Read my latest analysis on the C4EP website:
Kategória: Elemzések
Hogyan lesz Donald Tusk az új lengyel miniszterelnök, függetlenül attól, hogy Andrzej Duda épp most kit kért fel
A hazai sajtóban is beütött a hír, hogy Andrzej Duda, a Jog és Igazságosság-hoz kötődő lengyel köztársasági elnök ma este felkérte miniszterelnöknek az eddig hivatalban lévő – és a választásokon a támogatást elveszítő – Mateusz Morawiecki-t. Mielőtt beindul az ilyenkor szokásos spekulálgatás, hadd írjam le, hogy mi lesz. Ahogy mindenkinek, aki ebben a témában állást fog foglalni a következő időszakban, ajánlanám a lengyel alkotmány alapos tanulmányozását, mielőtt elkezdődik a zavarkeltés a témában.
Emlékeztetnék előzetesen arra, hogy egy nagyon hasonló helyzet nálunk is lezajlott, még 2002-ben, amikor testületileg rettegett a választásokon nyertes ellenzék, hogy mi lesz, ha a Fideszhez számos szálon köthető Mádl Ferenc Orbán Viktort fogja jelölni miniszterelnöknek… Ugye ezekből anno nem lett semmi. Most Duda megtette ezt, szánalmas módon a saját pártjának kedvezett (ezt, emlékezzünk, Mádl egy pillanatig sem tette), ennek ellenére nem lesz Morawiecki miniszterelnök, Duda viszont, hát, maradjunk annyiban, hogy elveszítette minden esélyét, hogy tisztességgel vonuljon be a lengyel alkotmánytörténetbe, ráadásul teljesen feleslegesen.
Miért feleslegesen? Nézzük meg a folyamatot. Azt a Lengyel Köztársaság alkotmányának 154-155. cikkei szabályozzák, és az a parlamentáris berendezkedésű köztársasági rendszerek általános mintáját követi (még ha egyesek azzal érvelnek is néha, hogy Lengyelország inkább félelnöki köztársaság, de nem az, annak ellenére, hogy közvetlenül választják az elnököt).
A 154. cikkely szerint a köztársasági elnök (azaz most éppen Andrzej Duda) feladata a miniszterelnök jelölése (akinek feladata lesz utána a hivatalosan „Minisztertanács” néven működő kormány összeállítása). Erre a köztársasági elnöknek a lengyel parlament most újraválasztott alsóháza, a Szejm első ülésétől számítva 14 napja van a rendes választások esetén (a kormány esetleges idő előtti lemondása esetén más szabályok érvényesek, de ezek itt most nem relevánsak). Az elnök kinevezi a miniszterelnököt és a Minisztertanács általa jelölt tagjait, akik ekkor leteszik a hivatali esküt. Eddig a pontig az elnök szabadon dönthet a miniszterelnökről, de a Szejmnek még meg kell erősítenie őt, és itt kezdődhetnek a bajok. Legalábbis Duda és a Jog és Igazságosság szempontjából.
A lengyel alkotmány előírja, hogy a kinevezett miniszterelnöknek (az elnök általi kinevezését követő 14 napon belül) be kell nyújtania a Szejmnek kormánya programját, egy bizalmi szavazási indítvánnyal együtt. A Szejmnek erről abszolút többséggel, azaz összes tagja több mint felének szavazatával kell döntenie. Ez azt jelenti, hogy a miniszterelnököt gyakorlatilag a Szejmnek kell megválasztania – ez a parlamentáris köztársaságok tipikus alkotmányos eleme, ahogy pl. a magyar alkotmányos rendszer is előírja. A miniszterelnökről a végső szót nem az elnök, hanem a Szejm mondja ki – ahol jelenleg Donald Tusk mögött áll a többség.
Ha a fent leírt folyamat valamiért nem jár sikerrel – akár azért, mert az elnök nem nevez ki időben kormányt, vagy azért, mert az általa kinevezett kormány megbukik a Szejm szavazásán (ami jelenleg várható) – a köztársasági elnök kikerül a képből. Ebben az esetben a Szejmnek 14 nap áll rendelkezésére, hogy megválassza a saját miniszterelnök-jelöltjét (és az általa javasolt Minisztertanács tagjait), abszolút többségi szavazással. Ha ez sikeres, a köztársasági elnök köteles kinevezni a Minisztertanács többi tagját is, akik le kell tegyék a hivatali esküt és voilá, megvan a Tusk-kormány.
Ha a Szejm valamiért erre nem képes, a lengyel alkotmány 155. cikke értelmében az elnök megpróbálhat egy újabb miniszterelnök-jelöltet kinevezni (ez akár újra Morawiecki is lehet), beindul újra az előzőekben leírt eljárás, és ha ez újra nem jár sikerrel, köteles feloszlatni a Szejmet (formálisan annak hivatali idejének lerövidítésével), és ki kell írnia az új választásokat.
Mindezt összegezve: a lengyel köztársasági elnök nem olyan erős szereplő, mint ahogyan azt sokan láttatják, vagy esetleg megpróbálják láttatni a következő napokban. Andrzej Duda elnök nem akadályozhatja meg Donald Tusk hivatalba lépését. Hiába kérte fel most Morawiecki-t, a Szejm egyértelmű ellenzéki többsége megakadályozza a hivatalba lépését, a következő körben pedig a Szejm dolga lesz, hogy jelöljön valakit, azaz az ellenzéki koalíció akarata fog érvényesülni, akármit is szeretne Duda elnök.
Pár napja, egy angol nyelvű elemzésemben azt írtam (amiből ezt a részt fordítottam ki magyarra), hogy ezt ő jó eséllyel meg fogja érteni, és nem kockáztat meg egy kínos fiaskót azzal, hogy kinevez valakit, aki a folyamat végén egyértelműen veszít – ezzel magát is vesztessé téve. Ez eddig nem jött be. Miért tette most meg mégis? Lehet, hogy van jelenleg valami olyan, kívülről még nem látható kavarás a Szejm környékén, ami enged számára valami reményt, vagy egyszerűen csak időt próbál nyerni – pár napon belül meglátjuk.
Összefoglalva: a folyamat végén minden bizonnyal új kormányt látunk majd Donald Tusk vezetésével Lengyelországban.
Not that PiSsed up anymore? – Implications of the 2023 Polish elections on the EU
Read my latest analysis of possible implications of the change of Polish government on the C4EP website:
https://c4ep.eu/not-that-pissed-up-anymore-implications-of-the-2023-polish-elections-on-the-eu/
Az izraeli-palesztin konfliktusról – újra
Sajnos a napokban, megdöbbentő terrortámadásokkal kiújult izraeli-palesztin konfliktusban egy újabb fejezet nyílt meg, aminek következményeit most még csak találgatni tudjuk.
Itt most nem akarok hosszasan írni annak nemzetközi jogi körülményeiről, azt már megtettem, elmondtam számos helyen és alkalommal. Itt elérhető egy összefoglaló írásom még 2021 májusából (itt egy másik), amelyek egyrészt mindenféle hivatkozásokat tartalmaznak pl. olyan interjúkhoz, ahol nagyon sok csatlakozó kérdést körbejártunk. Ezekhez most még hozzátenném ezt az idei márciusi hosszabb beszélgetést, ahol kellemesen tág időkeretben beszéltük át azokat, kiegészítve pl. a Jeruzsálembe költöztetett nagykövetségek kérdésével.
Amit viszont mindenképpen rögzíteni kell: a Hamász fegyveresei által civilek ellen elkövetett cselekmények kivétel nélkül háborús bűncselekményt valósítanak meg (ez a kategória egy fegyveres konfliktusban magába foglalja azokat a bűncselekményeket is, amelyek a köznyelv “terrorista bűncselekményként” emleget). Azokat semmi nem igazolja, azokkal szemben Izraelnek vitathatatlan joga van az önvédelemre. Az én véleményem szerint még akkor is joga van hozzá, ha a Hamász akciói szigorúan katonai célpontok ellen irányultak volna, de így ez most kiegészül egy nagyon veszélyes megtorlás/bosszú-elemmel is. És ez a történet másik oldala: miközben nem kérdés, hogy Izraelnek joga van az önvédelemre, az sem kérdés, hogy bármilyen katonai műveletét a vonatkozó nemzetközi jogi szabályok mentén kell lefolytatnia. Egyelőre elég aggasztó fogadkozások hangzanak el izraeli politikai vezetők részéről, és amikor olyanokat hallok, hogy “a terrorista nem katona, őt nem védi a nemzetközi jog”, olyankor kicsit aggódni kezdek, nem csak azért, mert én azért írtam egy PhD-disszertációt pár éve arról, hogy de igen (csak ugye pont az az érdekes kérdés, hogy melyik, miképpen és milyen mértékig), hanem azért is, mert azt világosan látjuk évtizedek óta, hogy Izraelnek hiába van igaza nagyon sok kérdésben ebben a hosszú konfliktusban, a hadviselés jogának és az emberi jogok sérelmének esetei – vagy azok gyanúi – okán folyamatosan defenzívában van a nemzetközi politika terepén.
Erről pont beszéltem is ebben az interjúban ma korán reggel:
Ami a további aktualitásokat érinti, két dologra szeretnék itt most kitérni, ami a korábbiakhoz képest újszerű. Egyszer a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának lehetőségére, másrészt pedig a Trump-adminisztráció által tető alá hozott Ábrahám-megállapodásokra.
A Nemzetközi Büntetőbíróság is nagyon furcsa helyzetben van. A palesztin fél annak létrehozása óta minden megtesz, hogy valamilyen úton-módon kiterjessze annak joghatóságát az Izraellel szembeni konfliktusára, míg Izrael az egyik állam azok között, akik a kezdetektől ellenállnak bármiféle olyan kísérletnek, amivel a bíróság el tudna járni. Ez egy hosszú folyamat, amiben 2021 februárjában született egyfajta áttörés, amikor a bíróság (épp a magyar bíró, Prof. Dr. Kovács Péter vezette tanácsa) úgy döntött, hogy a bíróság gyakorolhatja joghatóságát az 1967-ben, a hatnapos háború során Izrael által birtokba vett (“megszállt”) területeken. (Erről bővebben itt lehet olvasni, ha valakit érdekel.) Ugyanakkor most az a helyzet, hogy miután a Hamász cselekményei – mint fentebb jeleztem – mind háborús bűncselekményt valósítanak meg, érzésem szerint már a palesztin fél sem fogja erőltetni a bíróságot…
Az Ábrahám-megállapodásokról már 2021-ben, a fent hivatkozott posztomban a következőt írtam, igen kritikusan. Ezt érdemesnek tartom most szó szerint idézni:
“Bár nem jog, de személy szerint most nem érzem korainak kijelenteni, hogy a most látványosan felgyorsult eszkalációs folyamat nem csak az izraeli és a palesztin belpolitikai helyzetnek következményei, hanem az elmúlt időszak Trump-féle teljesen elhibázott “rendezési” kísérletének. Marha jól nézett ki (szerinte) a sajtóban, hogy sorra győzött meg arab államokat az Izraellel való megbékélésről (leginkább persze olyanokat, amelyeknek komoly gondja soha nem volt a zsidó állammal, az addigi csúnyánnézést is csak egyfajta pán-arab szövetségesi politika részeként művelték, több-kevesebb lelkesedéssel), és vizionálta magának a Nobel-békedíjat, ezzel viszont igazából csak Izraelnek kedvezett. Közben a palesztin fél folyamatosan veszítette a támogatóit, és mindannyian tudjuk, vagy illik tudni, ez jellemzően mire vezet: radikalizációhoz. Na, ezt látjuk most. Plusz ezzel egyidejűleg sikerült növelni a palesztin politikum iráni elköteleződését is, aminek legtisztább jelei az Izrael felé kilőtt olyan iráni cirkálórakéták, amikkel szemben már a Vaskupola sem annyira hatékony. Szép munka volt.”
Amit akkor állítottam, sajnos maradéktalanul valósággá vált. Azzal, hogy a palesztinok a megállapodások miatt elbukták az arab támogatóik jelentős részét, nem csupán további radikalizácójukra került sor, hanem a Hamász és egyéb szervezetek kontrollálatlan módon kezdtek sodródni Irán felé. Ráadásul pont akkor, amikor a perzsa állam és az öböl-menti arab államok viszonya is romlani kezdett. A hírekből tudjuk, hogy a mostani ellenségeskedések kirobbanása előtt a Hamász vezetői látogatást tettek Teheránban (és Moszkvában, de ezt most egyelőre pláne hagyjuk, ennyi gond elég egy napra), és mostanra már az iráni vezetés is nyíltan üdvözli a műveleteket. Hát ezt nagyon sikerült elrontani, külön gratulálok az annak akkor biodíszletként alájátszó magyar diplomáciai vezetésnek is.
Új terv az Európai Unió jövőjéről?
A tegnapi napon került nyilvánosságra egy olyan, francia-német hátterű megállapodás tervezete, ami az Európai Unió esetleges átalakításának lehetőségeit rajzolja fel.
Gyorsan el is terjedt, hogy ez sok mindenre alkalmas lehet, pl. kötözködő tagállamok megkerülésére – erről beszélgettünk tegnap este a Klubrádión. Kicsit próbáltam hűteni a kedélyeket, és egy reálisabb értelmezést adni a dolognak, kiemelve és elmagyarázva, hogy hol mi az, ami reális és mi az, ami nem.
A beszélgetést itt lehet végighallgatni (09:00-től), magát a munkaanyagot pedig itt tettem elérhetővé, ha valakit érdekel az eredeti forrás. A következő időszakban részletesebben is vissza fogok térni a kérdéshez, az biztos…
The one to call if You want to talk to Europe? – the President of the European Commission
Read my current C4EP analysis on the current state of the position, partly using the current “State of the European Union” address and also make an educated guess on the future of the position with or without the current President, Ursula von der Leyen.
It is also to be published in the next C4EPIECE Newsletter during this week.
Check it out here:
Veto power – not the tool we love, but the tool we need?
The issue of the veto power has recently come to the forefront of attention and debate both on global and European level. This usually happens when current political events draw attention to something. Today this is related to the Russian aggression against Ukraine (reviving the debate earlier related to other issues): among the debates within the European Union, its operation and future, the question of the right of veto belonging to individual member states had already featured prominently in the decision-making process of the EU, but the need for unanimity with regard to sanctions against Russia gives it a special relevance.
I have prepared an analysis on the subject to the C4EP website, later to be included in its C4EPIECE Newsletter.
Read it here!
A Magyarország által az orosz fegyveres erőktől átvett ukrán hadifoglyokról
Június 8-án, csütörtökön este ütött be a hír a magyar médiába, hogy Magyarország állítólag ukrán hadifoglyokat vett át Oroszországtól, ami rögtön kavart is némi érdeklődést egyelőre a szakmai fórumokon. Péntek reggel, amikor a bécsi főpályaudvaron épp a vonatról kecmeregtem le, felhívott az Index, hogy beszéljünk a témáról egy kicsit, ennek eredménye itt olvasható. Már akkor is utaltam arra, hogy egyelőre igen szűkös a rendelkezésre álló tényismeretünk, márpedig a helyzet jogi minősítése ettől erősen függ, ennek ellenére a cikk a látható, igencsak leegyszerűsítő címmel jelent meg. Közben az óráim közötti ebédszünetben a Klubrádióval is beszéltem a témában, de hát a tények tekintetében nem lettünk közben jobban informáltak.
Az ismert tények alapján úgy láttam, hogy az 1949-es harmadik genfi egyezmény (ami a hadifoglyokkal való bánásmódot szabályozza) 12. cikke alkalmazandó a helyzetre, ami lehetővé teszi, hogy egy hadviselő fél csúnya kifejezéssel élve “megőrzésre” átadjon hadifoglyokat harmadik államnak, amennyiben az is részese az egyezménynek – és ebben az esetben nem szükséges a hadifoglyok saját államának hozzájárulása. Ennek magyarázata alapvetően nagyon egyszerű: a hadifogoly továbbra is katona, a fogságba esés tényével ugyanakkor már a fogvatartó állam főhatalma alá kerül, azaz itt ukrán katonák Oroszország hatalmába, aki dönthet a sorsukról, ugyanúgy, mint a saját államuk. A katona oda megy, ahova küldik, a jelen esetben Magyarországra, és ehhez nincs szükség a saját állam hozzájárulására, vagyis Ukrajnát nem volt szükséges megkérdezni. Egyetlen szempont van, hogy a hadifogolyra vonatkozó védelmi szint ne csökkenjen, ezért áll fenn a feltétel, hogy az átvevő államnak is részesnek kell lennie az egyezményben. A jelen esetben ráadásul, mivel magyar etnikumú személyekről lehet szó (ahogy pletykák utaltak rá már akkor is), feltételezhető, hogy nekik amúgy is jobb a magyar állam által fenntartott fogság, bár ennek részletei nem voltak ismertek.
Már itt is utaltam arra ugyanakkor, hogy előzetesen beszélgettünk a témában pl. Hoffmann Tamássl (aki a telexen adott a témában egy, annak jóval több aspektusát érintő interjút, ezt mindenképpen ajánlom), és már ennek során felmerült az egyezmény egy másik cikkének relevanciája. Az ő álláspontja szerint a 111. cikk alkalmazandó (ami alapján szükséges Ukrajna hozzájárulása), ami ugyanakkor azt a helyzetet szabályozza, amikor hadifoglyokat nem egyszerűen átad egy hadviselő egy harmadik államnak, hanem amikor azok lényegében mentesülnek is a további szolgálat alól, és véget is ér a hadifogoly státuszuk. Itt logikusan azért kell Ukrajna hozzájárulása, mert a saját katonáit a szolgálatából (függetlenül azok etnikumától vagy bármi mástól) csak ő engedheti el, a fogva tartó hatalom, vagy harmadik állam logikusan nem. Nagyon fontos, hogy az állampolgár honvédelmi kötelezettsége (ami pl. a katonai szolgálat különböző formáiban ölt testet) nem nemzetközi jogi, hanem belső jogi kötelék, amit csak az adott állam bonthat fel. Ebből következik az is, hogy ha szabadon engedik a hadifoglyot, az köteles visszatérni a saját egységeihez/országába, hacsak ez alól nem kap mentesítést az államától, de semmi ilyesmiről nem volt információ azóta sem. (Ahogy az is, hogy a hadifogoly, ha lehetősége van, mindig köteles megszökni, vagy legalábbis megpróbálni, éppen ezért írja elő ugyanez a genfi egyezmény, hogy fogolyszökés, vagy annak kísérlete miatt a hadifogoly legfeljebb fegyelmi büntetést kaphat – hiszen azzal belső jogi kötelezettségének próbált eleget tenni.)
Ehhez képest a későbbiekben kezdett alakulni az eset tényállása, kezdtek szivárogni az információk. Valamikor aznap este jelent meg a kormánymédiában, hogy “a tizenegy kárpátaljai Magyarországon már nem “hadifogoly”, hanem szabad ember”, ami már előre vetítette, hogy más lesz a helyzet, mint amire az elején következtetni lehetett.
Gulyás Gergely a mai kormányzati sajtótájékoztatón úgy tűnik, végre tiszta vizet öntött a pohárba, amikor is bejelentette, hogy “a kárpátaljai hadifoglyok már nem hadifoglyok, oda mennek, ahova szeretnének”. Ez önmagában nagyon jól hangzik, de az a gond, hogy – mint fentebb levezettem – katona esetében nincs olyan, hogy “szabad ember”. Vagy elengedi az állama a szolgálatból (jelen helyzetben Ukrajna), vagy nem. Ezen a hadifogságba esés ténye sem változtat (sőt!), az akármilyen, említett “egyházközi együttműködés” vagy mi meg pláne nem.
Szóval a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy a kezdeti információkból következett érvelésemmel szemben nem egy, a harmadik genfi egyezmény 12. cikke, hanem 111. cikke szerinti átadásról van szó, ott pedig már szükséges (lett volna) Ukrajna hozzájárulása. Ha pedig ez a helyzet, akkor téves Gulyás megállapítása, miszerint “oda mennek, ahova szeretnének”, nem, nekik most ukrán állampolgárként Ukrajnába kellene menniük. Ha nem teszik meg, az ukrán hatóságok jó eséllyel katonaszökevényként kezelik majd őket.
Itt annak lehetősége merül fel, hogy Magyarország nyújthat-e valamiféle védelmet számukra. Elsőre az jutott eszemben , hogy az európai uniós menedékjogi szabályozás alapján az 2001/55/EK irányelv meghatározta jogi rezsim definíciója alapján jogosultak lehetnének átmeneti védelemre, ám egyrészt hiányzik a “tömegesség”, másrészt pedig az a gond, hogy a nemzetközi gyakorlatban sincs jelen a honvédelmi kötelezettség valamiféle “üldöztetés”-nek minősítése, hiszen ezzel az államok egy mindannyiuk számára veszélyes precedenst teremtenének. Egyelőre azt kell mondanunk, hogy jogi eszköz nincs a magyar állam kezében, de ez nem jelenti, hogy ne tudna mit tenni. Gruevszki esetében sem volt. Ez politikai csörtékre fog vezetni a magyar és az ukrán kormány között, de utóbbi várhatóan nem fog nagyobb ügyet csinálni a dologból, különösen hogy politikailag számára ez a felállás igencsak előnyös: tovább lehet démonizálni a magyar kormányt, ne adj’ isten, a kárpátaljai magyarokat is (akik majd a helyi propaganda szerint gyáván megfutottak Orbán köpenye alá), és minden megy tovább a szokásos úton. Ennél több várhatóan nem lesz a dologban.
Egy kiegészítő kérdés – jogsértést megvalósító pozitív diszkrimináció?
Érdekessége az ügynek egyébként, hogy megvalósított egy olyan, kissé abszurd helyzetet, amire pár évvel ezelőtt, a téma kutatójaként elméleti problémaként már felhívtam a figyelmet. Egy elméleti problémát végiggondolva a kutató-elemző megpróbálja annak lehetséges gyakorlati következményeit is feltárni, megvizsgálva, hogy arra a létező szabályok alkalmazhatóak-e, ennek során alakult ki bennem egy nagyon hasonló forgatókönyv lehetősége. Ezzel kapcsolatban egy, a témával foglalkozó OTKA-tanulmánykötetben 2019-ben megjelent tanulmányomból idéznék itt:
A pozitív diszkrimináció a korábban hivatkozott 1965-ös ENSZ-egyezmény alapján sem tilos, a III. Genfi egyezmény pedig – mint fentebb rögzítettük – a „hátrányos” megkülönböztetés tilalmát említi, hallgat az előnyben részesítés lehetőségéről, amiből az következik, hogy az ilyen gyakorlat megengedhetőnek tűnhet. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy a pozitív megkülönböztetés alkalmazhatóságát az ENSZ-egyezmény csak a fennálló különbségek felszámolása érdekében fogadja el jogszerűnek,14 így amennyiben a fogva tartó hatalom szándéka nem ilyen célra irányul (hanem mondjuk az adott államnál kedvezőbb tárgyalási pozíció elérésére, vagy egyéb saját politikai érdek biztosítására), úgy az előnyben részesítési cselekménye az ENSZ-egyezmény alapján a III. Genfi egyezmény konkrét tiltó rendelkezésének hiánya ellenére is jogellenesnek tekinthető. Utóbbi tilalom hiánya viszont azért releváns, mert ezzel az állami jogsértés nem nyilvánvaló, az egyén háborús bűncselekményért való esetleges büntetőjogi felelőssége megsértett egyezményi tilalom hiányában pedig lényegében kizárható.
Lattmann Tamás: A megkülönböztetés tilalma a nemzetközi jog, azon belül a nemzetközi humanitárius jog rendszerében. In: Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.) Egyenlő bánásmód irányelvek – helyzetkép : Tanulmányok az uniós joganyag tagállami alkalmazásáról. Pécs, Magyarország : Publikon Kiadó (2019) 206 p. pp. 127-135. , 133. o.
Ebben a helyzetben is ez történik: az Oroszország által fogva tartott hadifoglyok között különbségtételre kerül sor, magyar etnikumú hadifoglyok kerülnek átadásra, ami számukra az utolsó kormányzati bejelentés szerint a szabadságot jelenti. Emögött nyilván politikai vagy ha megengedjük, humanitárius célú megfontolás húzódik, ezzel viszont az a gond, hogy a jelenlegi nemzetközi jogrend, egészen pontosan a fentebb hivatkozott, Oroszország által is ratifikált, 1965-ös ENSZ megkülönböztetés általános tilalmát kimondó egyezménye ezt pozitív diszkriminációként nem ismeri el jogszerűnek. Az ugyanis a pozitív diszkriminációt az egyenlőtlenségek kiküszöbölése érdekében tekinti megengedhetőnek, a politikai vagy a humanitárius célokat nem említi. Tehát azzal, hogy Oroszország a kárpátaljai magyarok tekintetében alkalmazott pozitív diszkriminációt az általa fogva tartott személyek között, érvelhető, hogy megsértette a nemzetközi jogot annak emberi jogi ágán is, a nemzetközi humanitárius jog genfi egyezményi előírásán túlmenően.
Ugyanakkor, ahogy az idézet utolsó mondatában is jeleztem, ez nem valósít meg háborús bűncselekményt, ám az érintett állam emberi jogi felelőssége megállapíthatóvá válik: ennek terepe a strasbourgi emberi jogi bíróság lehetne, de mivel annak rendszeréből Oroszország már jóval az eset előtt kilépett, annak joghatósága nehezen állapítható meg (itt és most nem belemenve a kilépés ténye által felvetett kérdésekre). Ellenben a hivatkozott ENSZ egyezmény alapján működő szakértői-ellenőrző bizottság (CERD) akár vizsgálat tárgyává is teheti még.
Elveheti az Európai Parlament Magyarországtól az uniós soros elnökséget?
A Népszava szerdai, a témában közölt tudósítása után nagyon nagy érdeklődés kezdte övezni a címben jelzett kérdést. Ahogy ilyenkor történni szokott, jöttek is a kérdések a témában, ezeket foglalnám itt most össze.
Elsőként a Hírklikknek adott interjúmat ajánlom mindenkinek a figyelmébe, már csak azért is, mert itt lehetőség nyílt a témát kicsit jobban körbejárni, beszélni arról, hogy pontosan mi is ez az intézmény. Itt szeretném külön is kiemelni, hogy újra valami egészen elképesztő ismerethiány jelentkezik nem csak a médiamunkásoknál, hanem gyakran az itt-ott megszólaló mindenféle botcsinálta “szakértők” körében is. Oda lassan-lassan eljutunk, hogy már nem keverik össze az Európa Tanácsot (az EU mellett 1949 óta létező össz-európai nemzetközi szervezet, aminek keretei többek között a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága működik) az Európai Unió keretében működő tanácsokkal, de ezek között a különbségtétel már nem mindig sikerül, konzekvensen keveredik egymással az Európai Tanács és az Európai Unió Tanácsa, amit röviden csak Tanácsnak szoktak hívni.
Az “Európai Tanács” a tagállami állam- és kormányfők találkozóit fedi (ennek a testületnek van saját elnöke, 2009 óta, aki egy személy, jelenleg Charles Michel), ezek az ún. “európai csúcsok”. Az “Európai Unió Tanácsa”, vagy röviden “Tanács” pedig a tagállamok adott kérdésekben illetékes szakminisztereinek találkozóit jelenti, jelenleg tíz különböző formációban, ezek vesznek részt az uniós jogalkotásban, az Európai Parlament mellett, ún. “társjogalkotó” szerepkörben, na, ennek van “soros elnöksége” (jelenleg Svédország látja el), ami azt jelenti, hogy egy előre meghatározott rend alapján félévenként egy-egy tagállam látja el azt a komplex feladatot, hogy a Tanácshoz érkező előterjesztések előkészítését koordinálja. Ez azért komplex feladat, mert mire valami a miniszterek elé kerül, a tagállami kormányok azt alaposan “megrágják”, ami különböző munkacsoportokban szakmai egyeztetések formájában, majd az állandó képviseletek koordinációjában, politikai szinten zajló egyeztetést jelenti.
Ez a koordináció az, ami a soros elnökség feladata, és ez az, ami az egyes tagállamok számára jelentős politikai befolyást is biztosít (plusz országimázs, plusz mindenféle egyéb zöldség) – ha valaki számára kérdéses, hogy a tagállamok miért tartják fenn ezt az első ránézésre zavaros rendszert, nos, azért, mert megéri nekik. A jelen elgondolás az Európai Parlament részéről ennek, azaz az Európai Unió Tanácsának soros elnökségének elvételét célozza a magyar kormánytól.
Másik szempont, amiért a Hírklikk-interjút érdemes elolvasni, hogy megragadtam a lehetőséget egy régóta létező tévhit eloszlatására, vagy legalább annak kísérletére, nevezetesen arra, hogy a 2011. első félévi magyar soros elnökség “sikeres” volt. Hát, egyetlenegy témában volt “sikeres”, jelesül abban, hogy José Manuel Barroso akkori bizottsági elnök száját Orbán nagyon hatékonyan tudta befogni annak politikai elképzeléseinek és programjának képviseletének a többi tagállammal szembeni felvállalásával (helló, hatos csomag), aki cserében egészen annak az időszaknak a végéig szemet hunyt afelett, amit ő itthon a kétharmados parlamenti többségével a magyarországi választási, média- és minden egyéb rendszerrel művelt. De emellett aztán tényleg semmilyen, magyar szempontból releváns eredményt nem sikerült kihozni a dologból. Ha valakit bővebben érdekel az interjúban említett ENSZ BT-tagságra törekvés, akkor tessék, itt egy pár éve megjelent tankönyvben írt fejezetem (48-49. o.), ebben bővebb kifejtem azt.
Beszélgettünk erről a témáról már aznap a Klubrádióban, valamint az ATV Híradóban is:
Emellett jártam még az Egyenes beszéd-ben is, ahol valamiért a szerkesztők még besuvasztottak egy szokásos “uniósforrásos” kérdés-csomagot is, de itt igazán érdekes az interjú második fele.
A dolog jogi oldala összefoglalva: ha az Európai Parlament meg tudja győzni az Európai Tanácsot (a soros elnöksége szervezése kérdésében az dönt, minősített többséggel), akkor az el tudja venni a soros elnökséget a magyar kormánytól. A politikai oldalán viszont ennek nem látom komoly lehetőségét, a fentiekben több helyen elmondtam, miért.
Aztán persze majd meglátjuk…
Az első alkalom, hogy valakit bírói úton “húztak le” az uniós szankciós listáról
A magyar médiában nem keltett feltűnést, de még március 8-án tette közzé a luxembourgi Európai Unió Bíróságának első fokú intézménye, az ún. Törvényszék az ítéletét, amelyben megsemmisítette a Violetta Prigozsinára kivetett uniós szankciókat (Case T-212/22, Prigozhina v Council). Prigozsina a Wagner néven ismert katonai magánvállalkozás (köznyelvben és médiában „zsoldoscsoport”, ennek pontosságát most hagyjuk) Jevgenyij Prigozsin édesanyja, akik nem csak a Wagner-en keresztül, de amúgy is komoly szerződéseket kap az orosz védelmi minisztériumtól, különösen a 2014 óta zajló, Ukrajna elleni agressziós műveletek, illetve szeparatisták támogatásának megkezdése óta.
Violetta Prigozsinát február 23-án, a nyílt orosz támadás másnapján helyezték a listára, vele szemben is beutazási tilalmat és az elérhető vagyonának a befagyasztását rendelték el a Tanács 2022/265. sz. határozatával. A Tanács azzal indokolta a szankciók elrendelését, hogy Violetta Prigozsina a korábban a fia által alapított Concord Management and Consulting LLC és más vállalkozások tulajdonosa, emiatt pedig felelős olyan cselekmények támogatásában, amelyek a határozat szerint a szankciós körbe tartoznak, azaz alkalmasak Ukrajna területi integritásának, függetlenségének és szuverenitásának károsítására.
Ezt támadta meg a ő egy ún. semmisségi vagy megsemmisítési eljárás keretében. (Ez az az eljárás, amikor egy uniós jogi aktus vagy jogszabály megsemmisítését kérelmezi valaki, a hazai közönség számára ennek ismerős példája az, amikor a magyar kormány támadta meg pl. a kondicionalitási/jogállamisági rendeletet, hogy megakadályozza annak hatályba lépését.) A keresetlevél a jelzett tanácsi határozat és annak végrehajtási rendelete a felperesre vonatkozó rendelkezéseinek törlését kérte érdemben, emellett külön feladatot jelentett a felperes ún. perbéli legitimációjának biztosítása, azaz keresetindítási jogát is el kellett ismernie a bíróságnak, ezért első kérelemként ez jelent meg (hiszen bárki nem terjeszthet elő ilyen keresetet, például személyes érintettséget kell igazolni). Emellett természetesen kérte az eljárás költségeinek megítélését.
A keresetlevél érvelése szerint
- a Tanács nem igazolta az intézkedés szükségességét a felperes tekintetében,
- a Tanács döntése ténybeli hibákon alapul, a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem állt fenn tényleges kapcsolata a jelzett vállalkozással, és személyében semmi köze az Ukrajna elleni jogsértő cselekményekhez,
- a Tanács intézkedése valójában nem a felperest, hanem a fiát célozza, ez pedig a felperessel szemben hatalommal való visszaélésnek minősül,
- a tény, hogy a Tanács nem jelölte meg a felperessel szembeni intézkedés konkrét és valós okait, lehetetlenné tette azok megtámadását, azaz emberi jogait is súlyosan sérti,
- az is ugyancsak emberi jogi jogsérelmet valósít meg, hogy a Tanács által alkalmazott intézkedés a felperes tekintetében aránytalan mértékűnek tekinthető a kitűzött célok elérésének lehetősége tekintetében.
A Törvényszék az eljárás során megállapította, hogy a felperes 2017 óta már nem a Concord Management and Consulting tulajdonosa, bár még rendelkezett részesedéssel a cégben, valamint hogy a Tanács nem tudta bizonyítani, hogy a felperes 2022 februárjában még a fiával kapcsolatban álló más cégek tulajdonosa is volt.
Ennek megfelelően ítéletében azt mondta ki, hogy önmagában a tény, hogy a felperes az édesanyja egy olyan személynek, aki esetében indokolt lehet a szankcionálás, azaz a családi kötelék nem alapozza meg az adott személy szankcionálásának lehetőségét. Maga a bíróság nem vonta kétségbe a felperes fiának felelősségét az Ukrajna elleni cselekményekben, de az anyja tekintetében csak a családi kapcsolatot látta igazoltnak, amit nem tartott elegendőnek. Következtetésképpen a bíróság ítéletében rendelkezett Violetta Prigozsina asszony szankciós listáról való eltávolításáról.
Ugyanakkor az ítélettel kapcsolatban fontos rögzíteni, hogy az döntően nem emberi jogi szempontok alapján vált kedvezővé a felperesre nézve, hanem a fentebb részletezett tényekre építkezett. Bár az ítélet kitért emberi jogi mérlegelésekre, a bíróság nem végzett el átfogó, mindenre kiterjedő szükségesség-arányosság alapjogi tesztet, azaz nem foglalt állást a szankciós politika általános emberi jogi megfelelőségéről. Döntését csupán a fent rögzített tényekre alapozta, azaz miután tényként fogadta el, hogy a felperesnek a szankciós határozatok elfogadásakor már nem volt tényleges köze Jevgenyij Prigozsin vállalkozásaihoz, a mérlegelése a bíróság korábbi gyakorlata alapján logikusan csak arra a következtetésre vezethetett, hogy jogellenesnek találja családtagok szankcionálását, ha közvetlen személyes részvételük nem igazolható. Önmagában a jelen ítéletből nem következtethetünk a bíróság általános, a jövőben várható gyakorlatára, bár az látszik, hogy az ilyen és ehhez hasonló semmisségi eljárásokban az Európai Unió Bírósága emberi jogi szempontokat is figyelembe fog venni, ami azt jelenti, hogy a tagállamok, illetve a nevükben eljáró Tanács mozgástere messze nem lesz korlátlan.
Az ítéletet a Törvényszék elsőfokon eljárva hozta meg, így azzal szemben az Európai Bírósághoz lehet fellebbezni.
Lattmann Tamás honlapja 