A folyamatosan változó szíriai helyzet felveti a kérdést, hogy mi a helyzet azokkal a személyekkel, akik az elmúlt években a szíriai állapotok elől menekülve kaptak menedéket az Európai Unió területén. Erről beszéltünk a Klubrádió tegnapi Esti gyors c. műsorában.
Kitértünk a menekült státusz különböző értelmezéseire, és az egyes uniós tagállamok jelenlegi politikai “mozgása” alapján milyen irányban várhatók mozgások a kérdésben.
A beszélgetés meghallgatható itt (26:17-től).
Ma a Klubrádión arról beszéltünk Bolgár Györggyel, hogy milyen hatása is lehet annak az ítéletnek, ami egy előzetes döntéshozatali eljárás eredményeképpen az Európai Unió Bíróságán született, amiben a luxembourgi bírói fórum úgy döntött, hogy a magyar kormány által kitalált árstop intézménye ellentétes az uniós joggal, azaz az emiatt a kereskedőre kirótt bírság is jogellenes kell legyen.
A beszélgetés itt hallgatható meg (62:08-tól).
Az ügy lehetővé tette, hogy vegyünk egy gyors látleletet a magyarországi jogállamiság állapotáról – valahol szomorú, hogy komolyan felmerül az a kérdés, hogy a kormány nem tartja be az uniós ítéleteket, de hát sajnos ez már a mai valóságunk.
Valamiben viszont biztosak lehetünk: az Európai Unió – pontosabban annak többi tagállama – nem lesz szívbajos, amikor az a kérdés fog felmerülni, hogy hogyan lehet “megoldani” a magyar kormány jelentette problémát. Hatékonyan. Jó eséllyel fájni fog.
Ma este pár mondatot beszéltem a Klubrádión a címben jelzett témáról. Akit érdekel, itt hallgathatja meg (21:13-tól)
Emellett megjelent egy interjú a szeretlekmagyarorszag.hu oldalon is, ez itt érhető el.
Korábbi bejegyzések a témában:
Tegnap reggel a Klubrádióban majd’ egy órán át beszéltünk a témáról. Mint mindig, ehhez is szükséges volt egy kicsit körüljárni a körülményeket is… Ez megnézhető/meghallgatható itt:
Emlékeztető jelleggel utalnék a több mint egy éves itteni posztomra, ahol már eléggé körbejártuk azt a kérdést, hogy el lehet-e venni Magyarországtól a soros elnökséget, és már akkor megírtam/elmondtam több helyen is, hogy ez miért nem reális gondolat. Ettől még persze az a mai napig él, sőt, újra és újra előkerül…
Ezzel én továbbra is némi aszinkronban vagyok, röviden összefoglalom, miért. Lehet gondolkodni azon, hogy azt el kéne venni, meg hogyan lehetne (lásd az előző posztot), de úgy gondolom, hogy a tanácsi soros elnökség (amúgy jelentős részben zavaros, értelmetlen, és kicsit képmutató) intézményének pillanatnyi politikai érdekből való berhelgetése, a létező szabályok megkerülésével és a politikai körülmények/következmények figyelmen kívül hagyása mellett minőségében ugyanaz, mint amit Orbán itthon csinál az alkotmányos és jogrendszerrel.
Az elnökség átszervezése azt igényli, hogy a most folyamatban lévő elnökségi időszakot átvegye valaki. Erről már tavaly is, idén is többször elmondtam, hogy senki nem akarja. Lehet mondani, hogy de, az amúgy utánunk érkező lengyelek majd örömmel átveszik, de én eddig csak ezzel ellentétes információfoszlányokat hallottam. Persze, lehet hogy Tusk politikai szívességként bevállalna egy átvariálást, de ha szembenéz az ez által kiváltott PiS-erősödéssel, nem is beszélve a kormányzati belső, szervezeti ellenállásról, akkor az már nem olyan biztos (mivel ott nem orbánia van, ott ez igenis számít). Plusz ennél nagyobb gond, hogy Szlovákia Fico alatt biztosan nem vállalna be egy döglött, azaz EP-választások utáni félévet, márpedig a tervezett variálás azzal járna, hogy ő “csúszna rá” arra 2029 őszén (a jelenlegi terv szerint a 2030 tavaszi félév az övé).
Épp ezért nem variálták át az elnökségi sorrendet, pedig már több mint egy éve az asztalon van a gondolat: SENKINEK nem kell a jelen félév. A lengyeleknek sem. Ha mégis bevállalják, biztosan nem örömmel, akkor is ott van Szlovákia. És persze lehet mondani, hogy minősített többséggel kell dönteni, nem lehet blokkolni, le van tojva, de mi lesz, ha kényszerítjük? Megmondom előre: szabotázs lesz, az érintett tagállamok nem fogják komolyan venni a feladatot, vagy még rosszabb. És voliá, ott vagyunk, hogy a nagy problémából még nagyobbat, immáron rendszerszintűt csináltunk.
Szerintem (és a látható valóság alapján nem csak én gondolom így, hanem a tagállamok is) egyszerűbb hagyni, hogy Orbán jelenleg játssza a cintányéros majmot, aki számít (EU külpolitikai partnerként), úgysem veszi komolyan, aki meg mégis, hamar rájön, hogy az ígéretei mögött nincs fedezet – hiszen a soros elnökséget külpolitikára használni kb. olyan, mint játékpénzzel fizetni a boltban. Pesze, ha az a célod, hogy a szomszédsággal elhitesd, hogy te vagy a Krőzus és a boltos a cimborád, aki belemegy a játékba és talicskán tolja ki neked az árut, miközben te látványosan szórod rá a játékpénzért, akkor egy ideig azt lehet csinálni, csak mindenki ki fog röhögni a végén. Na, pont ez történik most, amikor Putyin az “EU elnökeként” dicséri fel Orbánt (erről egyébként sokat beszéltünk az ATV hétfő esti Aktuál című műsorában). Az ilyenre pedig nem az a megoldás, hogy újraírjuk a kiskereskedelem szabályait…
Hát, biztos jó lesz. Nem tudom hány tagú titkárság, szolgálati autó, benzinkártya, szokásos zöldségek. De hogy minek…
A Nemzetközi Bíróság 1997-es ítélete óta érdemben nem sok minden történik az ügyben, aminek mind a két állam oldalán fennálló politikai okai vannak. Ezekről és az egész történetről beszéltem a Klubrádión tegnap, amit itt lehet visszahallgatni, 32:32-től:
https://www.klubradio.hu/archivum/esti-gyors-2024-marcius-12-kedd-1815-39659
Amit még érdemes lehet hozzátenni, hogy épp a napokban jelent meg – az interjúban is említett – gyűjteményes mű Nagy Boldizsártól, akinek jobb rálátása az ügyre keveseknek van Magyarországon. Erről többet itt lehet megtudni. Emellett még felteszem ide egy 2010-es előadásom diáit, amit egy egyetemközi program szervezésében tartottam Pozsonyban, nemzetközi hallgatóság előtt, amiből többet is megtudhat, akinek számára az ügy jogi részletei is érdekesek.
Ma este a Klubrádión beszéltem a szóban forgó kérdésről. Itt hallgatható meg:
Természetesen meg kell jegyeznem a címmel kapcsolatban, hogy nem az “uniós”, hanem az “európai” szabályokat kell alkalmazni, amik nem az EU, hanem az Európa Tanács, illetve a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatából kristályosodtak ki, az Emberi jogok európai egyezménye alapján. Bár, tekintettel arra, hogy ma már az EU is kötelezőnek tekinti azokat magára nézve, mondhatunk akár “uniós”-t is, de attól ez még pontatlan.
Tegnap alkalmam volt a Klubrádióban hosszabban beszélgetni Herskovits Eszterrel és Selmeci Jánossal, a témát itt is a közel-keleti konfliktus újabb tragikus körének jogi kérdései adták.
Most így visszanézve, a tartalom nagyon rendben van, de kétszer meg kellett volna gondolnom, hogy az elmúlt napokban produkált borzalmas egészségi állapotomban bemenjek-e valahova… De hát most már mindegy. 🙂
A palesztin-izraeli konfliktussal kapcsolatos korábbi bejegyzések az oldalamon megtalálhatók az annak nyitott Akta-oldalon.
A tegnapi napon került nyilvánosságra egy olyan, francia-német hátterű megállapodás tervezete, ami az Európai Unió esetleges átalakításának lehetőségeit rajzolja fel.
Gyorsan el is terjedt, hogy ez sok mindenre alkalmas lehet, pl. kötözködő tagállamok megkerülésére – erről beszélgettünk tegnap este a Klubrádión. Kicsit próbáltam hűteni a kedélyeket, és egy reálisabb értelmezést adni a dolognak, kiemelve és elmagyarázva, hogy hol mi az, ami reális és mi az, ami nem.
A beszélgetést itt lehet végighallgatni (09:00-től), magát a munkaanyagot pedig itt tettem elérhetővé, ha valakit érdekel az eredeti forrás. A következő időszakban részletesebben is vissza fogok térni a kérdéshez, az biztos…
Pénteken este került adásba a Klubrádión az aznap délelőtt rögzített “A világ urai” című műsor, amiben – végre komolyabb időbeli korlátok nélkül – beszélgettünk a migrációs politika európai uniós fejlődéséről, ezzel kapcsolatban a magyar kormány “megoldásairól”, és annak politikai aspektusairól.
Csak érdekességképpen, friss hír (amilyen ügyekre utaltam a beszélgetés során), hogy megint elkaszálták a kormányt Strasbourgban.
Az adás meghallgatható itt, illetve a műsor saját különböző podcast-felületein.
Korábbi bejegyzéseim a honlapon a migráció témájában:
Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.
Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.
Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)
Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.
Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.
Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.
Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.
Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:
A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.
Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.
Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.
Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.
Lattmann Tamás honlapja 