Nemrég született egy igen érdekes ítélet az Emberi Jogok Európai Bíróságán a Păcurar v. Románia ügyben. A bíróság azt mondta ki, hogy a vagyonuk eredetét megmagyarázni nem tudó köztisztviselők érintett vagyona jogszerűen elkobozható, még úgy is, hogy nem állapítanak meg azzal kapcsolatban valamilyen bűncselekményt.
Egyelőre nehéz megjósolni, hogy az ítélet milyen hatással lesz az európai korrupcióellenes politikai erőfeszítésekre, hiszen a strasbourgi döntések egyediek és “csupán” minősítik a létező állami jogszabályi megoldásokat, de azzal, hogy zöld lámpát adott ennek az igen szigorú román megoldásnak, az várhatóan más államok és szabályozók számára is példát tud majd adni. A lényeg, hogy ennek alapján nem lesz elég semmitmondó magyarázatokkal indokolni a fura vagyonnövekedéseket, és lehetségessé válik a megmagyarázhatatlan vagyon elkobzása. Ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy az ügy, és az eset olyan tisztviselőkre alkalmazandó, ahol az adott tisztviselő vagyonnyilatkozati kötelezettsége a kinevezéshez/beosztáshoz kötődik alkalmazási feltételként, tehát pl. választott, politikai pozíciók esetében automatikusan nem – ugyanakkor ha egy állami jogalkotó ahhoz köti, akkor az lehetséges, és nem fogja a tulajdonhoz, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét jelenteni, amennyiben a végrehajtása a bíróság által korábban körvonalazott kritériumok mentén történik. Ez iránymutatást jelenthet más államok számára is, hogy hasonló jogintézményeket és megoldásokat alkalmazzanak a jövőben.
Beszéltünk kicsit hosszabban erről a 24.hu oldalnak, amit aztán szemlézett a hvg.hu is.
A Klubrádió tegnapi, Reggeli Gyors című adásában beszélgettünk arról, hogy mit jelent, hogy Orbán Viktor mindenféle fenyegetéseket fogalmaz meg a Pride-ra látogatni szándékozó európai politikusok felé. Röviden, nem sokat.
Akit bővebben is érdekel, a beszélgetést meg tudja hallgatni ezen a hivatkozáson.
Tegnap a Klubrádión megbeszéltük azt a hírt, mely szerint Izrael is kilép az ENSZ Emberi Jogi Tanácsból. Különösebben komoly következményekkel ez nem fog járni, már csak azért sem, mert Izrael soha nem volt tagja Tanácsnak, és amióta az létezik, 2006 óta kifejezetten feszült az állam és a szervezet viszonya. 2006 előtt, amikor e testület még “Emberi Jogok Bizottsága” néven működött, ez már jellemző volt, a testület akkori reformjának egyik fő oka épp az volt, hogy már-már nevetséges elfogultságot mutatott Izrael ellen, és sokan abban reménykedtek, hogy ez a politikai tényező pl. a szervezet tagságának átalakításával legalább részben orvosolható les. Hát, nem jött be.
Emellett szó volt a Nemzetközi Büntetőbírósággal szemben bejelentett amerikai szanciókról is, ami lehetőséget biztosított arra, hogy pár szót beszéljünk erről a mindig is nagyon problémás viszonyról.
Olvasom a reakciókat arra, hogy Donald Trump kilépteti az USA-t az ENSZ Emberi Jogi Tanácsból, és valahol csak mosolyogni tudok rajtuk, különösen az ún. szakértőkön. Hol éltetek eddig? Mit szakértettetek idáig?
We had it coming. És egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz lesz. Márminthogy de, sok szempontból biztosan rossz lesz, de van az ún. “szükséges rossz” kategória. Valamin változtatni kell, nem csak az ENSZ-nek és a nemzetközi kapcsolatok rendszerének, de az USA-nak is, legalább a hozzáállásában. Azért az nem volt realitás, hogy minden úgy menjen tovább, ahogy eddig. Ha valami, akkor ez biztosan várható hatása volt egy sokszor magát a konvenciókon kívül helyezve tevékenykedni kedvelő Trump elnöknek. Továbbra sem lesz valami nagy véleményem róla, de ami most történik, nagyon sok szempontból várható volt. Hogy mi lesz az eredménye ennek az újfajta, látványosan konfrontatívabb hozzáállásnak? Lehet, sőt biztos, hogy rövid távon lesznek problémás következményei, de a nagy helyzet az USA és a nemzetközi kapcsolatok rendszerének viszonyában a mostaninál sokkal rosszabb nem biztos, hogy lehet.
Idézet egy 2009-es (sic! – biztos már akkor is valami bősz trumpista voltam 😀 ) írásomból, amiben utaltam az ENSZ Emberi Jogi Tanács elődje, az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága és az USA problémás viszonyára:
“személyesen úgy vélem, nem kell az Egyesült Államok George W. Bush alatt vitt külpolitikája nagy támogatójának lenni ahhoz, hogy viszonylag nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük: talán érthető, ha az Egyesült Államok a területét 2001. szeptember 11-én ért támadás után nem kívánta különösebben komolyan venni például azt az ENSZ Emberi Jogok Bizottságát, amely 2003 januárjában harminchárom szavazattal három ellenében (tizenhét tartózkodással) képes volt Líbiát elnökévé választani. Mérvadó emberi jogi csoportok szerint már az is elgondolkodtató volt, hogy egyáltalán a testület tagja lehetett, aminek az okát sokan abban látták, hogy az afrikai államok támogató szavazatai az ENSZ Közgyűlésben egyfajta hálát jelentettek a frissiben létrehozott Afrikai Unió anyagi támogatásáért cserében. Hasonló felzúdulást keltett, amikor egy évvel később ellenszavazat nélkül választották újra a bizottságba Szudánt, ahol már akkor is patakokban folyt a vér a darfúri régióban (Bashir szudáni elnök ellen mellesleg idén nyáron adott ki letartóztatási parancsot a Nemzetközi Büntetőbíróság – azért ugye érezzük azt a fura bizsergést, amit az okoz, hogy egy olyan állam volt újraválasztott tagja az ENSZ legfőbb emberi jogi szervének, amelynek vezetőjével szemben többek között a népirtás vádja merült fel), valamint Kubát, ahol a kommunista rezsim emberi jogi ambíciói finoman szólva sem voltak példaértékűnek minősíthetők”
Ha valakit érdekel, az eredeti, teljes írás (más kollégák gondolataival együtt) elérhető a Széchenyi Könyvtár honlapján, itt:
Természetesen meg kell jegyeznem a címmel kapcsolatban, hogy nem az “uniós”, hanem az “európai” szabályokat kell alkalmazni, amik nem az EU, hanem az Európa Tanács, illetve a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatából kristályosodtak ki, az Emberi jogok európai egyezménye alapján. Bár, tekintettel arra, hogy ma már az EU is kötelezőnek tekinti azokat magára nézve, mondhatunk akár “uniós”-t is, de attól ez még pontatlan.
Sajnos a napokban, megdöbbentő terrortámadásokkal kiújult izraeli-palesztin konfliktusban egy újabb fejezet nyílt meg, aminek következményeit most még csak találgatni tudjuk.
Itt most nem akarok hosszasan írni annak nemzetközi jogi körülményeiről, azt már megtettem, elmondtam számos helyen és alkalommal. Itt elérhető egy összefoglaló írásom még 2021 májusából (itt egy másik), amelyek egyrészt mindenféle hivatkozásokat tartalmaznak pl. olyan interjúkhoz, ahol nagyon sok csatlakozó kérdést körbejártunk. Ezekhez most még hozzátenném ezt az idei márciusi hosszabb beszélgetést, ahol kellemesen tág időkeretben beszéltük át azokat, kiegészítve pl. a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségek kérdésével.
Amit viszont mindenképpen rögzíteni kell: a Hamász fegyveresei által civilek ellen elkövetett cselekmények kivétel nélkül háborús bűncselekményt valósítanak meg (ez a kategória egy fegyveres konfliktusban magába foglalja azokat a bűncselekményeket is, amelyek a köznyelv “terrorista bűncselekményként” emleget). Azokat semmi nem igazolja, azokkal szemben Izraelnek vitathatatlan joga van az önvédelemre. Az én véleményem szerint még akkor is joga van hozzá, ha a Hamász akciói szigorúan katonai célpontok ellen irányultak volna, de így ez most kiegészül egy nagyon veszélyes megtorlás/bosszú-elemmel is. És ez a történet másik oldala: miközben nem kérdés, hogy Izraelnek joga van az önvédelemre, az sem kérdés, hogy bármilyen katonai műveletét a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok mentén kell lefolytatnia. Egyelőre elég aggasztó fogadkozások hangzanak el izraeli politikai vezetők részéről, és amikor olyanokat hallok, hogy “a terrorista nem katona, őt nem védi a nemzetközi jog”, olyankor kicsit aggódni kezdek, nem csak azért, mert én azért írtam egy PhD-disszertációt pár éve arról, hogy de igen (csak ugye pont az az érdekes kérdés, hogy melyik, miképpen és milyen mértékig), hanem azért is, mert azt világosan látjuk évtizedek óta, hogy Izraelnek hiába van igaza nagyon sok kérdésben ebben a hosszú konfliktusban, a hadviselés jogának és az emberi jogok sérelmének esetei – vagy azok gyanúi – okán folyamatosan defenzívában van a nemzetközi politika terepén.
Erről pont beszéltem is ebben az interjúban ma korán reggel:
Ami a további aktualitásokat érinti, két dologra szeretnék itt most kitérni, ami a korábbiakhoz képest újszerű. Egyszer a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának lehetőségére, másrészt pedig a Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-megállapodásokra.
A Nemzetközi Büntetőbíróság is nagyon furcsa helyzetben van. A palesztin fél annak létrehozása óta minden megtesz, hogy valamilyen úton-módon kiterjessze annak joghatóságát az Izraellel szembeni konfliktusára, míg Izrael az egyik állam azok között, akik a kezdetektől ellenállnak bármiféle olyan kísérletnek, amivel a bíróság el tudna járni. Ez egy hosszú folyamat, amiben 2021 februárjában született egyfajta áttörés, amikor a bíróság (épp a magyar bíró, Prof. Dr. Kovács Péter vezette tanácsa) úgy döntött, hogy a bíróság gyakorolhatja joghatóságát az 1967-ben, a hatnapos háború során Izrael által birtokba vett (“megszállt”) területeken. (Erről bővebben itt lehet olvasni, ha valakit érdekel.) Ugyanakkor most az a helyzet, hogy miután a Hamász cselekményei – mint fentebb jeleztem – mind háborús bűncselekményt valósítanak meg, érzésem szerint már a palesztin fél sem fogja erőltetni a bíróságot…
Az Ábrahám-megállapodásokról már 2021-ben, a fent hivatkozott posztomban a következőt írtam, igen kritikusan. Ezt érdemesnek tartom most szó szerint idézni:
“Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.”
Amit akkor állítottam, sajnos maradéktalanul valósággá vált. Azzal, hogy a palesztinok a megállapodások miatt elbukták az arab támogatóik jelentős részét, nem csupán további radikalizácójukra került sor, hanem a Hamász és egyéb szervezetek kontrollálatlan módon kezdtek sodródni Irán felé. Ráadásul pont akkor, amikor a perzsa állam és az öböl-menti arab államok viszonya is romlani kezdett. A hírekből tudjuk, hogy a mostani ellenségeskedések kirobbanása előtt a Hamász vezetői látogatást tettek Teheránban (és Moszkvában, de ezt most egyelőre pláne hagyjuk, ennyi gond elég egy napra), és mostanra már az iráni vezetés is nyíltan üdvözli a műveleteket. Hát ezt nagyon sikerült elrontani, külön gratulálok az annak akkor biodíszletként alájátszó magyar diplomáciai vezetésnek is.
Most beszéltem Erdogan ügyeletes Rambóinak budapesti akciójáról, pontosabban annak jogi kereteiről a HírKlikk-nek és az RTL-nek.
Ennek illusztrációjaként hagyom itt ezt a videót, mielőtt valaki azt gondolja, hogy esetleg a budapesti levegő vadította meg szegény testőr-akárkit. Nem, ezeknek mindegy, akár az egyenruhás ENSZ-biztonságiaknak is nekimennek az ENSZ-székházban, ha olyanjuk van.
Konklúzió: az érintett személyek akciója semmilyen szempontból nem volt jogszerű. Nemzetközi eljárási lehetőségekre akkor van lehetőség (pl. strasbourgi bíróság emberi jogi jogsérelem miatt), ha a honi jogorvoslati lehetőségek kimerítésre kerülnek. Az áldozat döntése, hogy milyen jogorvoslati utat kíván igénybe venni.
A magyar médiában nem keltett feltűnést, de még március 8-án tette közzé a luxembourgi Európai Unió Bíróságának első fokú intézménye, az ún. Törvényszék az ítéletét, amelyben megsemmisítette a Violetta Prigozsinára kivetett uniós szankciókat (Case T-212/22, Prigozhina v Council). Prigozsina a Wagner néven ismert katonai magánvállalkozás (köznyelvben és médiában „zsoldoscsoport”, ennek pontosságát most hagyjuk) Jevgenyij Prigozsin édesanyja, akik nem csak a Wagner-en keresztül, de amúgy is komoly szerződéseket kap az orosz védelmi minisztériumtól, különösen a 2014 óta zajló, Ukrajna elleni agressziós műveletek, illetve szeparatisták támogatásának megkezdése óta.
Violetta Prigozsinát február 23-án, a nyílt orosz támadás másnapján helyezték a listára, vele szemben is beutazási tilalmat és az elérhető vagyonának a befagyasztását rendelték el a Tanács 2022/265. sz. határozatával. A Tanács azzal indokolta a szankciók elrendelését, hogy Violetta Prigozsina a korábban a fia által alapított Concord Management and Consulting LLC és más vállalkozások tulajdonosa, emiatt pedig felelős olyan cselekmények támogatásában, amelyek a határozat szerint a szankciós körbe tartoznak, azaz alkalmasak Ukrajna területi integritásának, függetlenségének és szuverenitásának károsítására.
Ezt támadta meg a ő egy ún. semmisségi vagy megsemmisítési eljárás keretében. (Ez az az eljárás, amikor egy uniós jogi aktus vagy jogszabály megsemmisítését kérelmezi valaki, a hazai közönség számára ennek ismerős példája az, amikor a magyar kormány támadta meg pl. a kondicionalitási/jogállamisági rendeletet, hogy megakadályozza annak hatályba lépését.) A keresetlevél a jelzett tanácsi határozat és annak végrehajtási rendelete a felperesre vonatkozó rendelkezéseinek törlését kérte érdemben, emellett külön feladatot jelentett a felperes ún. perbéli legitimációjának biztosítása, azaz keresetindítási jogát is el kellett ismernie a bíróságnak, ezért első kérelemként ez jelent meg (hiszen bárki nem terjeszthet elő ilyen keresetet, például személyes érintettséget kell igazolni). Emellett természetesen kérte az eljárás költségeinek megítélését.
A keresetlevél érvelése szerint
a Tanács nem igazolta az intézkedés szükségességét a felperes tekintetében,
a Tanács döntése ténybeli hibákon alapul, a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem állt fenn tényleges kapcsolata a jelzett vállalkozással, és személyében semmi köze az Ukrajna elleni jogsértő cselekményekhez,
a Tanács intézkedése valójában nem a felperest, hanem a fiát célozza, ez pedig a felperessel szemben hatalommal való visszaélésnek minősül,
a tény, hogy a Tanács nem jelölte meg a felperessel szembeni intézkedés konkrét és valós okait, lehetetlenné tette azok megtámadását, azaz emberi jogait is súlyosan sérti,
az is ugyancsak emberi jogi jogsérelmet valósít meg, hogy a Tanács által alkalmazott intézkedés a felperes tekintetében aránytalan mértékűnek tekinthető a kitűzött célok elérésének lehetősége tekintetében.
A Törvényszék az eljárás során megállapította, hogy a felperes 2017 óta már nem a Concord Management and Consulting tulajdonosa, bár még rendelkezett részesedéssel a cégben, valamint hogy a Tanács nem tudta bizonyítani, hogy a felperes 2022 februárjában még a fiával kapcsolatban álló más cégek tulajdonosa is volt.
Ennek megfelelően ítéletében azt mondta ki, hogy önmagában a tény, hogy a felperes az édesanyja egy olyan személynek, aki esetében indokolt lehet a szankcionálás, azaz a családi kötelék nem alapozza meg az adott személy szankcionálásának lehetőségét. Maga a bíróság nem vonta kétségbe a felperes fiának felelősségét az Ukrajna elleni cselekményekben, de az anyja tekintetében csak a családi kapcsolatot látta igazoltnak, amit nem tartott elegendőnek. Következtetésképpen a bíróság ítéletében rendelkezett Violetta Prigozsina asszony szankciós listáról való eltávolításáról.
Ugyanakkor az ítélettel kapcsolatban fontos rögzíteni, hogy az döntően nem emberi jogi szempontok alapján vált kedvezővé a felperesre nézve, hanem a fentebb részletezett tényekre építkezett. Bár az ítélet kitért emberi jogi mérlegelésekre, a bíróság nem végzett el átfogó, mindenre kiterjedő szükségesség-arányosság alapjogi tesztet, azaz nem foglalt állást a szankciós politika általános emberi jogi megfelelőségéről. Döntését csupán a fent rögzített tényekre alapozta, azaz miután tényként fogadta el, hogy a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem volt tényleges köze Jevgenyij Prigozsin vállalkozásaihoz, a mérlegelése a bíróság korábbi gyakorlata alapján logikusan csak arra a következtetésre vezethetett, hogy jogellenesnek találja családtagok szankcionálását, ha közvetlen személyes részvételük nem igazolható. Önmagában a jelen ítéletből nem következtethetünk a bíróság általános, a jövőben várható gyakorlatára, bár az látszik, hogy az ilyen és ehhez hasonló semmisségi eljárásokban az Európai Unió Bírósága emberi jogi szempontokat is figyelembe fog venni, ami azt jelenti, hogy a tagállamok, illetve a nevükben eljáró Tanács mozgástere messze nem lesz korlátlan.
Az ítéletet a Törvényszék elsőfokon eljárva hozta meg, így azzal szemben az Európai Bírósághoz lehet fellebbezni.
Ezt a beszélgetést a Klubrádión nagyon szerettem, amit október 10-én vettünk fel és ma került adásba. Nem sok politika van benne, pláne nem magyar belpolitika – lehet,hogy pont azért szerettem.
A tulajdonjog jellegéről, fejlődéséről, változásáról beszélgettünk Tímár Ágnessel, volt benne római jogtól mai nemzetközi jogig a filozófián át sok minden – itt meghallgatható.
Lattmann Tamás honlapja 