Tegnap reggel a Klubrádión annak az esetnek a jogi aspektusait jártuk körbe, amikor nemrég az izraeli fegyveres erők egy mentős konvolyon ütöttek rajta. Ezzel kapcsolatban átbeszéltük a hadijogi szabályok alkalmazhatóságát egy olyan konfliktusban, ahol az egyik hadviselő fél folyamatosan a hadijogi szabályok megkerülésével tevékenykedik, és hogy ennek milyen hatása lehet a jogkövetés lehetőségére.
A beszélgetés meghallgatható ezen az oldalon.
Az elmúlt napokban mindenféle hírek ütötték fel a fejüket a címben jelzett témában. Bár ezek egyelőre elég kétértelműek (egyelőre nem volt konkrét bejelentés Netanjahu részéről a Lengyelországba látogatásról), azt mindenképpen fontos leszögezni, hogy egy, a statútumban részes állam ilyen mentességeket érvényesen nem garantálhat – a statútum a letartóztatás és átadás kötelezettségét bármilyen kivétel engedése nélkül tartalmazza.
Bár mindenképpen vitathatatlan a helyzet abszurditása – nevezetesen a gondolat, hogy az Auschwitz emlékünnepségre érkező izraeli miniszterelnöknek kell a letartóztatás veszélyével szembenéznie – a Nemzetközi Büntetőbíróság letartóztatási parancsa nem politikai termék, ennek megfelelően az ilyen szempontokra nincs is tekintettel.
Lengyelországnak viszont tekintettel kell lennie fennálló kötelezettségeire, és azok a Statútum alapján egyértelműek.
Személy szerint úgy gondolom, hogy Netanjahu nem fog Lengyelországba utazni, amit most látunk, az nem más, mint a lengyel politikai kommunikációs térben zajló “lökdösődés” – a témában először az a Duda köztársasági elnök szólalt meg, akinek abszolút nem okoz gondot Tusk miniszterelnököt nehéz helyzetbe hozni. Utóbbi pedig reagál erre, miközben nagyon oda kell figyelnie, hogy ne vadítsa el országát sem a nyugati szövetségesektől, sem pedig magától a Nemzetközi Büntetőbíróságtól, aminek fontos szerepe van/lesz a folyamatban lévő orosz-ukrán háborúban, maga is mint egyfajta “szövetséges”, a Putyin ellen kiadott letartóztatási paranccsal.
Most vált elérhetővé a YouTube-on az a nemrégi hosszabb beszélgetés, amit a Hit Rádión folytattunk az izraeli-palesztin konfliktus egyes nemzetközi jogi kérdéseiről. A hosszabb műsoridő lehetővé tette azt, hogy annak több elemét, több oldalról is meg tudjam világítani, amire sajnos ritkán van lehetőség a médiában, örülök, hogy itt és most sikerült. Állam-e Palesztina, és mi ennek a jelentősége? Miért van (jogi, nem csak politikai) megosztottság abban a kérdésben, hogy Izrael gyakorolhat-e önvédelmet? Mi alapján válik valami nemzetközi bűncselekménnyé? És még sok más kérdés…
A beszélgetés megnézhető itt:
Tegnap lehetőségem volt egy beszélgetésben részt venni a nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi jog tudományának két igazi hazai nagyágyújának társaságában a Heti Tv csatornáján. A téma természetesen a tragikus izraeli-palesztin konfliktus volt. És bár nehezen hihetőnek tűnik, de természetesen nem sikerült kibeszélnünk mindent… Amit sikerült, itt meg lehet nézni:
A beszélgetés során általam említett Valki László-cikket itt lehet elérni, a reklám megtekintése után ingyenesen is elolvasható. Érdemes. Ezen a héten, pénteken tőlem is megjelenik egy összefoglaló cikk az Élet és Irodalom hasábjain, valamint volt ma egy hosszabb beszélgetésünk a témában a Klubrádión, ezekről majd külön írok még, ha elérhetők lesznek.
A palesztin-izraeli konfliktussal kapcsolatos korábbi bejegyzések az oldalamon megtalálhatók az annak nyitott Akta-oldalon.
Ma elérhetővé vált a podcast- és videofelvétele annak a beszélgetésnek, amit még október 26-án rögzítettünk az Index budapesti stúdiójában, ami a helyzet nemzetközi jogi és hadijogi kérdéseit járta körbe. Emellett ma reggel a Heti TV-ben is beszélgettünk a kialakult helyzet tágabb körenyezetéről, Skype-on keresztül, mert mára visszajöttem Brüsszelbe.
Megmondom őszintén, nem könnyű erről a témáról nyilvánosan beszélni, egyrészt az elkövetett támadások gusztustalan jellege miatt, másrészt azért, mert a várható izraeli ellenintézkedések kritikai elemzése megint mindenféle feszültségeket fog kelteni mindenki részéről. Ráadásul a helyzet és a felvetődő kérdések komplex jellege nagyon nehezen teszi a válaszokat beilleszthetővé a média meghatározta idő- és egyéb keretek közé. Külön izgalmassá teszi a helyzetet, hogy míg az elmúlt több mint két évtized során az izraeli-palesztin konfliktusban kifejtett álláspontjaim miatt folyamatosan küldött Tel Avivba a kormánypárti propagandamédia (helló, Mandiner kommentszekció), most ők hirtelen filoszemitává lényegültek, ellenben most majd az ellenzéki oldal egyes részeinél leszek (pontosabban lettem, már látom itt-ott) antiszemita terroristatámogató. Hát igen, akkor szép az élet, ha zajlik…
Korábbi felvételek az izraeli-palesztin konfliktusról és annak egyes elemeiről elérhetők az arra létrehozott lejátszási listán a YouTube csatornámon, a honlapon a vonatkozó aktában, valamint a témában a korábbi posztok itt is:
Sajnos a napokban, megdöbbentő terrortámadásokkal kiújult izraeli-palesztin konfliktusban egy újabb fejezet nyílt meg, aminek következményeit most még csak találgatni tudjuk.
Itt most nem akarok hosszasan írni annak nemzetközi jogi körülményeiről, azt már megtettem, elmondtam számos helyen és alkalommal. Itt elérhető egy összefoglaló írásom még 2021 májusából (itt egy másik), amelyek egyrészt mindenféle hivatkozásokat tartalmaznak pl. olyan interjúkhoz, ahol nagyon sok csatlakozó kérdést körbejártunk. Ezekhez most még hozzátenném ezt az idei márciusi hosszabb beszélgetést, ahol kellemesen tág időkeretben beszéltük át azokat, kiegészítve pl. a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségek kérdésével.
Amit viszont mindenképpen rögzíteni kell: a Hamász fegyveresei által civilek ellen elkövetett cselekmények kivétel nélkül háborús bűncselekményt valósítanak meg (ez a kategória egy fegyveres konfliktusban magába foglalja azokat a bűncselekményeket is, amelyek a köznyelv “terrorista bűncselekményként” emleget). Azokat semmi nem igazolja, azokkal szemben Izraelnek vitathatatlan joga van az önvédelemre. Az én véleményem szerint még akkor is joga van hozzá, ha a Hamász akciói szigorúan katonai célpontok ellen irányultak volna, de így ez most kiegészül egy nagyon veszélyes megtorlás/bosszú-elemmel is. És ez a történet másik oldala: miközben nem kérdés, hogy Izraelnek joga van az önvédelemre, az sem kérdés, hogy bármilyen katonai műveletét a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok mentén kell lefolytatnia. Egyelőre elég aggasztó fogadkozások hangzanak el izraeli politikai vezetők részéről, és amikor olyanokat hallok, hogy “a terrorista nem katona, őt nem védi a nemzetközi jog”, olyankor kicsit aggódni kezdek, nem csak azért, mert én azért írtam egy PhD-disszertációt pár éve arról, hogy de igen (csak ugye pont az az érdekes kérdés, hogy melyik, miképpen és milyen mértékig), hanem azért is, mert azt világosan látjuk évtizedek óta, hogy Izraelnek hiába van igaza nagyon sok kérdésben ebben a hosszú konfliktusban, a hadviselés jogának és az emberi jogok sérelmének esetei – vagy azok gyanúi – okán folyamatosan defenzívában van a nemzetközi politika terepén.
Erről pont beszéltem is ebben az interjúban ma korán reggel:
Ami a további aktualitásokat érinti, két dologra szeretnék itt most kitérni, ami a korábbiakhoz képest újszerű. Egyszer a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának lehetőségére, másrészt pedig a Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-megállapodásokra.
A Nemzetközi Büntetőbíróság is nagyon furcsa helyzetben van. A palesztin fél annak létrehozása óta minden megtesz, hogy valamilyen úton-módon kiterjessze annak joghatóságát az Izraellel szembeni konfliktusára, míg Izrael az egyik állam azok között, akik a kezdetektől ellenállnak bármiféle olyan kísérletnek, amivel a bíróság el tudna járni. Ez egy hosszú folyamat, amiben 2021 februárjában született egyfajta áttörés, amikor a bíróság (épp a magyar bíró, Prof. Dr. Kovács Péter vezette tanácsa) úgy döntött, hogy a bíróság gyakorolhatja joghatóságát az 1967-ben, a hatnapos háború során Izrael által birtokba vett (“megszállt”) területeken. (Erről bővebben itt lehet olvasni, ha valakit érdekel.) Ugyanakkor most az a helyzet, hogy miután a Hamász cselekményei – mint fentebb jeleztem – mind háborús bűncselekményt valósítanak meg, érzésem szerint már a palesztin fél sem fogja erőltetni a bíróságot…
Az Ábrahám-megállapodásokról már 2021-ben, a fent hivatkozott posztomban a következőt írtam, igen kritikusan. Ezt érdemesnek tartom most szó szerint idézni:
“Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.”
Amit akkor állítottam, sajnos maradéktalanul valósággá vált. Azzal, hogy a palesztinok a megállapodások miatt elbukták az arab támogatóik jelentős részét, nem csupán további radikalizácójukra került sor, hanem a Hamász és egyéb szervezetek kontrollálatlan módon kezdtek sodródni Irán felé. Ráadásul pont akkor, amikor a perzsa állam és az öböl-menti arab államok viszonya is romlani kezdett. A hírekből tudjuk, hogy a mostani ellenségeskedések kirobbanása előtt a Hamász vezetői látogatást tettek Teheránban (és Moszkvában, de ezt most egyelőre pláne hagyjuk, ennyi gond elég egy napra), és mostanra már az iráni vezetés is nyíltan üdvözli a műveleteket. Hát ezt nagyon sikerült elrontani, külön gratulálok az annak akkor biodíszletként alájátszó magyar diplomáciai vezetésnek is.
Pénteken a Nemzetközi Büntetőbíróság pénteken kiadta az első letartóztatási parancsait az Ukrajna területén zajló háborúval kapcsolatban. Azok címzettjei Vlagyimir Putyin orosz elnök, valamint a hivatalában dolgozó orosz gyermekjogi ombudsman, Marija Lvov-Belova. Összefoglalóan adnék most információkat erről a kérdésről, felhasználva ahhoz az elmúlt néhány nap médiamegjelenéseit is.
A hágai székhelyű bírói fórum eljárásának jogalapját, az azzal kapcsolatos fontosabb információkat már leírtam itt, illetve elmondtam itt (0:41-től), azokat itt most nem ismétlem meg. A kiadott parancsról az ATV híradójának nyilatkoztam másnap:
Érdekes módon, a letartóztatási parancs alapjául szolgáló vád a rengeteg, az elmúlt hónapban megfogalmazott állításhoz képest elég specifikus. Miközben az utóbbi időszakban folyamatosan fogalmazódtak meg vádak nagyon sokféle nemzetközi jogsértéssel és lehetséges bűncselekménnyel kapcsolatban, a bíróság most csak a konfliktus során elhurcolt ukrán gyerekekkel kapcsolatos háborús bűncselekmény tekintetében emelt vádat. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az elmúlt hónapok során ebben a kérdésben sikerült kellő bizonyítékmennyiséget összegyűjteni, tehát várhatóan lesznek még később vádemelések más cselekményekkel összefüggésben is. Azt is érdemes lehet halkan megjegyezni, hogy a vád tárgyává tett cselekmény az ügyészi álláspont szerint háborús bűncselekménynek minősül, de könnyen valósíthat meg népirtást is, ahogy erre egy későbbi interjúban Hoffmann Tamás is felhívta a figyelmet.
Azt mindenképpen hozzátenném, hogy e bűncselekmény különleges jellege indokolja a gyermekjogi biztos asszony megjelölését is, ám annak a későbbiekben lehet akár politikai-taktikai oka is, csúnyán megfogalmazva, kell egy olyan figura is a képbe, akit akár feláldozhatónak is ítélhet az orosz oldal, ha úgy alakul…
Mit jelent egy ilyen letartóztatási parancs a gyakorlatban?
A letartóztatási parancs egyetlen – viszont jelentős – kötelezettséget ró azok az országokra, amelyek részei a Nemzetközi Büntetőbíróság rendszerének, akik megerősítették annak alapító szerződését: ha arra lehetőségük nyílik, kötelesek a bíróság letartóztatási parancsa által érintett személy(eke)t lefogni és átadni a bíróságnak, azaz Putyin elnök és Lvov-Belova jobban teszi, ha nem lép ilyen államok területére.
Persze, a helyzet nem mindig vegytiszta, a bíróság tevékenysége régóta vált ki vitákat, adott esetben ellenállást, most is elég vad dolgok is megjelentek, elég talán a Medvegyev-féle rakétatámadás belebegtetésére gondolni. Annyit érdemes rögzíteni, hogy ha nem is ennyire élesen, de azért az sajnos bevett dolog, hogy a bíróság intézkedésével érintett, vagy attól tartó államok valamiféle ellenintézkedéseket jelentenek be, vagy fenyegetőznek például a bíróság elhagyásával. Erről a témáról még 2017-ben írtam egy tanulmányt a prágai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének, amiben már akkor kitértem a bíróságról való orosz kivonulásra is, amire épp a korábban már említett ukrán alávetési nyilatkozat miatt került sor. Később, 2020-ban hosszasan beszéltem az HBC-n fenntartott podcast-csatornámon a Trump-adminisztrációnak a bíróság elleni fellépéséről, miután az bejelentette, hogy az Afganisztán területén elkövetett lehetséges bűncselekmények miatt fog vizsgálatokat folytatni. És ha már mosolygunk az orosz rakétán, érdemes lehet emlékeztetni, hogy húsz éve az Egyesült Államokban konkrétan törvényt fogadott el a Kongresszus, amiben felhatalmazta a mindenkori elnököt arra, hogy akár fegyveres erőt is alkalmazzon annak érdekében, hogy kiszabadítson a Nemzetközi Büntetőbíróság elé került amerikai állampolgárt.
Mindezekről beszéltünk hétfő este az ATV Egyenes beszéd c. műsorában is:
Mi a helyzet Magyarországgal?
Magyarország még az elsők között írta alá, majd erősítette meg a Római statútumot, így annak előírásai ránk kötelezőek, és ugyanazok a fent leírt kötelezettségek terhelnek minket, mint a többi részes államot. Természetesen nem tudjuk előre, hogy Oroszország, illetve Putyin elnök hová tervez utazni (a leginkább valószínű következő úticél a BRICS-országok dél-afrikai csúcstalálkozója lesz), de Magyarország – ahogy arra utaltam a fenti interjúban is – kellemetlen helyzetben találhatja magát, ha valamiért felkerül az úticélok listájára. Könnyen alakulhat ki ugyanis szakítópróba-jellegű helyzet, amiben Oroszország és Putyin válaszút elé állítja Magyarországot és Orbán Viktort: teljesíti-e vagy megpróbálja-e teljesíteni e kötelezettségét, vagy vállalja-e a jogsértést. (Érdeklődve várom, mi lesz Dél-Afrikában, ugyanis az az állam részes a büntetőbíróság statútumában…)
Ez már csak azért is kellemetlen, mert a jogsértés lehetősége nálunk sajnos szándék nélkül is fennáll. Felmerült egy régóta fennálló gyakorlati probléma, amire a letartóztatási parancs kiadása utáni napon Varga Réka hívta fel a figyelmet a médiában, aminek lényege, hogy a mai napig nincs kihirdetve és megfelelően átültetve a magyar jogba a bíróságot létrehozó nemzetközi szerződés, ami kérdésessé teszi annak gyakorlati alkalmazhatóságát. Ez egy valós, 2001 óta létező, szakmai körökben jól ismert probléma, amit már többször jártunk körbe különböző szakmai fórumokon, sajnos nem sok gyakorlati eredménnyel, e kérdésben a megfogalmazott kritikáink és észrevételeink az elmúlt húsz évben folyamatosan lepattantak minden kormányról és releváns döntéshozóról. Erre is kitértünk a Klubrádiónak a témában adott hétfői reggeli interjúban, majd este, a fenti Egyenes beszéd műsorban.
Akit a részletek is érdekelnek, még 2011-ben írtam erről egy tanulmányt, amikor még nem lehetett tudni, hogy az új Alaptörvény, majd minden létező kapcsolódó jogszabály újraírása milyen hatással lesz az akkor már tíz éve fennálló problémára, csak remélni lehetett, hogy segít rajta. Nem segített. Hiába született új büntető törvénykönyv, új büntető eljárási törvény stb., a probléma továbbra is megoldatlan. 2018 októberében a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetben, majd 2021 júniusában a Leideni Egyetemen tartott nemzetközi kutatói konferencián beszéltem a témáról. Érdekességképpen ajánlom még az MTA konferenciáról Prof. Kovács Péter, a Nemzetközi Büntetőbíróság magyar bírójának előadását, amit utána írásos formában közzé is tett, ami ad némi betekintést a kialakult helyzet okairól.
Természetesen folyamatosan figyeljük a további eseményeket.
Tegnap jelent meg a hvg.hu fizetős felületén egy, a közreműködésemmel született cikk a mindig kiváló Eurológustól, ami azt járja körbe, hogy hogy állnak a háborúval kapcsolatos büntetőjogi felelősségre vonatkozó vizsgálatok, milyen lehetőségek vannak tényleges eljárásokra, milyen intézmények állnak ehhez rendelkezésre, stb.
A cikk elérhető itt:
https://hvg.hu/360/20230302_Felelossegre_vonhatjake_a_haborus_bunosoket
A múlt hetet újra végig Prágában töltöttem, ahol a CEELI Intézet “Legal Skills in a Time of War” című programján vettem részt előadóként, a szervezet központjában, a festői szépségű Grebovka Villában.
A két hetes program célja az volt, hogy a meghívott ukrán hallgatók és fiatal szakemberek számára olyan tudást és ehhez kapcsolódó érvkészletet biztosítson, amit a folyamatban lévő háborúval összefüggésben tudnak felhasználni. Ez magában foglalta nem csupán a joganyag áttekintését, hanem a szervezők nagy figyelmet fordítottak a különböző bírósági eljárások és gyakorlatok, a válsághelyzethez csatlakozó pszichológiai, trauma-kezelési és egyéb ismeretekre.
A második héten csatlakoztam a nagyon erős nemzetközi oktatói gárdához, ahol brit és amerikai bírók, valamint az észt legfőbb ügyész mellett tartottam előadásokat. Ezek témái az erő alkalmazásának lehetőségei a nemzetközi jogban, a hadviselés joga, illetve a háborús bűncselekmények voltak. A többiek a többi nemzetközi bűncselekmény, így az agresszió, a népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmény témáját járták körül, illetve az ilyen cselekményekért való felelősségre vonás lehetőségeit a jelenlegi nemzetközi környezetben. Utóbbiról egy külön panelbeszélgetést is tartottunk, hiszen itt aztán tényleg mindenkinek volt véleménye, amit persze nem is rejtett véka alá.
Az előadások mellett összeraktunk egy szimulált tárgyalást is egy fiktív helyzet alapján, ahol a folyamatban lévő háború eseményeihez nagyon hasonló helyzeteket állítottunk fel, és a résztvevők feladata az volt, hogy az elkövetett jogsértések/bűncselekmények tekintetében vádlóként vagy védőként járjanak el, aminek során számot adhattak az elsajátított ismeretekről. Itt – számomra legalábbis – az egyik legérdekesebb kérdés az volt, hogy mennyiben ül meg a résztvevőkben az a tényező, ami a felkészítés során izgalmas észt/magyar – amerikai/brit törést okozott (természetesen jó értelemben és szórakoztató módon). Azaz hogy amikor angolszász kollégáink a bizonyítékok, tanúmeghallgatások értékelése és módszertana kapcsán mutattak be gyakorlatokat, mi többször emlékeztettük őket és a résztvevőket is, hogy sem az ukrán bíróságokon, sem a nemzetközi büntető bíróságok gyakorlatában nem milliméterre ezek a megoldások működnek a legjobban, már csak az esküdtszék intézményének hiányában sem. Szóval szakmai szempontból még számunkra is hihetetlenül izgalmas és szórakoztató volt a programnak ez a része.
Hab a tortán, hogy a program utolsó napjának reggelén tudtuk meg, hogy az orosz főügyészség az intézetet “nem kívánatos szervezetnek” minősítette, ami azt is jelenti, hogy az annak tevékenységében részt vevők akár büntetőjogi felelősségrevonásra is számíthatnak Oroszországban. Adott esetben ezen lehet jókat nevetni, de az intézet orosz állampolgárságú alkalmazottai szempontjából ez lehet kellemetlen. Mondjuk, ahogy ők mondták, mostanában úgysem terveztek Moszkvába utazni… Viszont tény, hogy ők is büszkén tartoznak a “jó” társasághoz inkább.
Nagyszerű élmény volt ez az egy hét, egyrészt mert foglalkozhattam igen magas szinten és gyakorlati összefüggéseiben azzal a jogterülettel, ami a leginkább közel áll a szívemhez. Másrészt pedig azért, és ez most sajnos különösen fontos, mert kicsit így módom volt javítani azon a magyarokról alkotott nem igazán kedvező képen, ami a kormány döntéseinek és kommunikációjának következményeképpen mind az ukrán résztvevők, mind pedig a kollégák szemében él, vagy hát reményeim szerint élt idáig.
Egy, az Amnesty International által pár napja közzétett jelentés szerint a Harkivban zajló műveletek során az orosz erők több esetben is alkalmaztak kazettás bombákat, aminek következtében civilek haltak, vagy sebesültek meg.
Ezzel kapcsolatban kérdezett ezekről a fegyverekről a HírKlikk, amiből egy hosszabb interjú lett. Meg kell mondanom őszintén, jól esett végre a hazai médiának a legszűkebb szakterületemhez tartozó témáról beszélni… Értem én, hogy a többséget annak politikai összefüggései okán az EU szankciós meg egyéb politikái és hasonló témák érdeklik, ugyanakkor ez legalább olyan fontos.
Lattmann Tamás honlapja 