Kategória: Média

A Nemzetközi Büntetőbíróság az ukrán-orosz konfliktusban – a “másik Hága”

A háború során elkövetett hadijog-sértések, háborús bűncselekmények és az azokért való felelősségre vonás kérdése egyre inkább az érdeklődés homlokterébe kerül. Az elmúlt napokban többször, több helyen is beszéltem ennek körvonalairól, így a Klubrádión, a Spirit FM-en, a legalaposabban talán ma délután két biztonságpolitikai szakértő “között”.

A legtöbbször a “másik hágai bíróság”, az 1998-ban létrehozott, 2002 óta működő Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának a lehetősége merült fel (amit ugye nem keverünk össze az államközi vitákat tárgyaló Nemzetközi Bírósággal), ezt járjuk körbe most.

Mivel a Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó egyezménynek (az ún. Római Statútumnak) Oroszország és Ukrajna nem részese (bár annak elfogadása után, még 2000-ben mindkettő aláírta azt), ahhoz, hogy a bíróság eljárhasson, valamilyen extra kapcsolóra van szükség. Ilyen lehet, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa a kialakult helyzetet a Nemzetközi Büntetőbíróság hatáskörébe utalja, amihez persze szükség van a Tanácsban az oroszok beleegyezésére, vagy legalábbis tartózkodására. Ám borítékolható, hogy élnének vétójogukkal, ahogy akkor is tették akkor, amikor az MH17 tragédiája miatti felelősség megállapítására próbált a BT egy külön törvényszéket felállítani. Egyebekben én nem tartom jó gyakorlatnak ezt a megoldást, az eddigi összes alkalmazása kudarcos élményt jelentett, ahogy erről korábban már több publikációban is írtam.

Ugyanakkor ebben a helyzetben erre nincs szükség, ugyanis Ukrajna még 2014 és 2015 során tett, a Statútum által megkövetelt egyoldalú nyilatkozataival alávetette magát a bíróság joghatóságának (ami alapján annak ügyészi hivatala már azóta előzetes vizsgálatokat folytat, és ami miatt 2016 során Oroszország bejelentette, hogy vissza is lép a bíróságtól, azaz a ratifikációs folyamat befejezése helyett visszavonja az aláírását), ami azt jelenti, hogy az államterületén esett minden háborús bűncselekményt kivizsgálhat és büntethet, függetlenül az elkövető hovatartozásától. Ennek megfelelően a bíróság ügyésze már bejelentette, hogy az előzetes vizsgálatok után szándékában áll tényleges, vádemelésekhez vezethető nyomozások megindítása. Mondanom sem kell, bármilyen orosz együttműködés a Putyin-rezsim fennállása alatt nem garantált, de így a jelenlegi jogi környezetben BT-határozat nélkül is adott a lehetőség, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárjon.

Itt hadd jelezzem a műkedvelők számára, hogy ekkor itt előállt egy érdekes csavar a történetben, amire első pillanatban kicsit rácsodálkoztam. A nyilatkozatában ugyanis az ügyész azt kérte a már részes államoktól, hogy azok utalják az ukrajnai helyzetet a Statútum 14. cikke alapján a bírósághoz, miközben a 15. cikk alapján saját jogon is megindíthatja a nyomozásokat, majd emelhet vádakat (a korábbi, Ukrajna által tett alávetési nyilatkozatokból fakadóan). Erre reakcióként viszonylag gyorsan több állam (köztük Magyarország is) ezt megtette, de számomra ez zavaros volt – mi szükség volt erre?

A logikus következtetés az, hogy az ügyész ezzel ki akarja kerülni a bírósági előtárgyalást, amire a 15. cikk alkalmazása esetén szükség van – ugyanis amennyiben az ügyész saját kezdeményezésére indít nyomozást, ahhoz a bíróság engedélyére van szükség. A 14. cikk alkalmazása, azaz részes államok utalása esetében erre nincsen szükség, olyankor rögtön indulhatnak a vizsgálatok, vádemelések. Valószínűleg ezzel az a cél, hogy időt lehessen nyerni, hogy rögtön nyomás alá lehessen helyezni az orosz felet. (Amúgy csak érdekesség: az USA egyik legkomolyabb kritikája az ICC-vel kapcsolatban a kezdetektől az volt, hogy az ügyészt hogyan lehet korlátozni, ha túl akarja lépni a hatáskörét. Erre volt válasz, hogy hát ott a pre-trial. Na, hát akkor erről ennyit, úgy tűnik, hogy az ügyész megtalálta ennek ellenszerét.)

Ugyanakkor komoly aggályaim vannak, hogy a részes államok tehetnek-e ilyet – utalhat-e a 14. cikk alapján egy részes állam olyan helyzetet a bíróság elé, ami amúgy nem tartozik az ő joghatósága alá? Az eddigi gyakorlat szerint a 14. cikk alapján részes államok csak a saját területükön fennálló helyzeteket “adták át” a bíróságnak, a komplementaritás elvének megfelelően, milyen alapon rendelkezhetnének más, a statútumban nem részes államok területe felett? Még szakirodalmi szerzőknél sem jelent meg egy ilyen lehetőség, elméleti szinten sem. Nem lennék meglepve, ha a 14. cikk alapján fog eljárni az ügyészség, akkor ez a kérdésnek még visszaköszön majd a bíróság működése során.

Meglátjuk, hogyan tovább, figyelünk.

A kibontakozott orosz-ukrán konfliktusról

Sajnos amitől tartottunk, bekövetkezett, Oroszország átfogó katonai műveletekbe kezdett Ukrajnával szemben. Reménykedtem benne, hogy nem kerül sor erre. A továbbiakban nyilván külön figyelnem kell majd az onnan érkező hírekre is, és már írtam a régióban dolgozó nemzetközi jogos kollégáknak, hogy ha bármiben segítségre van szükségük, szóljanak, ők pedig biztosítottak róla, hogy folyamatosan elküldik majd nekem a véleményüket, amennyiben pedig bármi cenzúra vagy egyéb beesik, akkor sem leszek elvágva az események leírásától… Mondanám, hogy megnyugtató, de nem.

Fontos rögzíteni, hogy jogi szempontból nagyon sok minden most nem változott meg. Ukrajna területének érintett részei lényegében 2014 óta orosz megszállás alatt állnak, tehát az alkalmazandó jogszabályok és előírások a nyílt katonai műveletek megindulásával ugyanazok maradnak. A minszki megállapodás és a tűzszüneti megállapodások eldobása, a szakadár tartományok Oroszország általi elismerése mind jogsértő cselekmények maradnak a továbbiakban is. A jogi álláspont, miszerint Oroszország már 2014-ben agressziót követett el, csak még inkább egyértelművé vált most. Amire most még érdemes lesz figyelni, az a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, annak joghatósága ugyanis mind a két államra kiterjed, és a már most is a bíróság előtt fekvő sok száz panaszos ügy nyilván szakmai szempontból jelentőseket is ki fog termelni.

Itt, a honlapon nyitottam egy új aktát a témával kapcsolatos írások, megszólalások összegyűjtéséhez. Tegnap reggel beszéltem a Klubrádiónak a kialakult helyzet, egészen pontosan a különböző, Oroszországgal szembeni lehetséges szankciók kérdéseiről.

Érdemesnek találtam egy kicsit visszanézni a régebbi kijelentéseimre a témában. Miután az orosz vezetés megint “békefenntartásra” hivatkozik, emlékeztetnék rá, hogy ez már 2014-ben is kamu volt. Ugyanakkor nem lenne korrekt részemről az orosz felelősség egyértelmű kimondása mellett a kontextus elhallgatása: már 2014-ben arról beszéltem, hogy az Ukrajnában zajló események során “nyakig benne vagyunk a folyamatban, amit Koszovó indított meg”, azaz – bár semmilyen felhatalmazást vagy jogi indokot nem jelent – az orosz külpolitikai cselekményekben már akkor is nagyon erősen jelen volt egyfajta sértettség és annak megfelelő reakciók a sajátnak tekintett “közel-külföldön” – a párhuzamosságokra pedig már 2008-ban, Koszovó kapcsán igyekeztem felhívni a figyelmet. Csak érdekesség, hogy ez volt az egyik utolsó meghívásom az ún. közszolgálati televízióba, nem sokkal ezután, abban az évben nyáron lettem a “nép ellensége” az NKE-n belül és azon kívül is, amikor a vezetés kezébe került a 2013-ban megjelent Magyar Bálint szerkesztette Magyar polip könyv, benne az általam írt fejezettel. Utána valamiért már nem nagyon hívtak ide…

Tragédia ez a helyzet. Csak remélni tudom, hogy minél előbb rájönnek a felelős döntéshozók, hogy ebből a végén senki nem fog jól kijönni.

Az EU Bíróság ítélete: a kondicionalitási (“új jogállamisági”) rendelet érvényes

Ennek az eljárásnak is vége van: az Európai Unió Bírósága hosszas eljárás után meghozta ítéletét, amiben a magyar/lengyel keresetekben foglaltakat elutasítva érvényben tartotta a rendeletet, ami 2018-as Bizottság általi előterjesztése után végre működésbe tud lendülni, aminek célja, hogy az Unió szükség esetén különböző pénzügyi intézkedésekkel tudjon fellépni az uniós pénzekkel való visszaélés eseteivel szemben.

Apró, kapcsolódó személyes élmény, hogy jóbaráti társaságban személyesen is jelen voltam az ítélethirdetésen, aznap hajnalban kocsiba ültünk Brüsszelben, és két és fél órás vezetés után érkeztünk a Bíróság luxembourgi épületéhez.

A Bíróság nay tárgyalóterme, az ítéletet most nem itt hirdették ki…

Volt egy kis időnk körbesétálni a COVID miatt éppen eléggé kiürült épületben, némi meglepetésemre az ítélethirdetés sem vonzott nagyobb tömegeket, rajtunk kívül egy magyarul beszélő idős házaspárral találkoztunk, valamint két lengyel forgatócsoporttal. Később még páran csatlakoztak, de az ítélethirdetés kezdetére sem gyűltünk össze tíznél többen a teremben.

Az ítélet maga számomra semmi meglepőt nem hozott, a bíróság döntése a főtanácsnoki állásfoglalással megegyező, így igazából érdemben sok minden újat most nem írnék, csak utalnék arra, amit akkor itt írtam, beleértve ebbe az új eljárás bemutatását is.

Talán annyi volt meglepő, hogy az ítéletet magát (egészen pontosan a rendelkező részt) nem franciául vagy angolul, hanem magyarul illetve lengyelül olvasták fel, előbbit az elnök, utóbbit a lengyel bíró. Lehet élcelődni a magyar nyelvű felolvasás minőségén (ami szerintem sem feltétlenül volt jó ötlet), de van ennek egy szomorú olvasata. A lengyel bíró bevállalta, hogy felolvassa lengyelül, valamiért a magyar nem, így a feladat az elnökre hárult. Vajon miért nem akarta bevállalni a nagyon-nagyon finoman megfogalmazva, ellenzékiséggel egyáltalán nem megvádolható magyar bíró (Orbánék jelöltje volt anno) ezt? Tippem az, hogy jó eséllyel még ő sem akarta, hogy a Megafon Központ trágyaalapjaként működő Alapjogokért Központ csahos kutyái megugassák, mint ahogy tették azt más, tisztességes bírókkal is már, akik közül volt, akinek ez a karrierjébe is került. (Erre a témára amúgy a későbbiekben majd még külön is visszatérünk…)

Az ítélet kihirdetése után kocsiba ültünk, én menet közben adtam egy interjút a témában a Forbes magazinnak, majd később, már Maastrichtból az ATV Híradójának:

Majd délután beszéltem a dologról Lampé Ágnessel a Fórum műsorában, tegnap reggel a Klubrádiónak (itt azért más téma is előkerült), ma reggel pedig a Spirit FM-nek adtam interjút:

Magára az ítéletre, a benne foglalt érvekre a későbbiekben még valamilyen formában biztosan vissza fogunk térni, ahogy elmondtam majdnem mindenhol, nyomokban sem tartalmaznak igazságot a Varga Judit és az egyéb kormányzati megmondók által tett nyilatkozatok, és bizony az ítéletben vannak olyan megállapítások, amik nagyon szépen rakják rendben a valósággal gyakran köszönő viszonyban sem álló kormányzati kijelentéseket.

A témában korábban itt írt bejegyzéseim, ha valaki vissza akar olvasni:

Something went wrong. Please refresh the page and/or try again.

Beszélgetés a diploma-botrányba keveredett politikusokról

Ma egy érdekes beszélgetésre került sor a Hit Rádióban Hack Péter társaságában. Azt a kérdést jártuk körbe, hogy hogy vajon mi az, ami elvárható egy politikustól. Kell-e, hogy legyen diplomája, és ha nem, akkor miért törekednek mégis arra, hogy úgy tűnjön, mintha lenne?

Személy szerint úgy gondolom, hogy nagyon nagy a baj, amikor nem létező diplomák, hamisított önéletrajzok, kamu felsőoktatási “teljesítmények” határozzák meg a közéletet és annak kommunikációját. A probléma nem most kezdődött, és nyilván nem is fog egyhamar eltűnni, a kérdés az, hogy egy-egy ilyen eset milyen visszhangot és reakciókat vált ki. A szekértábor-logika (a másik oldalét üvöltve hordozzuk körbe, a miénket meg elhallgatjuk vagy bőszen kimagyarázzuk) pedig ebben a kérdésben elképesztően káros lehet.

A beszélgetés itt nézhető/hallgatható meg:

Nagy Boldizsárral közös cikk az Élet és Irodalom hasábjain

Megjelent az Élet és Irodalom számára Nagy Boldizsárral közösen írt cikkünk, amiben azt jártuk körül, hogy milyen szabályok mentén alkalmazható erőszak, különösen fegyveres erőszak tüntetések vagy zavargások esetén.

A kérdés apropóját természetesen a Kazahsztánban kialakult helyzet adta, és talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a kialakult helyzetben egyikünk sem találta jogszerűnek a fegyverhasználatot. A részletes elemzés elérhető online is.

A diplomáciai útlevelekről újra, most a Völner/Schadl-botrány kapcsán

Újra megjelent a sajtóban a diplomáciai útlevelek kérdése egy újabb kormányzati botrány kapcsán. Korábban Dzsudzsák Balázs, majd Szájer József ügyével kapcsolatban merült fel a kérdés, az előbbivel kapcsolatban itt érhető el az akkori nyilatkozatom, amivel megpróbáltam megmagyarázni az ilyen útlevelek kiadásának hogyan-mikéntjét és problémáit, az utóbbi kapcsán pedig itt megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért is nincs igazán jelentősége nem csupán a haveri alapon kiadott, de sok más diplomáciai útlevélnek sem – Magyarországon elvileg semmilyen könnyítést nem ad, külföldön pedig – megfelelő akkreditáció hiányában – lényegében érvénytelen, a helyi hatóságok számára nem létezik.

Persze, ettől függetlenül van valamiféle vonzódásuk a rezsim ilyen-olyan kegyenceinek ehhez a dokumentumhoz (nem szeretnek sorba állni a reptereken például, csak hogy ne valami rosszindulatú feltételezéssel éljek, bár ugye a Csíki Sör tulajdonosánál igen konkrét visszaélésekről adott hírt a média korábban), szóval igazából meg sem lepődtem, amikor kiderült, hogy Schadl Györgynek és feleségének is volt ilyenje, amiket most kutyafuttyában vont vissza a külügy. Többek közt erről is beszéltem ma reggel a Klub Rádiónak, ez itt érhető el, 79:48-tól. Ezzel kapcsolatban vagy egy-két dolog, amit szeretnék kiemelni, vagy kiegészítésképpen leírni.

Jó-e a jelenleg hatályos szabályozási megoldás?

Ahogy elmondtam korábban is, a hatályos jogszabály alapján a külügyekért felelős miniszternek van mérlegelési jogköre abban a tekintetben, hogy kinek ad ilyen útlevelet. Érvényes vitát lehet lefolytatni arról, hogy ezt akarjuk-e valamikor szigorúbban szabályozni vagy nem – én ebben a kérdésben (sajnálatos, de büszkén viselt szokásomhoz híven) attól tartok, megint szembehelyezkedem a prognosztoziálható ellenzéki állásponttal: amellett ugyanis, hogy a hivatkozott jogszabály e részét borzalmas kodifikációs fércmunkának tartom (ez külön bejegyzést érdemelne, de hagyjuk), egyetértek azzal, hogy a miniszternek legyen ilyen jogköre.

Miért? Mert kell legyen ennyi flexibilitás a kormány kezében. Nem azért, mert személy szerint ennyire kedvelném a mai kormányt, vagy úgy en bloc a kormány intézményét (lol), hanem mert számos olyan helyzet vagy cselekmény áll a mindenkori kormány előtt (a sportdiplomáciától a kereskedelempolitikán át a hírszerzésig), aminek ellátásához adott esetben ez hasznos eszköz lehet. Amennyiben megpróbáljuk előre definiálni az összes ilyen lehetőséget, jó eséllyel csak újabb kodifikációs szörnyszülöttet gyártunk le, ami aztán a legelső gyakorlati helyzetben alkalmazhatatlannak bizonyul.

És nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy már megint azt látjuk, hogy nem feltétlenül a szabály rossz, hanem annak alkalmazása. Ahogy a mai interjúban is jeleztem, az a magyarázat, hogy Schadl György “nemzetközi konferenciákon vehessen részt a pandémiás időszakban”, egyrészt nevetséges (ezzel az erővel nekem és még számos tudós kollégámnak is járna, akik valóban próbálunk nemzetközi konferenciákon részt venni, amelyek ráadásul valóban alkalmasak az ország hírnevének növelésére), másrészt valótlan (nagyon gonosz dolog lenne utána nézni, ugye, hogy hány ilyenen is vett részt, vagy hogy ezek mennyire szolgáltak országos érdeket), harmadrészt pedig nem teljeskörű (hiszen a feleség diplomata útlevelét nem magyarázza). Ráadásul van itt egy másik probléma is: a jogszabály ugyanis azt mondja ki, hogy “kizárólag utazásának időtartamára” kaphat valaki ezen az alapon diplomáciai útlevelet, ebben az esetben teljesen egyértelműnek tűnik, hogy ez a kitétel nem teljesült, hiszen Schadl maga általánosságban vett lehetőségről beszélt – bukta. Halkan jegyzem meg, ennek az előírásnak az újragondolása sem lenne butaság, az életszerűség jegyében.

Összegzésképpen: a külügy a jelenlegi hatályos szabályokat sem tartotta be Schadl esetében, ahogy a korábbi, hasonlóan vitatható esetekben sem. Erre pedig nem az a megoldás, hogy rohamból módosítjuk a jogszabályokat, ami számos hiba lehetőségét hordozza magában.

Növeljük az alkalmazás garanciáit!

Annak biztosítása, hogy ne kerülhessen sor a bemutatottakhoz hasonló visszaélésszerű alkalmazásra, a legegyszerűbben a transzparencia növelésével lehetséges, erre pedig van egy nagyon konkrét, egyszerű javaslatom. A kiadott diplomáciai (és egyéb) útlevelekről a miniszter legyen köteles tájékoztatni az Országgyűlés külügyi és/vagy nemzetbiztonsági bizottságát.

Innen információ elvileg úgysem kerülhet ki, a gyakorlatban viszont valamiféle plusz politikai ellenőrzés alá kerülhetne ez a kormányzati cselekmény. Nem szeretném elvenni ezt a lehetőséget a külügyekért felelős minisztertől, de szükségesnek tartom, hogy ne ismétlődjenek meg ezek a botrányos, a közvéleményt is teljesen feleslegesen – de teljes joggal – felháborító, amúgy teljesen értelmetlen esetek.

Kötelező (?) oltás és a nemzetközi jog

Ma a Hit Rádió Ultrahang című műsorában a koronavírus-oltásokra vonatkozó nemzetközi jogi környezetet jártuk körbe, aminek az adott aktualitást, hogy egyre több állam vezet be, vagy tervez bevezetni olyan intézkedéseket, amikkel akár kötelezővé is tenné annak felvételét.

Milyen lehetőségeket biztosít az államoknak a nemzetközi jog, illetve milyen korlátokat támaszt azokkal szemben? Van-e lehetőség valamilyen jogorvoslatot keresni a nemzetközi szinten az ilyen döntésekkel szemben? Ezeket és más, csatlakozó kérdéseket jártuk körbe Király Tamás műsorvezetése mellett.

Meghallgatható itt:

Az új “jogállamisági” eszközről az Európai Bíróság főtanácsnokának állásfoglalása után

Az elmúlt napokban felgyorsulni látszottak az események az uniós új jogállamisági eszköz körül, miután a lengyel-magyar kormányzatok által indított semmisségi eljárásban a bíróság közzétette a főtanácsnok állásfoglalását. Ez lényegében semmilyen meglepetést nem okozott, a tagállami kormányzati érvek mindegyikét lényegében alaptalannak minősítette.

Ezeket érthetően összefoglalta ez a cikk, így itt most nem térnék ki rájuk részletesen. Ugyanakkor itt szükséges újra felhívni rá a figyelmet, hogy az új mechanizmus csupán nemhivatalosan “jogállamisági”, valójában az uniós költségvetés, tehát az uniós közpénzek védelme tekintetében alkalmazható ellenőrző-szanckionáló eszköz, ahogy már a témában a tervezet első verzióját 2019 márciusában körbe járó rövidebb tanulmányom címében is egyértelműen jeleztem (“Better protection of the rule of law – or of European taxpayers’ money“) – ez amiatt volt szükséges, hogy egyértelmű legyen az eljárás kapcsolódása az uniós hatáskörökhöz, valamint hogy egyértelműen elválasztható legyen a jogállamiság és más európai alapértékek védelmére rendelt, hatékonytalansága miatt sokat kritizált 7. cikk szerinti eljárástól. (A Klub Rádió március 3-i, Eurozóna című adásában beszéltünk erről a különbségről egy kicsit, illetve még 2013-ban jelent meg egy fejezetem erről Magyar Bálint első magyar polip-könyvében, ahol azt jártam körbe, hogy pl. a 7. cikk szerinti eljárás miért hatékonytalan.)

Amennyiben a bíróság a főtanácsnokkal azonos következtetésre jut (márpedig az esetek nagyon nagy többségében ez történik), az azt jelenti, hogy a tavaly elfogadott, és 2021. január 1-én hatályba lépett rendeletet a bíróság nem semmisíti meg, azaz minden akadály elhárul az elől, hogy a Bizottság megtegye ennek az eljárásnak a már jól látható, hivatalos lépéseit is. Eddig még csak egy olyan érdeklődés ténye került nyilvánosságra, ami amúgy nyilvánvalóan már egy ilyen eljárás első lépése. Mikorra várható ez? A bíróság ítélete szerintem leghamarabb februárra várható, tehát az eljárás körülbelül úgy fog befejeződni, ahogy azt tippeltem annak idején, és azt is fenntartom, hogy a 2022-es választásokra valószínűleg még nem lesz hatással, nem szabad azzal számolni, hogy azt a tömegesen megvont uniós pénzek témája fogja majd meghatározni azokat. Ahogy ezt korábban és most is többször elmondtam, az Orbán-kormány nyilvánvaló stratégiai célja amúgy is pont az volt, hogy ezt elkerülje…

Ha áttekintjük magát az eljárást, annak menetét, abból tudunk következtetni a további időrendre. A rendelet szövege alapján csináltam egy áttekintő ábrát a folyamatról, ezt használom itt is:

Az eljárás maga nem különösebben bonyolult, a lényege, hogy az Európai Bizottság, amennyiben a rendelet által megadott valamilyen, az uniós pénzek kezelésével kapcsolatos jogállamisági problémát tapasztal, javaslatot tehet a Tanács felé, hogy az fogadjon el meghatározott intézkedéseket, például a pénzek visszatartását. Ez az egyik leginkább jelentős változás az eredeti tervezethez képest, amely szerint még lényegében maga a Bizottság tehette volna meg ezeket az intézkedéseket (a Tanács elfogadásának vélelmezésével) -ezért minősítettem még annak idején oroszlán helyetti vadmacskának az eljárást.

A javaslata megtétele előtte még a Bizottságnak hivatalosan értesítenie kell az érintett tagállamot, lehetőséget biztosítva számára legalább egy hónapos határidővel, hogy előadja álláspontját, illetve az egyeztetést, amely értesítés tényéről tájékoztatnia kell az Európai Parlamentet és magát a Tanácsot is – formálisan ezt tekinthetjük az eljárás kezdetének, de mint a magyar eset is mutatja, információk bekérése és egyéb kommunikáció már ez előtt is lehetséges. Amennyiben nem sikerül az érintett tagállammal zöldágra vergődni annak hivatalos értesítése után, a Bizottság javaslatot tehet különféle intézkedésekre, amiket közölnie kell az érintett tagállammal, legalább egy hónapos határidőt hagyva annak az azokra való reakciókra. Ez után elküldi a javaslatát a Tanácsnak, aminek egy, kivételensen két hónapos időszak alatt kell döntenie, amennyiben pedig változtatni akar rajtuk, úgy ezt minősített többséggel teheti meg.

Már ennyiből látjuk, hogy ha optimistán februárra várjuk a bíróság ítéletét, majd utána a Bizottság és a Tanács azonnal cselekszik mindenben, akkor is legalább három hónap, amíg kézzel fogható eredmény születik, ami már pont kicsúszik a hazai választási kampány időszakából… Ellenben egy esetleges következő kormány pont a nyakába kapja majd az egészet…

“Stop Soros” vége, legalábbis az Európai Bíróságon, teljes kasza – de lesz-e majd büntetés?

A mai napon jelent meg az Európai Unió Bíróságának ítélete az ún. Stop Soros törvény miatt indított kötelezettségszegési eljárásban. Maga az ítélet semmi meglepőt nem tartalmaz, teljesen világos volt az első pillanattól kezdve, hogy el fogják kaszálni, ahogy azt már 2018. januárjában, a benyújtás előtt,

majd annak pillanatában, később pedig nyáron, a kötelezettségszegési eljárás megindításakor előre jeleztem:

Ugyanígy, amikor a Bizottság végül a Bírósághoz fordult, 2019. júliusában:

Igazából most az az egyetlen kérdés maradt – mert az újabb kormányzati vereségnek már sem sport-, sem hírértéke nincs, hogy a kormány mit fog most csinálni, hogyan reagál majd a helyzetre.

Szerintem a következőképpen: harciasan nem fog csinálni semmit, teljesíteni az ítéletben foglaltakat egészen biztosan nem fogja, ki fogja élezni a vitát a lehetséges maximumig. Ez ugyanis kapóra jött neki: ha nem csinál semmit, a Bizottság ezt előbb-utóbb megunva vissza fog menni a bíróságra, és valamiféle büntetés megállapítását fogja kérni (a kötelezettségszegési eljárás következő szakaszába lépve), ami azt jelenti, hogy attól fog zengeni a választási kampányidőszak, hogy “lám-lám, ugye hogy Brüsszel pénzt akar megvonni tőlünk, mert nem engedjük be a migránsokat”. Persze szó sem lesz beengedésről, de attól még a kormány azt fogja mondani. Csak azért imádkozom magamban, hogy az ellenzék meg ne kenje ezt össze a jogállamisággal… Ez ugyanis két teljesen külön dolog.

Jogállamiság, lengyel Alkotmánybíróság és az EU…

Az elmúlt napokban volt néhány jelenésem a médiában a címben jelzett témákban… Mivel az elmúlt időszakban már-már lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy nem nagyon írtam ide (amiért mindenkitől elnézést kérek, de nagyon sűrű volt az életem mostanában), most muszáj összefoglalóan néhány sort.

Még péntek kora este a Klub Rádióban beszéltem a lengyel-uniós vitáról (korábban már kb. másfél hete is), majd ma reggel a Spirit FM-en (ehhez sajnos nincs hivatkozásom).

Majd ma délután végre hosszú idő után újra a Tilos Rádióban jártam, ahol a “Brüsszeli diktátum” című műsorban igen alaposan végigbeszéltük ezeket a témákat. Végre, több mint egy óra tiszta műsoridő, ez igen jól esett, be kell vallanom. Figyelmeztetés: az anyag igen informatív és tartalmas, viszont elég feszes – hosszában és mélységében is egy egyetemi tanórának megfelelő, viszont tényleg mindent érintettünk, ami releváns lehet.

Este pedig újra a Hír TV “Csörte” című vitaműsorában jártam, ahol ezúttal Cservák Csabával toltunk le egy kört a címben jelzett témában. A múltkori adáshoz hasonlóan most is meglepődtem kicsit a bemutatáskor elhangzott szövegen, többször próbáltam rákérdezni, hogy milyen nyílt levelet is írtam én Orbán Viktornak, de nem tudtam meg… Hát, ez van. Az adást itt lehet visszanézni:

Voltak benne maradandó pillanatok, itt most a 19:02-től induló részt ajánlanám mindenkinek, aki a hazai jogállamiság iránt érdeklődik: nem kell annál egyértelműbb bizonyíték annak hanyatlására, és az elvben független intézmények kamu jellegére, mint hogy azok vezetői taktikusan úgy mondanak le, hogy az egypárti kétharmad még kényelmesen gondoskodhasson a megfelelő elvtársakkal való pótlásukról, teljes értékű hivatali idővel nulláról kezdve a választásokat közvetlenül megelőzően. Ez nem csak annak a jele, hogy a Fidesz láthatóan aggódik a választások eredményétől, hanem annak is, hogy ezek a “független” intézmények “független” vezetői a saját hivatalukat is egyértelműen a kormánypárt politikai-hatalmi érdekeinek rendelik alá. Ez tipikus “smoking gun”, ennél egyértelműbb beismerés nem is kell, az ellenzék helyében én ezt tolnám a leginkább kifelé, hogy mindenki lássa…