújvárosban készült képemet) Ukrajna uniós csatlakozásával, itt az ideje, hogy kicsit rendbe rakjuk a kérdést…
Nagyon sok helyen, nagyon sok formában beszéltem már arról, hogy miért hazugság az egész, nagyjából nem más, mint amire a Fidesz a 2026-os választási kommunikációs stratágiáját építi, a Soros és a nemváltó óvodások után a migránsok mellett most éppen Ukrajna a soros – ezekre most külön-küön nem hivatkoznék vissza, hanem itt most összefoglalóan is megosztanám, amit tudni érdemes a témában.
A tagfelvételi eljárás folyamata
Egy új tagállam csatlakozása az Európai Unióhoz hosszú, több szakaszból álló folyamat, amelynek során a tagállamok megkerülhetetlen tényezők, akármit is delirálnak egyesek “Brüsszelről”, meg annak ilyen-olyan szándékairól. Természetesen ahogy szinte minden esetben, az ún. “brüsszeli bürokrácia”, az EU működtetéséért felelős Európai Bizottság szerepe jelentős, de nem döntő. Segíti a tagállamokat, előkészíti a döntést, de érdemben nem dönt a kérdésekben. (Ahogy az uniós jog megalkotásánál is: előkészít, javaslatot tesz, kezdeményez, de magát a jogszabályt a tagállamokat képviselő Tanács és az Európai Parlament fogadja el.) Akár tetszik, akár nem (újra), az Európai Unió egy nemzetközi szervezet, amelynek keretében a legfontosabb döntéseket a szuverén tagállamok hozzák meg, és annak eldöntése, hogy ők maguk közé fogadnak-e egy újabb tagot (vagy nem) ebbe a szervezetbe, azt ők döntik el. Hiszen az az alapító szerződések módosítását is jelenti, amit a tagállamokon kívül más nem tehet meg. (Ez nem csupán nemzetközi jogi elméleti evidencia, de az államok töretlen gyakorlata is, minden területen.) Ezt rajzolja körbe az alapító szerződésekbe foglalt és lényeges pontjain határozottan le is szabályozott eljárás, amit a következő ábra mutat be a maga teljességében:
Amikor egy állam csatlakozni akar, az első lépés, hogy benyújtja csatlakozási kérelmét az Európai Unió Tanácsához (röviden: a Tanácshoz), azaz a tagállamok kormányainak képviseletét ellátó szervhez, amelynek ilyenkor informálnia kell az Európai Parlamentet és a tagállami parlamenteket. Természetesen a gyakorlat az, hogy ekkor a kérdés már az asztalon van egy ideje, legalábbis eddig még nem történt olyan, hogy egy állam a semmiből bukkant volna fel a kérelmével – azaz a kérdéssel már mind az egyes tagállamok, mind pedig az Európai Bizottság illetékesei foglalkoztak már. Szimbolikus előírás, hogy az első döntést a folyamatban, azaz a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről szóló döntést az Európai Tanácsnak, azaz az EU tagállamainak vezetőinek kell meghoznia (a Tanácsban a miniszterek, az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők üléseznek). Még egyszer: nem a Bizottságnak, nem “Brüsszelnek”, hanem a szuverének vezetőinek. Igen, Ukrajna esetében is. És igen, ez már megtörtént, 2022 nyarán, tessék, itt a döntés, eredetiben. Igen, Orbán Viktor megszavazta, pedig akkor már fél éve zajlott a háború, akármit magyaráz most arról, hogy “the problem is the war”, nem, a problem az, hogy pillanatnyi vélt politikai kommunikációs érdekek mentén beszél össze-vissza, miközben egészen mást csinál, mint amit itthon a szerencsétlen követőinek hadovál.
Ha az uniós vezetők meghozták ezt a szimbolikus döntést, a csatlakozni kívánó állam “tagjelölt” státuszba kerül, és megindul a kemény munka, azaz a csatlakozási tárgyalások. Miért kemény? Mert ennek során nem csak az történik, hogy saccra-érzésre rábólintanak a tagjelölt az ún. koppenhágai kritériumok szerinti megfelelőségére (ami “barátok közt” akár egy laza kör is lehetne), hanem sor kerül sor arra, mégpedig igen részletesen, hogy az érintett állam és annak jogrendszere átvilágítása során kiderüljön, hogy az alkalmas-e az uniós tagságra, milyen változtatásokat kell végrehajtania ennek érdekében.
És ennek van egy olyan oldala is, amiről gyakran szégyenlősen vagy egyáltalán nem beszélünk, ez pedig az, hogy ez a helyzet arra is alkalmas, hogy az EU számvetést hajtson végre saját magán. Bizony, önreflexiónak is van helye, nagyon gyakori, hogy bizonyos szakpolitikai, vagy az EU reformjával kapcsolatos kérdések egy potenciális csatlakozással kapcsolatban kerüljenek az asztalra, és mind az uniós, mind a tagállami politikusok szeretik időnként ezeket a kérdéseket (különösen, ha azok politikailag kényesek) egy csatlakozásba “csomagolni”, amikor amúgy is hozzá kell nyúlni az alapító szerződésekhez. Nem túlságosan előre szaladva, az orbáni kommunikáció láthatóan már erre épít, illetve próbálja ezt a hazai politikai kommunikációjába illeszteni: egy esetleges ukrán csatlakozás nagyon sok jelenleg is létező uniós szakpolitikai megoldást a jelen formájában fenntarthatatlanná tenne – ennek eklatáns példája az uniós mezőgazdasági politikán belül amúgy is ezer sebből vérző földalapú támogatási rendszer. Ahogy azt már sokszor, sok helyen elmondtam, ha a mostani kb. százötven millió hektárnyi támogatásra jogosult termőföld kiegészül a kb. negyven millió hektárnyi ukránnal, akkor elszabadul a pokol, Isten pénze nem lesz arra elég. (Ennek fényében azért elég könnyen érthetővé válik, hogy miért nincs egyetlen eurocent sem allokálva a következő időszakra szóló hétéves költségvetés-tervezetben, ugye? Na, ennyit is Ukrajna 2030-as állítólagos csatlakozásáról…) Ez most csak egy kiragadott példa, még akkor is, ha a hazai politikai kommunikációban előkelő helyen is szerepel, de rengeteg ilyesmi van még és kerülhet az asztalra.
A csatlakozási tárgyalások az a szakasz, ahol még simán elhalhat egy állam tagsági ambíciója. Törökországgal például már nagyon régóta folyamatban vannak a tárgyalások, jól láthatóan megakadva. Erre az biztosít lehetőséget, hogy – szemben egyes politikai állításokkal – itt sem lehet “erőből” átnyomni dolgokat. Az egyes csatlakozási fejezetek megnyitása, illetve ami még fontosabb, azok lezárása ugyanis a Tanács egyhangú döntésétől függ. Ezzel a tagállamok folyamatosan tudják befolyásolni a tárgyalások menetét, illetve akár szabotálni is azt.
A csatlakozási tárgyalások lezárásával születik meg az ún. csatlakozási szerződés tervezete, ami egy, a csatlakozni szándékozó állam, illetve az EU tagállamai közti nemzetközi szerződést jelent. Ezt jóvá kell hagynia az EU intézményeinek, így a Bizottságnak, az Európai Parlamentnek, és ami kiemelten fontos, a Tanácsnak is, mégpedig egyhangúsággal. És ezután azt minden tagállamnak egyenként, a saját alkotmányos előírásainak megfelelő teljes ratifikációval, azaz a kormány vagy annak képviselőjének aláírása mellett arra is szükség van, hogy az adott tagállam legfőbb döntéshozója (jellemzően a tagállami parlament) is elfogadja azt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi szükség van erre, amikor a Tanácsban minden tagállam amúgyis állást foglal, a válasz nagyon egyszerű: a Tanácsban a tagállami kormányok képviseltetik magukat, de a kérdés jelentősége és a tagállamok alkotmányos előírásai mindenhol az uniós alapító szerződések, vagy általában a nemzetközi szerződések kérdését parlamenti hatáskörben tartják, tehát a kormány bólintása a Tanácsaban egyszerűen nem elég.
Van-e olyan, hogy gyorsított felvétel?
Rövid válasz: nincs. Aki pedig eddig figyelt, azt is nagyon világosan látja, hogy a tagállamok megkerülésére sincs mód. És ez akkor is így van, ha egyes uniós politikusok lelkesen beszélnek annak szükségességéről. Én is sokat szoktam (zárt körben) annak szükségességéről beszélni, hogy havi három-négymilliót keressek, de hát nem pakolhat mindenkit a NER különböző kifizetőhelyekre, szóval ez várhatóan nem igazán fog megtörténni. A lényeg, hogy ez a “gyorsítás” tipikusan vágyvezérelt duma, aminek realitását az a fent említett tény is beárazza, hogy a hétéves költségvetés tervezete nem allokált erre forrásokat. Szóval: kamu az egész.
Az egész folyamatban az egyetlen szakasz, amit a Bizottság “gyorsítani” tud, az a csatlakozási tárgyalások menetének meghatározása. Ugyanakkor mivel, ahogy jeleztem, az egyes csatlakozási fejezetek lezárása itt is minden esetben a Tanács egyhangú döntését igényli, a tagállamok tudják húzogatni a féket, ha úgy akarják. És még ha valamilyen trükkel ezt megpróbálnák megkerülni (erre vannak különösebben komolyan nem vehető ötletelések, van olyan ötlet, hogy esetleg a lezárásokhoz ne kelljen a Tanács egyhangú döntése), akkor is az egész folyamat legvégén, a csatlakozási szerződés elfogadásához mindenképpen szükség van minden részes állam hozzájárulására, egyrészt a Tanácsban, a csatlakozási szerződés elfogadásakor, másrészt pedig az említett ratifikációs kör során, ahol ráadásul a parlamentek is döntenek. Tehát nem csak arra van lehetőség. hogy Orbán utasításba adja Bóka Jánosnak, hogy a Tanácsban szavazzon nemmel, hanem arra is, hogy eljátssza a kedvenc szemforgató játékát, és a kétharmadnyi “független” bátorra mutogasson (ha akkor még lesznek, de ezt egyelőre hagyjuk). Sőt, akár még tényleges népszavazást is ki lehet írni, ha még nem vagyunk elég szégyenletesek a világ szemében. Szóval a végső döntés mindenképpen és megkerülhetetlenül a tagállamok kezében van, és aki mást mond, egyszerűen hazudik.
The possibility mentioned in the title has been mentioned more and more in the press, so it may be worthy to take a look into that. The fact is that for Viktor Orbán, it would mean a very serious diplomatic success from a political point of view, which can easily be converted into an excellent domestic political advantage with the next year’s Hungarian elections: look all, important things are happening and being decided here, organised by me, and in the event of successful negotiations, Budapest could literally write itself into the great books of diplomacy and history by achieving the Budapest Peace or Ceasefire (forget the Budapest Memorandum of 1994 now, please). This would be important for him not only from a foreign but also from a domestic political point of view, as he could use it to support his problematic foreign policy shifts and often incoherent steps of recent years.
Moreover, the biggest shame of the recent years, which I have also been constantly and intensely criticizing – the withdrawal from the International Criminal Court (ICC) – would become understandable here. Make no mistake, my position on the matter remains unchanged in principle, but the step, if still not moral, could become practically and politically defensible in the case of such a major diplomatic success. There is a good chance that the Russian president would not come to an EU member state that would be obliged to arrest him, but – Hungarian diplomacy and Viktor Orbán may reason – if the danger of that no longer exists, then there is no obstacle to the meeting on Hungarian territory. And that is why it may be worthy to accept the political-diplomatic inconveniences, especially since there were no particularly major disadvantages to be countered: the International Criminal Court ruled that Hungary had violated the provisions of the Rome Statue, the founding treaty of the ICC by not arresting Netanyahu, and did the only thing it could do, expressed its sorrow and pain to the Assembly of States Parties, where nothing happened – as usual. The European Union is also – for now – silent on the issue, apparently the EU institutions are not bothered enough by the violation of one of the very few common foreign policy values to do something, it’s not even impossible, that they partly share the Hungarian government’s plans and don’t want to get in the way of those. We don’t know this, it’s not important, the point is that they did not make this foreign policy step “more expensive”.
So, it may seem that this might even be possible. However, as always, the calculation may be wrong again.
As I said at the time, several times, in several places, leaving the International Criminal Court will not happen overnight. After the document on the withdrawal has been received by the UN Secretary-General, the ICC statute will still be binding on the state party for one more year, so its binding force will not cease until next summer, to be precise, June 2, 2026. However, the elections in Hungary next year will take place before that, so such a possible diplomatic success will not be useful there, and it is not worth expecting that the Russian side will put aside its worries, and certainly not that the Ukrainian side, striving for European integration, will take part in such a dog comedy. The painful reality is that Viktor Orbán is not worth it to anyone to deviate from his own safe path. However, if the Hungarian government is thinking in the longer term, this may still seem like a feasible solution for it (a meeting in Budapest in the fall of 2026), and although the practice so far does not fundamentally allow us to conclude this, it cannot be ruled out that it will be able to let go of thinking strictly in terms of election cycles in the field of foreign policy. This is not far from the political profile of Viktor Orbán in recent years, and if we assume that news related to the preparation of the meeting may also have political communication value, then such a solution is not unrealistic either.
Especially in light of the fact that one can essentially rejoin the International Criminal Court system at any time for free… At this point, I would refer to what the President of the Assembly of States Parties said when he commented on the withdrawal of Hungary: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. So the next question may be whether it is fortunate for states to abandon their “commitment to international justice” due to their current foreign policy interests. This is not just a theoretical-philosophical problem, as representatives of the Hungarian government have also continuously contrasted the values of “justice” and “peace” in their communication on the subject of the International Criminal Court, reflecting (even if unknowingly) on the possibility included in Article 16 of the Rome Statute (criticized by many from the beginning), according to which the UN Security Council can suspend any investigation or proceeding before the International Criminal Court at any time if it deems it necessary in the interests of maintaining international peace and security.
So the question, to which the future will provide the answer, is whether the Hungarian government only wanted to make such a quick turn, and whether we consider the possibility of such turns to be a good one at all.
A sajtóban pattant fel a címben foglalt lehetőség, érdemes körüljárni egy kicsit. Ami tény, hogy Orbán Viktor számára politikai szempontból nagyon komoly diplomáciai elismerést jelentene, amit kiválóan lehetne belpolitikai előnnyé konvertálni: lám, nálunk történnek, dőlnek el fontos dolgok, és sikeres tárgyalások esetén Budapest ezúttal szó szerint is beírhatná magát a diplomácia és a történelem nagykönyveibe a Budapesti Béke vagy Tűzszünet elérésével. Ez nem csak kül- hanem belpolitikai szempontból is fontos lenne, hiszen Orbán Viktor alá tudná támasztani vele az elmúlt évek külpolitikai ingázásait, gyakran összefüggéstelen lépéseit.
Sőt, itt még értelmezhetővé válna az elmúlt évek általam is intenzíven kritizált legnagyobb szégyene, a Nemzetközi Büntetőbíróság elhagyása. Tévedés ne essék, az elvi álláspontom a kérdésben továbbra is változatlan, viszont a lépés, ha erkölcsössé nem is, de gyakorlatban védhetővé válhatna egy ekkora diplomáciai siker esetén. Jó eséllyel az orosz elnök nem jönne egy olyan EU-tagállamba, amely köteles lenne letartóztatni, ellenben – okoskodhat a magyar diplomácia, valamint Orbán Viktor – ha ennek veszélye már nem áll fenn, akkor nincs akadálya a találkozónak Magyarország területén. És ezért megérheti bevállalni a politikai-diplomáciai kellemetlenségeket, különösen hogy különösebben nagy hátrányokkal nem kellett számolni: a Nemzetközi Büntetőbíróság kimondta Magyarország jogsértését Netanjahu le nem tartóztatása miatt, és megtette az egyetlen dolgot, amit lehetett, a Részes Államok Közgyűlésének elsírta bánatát, és nem történt semmi. Az Európai Unió is – egyelőre – hallgat a kérdésben, láthatóan annyira nem zavarja az uniós intézményeket a felrúgása a nagyon kevés közös külpolitikai értékek egyikének, hogy tegyenek valamit, még azt sem tartom kizártnak, hogy részben osztják a magyar kormány terveit, és nem akarnak keresztbe feküdni azoknak. Ezt nem tudjuk, nem is lényeges, a lényeg, hogy nem “drágították meg” ezt a külpolitikai lépést.
Szóval, úgy tűnhet, hogy akár ez még be is jöhet. Ugyanakkor, mint mindig, megint hibás lehet a számítás.
Ahogy ezt akkoriban is többször, több helyen elmondtam, a Nemzetközi büntetőbíróság elhagyása nem megy egyik napról a másikra. Miután a kilépésről szóló dokmentum megérkezett az ENSZ főtitkárához, a bíróság statútuma egy évig még mindenképpen kötelezi a részes államot, tehát annak kötelező ereje jövő nyárig, egészen pontosan 2026. június 2-ig nem szűnik meg. A jövő évi magyarországi választásokra viszont még az előtt fog sor kerülni, tehát egy ilyen esetleges diplomáciai siker ott nem lesz használható, arra pedig nem érdemes számítani, hogy az orosz fél félreteszi aggyályait, arra meg pláne nem, hogy az európai integráció felé igyekvő ukrán fél részt vállaljon egy ilyen kutyakomédiában. A fájdalmas valóság az, hogy Orbán Viktor senkinek nem ér annyit, hogy a saját biztos pályájától eltérjen. Mindazonáltal, ha a magyar kormány hosszabb távban gondolkodik, ez még mindig vállalható megoldásnak tűnhet számára (egy őszi budapesti találkozóval), és bár az eddigi időszak gyakorlata alapvetően nem erre enged következtetni, nem zárható ki, hogy külpolitikai területen el tudja engedni a szigorúan választási ciklusokban való gondolkodást. Ez amúgy nem is áll távol Orbán Viktor elmúlt években mutatott politikai arcélétől, és ha abból indulunk ki, hogy a találkozó előkészítésével kapcsolatos híreknek is lehet politikai kommunikációs értéke, akkor egy ilyen megoldás sem életszerűtlen.
Különösen annak fényében, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerébe lényegében ingyen vissza lehet állni bármikor… Ezen a ponton utalnék a Részes Államok Közgyűlése elnöke által elmondottakra, amikor a magyar távozást kommentálta: “I truly hope that Hungary’s withdrawal from the Rome Statute is not permanent, but just a brief pause to its commitment to international justice”. Úgyhogy a következő kérdés az lehet, hogy szerencsés-e, ha az államok pillanatnyi külpolitikai érdekeik miatt el-elengedik a jogszerűség iránti elkötelezettségüket. Ez nem csupán elméleti-filozófiai probléma, hiszen a magyar kormány képviselői is a Nemzetközi Büntetőbíróság témájában való kommunikációjukban folyamatosan állították szemben az “igazság” és a “béke” értékeit, reflektálva ezzel (még ha tudatlanul is) a bíróság statútumának 16. cikkébe foglalt (sokak által a kezdetektől kritizált) lehetőségre, amely szerint az ENSZ Biztonsági Tanács bármikor bármelyik, a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti nyomozást vagy eljárást felfüggesztheti, ha azt a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében szükségesnek látja.
Szóval a kérdés, amira a jövő fogja megadni a választ: a magyar kormány ilyen fordulót akart-e tenni, és amúgy jónak tartjuk-e az ilyen fordulók lehetőségét.
Újabb hosszabb beszélgetést folytattunk a KlikkTV-n a címben jelzett témákról, érintve sok mindent, hosszabb időkeretben, szóval lehetőségünk volt kicsit kontextusba helyezni a dolgokat.
Ma reggel beszélgettünk egy kört a Heti TV-n a palesztin államiság témájában, kicsit arra fókuszálva, hogy az egyes integrációs struktúrák hogy állnak a kérdéshez. Míg az államiság a nemzetközi jog előírásai alapján egy objektív jelenség (valami vagy állam vagy nem), annak elismerése a másik államok szuverén politikai aktusa – amit, mint most is láthatjuk, az egyes államok elkezdtek politikai eszközként is használni.
Egyéb bejegyzések a palesztin államiság témájában:
A péntek reggel nem volt elég, ma hajnalban folytattuk a palesztin államiság kérdését a Heti TV-n. Várhatóan az ENSZ Közgyűlésén ez kiemelt téma lesz mostanában, ezért is a kiemelt…
Hajnalban, reggel hatkor leestem a prágai éjszakai buszról, és mentem erre az interjúra. Lélekben készültem rá, hogy olyan leszek, mint a mosott excrementum, de ahhoz képest meglepően jól sikerült…
Ma reggel beszélgettünk egy kört a Heti TV-n a palesztin államiság témájában, kicsit arra fókuszálva, hogy az egyes integrációs struktúrák hogy állnak a kérdéshez. Míg az államiság a nemzetközi…
Most vált elérhetővé a YouTube-on az a nemrégi hosszabb beszélgetés, amit a Hit Rádión folytattunk az izraeli-palesztin konfliktus egyes nemzetközi jogi kérdéseiről. A hosszabb műsoridő lehetővé tette azt, hogy…
Tegnap megjelent az Élet és Irodalom aktuális száma, amiben megjelent egy hosszabb írásom az izraeli-palesztin kofliktus aktuálisan leginkább jelentős kérdéseiről. Nem volt könnyű eldönteni, hogy miről írjak, mi maradjon…
Tegnap alkalmam volt a Klubrádióban hosszabban beszélgetni Herskovits Eszterrel és Selmeci Jánossal, a témát itt is a közel-keleti konfliktus újabb tragikus körének jogi kérdései adták. Most így visszanézve, a…
Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.
Újabb hosszabb beszélgetést vettünk fel Zimon Andrással a Magyar Közöny podcast számára.
Sok aktuális témát érintettünk, például hogy Magyar Péter “haza tudja-e hozni” az EU-s pénzeket (hú, de unom már ezt a dumát), kimaxolja-e a populista politizálást… Vajon kinek jó, ha a Meta ellehetetleníti a politikai hirdetéseket, stb. A címben említett kérdés különösen vidám perceket okozott, utólag tisztáznom kell valamit azzal kapcsolatban, hogy Orbán Viktor beszédét a Manowarhoz vagy a Rammsteinhez hasonlítottam: azzal együtt, hogy kicsit már lejárt, unalmas, karikatúrája önmagának és inkább csak szórakoztató, a Manowar meg a Rammstein még mindig jó, szemben Orbán Viktorral, aki soha nem volt az.
A felvétel itt megnézhető:
Amúgy valahol az is nagyon szórakoztató a maga abszurd módján, hogy a beszélgetésből kivett rövid részletek (amik Youtube short-két külön is elérhetők) alatt mekkora hiszti alakult ki gondolkodásra teljesen képtelen, de legalább borzalmasan tudatlan és hihetetlenül agresszív suttyók által. Komolyan mondom: nem csodálom, hogy ez a társadalom egy Orbánt kapott a nyakába. Nem is fog kijönni alóla még jó sokáig. Én értem, hogy nem kell érteni pl. a választási rendszert (végülis ez is egy külön szakma), és marhára kell haragudni arra, aki teszi és próbálkozik is azzal, hogy elmagyarázza, különösen ha nem hajlandó csatlakozni az össznépi morálfogyatékhoz – de hangsúlyosan szeretném kérni a kiebrudalt NER-maffiózó lelkes nyaloncaitól, hogy a frusztrációikat és az afelett érzett kognitív disszonanciájukat, hogy most éppen nyalják, akit két éve még köptek, ne a velem szembeni agresszióval próbálják kezelni – vagy ha igen, akkor ne vinnyogjanak a következményeken. A szabály egyszerű: ha a fekália ömlik a szádból, vissza lesz rád lapátolva, mégpedig azonnal.
Tegnap folytattunk egy hosszabb beszélgetést a Hit Rádión az Ukrajnában történtekről, azaz arról, a korrupcióellenes intézményrendszert átalakító törvényről, ami sokak szerint akár Ukrajna európai integrációját is megnehezítheti.
Emellett szóba került sok minden más is, többek között a pár napja elfogadott USA-EU kereskedelmi megállodással kapcsolatos kérdések is.
Lattmann Tamás honlapja 