Kategória: Európai Unió Tanácsa

A 7. cikk szerinti eljárás Lengyelországgal szembeni “elengedéséről”

Egy-két napja felpattant a téma, hogy a Bizottság valamilyen módon elengedné a Lengyelországgal szemben lassan hetedik éve vánszorgó 7. cikk szerinti eljárást (magáról az eljárásról, annak menetéről, szereplőiről stb. bővebben lásd ezt a régebbi bejegyzést), ami igazából csak idő és időzítés kérdése volt, hogy erre mikor kerül sor. A magyar kormány természetesen rögtön sértetten reagál, kettős mércét emleget, az ilyenkor szokásos…

Természetesen ennek semmi köze a “kettős mércéhez”. Már csak azért nem, mert a Magyarország elleni eljárást nem a Bizottság, hanem az Európai Parlament kezdeményezte, tehát most a magyar kormánynak a Bizottságot piszkálnia tök felesleges dolog. A 7. cikk szerinti eljárásban nincs dolga vele, és semmi köze hozzá, hogy az milyen döntést milyen alapon hoz egy másik állammal szemben. Ennyi.

Ami viszont kifejezetten érdekes kérdés (és most szépen hagyjuk magára a magyar maffiaállamot, hogy hadd puffogjon magában a vélt sérelmein), az az, hogy ha most az Európai Bizottság valóban úgy érzi, hogy meg van győzve a lengyelek által (és nagyvonalúan engedjük el, hogy valós teljesítmény vagy ígéretek alapján, de azért a puffogó maffiaállamot érdemes emlékeztetni, hogy nemrég ő is ígéretre kapott meg egy köteg pénzt a Bizottságtól, ennyit a “kettős mércéről” megint), vajon megteheti-e, hogy visszavonja a 7. cikk szerinti eljárás kezdeményezését. A gondot az okozza, hogy az EUSZ 7. cikke nem tartalmaz erre nézve rendelkezést, az én jellemzően a plain-text-reading-alapokon nyugvó értelmezésem (mekkora republikánus ókonzervatív felsőbíró lennék a SCOTUS-on, te jó ég, még Trump is megénekelne) szerint ezt a Bizottság egyszerűen nem teheti meg. Ha már elindult az eljárás, akkor az arra vonatkozó szabályokat kell annak során alkalmazni, és ott nem találunk olyat, ami kiengedné a döntést a Tanács kezéből. Ezen a kérdésen jelenleg a Tanács jogi szolgálata is gondolkodik a pletykák szerint. Tegyük hozzá, véleményem szerint nem ez az egyetlen konzisztenciazavar a szerződés e ponton igencsak összegányoltnak ható szövegében (számomra például a mai napig nyitott kérdés például, hogy ténylegesen van-e szükség arra, hogy a Tanács az első szakaszban konzultáljon az Európai Parlamenttel akkor is, ha az eljárást az kezdeményezte, az ugyanis elég maszturbatív jellegű jogi megoldásnak látszik), de Lengyelország esetében konkértan ez most igencsak élő kérdéssé vált.

Miért? Mert veszélyeket, ráadásul politikai veszélyeket is hordoz magában. Például, ha a magyar kormány kellően troll, erre a problémára hivatkozva akár még a luxembourgi Európai Unió Bírósága elé is citálhatja majd a Bizottság esetleges ilyen döntését, amely tény mindenképpen óvatosságra kell intse Vera Jourovát és társait. A biztonságos – és az alapító szerződés szövegével is szinkronban álló – megoldás az lenne, ha a Tanács egyszerűen szavazásra bocsátja az eljárás alapjául szolgáló kérdést, és (mivel nem lesz meg a négyötödös többség) megállapítja, hogy nem nem, nem áll fenn az alapértékek veszélyeztetése – aminek kimondásához gond nélkül fel tudják használni azt a tényt, hogy az annak idején az eljárás okaként a Bizottság által megjelölt problémát közben kötelezettségszegési eljárás keretében is megrágta már az uniós intézményrendszer, és abban Lengyelország látványosan engedett, szóval a veszély elhárult, készpassz. Az új lengyel miniszterelnök, Tusk ebben nyilván partner lesz, szóval mindenki jól jár a végén, kerek lesz a sztori, ergo politikai szempontból is ez a jó megoldás.

A magyar puffogás meg megy tovább, de igazából az is mindenkinek jó úgy, ahogy van. Azt a 7. cikk szerinti eljárást nem a Bizottság indította, ergo ilyen befolyása arra elméletben sincs. Amellett annak az eljárásnak a fenntartásához minden jel szerint sokkal több érdeke fűződik sokkal több szereplőnek, mint a lezárásához.

Charles Michel lemondása – valóban Orbán Viktor lehet az “EU elnöke” (nem), és akkor mi lenne?

Nemrég jelent meg egy interjúm a szeretlekmagyarorszag.hu oldalon, amiben azt jártuk körbe, hogy mi lenne, ha Charles Michel, az Európai Tanács elnöke idő előtti lemondásával valóban Orbán Viktorra “szállna” a pozíció, ahogyan ő azt belengette.

Szeretném ugyanakkor rögzíteni mindenek előtt, hogy nem, ez nem fog megtörténni. Michel már a lemondása felvetésével akkora zavart okozott, hogy szerintem még az sem fog megtörténni. Aztán persze meglátjuk, mi lesz nyáron.

És persze megint szóba került a július 1-el induló magyar soros tanácsi elnökség (ami ugye még mindig nem az Európai Tanács elnöki pozícióját, hanem az Európai Unió Tanácsának elnökségét jelenti).

Az interjú elolvasható itt.

Unalmas ostobaságok az EU-val kapcsolatban

Kezd nagyon tele lenni a hócipőm a magyar sajtó igénytelenségével és veszedelmes hozzá nem értésével uniós kérdésekben.

Nem, Orbánt nem alázták meg az uniós csúcson, amikor a csatlakozási tárgyalások megindításáról szóló szavazáson kiment kávézni. Bármennyire is szeretnék egyesek azt hinni. Nem, nincs hírértéke minden egyes alkalommal annak, amikor egy unatkozó nyugat-európai jogász végre elolvassa az uniós alapító szerződést, és megírja valami blogon, hogy háhá, az Európai Tanács minősített többséggel még akár el is veheti a soros elnökséget, de legalábbis átszervezheti. Tavaly májusban én is elmondtam itthon, le is írtam, sőt, még azt is, hogy miért nem fogja – ahhoz képest semmi új nem derült ki azóta, mégis a hazai nemfideszes sajtó úgy írja meg ezeket a marhaságokat, mintha valami nagy csoda lett volna felfedezve. A nemorbánista emberek meg majd teljesen jogosan érzik úgy, amikor nem történik semmi, hogy át lettek b.szva – és mi lesz ebből? Segítek: EU-ellenesség az ellenzéki oldalon (“a ZEU béna/tehetetlen!!!” meg “a ZEU igazából Orbánnak játszik”), Orbán meg röhög a markába.

(És akkor maradjunk annyiban, hogy marha jó fej vagyok, hogy csak a sajtóról beszélek…)

És nem, Charles Michel esetleges idő előtti lelépése nem fogja Orbán Viktort Európa királyává tenni, ugyanis nem igaz az az állítás, hogy az Európai Tanács elnökségének megürülése automatikusan az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét helyezi az Európai Tanács elnökévé. Én azt már őszintén feladtam, hogy a magyar sajtó, illetve a magyar közélet megszólalói (beleértve az ún. “szakértőket” is) értsék a különbséget az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa között, vagy esetleg ismerjék az alapító szerződések által kialakított feladatmegosztási rendszert (példa: amikor Orbán kiment kávézni, olyan kérdésben szavazott az Európai Tanács, amiben amúgy ténylegesen az Európai Unió Tanácsának kell majd, szóval Orbán oda ment ki, ahova akart, annak az ég’ egyadta világon semmi jelentősége nem volt, ezért is mondtam el egy nappal előtte, hogy nem fog vétózni – nem baj, biztos van, aki örült, hogy “Orbánt megalázták”, de attól még nem), de arra azért marha kiváncsi vagyok, hogy a fenti állításnak (“az Európai Tanács elnökségének megürülése automatikusan az Európai Unió Tanácsának soros elnökségét helyezi az Európai Tanács elnökévé”) egészen pontosan mi a jogszabályi alapja. Mutasson rá valaki az uniós alapító szerződések rendszerében, legyen olyan jó. Bárki. Valaki?

“Orbán Viktor attól tér el, amitől akar, még akkor is, hogyha az nem racionális” – nem lesz vétó

A szeretlekmagyarorszag.hu oldalnak adott interjúban elmondtam, miért nem fogja Orbán Viktor megvétózni az Európai Tanács ülésén az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdését. És nem, nem csak azért, mert az arról való döntés nem is az Európai Tanács, hanem az Európai Unió Tanácsa hatáskörébe tartozik, azért is (akármi is dől a médiából ész nélkül), de van erre más, sokkal egyértelműbb politikai ok is.

Ha már beszéltünk, szóba kerültek a hónapok óta terjengő gondolatok is a magyar soros tanácsi elnökség elvétele/átszervezése tekintetében is, talán kicsit sikerült tisztázni annak jelentőségét/működését, mert ezt elég sok félreértés kíséri egy jó ideje, amióta a politika célkeresztjébe került a kérdés…

Az interjú elérhető itt.

Az uniós migrációs jogalkotással kapcsolatos régi/új hazugság…

Amíg meg nem írom véglegesen és átfogóan, hogy mi van (mert így, egy hétköznap éjjel negyed kettőkor tényleg nem kéne mást csinálnom, ja, de, marhára kéne), csak egy konkrét idézetet teszek ide a “jajjjjisssstenemkötelezőkvóóóóóóóóóóóta” hisztivel kapcsolatos HIVATALOS tanácsi álláspontból:

“Egyetlen tagállam sem lesz kötelezhető arra, hogy áthelyezéseket hajtson végre.”

És akkor most lehet folytatni a sírást, sikoltozást és hazudozást.

Az elmúlt négy napban hány közpénzekkel kitömött testület, propagandista meg egyéb senki adta már elő a kötelező kvótát? Hány “szakértő” adta elő az ezzel kapcsolatos ilyen-olyan biszem-baszom gondolatait, gondosan odafigyelve arra, hogy véletlenül se csússzanak ki a kormány narratívájából?

És hányan mondták el nyilvánosan, hogy SEMMI NEM IGAZ BELŐLE? Akárki? Ténylegesen hozzáértő szakértők, akik amúgy tényleg tudják?

Érthető már, hogy miért van nagyon tele a bugyrom?

“Brüsszel megszavazta a migránskvótát”

Tele van vele a média, hogy “Brüsszel megszavazta a migránskvótát”. Tényleg, komolyan? Jól van akkor.

1. Nem “Brüsszel”.
2. Nem “szavazta meg”.
3. Nem “kvótát”, ami ráadásul nem is azt jelenti, amit tulajdonítanak neki.

Most beszéltem erről kicsit az ATV híradójának. De minek? Szaladt a szerkesztő, merthogy Skype-on kell beszélnie az Alapjogokért Központtal. Szegényt képen röhögtem. Minek? Azokból aztán tényleg csak a hazug propaganda fog dőlni…

Ennek az egésznek tényleg semmi értelme nincs. Nekem meg tényleg nagyon tele van a bugyrom azzal, hogy egyedül vagyok az un. szakmában, aki tisztességesen próbál információkat átadni, folyamatokat elmagyarázni a napi kb. tizennégy órás munkaidőm mellett.

De tényleg, minek?

Elveheti az Európai Parlament Magyarországtól az uniós soros elnökséget?

A Népszava szerdai, a témában közölt tudósítása után nagyon nagy érdeklődés kezdte övezni a címben jelzett kérdést. Ahogy ilyenkor történni szokott, jöttek is a kérdések a témában, ezeket foglalnám itt most össze.

Elsőként a Hírklikknek adott interjúmat ajánlom mindenkinek a figyelmébe, már csak azért is, mert itt lehetőség nyílt a témát kicsit jobban körbejárni, beszélni arról, hogy pontosan mi is ez az intézmény. Itt szeretném külön is kiemelni, hogy újra valami egészen elképesztő ismerethiány jelentkezik nem csak a médiamunkásoknál, hanem gyakran az itt-ott megszólaló mindenféle botcsinálta “szakértők” körében is. Oda lassan-lassan eljutunk, hogy már nem keverik össze az Európa Tanácsot (az EU mellett 1949 óta létező össz-európai nemzetközi szervezet, aminek keretei többek között a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága működik) az Európai Unió keretében működő tanácsokkal, de ezek között a különbségtétel már nem mindig sikerül, konzekvensen keveredik egymással az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa, amit röviden csak Tanácsnak szoktak hívni.

Európai Unió: sötétkék / Európa Tanács: EU tagállamok + világoskék

Az “Európai Tanács” a tagállami állam- és kormányfők találkozóit fedi (ennek a testületnek van saját elnöke, 2009 óta, aki egy személy, jelenleg Charles Michel), ezek az ún. “európai csúcsok”. Az “Európai Unió Tanácsa”, vagy röviden “Tanács” pedig a tagállamok adott kérdésekben illetékes szakminisztereinek találkozóit jelenti, jelenleg tíz különböző formációban, ezek vesznek részt az uniós jogalkotásban, az Európai Parlament mellett, ún. “társjogalkotó” szerepkörben, na, ennek van “soros elnöksége” (jelenleg Svédország látja el), ami azt jelenti, hogy egy előre meghatározott rend alapján félévenként egy-egy tagállam látja el azt a komplex feladatot, hogy a Tanácshoz érkező előterjesztések előkészítését koordinálja. Ez azért komplex feladat, mert mire valami a miniszterek elé kerül, a tagállami kormányok azt alaposan “megrágják”, ami különböző munkacsoportokban szakmai egyeztetések formájában, majd az állandó képviseletek koordinációjában, politikai szinten zajló egyeztetést jelenti.

Az Európai Tanács, valamint az Európai Unió Tanácsa alatti struktúra

Ez a koordináció az, ami a soros elnökség feladata, és ez az, ami az egyes tagállamok számára jelentős politikai befolyást is biztosít (plusz országimázs, plusz mindenféle egyéb zöldség) – ha valaki számára kérdéses, hogy a tagállamok miért tartják fenn ezt az első ránézésre zavaros rendszert, nos, azért, mert megéri nekik. A jelen elgondolás az Európai Parlament részéről ennek, azaz az Európai Unió Tanácsának soros elnökségének elvételét célozza a magyar kormánytól.

Másik szempont, amiért a Hírklikk-interjút érdemes elolvasni, hogy megragadtam a lehetőséget egy régóta létező tévhit eloszlatására, vagy legalább annak kísérletére, nevezetesen arra, hogy a 2011. első félévi magyar soros elnökség “sikeres” volt. Hát, egyetlenegy témában volt “sikeres”, jelesül abban, hogy José Manuel Barroso akkori bizottsági elnök száját Orbán nagyon hatékonyan tudta befogni annak politikai elképzeléseinek és programjának képviseletének a többi tagállammal szembeni felvállalásával (helló, hatos csomag), aki cserében egészen annak az időszaknak a végéig szemet hunyt afelett, amit ő itthon a kétharmados parlamenti többségével a magyarországi választási, média- és minden egyéb rendszerrel művelt. De emellett aztán tényleg semmilyen, magyar szempontból releváns eredményt nem sikerült kihozni a dologból. Ha valakit bővebben érdekel az interjúban említett ENSZ BT-tagságra törekvés, akkor tessék, itt egy pár éve megjelent tankönyvben írt fejezetem (48-49. o.), ebben bővebb kifejtem azt.

Beszélgettünk erről a témáról már aznap a Klubrádióban, valamint az ATV Híradóban is:

Emellett jártam még az Egyenes beszéd-ben is, ahol valamiért a szerkesztők még besuvasztottak egy szokásos “uniósforrásos” kérdés-csomagot is, de itt igazán érdekes az interjú második fele.

A dolog jogi oldala összefoglalva: ha az Európai Parlament meg tudja győzni az Európai Tanácsot (a soros elnöksége szervezése kérdésében az dönt, minősített többséggel), akkor az el tudja venni a soros elnökséget a magyar kormánytól. A politikai oldalán viszont ennek nem látom komoly lehetőségét, a fentiekben több helyen elmondtam, miért.

Aztán persze majd meglátjuk…

Az első alkalom, hogy valakit bírói úton “húztak le” az uniós szankciós listáról

A magyar médiában nem keltett feltűnést, de még március 8-án tette közzé a luxembourgi Európai Unió Bíróságának első fokú intézménye, az ún. Törvényszék az ítéletét, amelyben megsemmisítette a Violetta Prigozsinára kivetett uniós szankciókat (Case T-212/22, Prigozhina v Council). Prigozsina a Wagner néven ismert katonai magánvállalkozás (köznyelvben és médiában „zsoldoscsoport”, ennek pontosságát most hagyjuk) Jevgenyij Prigozsin édesanyja, akik nem csak a Wagner-en keresztül, de amúgy is komoly szerződéseket kap az orosz védelmi minisztériumtól, különösen a 2014 óta zajló, Ukrajna elleni agressziós műveletek, illetve szeparatisták támogatásának megkezdése óta.

Violetta Prigozsinát február 23-án, a nyílt orosz támadás másnapján helyezték a listára, vele szemben is beutazási tilalmat és az elérhető vagyonának a befagyasztását rendelték el a Tanács 2022/265. sz. határozatával. A Tanács azzal indokolta a szankciók elrendelését, hogy Violetta Prigozsina a korábban a fia által alapított Concord Management and Consulting LLC és más vállalkozások tulajdonosa, emiatt pedig felelős olyan cselekmények támogatásában, amelyek a határozat szerint a szankciós körbe tartoznak, azaz alkalmasak Ukrajna területi integritásának, függetlenségének és szuverenitásának károsítására.

Ezt támadta meg a ő egy ún. semmisségi vagy megsemmisítési eljárás keretében. (Ez az az eljárás, amikor egy uniós jogi aktus vagy jogszabály megsemmisítését kérelmezi valaki, a hazai közönség számára ennek ismerős példája az, amikor a magyar kormány támadta meg pl. a kondicionalitási/jogállamisági rendeletet, hogy megakadályozza annak hatályba lépését.) A keresetlevél a jelzett tanácsi határozat és annak végrehajtási rendelete a felperesre vonatkozó rendelkezéseinek törlését kérte érdemben, emellett külön feladatot jelentett a felperes ún. perbéli legitimációjának biztosítása, azaz keresetindítási jogát is el kellett ismernie a bíróságnak, ezért első kérelemként ez jelent meg (hiszen bárki nem terjeszthet elő ilyen keresetet, például személyes érintettséget kell igazolni). Emellett természetesen kérte az eljárás költségeinek megítélését.

A keresetlevél érvelése szerint

  1. a Tanács nem igazolta az intézkedés szükségességét a felperes tekintetében,
  2. a Tanács döntése ténybeli hibákon alapul, a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem állt fenn tényleges kapcsolata a jelzett vállalkozással, és személyében semmi köze az Ukrajna elleni jogsértő cselekményekhez,
  3. a Tanács intézkedése valójában nem a felperest, hanem a fiát célozza, ez pedig a felperessel szemben hatalommal való visszaélésnek minősül,
  4. a tény, hogy a Tanács nem jelölte meg a felperessel szembeni intézkedés konkrét és valós okait, lehetetlenné tette azok megtámadását, azaz emberi jogait is súlyosan sérti,
  5. az is ugyancsak emberi jogi jogsérelmet valósít meg, hogy a Tanács által alkalmazott intézkedés a felperes tekintetében aránytalan mértékűnek tekinthető a kitűzött célok elérésének lehetősége tekintetében.

A Törvényszék az eljárás során megállapította, hogy a felperes 2017 óta már nem a Concord Management and Consulting tulajdonosa, bár még rendelkezett részesedéssel a cégben, valamint hogy a Tanács nem tudta bizonyítani, hogy a felperes 2022 februárjában még a fiával kapcsolatban álló más cégek tulajdonosa is volt.

Ennek megfelelően ítéletében azt mondta ki, hogy önmagában a tény, hogy a felperes az édesanyja egy olyan személynek, aki esetében indokolt lehet a szankcionálás, azaz a családi kötelék nem alapozza meg az adott személy szankcionálásának lehetőségét. Maga a bíróság nem vonta kétségbe a felperes fiának felelősségét az Ukrajna elleni cselekményekben, de az anyja tekintetében csak a családi kapcsolatot látta igazoltnak, amit nem tartott elegendőnek. Következtetésképpen a bíróság ítéletében rendelkezett Violetta Prigozsina asszony szankciós listáról való eltávolításáról.

Ugyanakkor az ítélettel kapcsolatban fontos rögzíteni, hogy az döntően nem emberi jogi szempontok alapján vált kedvezővé a felperesre nézve, hanem a fentebb részletezett tényekre építkezett. Bár az ítélet kitért emberi jogi mérlegelésekre, a bíróság nem végzett el átfogó, mindenre kiterjedő szükségesség-arányosság alapjogi tesztet, azaz nem foglalt állást a szankciós politika általános emberi jogi megfelelőségéről. Döntését csupán a fent rögzített tényekre alapozta, azaz miután tényként fogadta el, hogy a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem volt tényleges köze Jevgenyij Prigozsin vállalkozásaihoz, a mérlegelése a bíróság korábbi gyakorlata alapján logikusan csak arra a következtetésre vezethetett, hogy jogellenesnek találja családtagok szankcionálását, ha közvetlen személyes részvételük nem igazolható. Önmagában a jelen ítéletből nem következtethetünk a bíróság általános, a jövőben várható gyakorlatára, bár az látszik, hogy az ilyen és ehhez hasonló semmisségi eljárásokban az Európai Unió Bírósága emberi jogi szempontokat is figyelembe fog venni, ami azt jelenti, hogy a tagállamok, illetve a nevükben eljáró Tanács mozgástere messze nem lesz korlátlan.

Az ítéletet a Törvényszék elsőfokon eljárva hozta meg, így azzal szemben az Európai Bírósághoz lehet fellebbezni.

Az új “jogállamisági” eszközről az Európai Bíróság főtanácsnokának állásfoglalása után

Az elmúlt napokban felgyorsulni látszottak az események az uniós új jogállamisági eszköz körül, miután a lengyel-magyar kormányzatok által indított semmisségi eljárásban a bíróság közzétette a főtanácsnok állásfoglalását. Ez lényegében semmilyen meglepetést nem okozott, a tagállami kormányzati érvek mindegyikét lényegében alaptalannak minősítette.

Ezeket érthetően összefoglalta ez a cikk, így itt most nem térnék ki rájuk részletesen. Ugyanakkor itt szükséges újra felhívni rá a figyelmet, hogy az új mechanizmus csupán nemhivatalosan “jogállamisági”, valójában az uniós költségvetés, tehát az uniós közpénzek védelme tekintetében alkalmazható ellenőrző-szanckionáló eszköz, ahogy már a témában a tervezet első verzióját 2019 márciusában körbe járó rövidebb tanulmányom címében is egyértelműen jeleztem (“Better protection of the rule of law – or of European taxpayers’ money“) – ez amiatt volt szükséges, hogy egyértelmű legyen az eljárás kapcsolódása az uniós hatáskörökhöz, valamint hogy egyértelműen elválasztható legyen a jogállamiság és más európai alapértékek védelmére rendelt, hatékonytalansága miatt sokat kritizált 7. cikk szerinti eljárástól. (A Klub Rádió március 3-i, Eurozóna című adásában beszéltünk erről a különbségről egy kicsit, illetve még 2013-ban jelent meg egy fejezetem erről Magyar Bálint első magyar polip-könyvében, ahol azt jártam körbe, hogy pl. a 7. cikk szerinti eljárás miért hatékonytalan.)

Amennyiben a bíróság a főtanácsnokkal azonos következtetésre jut (márpedig az esetek nagyon nagy többségében ez történik), az azt jelenti, hogy a tavaly elfogadott, és 2021. január 1-én hatályba lépett rendeletet a bíróság nem semmisíti meg, azaz minden akadály elhárul az elől, hogy a Bizottság megtegye ennek az eljárásnak a már jól látható, hivatalos lépéseit is. Eddig még csak egy olyan érdeklődés ténye került nyilvánosságra, ami amúgy nyilvánvalóan már egy ilyen eljárás első lépése. Mikorra várható ez? A bíróság ítélete szerintem leghamarabb februárra várható, tehát az eljárás körülbelül úgy fog befejeződni, ahogy azt tippeltem annak idején, és azt is fenntartom, hogy a 2022-es választásokra valószínűleg még nem lesz hatással, nem szabad azzal számolni, hogy azt a tömegesen megvont uniós pénzek témája fogja majd meghatározni azokat. Ahogy ezt korábban és most is többször elmondtam, az Orbán-kormány nyilvánvaló stratégiai célja amúgy is pont az volt, hogy ezt elkerülje…

Ha áttekintjük magát az eljárást, annak menetét, abból tudunk következtetni a további időrendre. A rendelet szövege alapján csináltam egy áttekintő ábrát a folyamatról, ezt használom itt is:

Az eljárás maga nem különösebben bonyolult, a lényege, hogy az Európai Bizottság, amennyiben a rendelet által megadott valamilyen, az uniós pénzek kezelésével kapcsolatos jogállamisági problémát tapasztal, javaslatot tehet a Tanács felé, hogy az fogadjon el meghatározott intézkedéseket, például a pénzek visszatartását. Ez az egyik leginkább jelentős változás az eredeti tervezethez képest, amely szerint még lényegében maga a Bizottság tehette volna meg ezeket az intézkedéseket (a Tanács elfogadásának vélelmezésével) -ezért minősítettem még annak idején oroszlán helyetti vadmacskának az eljárást.

A javaslata megtétele előtte még a Bizottságnak hivatalosan értesítenie kell az érintett tagállamot, lehetőséget biztosítva számára legalább egy hónapos határidővel, hogy előadja álláspontját, illetve az egyeztetést, amely értesítés tényéről tájékoztatnia kell az Európai Parlamentet és magát a Tanácsot is – formálisan ezt tekinthetjük az eljárás kezdetének, de mint a magyar eset is mutatja, információk bekérése és egyéb kommunikáció már ez előtt is lehetséges. Amennyiben nem sikerül az érintett tagállammal zöldágra vergődni annak hivatalos értesítése után, a Bizottság javaslatot tehet különféle intézkedésekre, amiket közölnie kell az érintett tagállammal, legalább egy hónapos határidőt hagyva annak az azokra való reakciókra. Ez után elküldi a javaslatát a Tanácsnak, aminek egy, kivételensen két hónapos időszak alatt kell döntenie, amennyiben pedig változtatni akar rajtuk, úgy ezt minősített többséggel teheti meg.

Már ennyiből látjuk, hogy ha optimistán februárra várjuk a bíróság ítéletét, majd utána a Bizottság és a Tanács azonnal cselekszik mindenben, akkor is legalább három hónap, amíg kézzel fogható eredmény születik, ami már pont kicsúszik a hazai választási kampány időszakából… Ellenben egy esetleges következő kormány pont a nyakába kapja majd az egészet…

Az Európai Parlament beperelné az Európai Bizottságot, amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust?

A mindig kiváló Eurológus adott róla hírt ma, hogy az Európai Parlament (EP) arról készül szavazni, hogy beperelje az Európai Bizottságot (EB), amiért az nem alkalmazza az új jogállamisági mechanizmust. Nézzünk egy kicsit a hír mögé! Lehetséges ez? Mi az értelme? Mi lehet belőle?

Először is szögezzük le: igen, ez lehetséges. Az Európai Unió Bírósága előtt van lehetőség ún. mulasztási kereset benyújtására az uniós intézményekkel szemben, így az EP is kezdeményezhet ilyen eljárást a Bizottsággal szemben. Egy ilyen eljárás eredményeképpen a bíróság megállapítja az intézmény által elkövetett mulasztást, és ilyenkor az általa elmarasztalt intézmény köteles megtenni az ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.

A jelen esetben ez azt jelentené, hogy a Bizottság köteles lenne a Tanácshoz fordulni, és javasolni, hogy az indítsa meg az eljárást Lengyelországgal és Magyarországgal szemben, aminek eredményeképpen lehetőség nyílik arra, hogy vágják meg vagy fagyasszák be az uniós költségvetésből járó forrásokat. A Tanácsnak ezt követően egy hónap áll rendelkezésére, hogy minősített többségi szavazással (ami a tagállamok leglább 55 százalékának a szavazatát jelenti, úgy, hogy a szavazatok az Unió lakosságának 65 százalékát is képviseljék) döntsön a javasolt intézkedésekről.

Elsőre ez jó ötletnek tűnik, ahogy általában beszélünk erről már régóta, hogy igenis, anyagi oldalon fájjon az érintett tagállami kormányoknak, amit a jogállamiság tekintetében művelnek. Ez, az idei év elején megszületett jogállamisági eljárás pedig ugyan jóval gyengébb lett, mint az eredetileg tervezett, még 2018-ban előterjesztett verzió, mégis több mint a semmi. Mindennek ellenére, itt most ambivalens érzéseim vannak, hogy ez jó ötlet-e az EP részéről, mind jogi, mind politikai szempontok alapján.

Mi a jogi probléma? Elsősorban az, hogy mulasztási kereset olyan esetben nyújtható be, ha egy intézmény valamit köteles megtenni, és e kötelességét szegi meg. A Bizottságnak pedig a jogállamisági rendelet alapján mérlegelési joga van, hiszen úgy fogalmaz a rendelet, hogy “Amennyiben a Bizottság megállapítja”, illetve “Amennyiben a Bizottság úgy ítéli meg”, szóval érzésem szerint nagy gondban lesz az EP, ha a Bizottság kötelezettségszegésére hivatkozik, hiszen az bármikor előadhatja, hogy azonnal megindítja majd, ha már úgy ítéli meg, hogy indokolt. Szemben az egyes európai parlamenti képviselők által hangoztatottakkal, a Bizottságnak valóban meg kell győzödnie arról, amit például ezek a képviselők is (nem minden politikai érdektől mentesen) állítanak. Ezért is mondja a Bizottság lényegében, hogy gyűjtik az adatokat már most is, hiába a politikai alku az Európai Tanácsban arról, hogy annak megindításával megvárják az Európai Bíróság ítéletét abban a másik bírói eljárásban, amit magának ennek a jogállamisági eljárásnak az érvényességével kapcsolatban indított a magyar és a lengyel kormány (lengyel-magyar semmisségi per). Ezzel kapcsolatban pedig már látszik, hogy nem lesz olyan gyorsan eredménye, mint egyesek remélték és nagy hangon mondogatták is (volt itt szó optimista fél évről is, ehhez képest fél év volt csak arról dönteni, hogy sürgősséggel tárgyalják), szóval az EP soraiban nyilván egyfajta sürgető érzés alakult ki. Teljesen nyilvánvaló volt decemberben, hogy Orbán időt akart nyerni, és azzal az alkuval sikerült is neki, nem akart a 2022-es választások előtt ezzel foglalkozni, pontosabban azt nem akarta, hogy ez téma legyen a kampányidőszakban. Szóval minden esély megvan rá, hogy a Bizottság fenti érvelését a Bíróság csont nélkül elfogadja, megállapítja, hogy a Bizottság nem “köteles” megindítani az eljárást, és vége is a pernek.

(Az egy érdekes kérdés, hogy ha a Bizottság ezzel szemben arra a politikai alkura hivatkozik, hogy megígérték, hogy megvárják a bírósági döntést, akkor bizony lábon lőhetik magukat, de megnyugodhatunk: a Bizottság jogászai nem fognak ilyen hibát elkövetni.)

Ez átvezet minket a politikai problémához. Teljesen érthető, hogy az EP szeretné felgyorsítani, a magyar ellenzéki képviselők pedig optimális esetben még a hazai választási kampány kezdete előtt, vagy azzal egyidejűleg ezt a témát fókuszba helyezni. Ez magyarázza az ő cselekvésüket, és hogy támogatják a Bizottság elleni perindítást. Ennek természetes kommunikációs kelléke, hogy a Bizottságot is Orbán szövetségesévé festik, ugyanakkor ez egy igen leegyszerűsítő álláspont. És amire sokszor szoktam utalni, itt most hatványozottan érvényes: a magyar belpolitika nem döntő szempont az európai politikában. Egy, az EP által megindított per esetében a Bizottság nem Orbán Viktor vagy a magyar ellenzék érdekeit fogja figyelembe venni, ahogy a mostani magatartását sem ezek határozzák meg.

Miért nem indította meg a Bizottság az eljárást eddig? A fentebb már leírt jogi ok mellett van egy sokkal nyilvánvalóbb, egyszerűbb politikai ok: azért nem, mert az volt az alku a tagállamokkal, hogy nem fogja. Ennyi. Szemben a magyar belpolitikával, az uniós politikában a megkötött alku számít. Nem azért, mert az európai politika szebb, tisztességesebb vagy jobb lenne, hanem azért, mert a rendszer így működik, megegyezésekkel, és ha valaki elkezdi felrugdosni azokat, maga a rendszer dől be a végén, válik működésképtelenné – amit senki nem akar. Nyilván ez teljesen értelmezhetetlen olyasvalaki számára, aki nem ismeri mélyen az európai politikát, az uniós intézmények működését, különösen ha az illető a magyar belpolitikában “edződött”, ahol ennek gyökeres ellentéte az alapnorma (olyan is). A témában most aktívkodó EP-képviselők jó eséllyel nem gondolják végig, hogy mibe próbálják belehajszolni a Bizottságot: ha az most hirtelen megindítja a jogállamisági eljárást, a Tanácshoz kell fordulnia, ahol azok a tagállami miniszterek ülnek, amelyeknek vezetői decemberben megállapodtak, hogy nem foglalkoznak ezzel, amíg a bíróság állást nem foglal. A következtetések levonását ráhagyom mindenkire, maradjunk annyiban, hogy a Bizottság nem véletlenül szeretné elkerülni ezt a helyzetet, ki tudja, hogy a tagállami kormányok hogyan reagálnak egy ilyenre. És a Bizottságban azt is végiggondolják, hogy ha nem tartják be az alkut, Orbán és az illiberális cimborái azonnal újabb pert indítanak a Bizottság erről való döntésének semmissége kimondása érdekében, valami olyasmi kiszeramérabávatag pszeudo-jogi érveléssel, hogy “a Bizottság megsértette az alapító szerződéseket azzal, hogy megszegte a szuverén állami vezetők szuverén megállapodását”, aztán lehet várni arra is, amíg Luxembourgban megtalálják a finom nyelvezetet, amivel megint hazaküldhetik őket – de addig is a téma ott fog pörögni az asztalon az orbáni narratíva mentén, ami senkinek nem jó.

És hát azért van itt egy “biztonsági” elem azért. Mégpedig az, hogy a Bizottság fenti, a tagállami kormányokkal kapcsolatos aggodalma jó eséllyel elméleti marad, mivel a gyakorlatban ez a helyzet nem fog előállni az EP által indított per sikeressége esetében sem. Hiszen mire abban megszületne az őt elmarasztaló ítélet, addigra már kipörög a lengyel-magyar semmisségi per is, és a Bizottság végre politikai értelemben büntetlenül is megindíthatja a jogállamisági eljárás(oka)t – amivel persze az EP által most indítandó per maga is okafogyottá válik.

Szóval az Európai Parlament részéről ez a lépés semmilyen konkrét eredménnyel nem kecsegtet, politikai kommunikációs célokat viszont remekül szolgál. Tudja ezt jól persze mindenki, szóval arra nem érdemes számítani, hogy érdemben bármi is megváltozik majd tőle.